R.: - Anna, Te így külsõre ízig-vérig, nagyon szép és nagyon modern fiatal nõ vagy, és itthon vagy három éve gyesen két kisgyerekkel, nem tartod ezt egy kicsit ilyen idejét múlt dolognak, ezt a gyerekpásztorságot?

- Nem, úgy örülök, hogy körülnézek és az utcán, meg a játszótereken, meg különbözõ helyszíneken, bábszínházban, meg gyerektárakban, meg különbözõ helyeken, szép, fiatal és virágzó anyukákat látok, és ez engem is arra ösztönöz, hogyha ez így van, akkor ez így van rendben. Aki ezt valamilyen mélységében megéli, a gyerekekkel való együttlétet, az igazán meglátja egy nõ szemében azt, hogy virágzik a gyerekeitõl, vagy a gyerekei által, vagy a családja által, most itt a gyerekeket nem, szóval nem tudnám én leválasztani, a közösség, ami a gyerekek által lett teljes. Biztos, hogy nagyon nehéz lavírozni aközött, hogy ha már nem dolgozunk munkahelyen, akkor itthon legyen tip-top a lakásunk, és itthon fussunk be egy nagy karriert, de közben maximálisan az energiáinkat és a szellemi meg egyéb frissességünket a gyerekünk felé tudjuk fordítani, tehát ez a kettõ már eleve egy kicsit, szóval egy, egy szép feladat, hogy egy tiszta lakásban dalolva meséljünk a gyerekeknek, vagy gyurmázzunk egész nap. Nem tartom ezt olyan ideje múlt dolognak, úgy érzem, mint hogyha ez visszatérne, és elég erõteljesen kezdene megint a nõk és a férfiak tudatába hát így, szét, szétáradni.

R.: - Óvodába fogod adni Benedeket, amikor eléri a három évet?

- Igen.

R.: - Akkor ez lesz az elsõ nagy leválás.

- Igen, igen, igen. Hiszen eddig, eddig együtt voltunk, és most egy hónapja van egy pótnagyink. Eddig nagyon féltem attól, hogy, hogy bárki, bárki a gyerekekkel legyen, meg hogy én is távol legyek a gyerekektõl. Azt gondoltam, hogy minden, tényleg minden perc és minden, minden idõ, amit velük tölthetek, ez, ez visszahozhatatlan, és, és ezt most élvezhetem, most tehetjük meg, késõbb már nem. Tehát, ennek ellenére, Benedek hároméves, az látszik rajta, hogy, hogy egy nagy nyitás történt benne a világ felé, és ennek örülnöm kell akkor is, hogyha a másik szemem sír, ez egy nagyon jó dolog, hogy õ mégiscsak egy, egy szociális lény, hát, hát ez így normális, úgyhogy...

R.: - Most már kilépjen majd a világba.

- Igen, kilépjen, és, és begyûjtse az ismereteket és a tapasztalatokat.

R.: - Úgy tûnik nekem, hogy nagyon nagy figyelmet fordítasz arra, hogy nem is elsõsorban csak a gyerekeidet neveled, hanem minthogyha önmagadat nevelnéd, és önmagadra nagyon figyelsz, és reflektálsz, hogy benned mi történik, hogy hogyan viszonyulsz hozzájuk, hogy ez úgy jó-e, és, és magadat vezeted egy úton. Honnan van vajon ennek a nagy tudatossága benned?

- Tényleg, ez, ez tényleg, tényleg tudatos. Ez akkor született meg szerintem, amikor rájöttem, hogy én nagyon félek attól, hogy, hogy a gyerekünk a mi gyerekünk, és mi, mi vagyunk érte felelõsek. Lehet, hogy ez túlzott aggodalom volt, hónapokon át nem tudtam ezt a dolgot megfogni, nem tudtam, hogy hogyan tereljem egészséges mederbe, hogy ne telepedjek rá betegesen a gyerekünkre, és, és ne, ne váljon az az õ kárára, hogy én szeretem és én aggódom érte. És arra gondoltam, akkor is, hogyha csúnyán hangzik, nekem tehát foglalkoznom kell önmagammal, tehát oda kell figyelnem azért, hogy legalább megpróbáljak egy jó hangulatot teremteni az õ növekedéséhez vagy gyarapodásához. És örültem, vagy, vagy egy kicsit megnyugodtam, hogyha odafigyelek arra, hogy, hogy tényleg õ mit, hogy a gyerekek mit jeleznek felénk, szülõk felé, és, és ezt lefordítjuk az õ nyelvükre, és megértjük õket, és magunkba fordulunk, és ezt az egészet körüljárjuk, akkor ugye kikeveredhetünk ezekbõl a nehéz pillanatokból. Én nem gondolom, hogy, hogy ez, ez egy túlzott vagy egy fölösleges dolog, és azt sem gondolom, hogy ez egocentrikus valami lenne. Vannak szerintem emberek, akikben van egy ilyen kényszer, hogy foglalkozzanak avval, hogy, hogy mivé válnak a gyerekek mellett, és hogy a gyerekek mit sugároznak feléjük, és õk hogyan változnak a gyerekekkel együtt, merthogy, hogy szerintem változunk, és változnunk is kell, és mondjuk, lehet, hogy nem kell túl sokat foglalkozni evvel, de ezt tudomásul kell vennünk, és mindig újra meg újra kell értékelnünk. Ahogy õk egyik életszakaszból átlépnek a másikba, úgy változunk mi is, és velük együtt növünk - idézõjelben is akár -, és ezt átértékeljük, körbejárjuk magunkban, és ebbõl mindig születik valami, ez, ezt én jónak érzem.

R.: - Mennyiben változott meg az élete a gyes alatt?

- Igazából, a kezdet kezdetén még nem változott. Tehát azt tudtam, hogy elõtte sokat dolgoztam, volt, hogy reggeltõl estig, és aztán tudtam, hogy most tényleg állapotos vagyok, jön majd a baba, megszületett, és az olyan eufórikus állapot volt igazán. Mert tényleg akkor az ember nem gondolkozott arról, hogy mi volt elõtte, mi lesz azután, s tényleg aztán ahogy teltek az évek, mondjuk már egyévesen elmúlt, akkor, akkor jött ki az emberen, hogy hoppá, ez tényleg most már egy más állapot. Nekem mondjuk, olyan szinten nagyon jó dolgom volt, és mind a mai napig az van - hogy én most már '97. óta vagyok gyesen, s még azt hiszem, hogy pár évig leszek is -, hogy én viszont együtt lakom a szüleimmel. Tehát az elején még nem voltunk együtt, de akkor is mindig ilyen mászkálásokkal telt el, szóval abszolút nem éreztem magam egyedül. És most viszont olyan változás jött be, hogy mi összeköltöztünk, kertbe, ráadásul eddig városban laktunk, és nekem ez is olyan nagyon jó állapotot teremtett. Tehát abszolút nem éreztem, hogy én most a munkába vágyom, mert így is volt nekünk, akár a kertben, vagy, vagy szóval ezer dolog, és pont ezért én soha nem éreztem azt, amit, amit én hallok másoktól, hogy, hogy megviseli a gyes, vagy hogy bezárkózott lesz, vagy, vagy ilyesmi velem nem fordult elõ. Olyan téren érzek én magamon változásokat, hogy azelõtt valahogy könnyebben kommunikáltam emberekkel, most olyan, ha egyáltalán találkozok barátokkal, vagy bármi történik, akkor olyan, olyan nehezen találom a szavakat, eleve a témám nekem most már leszûkült, tehát tényleg a gyerek, az otthoni teendõk, szóval ilyenkor érzem magamon, hogy nagyon megváltoztam.

R.: - Mitõl szûkült be a világa, miért felejtett el kommunikálni?

- Talán pont azért, merthogy végül is, azért ez egy olyan állapot, hogy az ember odahaza van, a gyerekkel van. Tehát, amit mondtam, hogy ilyenkor megváltozik az élet, gyerek-központúbb lesz, lehet, mert mondom, nekem még, hogy könnyebb, hogy az anyuék körbevesznek egy ilyen családiasabb légkörrel, de úgy, tehát nem mozgolódtam annyira még, fõleg az elején nem érdekeltek könyvek, nem érdekeltek...

R.: - Miért nem érdekelték a könyvek?

- Nem érdekeltek könyvek, én azelõtt egy-két komolyabb irodalmat vagy bármi mást olvastam, és most valahogy egyszerûen olyan könnyû dolgok kellettek nekem, a meséket még nem olvastam, mert még a gyerek nem volt annyi idõs, és nem bírtam, ahogy a gondolkodásmódom megváltozott, ami már akkor megváltozott, amikor a gyerek még a hasamban volt.

R.: - Fel lehet ezt idézni valahogy, hogy hogyan változott meg a gondolkodásmódja, mi az, ami eltûnt belõle?

- Ami eltûnt belõle, most elnézést, hogy nem pont a gyesrõl beszélek, de ehhez szerintem, hozzá tartozik még az eleje, amikor már a gyerek készülõdik és az ember hasában van, akkor nekem olyan szempontból változott meg, hogy nem vettem olyan komolyan, tehát más dolgok váltak fontossá számomra. Pontosan, ez volt a legjobb, én a munkahelyemen is éreztem. Tehát bizonyos dolgok miatt nekem ott jobban kellett volna figyelnem vagy bármi, egyszerûen nem, nem õ került elõtérbe, nem tudott érdekelni. Tehát én valahogy magamban már annyira a gyerekre koncentráltam, hogy tényleg minden jó legyen majd késõbb, egészségesek legyünk, én is tudjak vele bánni, és sok olyan dolog, ami akkor, amikor az embernek nincs gyereke. Vagy, vagy akkor azok válnak fontossá. Ezt, ezt nem tudom most így tényleg jobban elmondani, mert, mert ez az adott pillanatban volt ilyen, és ez késõbb is megmaradt. Tehát az olvasásnál is azért van az, hogy nem bírtam olyan igazán komoly dolgokra figyelni, hanem akkor tényleg úgy, úgy a gyerek elvette, és jaj, most jól töröljem ki a fenekét, jaj, most a kellõ vitamint megadjam neki, tehát ezek töltötték ki az elején a mindennapjaimat.

R.: - De azért gondolom, voltak szabad esték vagy éjszakák, vagy amikor a gyerek aludt, akkor nem lehet elolvasni egy könyvet, akkor is ott jár az ember fejében, hogy állandóan a gyerek, a babavilág?

- Pontosan, pontosan, nem jutott eszembe, nem jutott eszembe, pedig nekem könnyû dolgom volt, mert a kisfiam gyönyörûen átaludta az éjszakát már elég kis kora óta, és valahogy nem. Akkor volt olyan teendõm, amit például napközben nem tudtam megtenni, és igen, nem pont éjszaka, de elég sokáig fenn maradtam amiatt, és én magam is még fáradt voltam, tehát azért ez tényleg egy olyan, megviseli a szülõket, vagy, vagy egy kicsit megterhelõ az anya részére, számára akkor, amikor, szóval ez egy új élet. Ez egy új élet, ehhez hozzá kell szokni, és tényleg az elején hosszú-hosszú idõ telik el, a késõbbi idõ az már más.

R.: - Egy kicsit nem tudathasadásos állapot az, hogy az ember a felnõttvilágból a babavilágba csöppen bele?

- Én nem éreztem annak, nem mondanám, én annyira babavilágnak nem vettem a dolgot, másmilyen oldal, de erre én nem tudok igazán kifejezést mondani. Nekem a babavilág - mondom - már onnan kezdõdött, ha - nevezzük babavilágnak -, amikor már - mondom - pocakban volt a baba, készültünk rá, ami utána kijött, az nekem az, hogy mivel elsõ gyerek, én féltem, szerintem minden elsõ szülõ agyában elõfordul az, hogy jól fogom-e nevelni, tényleg hogy jól tudom-e. Ilyenek kötötték inkább le a gondolkodásomat, és nem, tehát engem nem zavart az, hogy én most a babával vagyok, én ezt akartam, én tudtam, vagy sejtettem, hogy mégis mi lesz, sokat olvastam utána, és ezt nagyon szerettem. Aztán nekem a késõbbi állapot, amikor már nõ a gyerek, akkor azért persze elõfordult, tény és való, hogy elõfordul, hogy az ember szeretne egy kicsit mást csinálni. Akkor még nem volt szó a késõbbi állapotról, jött aztán ez az összeköltözés meg a kertes ház. Addigra igen, már az én fejemben is megfordult, hogy fú, azért de jó lenne emberek között lenni, egy kicsit mást csinálni, s pont nekem adódott egy olyan lehetõség, hogy én dolgozhattam. És ez borzasztó sokat segített, de én megint könnyû állapotban voltam, mivel nekem az anyukám tudott vigyázni a kisfiamra, tehát úgy lehet, hogy sokkal nehezebb lett volna, és nem is tudtam volna megoldani, hogyha én egymagam vagyok. Egymagam, a férjem dolgozik, és én odahaza, nem tudom, én bölcsõdébe sose adtam volna, de hát, hogy így otthon megoldható volt a dolog, én ennek nagyon örültem. És engem az kilendített, már legalább egy félévig tudtam dolgozni, nem minden nap, de volt rá alkalom, és emberek között, és már ott is észrevettem magamon azért a változást, hogy, hogy úgy, úgy megváltoztam, tehát tényleg más lettem, nehezebben oldódtam, ami azelõtt nekem soha nem volt probléma, és idõ kellett ahhoz, hogy igenis az emberekkel valahogy újra könnyebben felvegyem a kapcsolatot.

R.: - Most már a második gyermekével van gyesen, nem kívánkozik el valahová, hogy a monotóniát megtörje?

- Nem, nem, én nagyon akartam, hogy még tovább lehessek babákkal, és nagy öröm ugye, hogy még adódik rá lehetõség, hogy még tovább lehessek gyesen, nagyon szeretek most otthon lenni.

R.: - Hány éve van gyesen?

- Ha jól összeszámolom, majdnem tíz.

R.: - Nem hosszú idõ ez?

- Hát mire nem hosszú idõ, arra, hogy a gyerekeimmel töltsem az idõt, persze hogy nem hosszú!

R.: - Nem hiányzik valami más azon kívül, hogy csak a gyerekeivel legyen együtt minden nap összezárva?

- Igazság szerint mindig csak egy gyerekkel vagyok otthon, mert úgy jött össze, három kisfiam van, és mindig a három év után született a következõ, úgyhogy mindig csak eggyel voltam otthon, és ki tudtam használni az idõt jól, tudtam velük foglalkozni. De hozzá tartozik az igazsághoz, hogy van egy üzletünk, úgyhogy hetente egyszer eljárok, és ez a kikapcsolódás, amikor árut szerzek be, és emberek közé megyek.

R.: - Azt mondta, hogy kihasználja az idõt a gyereke mellett, akivel éppen otthon van, mire használja?

- Abban az idõszakokban, amikor alszik a pici, és viszonylag hosszú idõket alszik szerencsére, azalatt a délelõtti idõszakban el tudom végezni a háztartás körüli teendõket, a délutáni idõszakban pedig megpróbálok egy kicsit olvasni vagy feltöltõdni valahogy, de mindenképpen megpróbálok idõt találni arra, hogy egy picit kikapcsolódjak, mert aztán délután jönnek haza a többiek, és akkor az esti menet, az különben nehéz lenne.

R.: - Egy egészen pici gyerek mellett hogyan tud kikapcsolódni, olvasni, nem kell mindig ott lenni mellette, nem kell mindig a háztartási munkákat ellátni?

- Néha felmerül bennem a kérdés, hogy mi van akkor, ha nincs rend a szobában, és mi van akkor, ha nincs elmosogatva. És aztán rájövök, hogy fontosabb, hogy azt az idõt, amíg a pici ébren tölt, vele töltsem, és a mosogatás az a következõ etetés után is ugyanúgy ott lesz. Úgyhogy ha összevárom a mosatlan edényeket, akkor egyszerre mindent elmosok, és nem kell az idõmet elaprózni ilyen dolgokkal. Megpróbálom úgy rendszerezni a dolgokat, hogy minden napnak megvan a maga feladata, hétfõn mosok, kedden vasalok, szerdán takarítok vagy port törölgetek, és akkor, akkor egyszerre nincs olyan sok, hamar lehet végezni vele, és marad idõ a kicsire is.

R.: - Nem fárasztó, hogy tíz éve ugyanabban a monotóniában tölti a mindennapjait?

- Én nem érzem monotóniának. Egyrészt örülök annak, hogy megtehetem, hogy otthon vagyok, és a gyerekeimmel foglalkozhatom, tisztában vagyok vele, hogy nagyon fontos nekik az az idõ, amit velem tölthetnek. Örülök annak, hogy a nagyfiamnak nem kell napközibe járnia, mert otthon vagyok, és látom, hogy mennyire sokat számít neki az, hogy velem tanul és ez, ez mindennél fontosabb. Ez, én háttérbe kell, hogy ilyenkor szoruljak, mert az õ érdeke elõbbre való ebben az esetben, de hozzá tartozik az igazsághoz, hogy elég sok barátunk van, és a hétvégéket mindig úton töltjük. Van egy nyaralónk, nagyon sok hétvégét ott töltünk, de ha olyan az idõ, hogy nem tudunk kimenni, akkor a barátainkkal mindig kirándulunk, megyünk, vendégeskedünk egymásnál. Úgyhogy megvan a lehetõsége annak, hogy a heti öt napi - úgymond - monotónia után hétvégén kikapcsolódjak, feltöltõdjek, a gyerekek is gyerektársaságban vannak, és mi, felnõttek is tudunk beszélgetni, tehát van lehetõség arra, hogy, hogy ebbõl a mindennapi ritmusból egy kicsit kizökkenjek.

R.: - Soha nem hiányzott az, hogy a babavilágból a felnõttek világába menjen, hogy elmenjen dolgozni, és rendszeresen emberek között legyen?

- Igazából nem ez hiányzott. Az, hogy rendszeresen eljárjak dolgozni, én annak elõtte tanítottam, általános iskolában alsó tagozatos gyerekeknek tanítottam testnevelést, tehát igazából nem az hiányzik, hogy, hogy nap, mint nap bejárjak egy munkahelyre, és ott kínlódjak, mert, mert tudom, hogy mit jelent egy iskolában más gyerekeit tanítani, és tudom mit jelent otthon lenni az enyémekkel, és a sajátjaimmal foglalkozni, mennyivel hálásabb dolog ez. Néha olyan szempontból elfáradok, hogy a felnõttek társaságát igénylem, tehát, hogy komoly beszélgetéseket folytassak, ne a babanyelvet használjam. Ezek megvannak, ezekre hétvégente lehetõség van, amikor a barátainkkal összejövünk. Vagy, vagy idõ, volt egy idõszak az életünkben, amikor volt egy nagyon kedves bébicsõszünk, aki hetente egyszer eljött, amikor még csak két babánk volt, és akkor a férjemmel kettesben el tudtunk menni egy adott nap, egy adott este. Ha félórára, félórára, ha másfélre, akkor másfélre, akár egy vacsorára, vagy egy sétára. És akkor megvolt az a meghittség, hogy kettesben voltunk a férjemmel, amire abban az idõben nagy szükség volt, akkor volt egy olyan átmeneti idõszak, amikor úgy egy picit elfáradtam, de aztán végül is helyre rázódtak ezek a dolgok, kielégült ez a fajta vágyunk, hogy kettesben legyünk, és ez egy átmeneti állapot volt, és aztán, utána visszaállt ez a dolog, és azóta mûködik. Én örülök, hogy, hogy a gyerekeimmel lehetek, nekem nem okoz ez problémát, és, és úgy gondolom, hogyha az ember jól szervezi az életét, akkor, akkor nincs ideje keseregni, nincs ideje azzal foglalkozni, hogy máshol lehetne ahelyett, hogy itthon van, és, és más dolgokat kéne csinálnia. Ennek most van itt az ideje, nyilván amikor majd a kicsi is óvodás, iskolás lesz, akkor majd egy más idõszak jön el, akkor más elfoglaltságot kell keresnem, mint a babázás, de most ennek van itt az ideje.

R.: - Milyen a babázás, miért hálás a picikkel otthon lenni, egyáltalán milyen a babanyelv, a babavilág?

- Minden baba születése maga a csoda, és azt látni, hogy felnõ, hogy amit tanul, tõlem tanulja, hogy, hogy annyira nyílik az értelme, hogy, hogy elindul, hogy megszólal, hogy manipulál.

R.: - Soha nem voltak kétségei, hogy most amit én csinálok vele, az biztos, hogy jó?

- Dehogyisnem, hát egy anya állandóan kétségekkel küzd, küszködik. Állandó lelkiismeret-furdalása van, hogy, hogy amit csinál, jól csinálja-e, és hogy biztos, hogy elég idõ jut-e. Fõleg, nekünk három gyerekünk van, és biztos, hogy elég idõ jut minden gyerekre, hogy azt a fajta törõdést, ami arra a kis idõre van, biztos, hogy úgy kapja meg, ahogy neki arra szüksége van. Ez állandó lelkiismereti kérdés egy anyának, de azt hiszem, hogy ez az anyaság egyik alapja, hogy mindig próbálkozik, ha nem így, akkor úgy, és, és csak az idõ az, ami megmutatja, hogy, hogy jól csinálta-e. És, és csak akkor fogom megtudni, hogy tényleg jól tettem-e, ha majd az én gyerekeimnek is gyereke lesz, és majd akkor meglátom, hogy az én gyerekeim hogyan csinálják az õ gyerekeivel, akkor nyugodhatok meg, hogy, hogy jól tettem.

 R.: - Zsuzsa, Te most fõállású anyaként vagy a gyerekekkel?

- Nem vagyok fõállású anya, elmentem dolgozni, illetve most éppen táppénzen vagyok. De ezt a fõállású anyaságpénzt ezt nem is igazán tudnánk beosztani, mert ez a gyesnek az összegével megegyezõ, ami most úgy tudom, olyan 18-20 ezer forint, és a legkisebb gyerek nyolcéves koráig jár, és ha kiszámolom, hogy utána 40 éves koromban mégis mit fogok csinálni négy gyerekkel, hova menjek vissza, hát ez nem igazán kifizetõdõ. Azt nem értem ebben, hogy ezt hogy találták ki, hogy nyolcéves korig jár, mert eleve három gyerektõl jár a fõállású anyaság. Na most, valakinek vagy három, vagy annál több gyereke van, na most, mire ez lejár, általában közel 40 évesek az anyukák, most 40 évesen tényleg mit lehet kezdeni, szóval miért pont nyolcéves korig, miért, miért nem lehet, mit tudom, én 18 éves korig vagy 14 éves korig, nyolcadik végéig, vagy egyáltalán hát az ember innen már hova induljon el? Elmegy elsõ osztályba, és akkor utána mit csináljon az ember, most vagy elmegy egy fõállásba nyolc órában, és akkor írassam be napközibe, meg megszokta azt, hogy eddig itthon voltam, vagy hát szóval ezt nem, nem tudom, hogy hogyan találták ki.

R.: - Hány gyereked is van?

- Négy gyerek van, három fiú és egy kislány, a legnagyobb fiú 12 éves, utána 9, aztán 6 és három és fél éves a kislány.

R.: - Hogy telik az életed, ennyi gyerek mellett gondolom, nem sok idõd jut magadra, mert velük foglalkozni, a háztartást rendben tartani és a többi, és a többi, mégis mennyire tudod megõrizni a saját életedet a gyerekek mellett?

- Azért próbálom valamennyire. Azért attól függetlenül, hogy ez egy mókuskerék, és ha az ember reggel felkel, takarít, este lefekszik, de elõtte takarít, és egész nap csak fõz meg minden, hát azért annak ellenére azért én próbálok kimozdulni itthonról. A picit általában viszem magammal, meg tornázom, meg olyan szokott lenni, hogy anyuval összeszervezem, és akkor egy délelõttöt vagy egész napot együtt töltünk, és akkor a párom vigyáz a gyerekekre, ilyen van.

R.: - Emellett még hogy próbálsz magadnak idõt szakítani magadra?

- Az esti órák azok általában a mieink, szóval, az biztos, hogy nyolc órakor a gyerekek lefekszenek, mondjuk baráti társaság olyankor szokott jönni, hogy azért ne folyjanak bele a családi életbe, velük is teljesen külön tudjunk foglalkozni, úgyhogy ezek így meg vannak szervezve, hát ennyi gyerek mellett kénytelen az ember.

R.: - Szeretted Te a szakmádat, szerettél benne dolgozni?

- Persze nagyon szerettem, és most is azért szoktam nekik rajzolgatni, meg festegetni, úgyhogy nagyon.

R.: - És nem félsz attól, hogy majd, amikor már az összes gyerek kiröpül, akkor itt maradsz gyerekek nélkül, és munkád semmi, hát tulajdonképpen véget ér egy, egy nagyon hosszú és nagyon fontos idõszak, ami helyett nem lesz más, tehát úgy értem, hogy egy kicsit föladod magad, nem?

- Nem, én egyáltalán nem érzem így, tulajdonképpen, hogyha úgy gondolom, akkor bármikor dolgozhatok itthon, bármilyen rajzolást, vagy egyéb festést elvállalhatok.

R.: - Nem érzed magad áldozatnak?

- Nem, egyáltalán nem. Nagyon szeretem õket mind, felõlem lehetett volna több is, csak hát az egészségem miatt nem lehetett, de én nagyon szeretek velük lenni.

R.: - Szeretnél kiöltözve, kifestve végigvonulni az utcán, és bemenni egy színházba, vagy beülni egy presszóba, vagy barátokkal elmenni valahová?

- Nincsenek ilyen vágyaim. Hát, el szoktunk együtt menni nyaralni, olyan is van, hogy kapunk a családtól olyan napokat, amikor teljesen kettesben lehetünk a párommal, általában van, hogy nyáron elviszik a nagyszülõk a gyerekeket egy-két hétre, van úgy, hogy kettõ ide, kettõ oda, olyan is volt tavaly, hogy három ment egy helyre, az volt egy nehezebb, de mindig kapunk szabadságot.

R.: - Ez a kevés idõ elég a feltöltekezésre, arra, hogy megõrizd magad?

- Nekem elég. Tényleg, azért annyira nem strapálnak le. Én azt mondom, hogy sokkal könnyebb négy gyerekkel, mint egy gyerekkel, mert egy gyerekkel nagyon-nagyon sokat kellett effektív õvele foglalkozni. Egész nap csak anyu, anyu így, apu így, és amióta többen vannak, azóta egymást elfoglalják, és igazság szerint mi nem is számítunk, hazajönnek, lekötik egymást, leülnek tanulni, együtt tanulnak, kimennek, játszanak, és már nincs az, hogy ülj le velem, és akkor mit tudom én, társasozzunk, mert meg se kérnek rá, úgyhogy egész más.

R.: - Azt szokták mondani, hogy a gyerekek születésével és nevelésével együtt a szülõk is tanulnak a gyerekektõl, van-e valami olyasmi, amelyet akkor tanultál már meg, amikor a gyerekeid sorba jöttek?

- A türelmet tanultam meg, és ez nagyon jó volt, hogy ahogy jöttek sorba, és egyre többen lettek, és igazság szerint a harmadik és a negyedik gyerek hozta ki belõlem azt, hogy igazán van türelmem hozzájuk, én egyébként nem voltam egy gyerekpárti fiatalkoromban.

R.: - Mi történt a lelkedben harmadik gyerek születése után?

- Nem tudom. Ez egy nagyon érdekes dolog, hogy az ember megszüli a harmadik gyerekét, és akkor úgy, valahogy úgy kiteljesedik az anyaság, vagy, vagy én nem is tudom, hogy, hogy mondjam, de olyan, olyan, olyan egyszerû lesz minden. És úgy rájövök, hogy olyan bonyolult dolgoknak láttam az elején, fõleg az elsõnél, de a másodiknál meg azt láttam bonyolultnak, hogy most hogy hozom össze a két gyereket, és a harmadik gyereknél láttam azt, hogy tulajdonképpen ez az egész teljesen természetes, és nem is kell ebbõl ügyet csinálni, minden megy magától.