Éppen gyermekeim kapcsán hadd mondjak el erre egy példát: a legnagyobbik életében elõször magától fordult meg, nem is ügyességbõl, hanem dühében vagy fájdalmában sírt, és hirtelen átbillent, na ettõl még jobban megijedt, úgyhogy teljes volt a pánik, még hangosabban sírt. És aztán a késõbbi idõkben nagyapám megtanított nekem egy olyan játékot, amit a kisebb gyerekeimmel játszottam, a háton fekvõ csecsemõt, de még kéthónapos kora elõtt is, tehát egész pici korában a térdénél fogva nagyon szelíden hintáztatni kell, és azt mondjuk, hogy öregapám szántogatott, szántogatott, szántogatott, a sor végén meg kifordította az ekét, és erre a hátán fekvõ gyereket átbillentjük hirtelen hasra. Mielõtt még õ forogna megtapasztaltatjuk vele a forgás élményt, tehát mire õ már azt magától megcsinálja, nem egy ismeretlen dolog történik vele, hanem az élmény az már ismerõs, nem ijed meg attól, ami történik. Számtalan ilyen példát látunk, hogy a bukfencezést hogyan készítik elõ, vagy pedig olyan játék is van, amikor a hol fölül rendesen az ölemben, hol a feje a föld felé lóg le, tehát fönt, lent billentjük ki, borogatjuk azt a gyereket.

Sándor Ildikó néprajzkutató: - Hát nem, nyilván nem tartom úgy hosszú idõn keresztül, az csak egy pillanat, de bizony akkorákat lehet kacagni tõle! Ez egy jó élmény a számukra, és egy nagyon fontos élmény megismerni, megtapasztalni, ez egy nagyon jó bizalomjáték, hát amikor én már tudom, hogy hogy várja, hogy én lebillentsem, ugye sima út, sima út, göröngyös út, göröngyös út, göröngyös út, kátyú, kátyú, és úgy az elsõ részében höcögtetem, billegtetem oldalra, és a kátyúnál pedig lelógatom egy pillanatra és fel, és ugye a göröngyös útnál lehet húzni az idõt, hogy már mondom ötödször, hatodszor, és tudja, hogy mi következik, és már õ feszíti magát hátra, és tudja, hogy bármikor ha õ elengedi magát, én megfogom. Ez a szülõ és a gyerek közötti kapcsolatot is nagyon-nagyon jól ápolja, fejleszti tovább, ez egy ilyen szempontból is egy nagyon fontos játék, hogy a szülõ és a gyerek közti érzelmi biztonság kialakuljon vagy tovább épüljön.

Sándor Ildikó néprajzkutató: - Hát erre én azt szoktam mondani, hogy, hogy a parasztgyerekekkel születésük pillanatától játszottak. Nyilván megvolt, hogy mikor milyen játékot, de az, hogy beszélnek hozzá, nem gügyögve, hanem azt, ami körülöttük van, és hogy ehhez hozzátartoznak ilyen simogatós, érintõs játékok. Még egy nagyon fontos dolog van, ami a mai világban elég rossz gyakorlat: amikor ezeket a régi mondókákat könyvek segítségével tanulják vissza a gyerekek, nagyon jó szándékúak azok a szülõk, és tényleg többet akarnak adni a gyermekeiknek, akik megvesznek ilyen könyveket, és leülnek, kinyitják a könyvet, és már nem a gyermekükön mutogatják végig a testtájakat, hanem a könyvben, a gyerek a mondókaszöveget megtanulja, de pontosan az a része, amikor ez a sokfajta érzékelés összekapcsolódik a kicsi fejében, hogy õt megérintették, hogy õ hallott valamit, és még látta is azt a dolgot, vagy megmozgatták, és aztán van az a mozgása, érzete is, és ez együtt tudatosodik, ugye ilyenkor kimarad, hiszen egy kivetített képet, ráadásul nem egy térbeli domború valamit, hanem egy síkbeli képet lát, ugye ezek nem fotók valóságos emberi testekrõl, biztos, hogy mások lesznek benne az arányok...

Sándor Ildikó néprajzkutató: - Egészen pontosan így van.

Sándor Ildikó néprajzkutató: - Vannak nagyon régi kiadványok, ami, amelyek nagyon kiválóak ilyen szempontból. Az 1970-es években jelent meg például Forrai Katalin Jár a baba, jár könyve, vagy a másik a Cinege, cinege kismadár, ez szintén a hetvenes évekbõl való. Tulajdonképpen jó szöveganyag dallammal együtt igazándiból megbízhatóan itt található. Aztán vannak olyan kiadványok, mint például Lázár Katalin Népi játékok címû gyûjteménye, amelyben nem az egész könyv ölbeli játék, de kis részt kitesznek benne az ölbeli játékok, és azért ez is egy nagyon változatos anyag, ez egy újabb kiadás. Összefoglaló újabb munka, ami általánosan közkézen forogna, egyelõre nincsen.

Sándor Ildikó néprajzkutató: - De igen, már készül ez a munka, elöl van róla egy leíró rész, éppen az, hogy hogyan használjuk és mire jó ez a mai ember életében, és utána van egy nagy szöveggyûjtemény, amelyben maguk a játékok, a mondókák és dallamaik és hozzá az, hogy azt az adott játékot éppen hogyan kell eljátszani, az van leírva. Ez a kiadvány várhatóan az õsszel jelenik meg.

- Kerekecske, gombocska, ide szalad a nyulacska, erre szalad, itt megáll, itt egy ... csinál, ide bújik, ide be, kicsi gyerek kezébe. Fáj a kutyámnak a lába, megütötte a szalmába, ördög vigye a szalmáját, miért bántotta kutyám lábát! Látod, be van kötve!

- Még...

- Csip, csip csóka, vak varjúcska, komámasszony kéreti a szekerét, nem adhatom oda, tyúkok ülnek rajta, hess pipija, ángyom... égy járjuk, mint a...

Varga Péter Róbert, a Pécsi Bóbita Bábegyüttes tagja: - Mert sokkal jobban el tudnak vonatkoztatni, egy bábbal sokkal jobban tudnak azonosulni, vagy megszeretni, vagy közelebb kerülni hozzá, mint egy élõ színész játszotta szerephez. Talán könnyebb azonosulni a bábokkal, úgy mégis kívül maradok. Sokkal absztraktabbak, mivel egy báb egy külön világot teremt, vagyis sokkal jobban el lehet vonatkoztatni egy bábbal az élettõl, sokkal könnyebben lehet világot teremteni, és egy gyereknek - gondolom -, meg talán felnõttnek is az a fontos, hogy egy új világ teremtõdjön és egy új világba tudjon belépni, s új világot teremteni bábokkal sokkal, de sokkal egyszerûbb és könnyebb, mint színészekkel.

Varga Péter Róbert, a Pécsi Bóbita Bábegyüttes tagja: - Lehet, lehet, hogy ez a nyitja, hogy a gyerek mivel kisebb, kicsik a bábok, ezek a gyerekek nem félnek tõlük. Az a fantasztikus az egészben, attól, hogy a báboknak egy arcuk van, a gyerek magában festi meg a több arcot neki, és ahogy mozog a báb, a gyerekben nem egy arcként él a báb, hanem a bábnak az élete, s ahogy változna mondjuk egy az arca, az szerintem belül mûködik benne, és ugyanúgy, ahogyan a meséket hogyha olvassa az ember a gyerekeknek, meg mindenkinek, megteremti a világát saját magában, ugyanígy van szerintem a bábban is, és hiába egy arca van a bábnak, a mozgatástól megteremtõdik az ezer arc. Azt a világot, amit mi teremtünk a színpadon, õk magukban továbbépítik, ez az, ami elragadtatja õket, hogy õk is részt vesznek, és nem kapnak mindent készen. Ugye elég rossz helyzetben vagyunk, mert ugye a képmagnó meg a számítógép itt mindent, televízió, itt mindent készen kapnak az emberek, mint a McDonald's-ban becsomagolva, csak meg kell enni, de még mindig megvan a varázsa, a mostani elõadáson is nagyon csodás volt az, hogy a gyerekek egyre közelebb, egyre-egyre közelebb jöttek, és úgy nézték a bábot, hogy közben megfogták, s mikor úgy reagáltam rá, akkor megilletõdtek, így kicsit jobban odafigyeltek, válaszoltak, hogyha hozzájuk szóltam. Persze ezekbe nem szabad nagyon belemenni, mert akkor ez elharapózhat, és akkor nem tudjuk a történetet továbbmesélni, de az a csodálat, ahogy nézik, arra ad reményt: azért csak mi gyõzünk a számítógép és a videó ellen.

Varga Péter Róbert, a Pécsi Bóbita Bábegyüttes tagja: - De, de, ezt nagyon, ezt lehet érezni. Például ennél a bábjátéknál nem vagyunk elbújva, ezért muszáj éreznünk azt, hogy mi történik, hogy és hol kell, hol kell harsányabbnak lenni, hol kell egy kicsit felpörgetni a dolgot, mert el-elunják, elunják, sajnos már annyira gyorsak ezek a gyerekek, olyan gyorsan gondolkodnak, mint talán a legújabb számítógépek, s nagyon-nagyon le kell kötni õket.

Varga Péter Róbert, a Pécsi Bóbita Bábegyüttes tagja: - Egy az, hogy egy bábbal mindent meg lehet csinálni. Régen Japánban mikor nagy rivalizálás volt a bábjátszás és a színészek között, és a bábok, a Burako bábok, ezek ilyen fél méter, másfél méter magas bábok, amiket három ember mozgat, olyan dolgokat csináltak meg, amit élõ emberek nem tudtak megcsinálni, és az élõ emberek felvették a bábokkal a harcot, s mivel sok ember meghalt, hogy nem tudták azokat a trükköket megcsinálni, mint amit a bábok, és pont ezért sokkal jobban el lehet rugaszkodni velük a földtõl, sokkal nagyobbakat lehet gondolni, mindent meg lehet egy bábbal csinálni, bármit meg tud csinálni.

Varga Péter Róbert, a Pécsi Bóbita Bábegyüttes tagja: - Szerintem a játékot, a lehetõségek kitágítását, azt, hogy világot teremtenek, egy másikat, nem azért, mert ez rossz, hanem csak az, hogy van több, s hogy kerek világot alkotnak.

Varga Péter Róbert, a Pécsi Bóbita Bábegyüttes tagja: - Játékkedvvel, hihetetlen játékkedvvel és nyitottsággal, és belemerüléssel, nem szabad lenézni azt a dolgot, hanem életre kell kelteni, és ahhoz, hogy valaki életre keltsen egy bábot, bármilyen bábot, akár lehet az egy fakanál, nagy alázatnak kell benne lennie, és nem szabad azt gondolni, hogy õ akár több annál a fakanálnál. Ez néha paradox dolog, mert ugye mi emberek hát mit képzel egy fakanál magáról, ez nem úgy van, mert akkor nem lesz játék a dologban, tehát nem fogja a gyereket lekötni, nem fogja tudni megtölteni élettel, és nagy-nagy figyelemmel, alázattal, s hihetetlen játékkedvvel nyúljon a bábhoz, bármihez!

Varga Péter Róbert, a Pécsi Bóbita Bábegyüttes tagja: - Nem, nem szabad, szerintem a gyerekek abszolút indukálják az emberben ezt a dolgot, mert ez nagyon egyszerû dolog, mivel a gyerekek kíváncsiak, ezt a kíváncsiságot lehet úgy kielégíteni, hogy olyan játékkedvvel játszani, ahogy a gyerek figyeli a dolgokat, amilyen kíváncsian õ tekint a bábokra. Teljesen mindegy, hogyha esetleg bugyuta, mindegy, a hit a fontos, az, hogy én elhiggyem, hogy játszom, és örüljek annak, hogy játszom, és azonosuljak a játékkal, és ne reflektáljak magamra. Ez nagyon fontos, hogyha az ember játszik, akkor ne reflektáljon sose magára, menjen bele, minél jobban belemegy, annál felszabadultabb lesz, és a gyerek annál jobban fogja élvezni a játékát!

Varga Péter Róbert, a Pécsi Bóbita Bábegyüttes tagja: - Még nem, mert õ másfél éves, még õ kicsi ahhoz, hogy lekösse a báb, hát viccelõdni szoktam vele, de annyira sok dolga van még a világban, hogy, hogy nem tudja fél másodpercnél tovább nézni.

Varga Péter Róbert, a Pécsi Bóbita Bábegyüttes tagja: - Természetesen, természetesen.

Varga Péter Róbert, a Pécsi Bóbita Bábegyüttes tagja: - Lehet, hogy az lesz az elsõ, hogy bábozva fogunk enni, vagy nem tudom.

- Nem szoktunk színházba járni, legalábbis egyelõre, egyszer mentünk el együtt a bábszínházba, az nagy élmény volt, mondhatnám, hogy nekem is, nekem is nagyon tetszett az elõadás.

- A legkisebb boszorkány címû darabot, ez egy jópofa mese volt, röviden arról szólt a történet, hogy volt egy boszorkány anya három lánnyal, s meg akarták akadályozni, hogy a királyfi eljusson a szerelméhez, nem emlékszem, hogy kiszabadítsa valahonnan /?/, és a legkisebb lány szerelmes volt a királyfiba, és emiatt segítette az útján, és hát persze aztán megtalálta a királyfi a király- vagy a hercegnõt, nem emlékszem már pontosan, viszont soha nem tudta meg, hogy a legkisebbik boszorkány segített abban, hogy ezt a célt elérje, aki titokban szerelmes volt bele. Ez nagyon jó kis megható darab, a lényeget a gyerekeim elõször is nem értették, úgyhogy igazából felnõtteknek is ajánlhatom.

- Hát most nyáron történt, tehát kisebbik lányom négyéves, a nagyobbik pedig öt és fél éves volt.

- Végsõ mondanivalóját nem érthették, tehát apróbb részleteket szerintem értettek, mert itt az óvodában is már láttak színházi elõadást, meg hát persze tévét is idõnként nézünk, ilyen szempontból azért fölfogható volt az elõadás legnagyobb része, de igazából hát szerintem a mondanivaló az nem.

- Alapvetõen nagyon tetszett nekik, persze tapsoltak, amikor tapsolt a közönség, és még hazafele útközben azért beszéltünk róla, meg még egy jó ideig beszédtéma volt otthon, apukájuknak elmesélték, mert õ nem volt ott velünk az elõadáson, tetszett nekik nagyon.

- Természetesen nagyon tetszett nekik a környezet, mert - amint említettem - már járt, vagyis volt, láttak színházi elõadást itt az óvodában, de hát persze ez egészen más, mint egy valódi színházban. Szünetekben kihasználták a lehetõséget, ott volt egy ovistársuk, futkostak, és persze nagyon tetszett, hogy széken ülünk, és szünetekben lehet a büfébe menni, idõnként elsötétül a színpad, ezek mind nagyon-nagyon megható dolgok voltak számukra.

- Biztos nagymértékben hatott rájuk, ahogy rám is, mert bevallom, én is elég rég voltam színházban, élõ elõadáson, és nagyon trükkös, érdekes megoldásokat használtak, sok játék volt a fényekkel, a fény...

- Egyrészt amikor jó idõ van, valahogy mindig más program akad, tehát akkor inkább kinn vagyunk a természetben, és az úgy elmaradt, másrészt elég nehézkesek tudunk lenni, tehát felöltözni, elmenni a belvárosba, tehát igazából egyrészt kényelmi okok miatt maradt ez el.

- Sajnos ez így van, egyszerûbb a dolog, dolgozunk mind a ketten, és hétvégén jól esik egy kicsit lazítani, és nem programokat szervezni. 

Jankovics Marcell filmrendezõ: - Én azért a rajzfilmeket korántsem tartom olyan rombolónak, mint amilyennek a közvélekedés tartja, már a számomra egyébként antipatikus rajzfilmekrõl beszélek. Én azt mondom, hogy a gyerek ne döntse el, hogy õ mit akar nézni a televízióban, a gyerek sok mindent nem dönthet el az életben. Azok a szülõk, akik úgy nevelik a gyerekeket, hogy a gyerek egy bálvány, aki azt csinál, amit akar, borzalmas felnõtteket produkálnak ezekbõl a gyerekekbõl. Túlnyomó többsége a filmeknek bugyuta a végtelenségig, vannak persze univerzális televíziós rajzfilmek, mind rettenetesek, primitívek, úgy egyáltalán nem az a baj, hogy erõszakosak, egyszerûen rossz ízlésûvé teszi a gyerekeket, ez a fõ bajom, és olyan világot mutatnak, aminek se szimbolikus, se valóságos tartalma, értelme, jelentõsége nincs.

Jankovics Marcell filmrendezõ: - Ez egy igazi rombolás, mert buta, az életre nem nevelt felnõttek lesznek belõlük, igénytelen embereket nevelnek. Ez sokkal nagyobb baj, mert ugyanis amit alapvetõen szoktak mondani, hogy a rajzfilm erõszakos, hát minden erõszakos, minden, egy olyan világban élünk, ahol egy trabantos kiszáll a kocsijából, és lelövi azt a kamionsofõrt. Hát ha egy ilyen világban élünk, akkor én fölteszem a két kezem, és azt mondom, hogy ezt nem lehet a rajzfilmekre fogni, tehát itt a rajzfilm egy összetevõ, egy szempont, ami az én felelõsségemet megnöveli, és azt mondatja velem, hogy hiába szól arról a mese, hogy levágja a sárkány hét fejét, én nem azt ábrázolom az illusztráción, amikor levágja, nem hagyom ki a szövegbõl, mert miért hagynám ki, hiszen lényeges eleme, de nem azt mutatom, keresek egy olyan képet, ami ugyanolyan misztikus, ugyanolyan sokat ad, összefoglalja a mese hangulatát és egészét abból, ami hátborzongatás, de mégsem egy az egyben. Valaki megkérdezte tõlem, hogy hát a Piroska és a farkas, hát mégiscsak megeszi a farkas Piroskát, mondom igen, de nem azt ábrázolom, amikor a farkas véres fogai közül kiáll Piroska két lába, hanem azt ábrázolom, amikor egy, egy fenyegetõ lény, mondjuk egy farkas, amelyik ebben az esetben miután beszélõ lény, két lábon jár, megszólítja egy sötét, hátborzongató környezetben, egy erdõben megszólít egy kislányt, ez arra hívja föl a figyelmet, ami sokkal fontosabb a mesében, hogy óvakodj az idegenektõl, és nem arra hívja, hogy a farkasok veszélyesek, mert szegény farkasok alig vannak már. Tehát egy mesét a modern korban úgy kell értelmezni - egyébként régen is errõl szólt! -, ez a farkas nem közönséges farkas, tehát beszélni tud, ez több, mint egy farkas, de ez a természet vadságát éppúgy kifejezi, mint minden olyan emberellenes vagy gyermekellenes fenyegetõ sötét erõt, ami ellen jobb óvatosnak lenni. Éppen bebizonyosodik, hogy nem az akció lényeges, a félelemkeltés az teszi óvatossá az embert, a megijesztés az meg tönkreteszi az idegeit. A saját filmjeimben én nem mellõzöm az élet tényeit, de nem ezekre helyezem a hangsúlyt. Ugye a filmjeim erotikusabbak, mint amit a gyerekeknek szoktak szánni, de inkább hangulatukban erotikus, nem nemi aktust mutatok, hanem úgy ábrázolom, hogy érzékeltessem az érzékiségnek a fontosságát. És megmutatom a halált, mert a halál az része az életünknek, de nem variózok rá, nekem ugyanolyan drámai. Ha azt látom, hogy elütnek egy embert tõlem száz méterre, nem megyek oda nézni, hogy hogyan folyik el a vére, nem tagadjuk le, hogy van halál, de nem egyfolytában mutatjuk a halál különbözõ módozatait. Arányok kérdése az egész, a gyerekeket becsapni azzal, hogy az élet csupa tejföl, krém, fagyi és cukimuki, az ugyanakkora hiba, mint, mint csak az undorító, riasztó és véres dolgokkal traktálni a szerencsétleneket csak azért, hogy felcsigázzuk az érdeklõdésüket. Ez egy külön mûvészet megtanulni szelektálni, megtanulni az önmérsékletet magunk számára is, és úgy nevelni a gyerekeinket.