R.: - Nagyon sokszor mondják a szakemberek is, de maguk a szülõk is tudják ezt, hogy ahhoz, hogy egy problémát meg tudjanak oldani, ahhoz le kell ülni, és beszélni kell a gyerekekkel, de nem olyan könnyû, nem olyan egyszerû beszélni a gyerekekkel, fõként a kamaszokkal, mert hát õk nem mindig akarnak szóba állni a szülõkkel. Mit tudnak tenni a szülõk, van-e valami technika arra, hogy hogyan lehet beszélni akkor a gyerekekkel, ha õk nem akarják?

Dr. Varró Gábor pszichiáter: - Ha nem is pontosan konkrét technikának neveznénk, egy megközelítési módot lehetne ilyenkor javasolni.

R.: - Dr. Varró Gábor pszichiáter.

Dr. Varró Gábor pszichiáter: - Nagyon fontos, hogy a gyerek azt érezze, hogy a szülõ bármilyen problémáról is van szó, nem erõszakkal, és minden esetben õszintén közelítse meg a gyereket. Mindenképpen azokból az impulzusokból, azokból az adatokból induljon ki a szülõ, amit a gyerek nyújt! Mik lehetnek ezek? A gyerek konkrét viselkedése egy adott problémában, konkrét hangulata, véleménye bizonyos dolgokról, akkor is, hogyha ezt õ spontán mondja el, és nem a szülõ kérésére. Nagyon fontos, hogy a szülõ figyelme a gyerekre irányuljon, a gyerek egyrészt ezt érezze, másrészt pedig a szülõ ezt a figyelmet komolyan gondolja.

R.: - Célszerû minden nap vagy legalábbis a hét jó néhány napján keresni az alkalmat arra, bemenni a szobájába, leülni, meg se szólalni, hanem várni, hogy hátha õ kezdeményez egy beszélgetést?

Dr. Varró Gábor pszichiáter: - Valóban az egyik módja az, hogy alkalmat teremtünk. Manapság, amikor sokkal kevesebb idõnk van arra, hogy egymásra figyeljünk, nagyon fontos az, hogy a gyerek azt érezze, hogy abban a periódusban, amire korábban nem volt példa, hogy a szülõ szentelt rá akár öt vagy tíz percet is, ezt az öt vagy tíz percet megtoldjuk akár ugyanennyivel, vagy egy félórára növeljük! Borzasztó fontos, hogy a gyerek érezze azt, hogy ez az idõ az övé, még akkor is, ha õ konkrét információt nem szolgáltat, hiszen a kamaszok nagyon hajlamosak arra, hogy egy konkrét kérdésre elutasító vagy néma választ adjanak.

R.: - Nagyon sokszor hárítanak, igen, és nem akarnak szóba állni, akkor mit tud tenni a szülõ? Nyilván erõszakos nem akar lenni, mert azt maga is mondja, hogy ez nem jó, de hát akkor nem sok lehetõsége maradt!

Dr. Varró Gábor pszichiáter: - Azt gondolom, hogy az a nem sok lehetõség nagyon sok, hogyha hosszú távon sikerül elfogadtatnunk saját magunkkal, mint szülõkkel azt, hogy a mi kapcsolatunk a legfontosabb, akkor igenis sikerülni fog idõt szánni, figyelmet szánni erre a gyerekre. Nyugodtan föltehetünk egészen konkrét kérdéseket, lehet, hogy a konkrét technika abban rejlik, hogy ezeket a kérdéseket ritkábban tesszük föl, amennyiben esetleg azt vesszük észre, hogy irritálja a gyereket. Odafigyelünk arra, hogy melyek azok a nyitottabb idõpontok, amikor feltehetjük, tehát ez is a figyelmünket fejezi ki. Na most, abban az esetben, hogy a gyerek elzárkózik, tehát tényleg nem válaszol ezekre a kérdésekre, más technikákat is lehet alkalmazni, nem a konkrét kérdések technikáját, hanem a helyzetteremtés technikáját. Vannak olyan kérdések, amit csak bizonyos helyzetekben lehet feltenni, és más szituációkban nem lehet. Vannak olyan kérdések, amit fel lehet tenni akkor a gyereknek, hogyha jelen van olyan személy, akitõl õ biztonságot remél, és abban a helyzetben könnyebb kialakítani vele a kommunikációt, van, amelyik kamasz azt kívánja, hogy csak kizárólag egy kettes...

R.: - Tehát egy négyszemközti beszélgetés.

Dr. Varró Gábor pszichiáter: - ...kizárólag egy négyszemközti szituációban. Nagyon fontos az, hogy bizonyos kérdéseket egy kamasz az egyik szülõvel, bizonyos kérdéseket esetleg szívesebben a másik szülõvel beszél meg. A legfontosabb talán az, hogy azt a határt megérezzük, amikor egy kamasznál meg kell húznunk azt a vonalat, amin túl az õ legbelsõbb lelki világába nem szeretne betekintést engedni, ugyanakkor egy nem annyira felszínes, de egy mélyebb problémáról szívesen beszélne, ez csak akkor lehet, hogyha mi is folyamatosan bizalommal vagyunk a gyerek számára, és hogy...

R.: - Beszélünk saját magunkról, tehát azzal segítjük hozzá ahhoz, hogy elmondjuk, hogy bizony nekünk is vannak problémáink, bizony nekünk is egy csomó dolog rosszul esik, nem úgy sikerül, akkor õ könnyebben meg tud nyílni?

Dr. Varró Gábor pszichiáter: - Nagyon sokszor tanácsoljuk azt a kamaszok szüleinek, hogy üljenek le a gyerekekkel, anélkül, hogy viszontválaszt várnának a kamasztól, meséljenek saját gyerekkorukról! A kamaszoknak ugyanúgy, mint egy kisgyereknek, nagyon fontos a bizalom, a bizalmat avval tudjuk elérni, ha elõször mi adjuk, avval, hogy mi mesélünk saját kamaszkorunkról, olyan mértékû bizalmat adunk a gyereknek, el tudjuk érni azt, hogy a gyerek elgondolkozzon, hogy valójában õ hol húzza meg azt a bizalmi határt, amit velünk között. Valószínûleg több ilyen beszélgetés után ezt a határt õ el tudja mozdítani abba az irányba, hogy olyan problémákat is képes megbeszélni velünk, vagy akar megbeszélni velünk, amire korábban nem érezte képesnek magát, nem akarta, titkolni akarta, borzasztó fontos ezért az, hogy azt érzékeltessük, hogy az elsõ lépés a miénk. Volt egy konkrét esetem, amikor a szülõk magatartás-, viselkedésproblémákkal hozták el a kamasz fiút, ugyanakkor kiderült, hogy ennek a kamasz fiúnak kapcsolatteremtési problémái is vannak, az iskolában, ahova járt, igen gátlásos, visszahúzódóként viselkedett a lányokkal kapcsolatban. Na most, mellékes problémának látszott a viselkedészavar mellett, ugyanakkor a szülõkkel többször beszélgettünk róla, hogy ez a gyerek számára egy igen fontos probléma. Megemlítettem a szülõknek, hogy otthon, amikor beszélgetnek, nyugodtan beszélgessenek arról, hogy milyen volt a papa gyerekkora, azért ajánlottam ezt, mert a macsós megjelenésû papa, akivel én többször találkoztam a beszélgetések során, úgy éreztem, hogy túl messze lehet ettõl a kamasz fiútól, túlságosan fölötte érezheti saját maga fölött ezt a papát...

R.: - Tehát a fiút nyomasztotta az, hogy az õ apja egy ilyen nagyon férfias ember, és õ úgy érezte, hogy õ soha nem tud ilyen lenni, ezért nem is mert próbálkozni a lányoknál?

Dr. Varró Gábor pszichiáter: - Valószínûleg ez volt a háttérben, miután a szülõkkel beszélgettem arról, hogy hogyan telt az õ gyerekkoruk, kamaszkoruk, kiderült, hogy a papának voltak ugyanilyen problémái gyerekkorában, arra biztattam õket, hogy beszélgessenek ezzel a fiúval, akár pedig mint férfi a férfival. És kiderült, hogy egyszer fényképeket is elõvettek, ahol a papa vézna kisfiúként jelent meg a fiú számára, és nemcsak a fénykép ereje, hanem maga a beszélgetés, amikor a papa elmondta, hogy õ ugyanolyan félszeg, gyámoltalan legény volt fiatal korában, adott egy olyan biztatást, egy olyan lökést a fiú számára, hogy többé nem érezte olyan magasan, elérhetetlenül magasnak ezt a papát.

R.: - Sokkal emberibb lett a saját édesapja.

Dr. Varró Gábor pszichiáter: - Sokkal emberibb, sokkal fiúsabb lett a saját számára, miközben a papa mindennapi képe nem változott a szemében. Tudta, hogy hol dolgozik, hogy akár a kolléganõi körében is, mint férfi is tiszteletnek örvend, tehát ez a képe nem változott, ugyanakkor megváltozott az a dinamika, amit õ arról képzelt el, hogy honnan és hova juthat el egy fiú férfi korában. És nem zárta ki egyáltalán már azt a lehetõséget, hogy õ mint félszeg gyerek egyszer eljuthat oda, hogy a lányokkal normális kapcsolatba léphet, normális kapcsolatokat tud kialakítani.

R.: - S volt egy ilyen áttörés, tehát kiderült az, hogy innentõl kezdve akkor ez a fiú a papájával meg tudta beszélni az õ nagy problémáját?

Dr. Varró Gábor pszichiáter: - Igen. Az áttörést ne mindig abban keressük, hogy harmadnapra a fiú hozza haza a lányok skalpját az iskolából, ez egy folyamatbeli áttörés. Ez a beszélgetés nemcsak azzal az eredménnyel járt, hogy késõbb, hónapok múlva valóban a fiú olyan visszajelzéseket adott, amennyiben könnyebb volt ismerkednie, hanem a többi területen is könnyebb volt megtalálni a kapcsolatot, már nemcsak a lányokról tudott beszélgetni a papával, hanem tudott azokról a viselkedésproblémákról beszélni, ami a papával ugyanúgy elõfordult kamaszkorában, és a jelenkori, az aktuális viselkedésproblémákat is jobban tudták átbeszélni a családon belül. Természetesen a viselkedésproblémák a gyereknél nem szûntek meg, hiszen a személyisége adott volt, de ugyanakkor azok a csatornák kinyíltak, amik odavezethetnek, hogy ezeket a problémákat kezelni tudják mind az iskolában, mind az otthonban.