Rip.: - Általában a nagymamáknak így nyáron jön el az ideje, ugye, amikor a nyári szünetben a szülõknek nincsen olyan hosszú szabadságuk, hogy végig a gyerekek mellett lehessenek. Önnek mennyire volt ez megterhelõ, mondjuk mennyi idõt töltöttek egy ilyen, majdnem három hónapos szünidõbõl itt?

- Hát annyira volt megterhelõ, hogy jobban vigyáztunk a kisunokára, mint a saját gyerekünkre. Mert ez nagyobb felelõsség, legalábbis úgy éreztük mind a ketten. Volt, amikor õ a madárhangtól elõször megijedt. Nem tudtuk, hogy mitõl fél. Akkor kifigyeltük, hogy biztos a madárhang lehet az, ami izgatja, mert akkor mindig sietett be a homokozóból. Úgyhogy rettegve figyeltük mindig, és amikor a szülõk megérkeztek, akkor nagy örömmel adtuk át õket, hogy na, hál istennek, semmi baj nem történt velük.

Rip.: - Most már megnõttek az unokák. Mekkorák is?

- Hát, Mityóka tizennyolc éves, Ildike tizenhat, Anna tizenkettõ, Zsófika pedig három éves. Négy unoka van egyelõre.

Rip.: - És van-e, hogy mindannyian itt vannak?

- Sikerült úgy megszervezni, nagyon körülményesen és nehezen összeszedtük mind a négyet egyszerre, és ez volt a legnagyobb boldogság. Úgyhogy készült róluk fénykép, videó felvétel, és nem csak nappali programot készítettünk nekik, hanem egy esti udvari partit is csináltunk, ahol mindenki produkálta valamiben magát. Lampionnal földíszítettük az udvart és gyertyákat raktunk ki, boldogan gyújtogatták a gyerekek, zenét õk maguk szolgáltatták, és még a legkisebbik is, a Zsófika, még õ is táncolt, énekelt. Anna is énekelt, a két nagyobb pedig, Mityó fagottozott, Ildike pedig zongorázott, aztán közösen énekeltünk, volt egy kis vacsora. Úgyhogy kint üldögéltünk, nagyon szép, kellemes este volt. Reméljük, hogy ezt meg tudjuk oldani még egyszer, hogy együtt legyünk négyen kertbe.

Rip.: - Másként kell-e erre az egy, két hétre készülni? Tehát a gyerekeknek azért mások a szokásai. Mondjuk, jóval késõbb szeretnek olyankor lefeküdni, egész másokat esznek, isznak gondolom. Kell-e erre egy kicsi muníciót gyûjteni, akár energiában, tehát elõre pihenni mondjuk, lehet-e erre, vagy egy kicsit gyûjteni kell-e ahhoz, hogy tényleg négy gyereket itt azért ellátni?

- Hát mindenképpen már, mivel idõben, korban egy kicsit elõrehaladott az ember, több energia kell, de a gyerekek mindent megérdemelnek, mert mind a négy nagyon aranyos, jó viseletûek, és ilyenkor nekem nem számít az, hogy elfáradok, akkor pihenek, újra kezdem. Mindig a kedvencüket készítem el, és hát, gyümölcs minden esetre, és hát, a sok üditõ. Fagyit veszek a hûtõbe, és akkor onnan kapják a fagyit. Itthonról nem mennek el, hanem én adagolom nekik, uzsonnakor kapják a fagylaltot. Úgyhogy egy kicsivel több, de ez rájuk van szánva.

Rip.: - Mennyire nehéz ezt a négy korosztályt összehangolni, hogy azért valamit közösen is lehessen csinálni?

- A nagyobbak már vigyáznak a kicsire. Labdáznak, tollaslabdáznak, hinta van az udvaron, a papa csinált egy kis lanovkát, amivel a kicsi le tud szaladni. Az egyik diófától a másikig ki van kötve és társasjátékoznak, kártyáznak, mindenféle lehetõség, zenehallgatás, megvan nekik, ami gyerekeknek kell.

Rip.: - Õk mit mondanak, hogy miért más a nagymamánál, mint otthon lenni?

- Én szerintem nekik azért másabb, mert ott emeletes lakásban laknak és hiába, hogy a külön szoba minden gyereknek megvan, de ez az udvar, ez a lehetõség, hogy kiülnek a teraszra, hogy hintázhatnak, hogy a kertben bárhol elhelyezkedhetnek, a diófa alatt ülnek, jó levegõn vannak, és hát, azért csak a kedvencüket készítem el. Én ezt gondolom, hogy ezt õk nagyobb szabadságnak tartják, mint egy emeletes lakást, egy kertes házat. A legnagyobb unokám mondogatta még kisebb korában, hogyha meghaltok, mama, ne adjátok el a házat. Mondom, nem adjuk el akkor már. Mert õ ide akar jönni lakni majd, hogyha õ nagyobb lesz, ebbe a házba akar jönni lakni, azt mondta.