- A szülõvé válás az nem a gyermek megszületésével kezdõdik. Abban a pillanatban, amikor megöleljük és meglátjuk és belélegezzük ezt a kis életet, meg is ijedhetünk ettõl. Ez nem álom és ez nem egy múló dolog, ez mindig így lesz. Tényleg felelõsek vagyunk érte és borzasztó nagy súllyal nehezedik ránk és hogyha nincs meg a kellõ ismeretünk vagy a kellõ felkészültségünk, akkor ettõl megijedhetünk. Avval együtt, hogy kismama tornára járunk, meg hogy odafigyelünk a táplálkozásunkra, ami nagyon fontos dolog egészségtani szempontból, az önbizalmat és a derût és a mindenféle jó és pozitív dolgot kell megerõsíteni és akár azt is, hogy szülõk vagyunk, emberek vagyunk. És a felelõsségünk nem azt jelenti, hogy betegesen ahhoz ragaszkodjunk, hogy a gyerekünket semmi rossz és semmi oda nem illõ dolog érje, hiszen ez együttjár az élettel és erre is nekünk kell majd õket felkészíteni. Tehát nekünk is felkészültnek kell lenni ezekkel szemben. Tehát az lenne jó, hogy amikor a kisbaba megszületik, akkor élvezni tudjuk azt, hogy õt most világra segítettük és most mi hárman együtt válunk egy családdá és õ beleszületett a mi életünkbe, mert ezt mi így szerettük volna. De fogadjuk el azt is, hogyha nehézségekbe ütközünk, hogyha megrekedünk egy-egy idõszakban, vagy egy-egy életszakasznak a feldolgozásában, elfogadásában. Egy egyensúlyt kell teremteni. Tehát egy állandó egyensúly teremtésrõl szól ez szerintem. Ebben sok rugalmasság van, sok türelem és nagyon sok szeretet és talán, hogyha ez megvan akkor már nem ragaszkodunk a Spock bácsi hatalmas igazságaihoz, amik szenzációs dolgok. De lehet, hogy akkor az ösztöneink is nagyon sok mindenben segítenek. Azért szeretnék én nagy családot, mert amit közben megtapasztalunk, az folyamatos és egymásra rakódik. Amit az elsõ gyerek által kapunk vagy nyerünk, a második tökéletesíti és a harmadik ehhez még hozzáad. Tehát azt hiszem, hogyha valaki képes lenne sok gyereket szülni és nevelni és ehhez lenne elég szellemi és fizikai energiája, akkor ez mind tökéletesebb és tökéletesebb lenne és az anyák ezáltal nagyobb és nagyobb sikerélményeket élnének meg, a félelmeik csökkennének, meg a bizonytalanságérzetük kisebb lenne. Tehát én is Benjámin után úgy érzem, hogy már nem rettegek annyira tõlük, mint amikor Benedek megszületett, viszont akkor nagyon féltem. Nem mertem hazajönni a kórházból, pedig borzasztó nagy szerencsém van, hogy ilyen férfi a párom. Szerintem tökéletes volt. Ennek ellenére nagyon féltem, mert tökéletesen mûködött a kilenc hónap, amíg vártuk a kisbabát, gyönyörû volt a kapcsolatunk is ez alatt. Ezelõtt is, de ez alatt is tökéletesedett, kerekedett szóval szebbé vált. Viszont éppen ezért nagy volt a sokk, amikor megszületett és megijedtem. Lehet, hogy õ is meg volt ijedve, valószínû, de várakozó álláspontra helyezkedett, õ arra gondolt szerintem, hogy az ösztönök azok segíteni fognak. Hát ehhez nekünk nagyon jó lett volna, hogyha a kilenc hónap alatt beszélgethettünk volna gyakorlott anyukákkal, akik fõállású anyukák, ezt úgy értem, hogy szívvel-lélekkel és teljes valójukkal élik meg az anyaságukat. Tehát ez lett volna egy nagy segítség. Nem arra gondolok, hogy elõadásokat kellett volna nekünk végighallgatni errõl, de tapasztalni és átvenni egy jó anyának az energiáit és a kisugárzását és ez az, ami a lényébõl árad, egy ilyen érzékeny idõszakban, mint amilyen az áldott állapot, ez lenne egy igazi jó segítség a kismamáknak, meg a kispapáknak.

Szomor Éva a Nyelv, Beszéd és Kommunkációs Fejlesztõ Központ vezetõje: - Én legeslegelõször azt tanítanám nekik, hogy anyának lenni mit jelent és nem ilyen nagy szavakkal, hogy szeretni kell, meg elfogadni minden körülmények között, meg az enyém az az enyém, meg az anyafeladat, meg ilyen szépeket szoktunk mondani. Hanem egyszerûen, hogy mit jelent az, hogy velem van egy másik élõlény. Egy másik ember, akit én alig-alig ismerek és akinek millió gondolata, érzése, mozdulata van, amit nekem ki kell ismernem. Felelõsséggel tartozom, ez teljesen természetes, ezt is mindenki tudja és már unosuntig mondták, hogy az anya felelõssége. Mi az, hogy az anya felelõssége? Hát azt se tudja, hogy avval a gyerekkel, mit vagy hogy, az egy törékeny kis lény, akire õ vágyott, akire õ várt. Akirõl õ rajzolt egy képet, akit õ elképzelt és az vagy olyan vagy másmilyen.

Sz.É.: - Ez veszélyes és tulajdonképpen nem is jó ilyet se kérdezni, se gondolni, hogy jó vagy rossz, mert hiszen ez alól sem kivétel, ez így mûködik. Hát egy dolog, hogy bennem van egy élõlény, aki az enyém, aki rám fog hasonlítani, aki arra fog hasonlítani, akit én nagyon szeretek és ez az apja. Hát ugye ez a következõ kérdés, hogy mit látok abban a gyerekben, hogy kitõl várom az a gyereket, miért attól várom, akitõl várom. Ez rettentõ sok dolgot hoz magával. És akkor egyszercsak van egy élõlény, akit nem értek. Van egy élõlény, akitõl félek, akitõl olyan mértékben, nem tõle félek, hanem az, hogy történik valami.

Sz.É.: - Meg se merem fogni, el fog törni a kezemben és akkor még csak nem is gondoltunk arra, hogy hát ennek van egy feje, abban a fejben majd egyszercsak gondolatok lesznek. Aztán van egy lelke, amit ugye nagyon furcsán szoktunk fogalmazni, úgy is mondhatnánk, hogy van egy szíve. No de van egy érzékenysége, az az érzékenység a bõre. És én hozzáérek és õ fogja tudni, hogy én értem hozzá. És van egy füle, amivel hallani fogja a hangomat és fogja tudni, hogy én szóltam hozzá. És akkor most sokat szóljak? Keveset szóljak? Hangosan szóljak, halkan szóljak?

- Rengeteg könyvet szoktunk olvasni, nagyon kicsik voltak, gondok voltak és neki állltam könyveket olvasni.

- Igen, meg hogy a gyerekkel mit kell csinálni, köhög, beteg, mi a problémája. Egyetlenegy gond van, most már hét és félévesek, úgyhogy okos tudok lenni, a gyerekek nem olvassák ezeket a könyveket.

- Én nem tudom, lehet, hogy az enyémek mûködnek más rugóra, de nem láttam sok esetben ugyanazokat a dolgokat viszaköszönni. És nagyon sok szülõ szinte szakácskönyvnek, teljes elõírásnak veszi, hogy annak a gyereknek mikor kell fölállni, mikor kell kijönni a fogának, mikor minek kellene történni. Ha még szülnék, ami nem fog bekövetkezni, nagyon sok mindent másként csinálnék.

- Nem mérném azt a gyereket, hogy mennyit eszik.

- Igen, mert attól nem evett az egy kiló hetven dekás gyerekem egy grammal se többet, hogy én megmértem vagy nem mértem meg. Nem tartanám annyira szigorúan az idõhatárokat. Jó, nekem, hogy ikreim vannak, én azért be voltam határolva. De nagyon sok mindent könnyebben kellene venni és én csak azt az egyet éreztem, hogy kell hallgatni az ösztöneinkre. Annyira jól vagyunk nõk kódolva. Ez a mi feladatunk, ezt meg kell tudnunk csinálni és képesek vagyunk rá és szerintem a szülõknek ezt kell magukban erõsíteni, hogy alkalmasak rá. És ha pedig úgy érzi, hogy mégsem, nagyon jó szakemberek vannak. Lehet, hogy egy-két szülõnek már az is segít, hogyha önnel vagy bárkivel is beszélget. De vannak olyan orvosok, olyan pszichiáterek, olyan akár pedagógusok óvodákban, iskolákban, akikhez biztos, hogy lehet fordulni.

- Igen. És nagyon sokat tud segíteni egy igazi barátnõ vagy egy igazi barát, akivel meg lehet beszélni. Tehát az én barátnõm, nekünk hasonló korú gyerekeink vannak és rengeteget segített az, hogy meg tudtuk beszélni. Az a gyerek éppúgy sírt tõle, éppúgy voltak problémái, de mi megkönnyebbültünk. Ki kellett beszélnünk a gondjainkat. És ezek a gyerekek pontosan tudják, hogy mikor, mit kell nekik csinálni.

- Sok minden mással is így van, hogy így utólag már okosabbak vagyunk és másként tennénk. De ennek is megvan a szépsége. Az elsõ gyereknek is, a másodiknak is, a harmadiknak is. Én inkább vidámabban és kevésbé ilyen kötöttnek venném a gyereknevelést. 

Szomor Éva a Nyelv, Beszéd és Kommunkációs Fejlesztõ Központ vezetõje: - Általában, - szerencsénkre - a gyerek olyan, amilyenek mi vagyunk. Tehát ha mi beszédesek vagyunk, hangosak vagyunk, akkor a gyerekünk is egy ilyesmi gyerek lesz. Nagy baj van, ha a gyerek nem ilyen. Nagy baj van, hogyha például van egy nagyon élénk emberpárnak mondjuk egy hangra kicsit rosszul reagáló gyereke. Ha van egy túlérzékenysége a gyereknek, hogy õ nem szereti a hangos dolgokat, nem szereti a zajokat és a papa, mama pedig imád eljárni, imád jönni-menni.

Sz.É.: - Hát ez nem. Ez így nem igaz. Ez így nem igaz, de maradjunk mondjuk az átlagnál. Maradjunk annál, hogy a gyerekem olyan, mint mi vagyunk, ez általában így szokott lenni, de még akkor is az van, hogy én elképzeltem, nekem okos lesz a gyerekem, nekem szép lesz a gyerekem, nekem kommunikáló gyerekem lesz, nekem olyan gyerekem lesz, akire mindenki mosolyogni fog és õ mindenkire vissza fog mosolyogni. És az én gyerekem nem olyan. Akkor két dolog van, rögtön keresek egy mentséget,

Sz.É.: - Hogy például kire hasonlít, hogy például ja, ez okosabb, mint ahogy gondolnánk és ettõl nem megy bele butaságokba. És számtalanszor olyanokat, hogy például megkérdezem egy 2 éves, 2 és féléves gyerek szüleitõl, hogy mivel szeret játszani a gyerek, mert hiszen látom, hogy amivel neki játszania kéne, kisedény, orvosi táska, kisautó, azzal nem játszik. És akkor azt mondják a szülõk, hogy ja, hát ilyen butaságokkal õ nem szeret, õ csak az okosságot szereti, a testvére kirakósát szoktak összerakni. És akkor én azt szoktam mondani, hogy hát ez bizony nem olyan jó. Mert keresünk valamit, amitõl meg tudjuk magyarázni, hogy miért nem olyan, mint amilyennek az átlagnak lenni kell. És ne féljünk attól, hogy valami átlag, mert egy kicsit félünk. Mert egy kicsit a mai szülõk, a mai nagyon fiatal anyákban az van, hogy nem beszélek gügyögve a gyereknek, mert az butaság, nem veszek a gyereknek kis mûanyag tányérkát, mûanyag kanalat mûanyag poharat, mert ugyan már! Hát ötszáz forintért nem fogok venni valamit, majd megveszem a 3500 forintos nem tudom micsodát.

Sz.É.: - Igen. És az a legfontosabb. És mi az, hogy az én gyerekem nem játszik el egyedül? Hát játszom vele én is, de aztán hát menjen a szobájába és játsszon. Hát erre nem alkalmas ez a kisgyerek.

Sz.É.: - Én inkább úgy fogalmaznék, hogy hagyjuk. Ismerjük meg, hogy milyen õ. Ismerjük meg, hogy ki õ és menjük utána. Õ meg fogja mutatni, hogy õ milyen, hogy õ mire képes, õ mit tud és énnekem utána kell mennem. Nekem segítenem kell ezt egy kicsit továbbfejleszteni, ha kell. De mindenképpen hagyni, hogy õ legyen.

Sz.É.: - Pontosan.

Sz.É.: - Ez nem passzivitás, ez nem passzivitás, megerõszakolni nem szabad senkit. Õ megmutatja a tempót, õ megmutatja, hogy neki milyen a tempója. Lehet, hogy én egy borzasztó mozgékony vagyok, õ pedig nem az. Hát nem lehet rohangáltatni, ha õ nem szeret. Õ meg fogja mutatni. Egyébként ez a passzivitás ez egy érdekes dolog, nem lehet egy gyerek mellett passzívnak lenni. Egy gyerek, ha hagyják, akkor rettenetesen élénk fantáziával, rettenetesen sok mindennel meg fogja mutatni. Én láttam már olyan gyereket is, aki egy nagyon fa házaspárnak volt a gyereke, - most a fa házaspár alatt azt értem, hogy egy nagyon kedves, aranyos fiatal pár, akik mindig csöndesek voltak, mindig nyugodtak voltak és egy kicsit ilyen pókerarcúak voltak. És született egy gyerekük, aki vágyott a viccre, vágyott a nevetésre, úgy kiprovokálta és úgy megváltoztatta a szüleit, mert egyszerûen nem lehet, hátha én együtt vagyok a gyerekemmel, õ nekem mindent meg fog mutatni, hogy mit szeretne, csak figyelni kell és ez a legfontosabb. És nem elhatározni, hogy majd én. Nincs majd én. Õ és én megyek mellette.

- Teljesen másképp látom a világot, ki kell zökkennem a felnõttek rohanó világából, meg kell állnom megnézni a bogarakat, a fákat, hangyákat, madarakat, mindent részletesen meg kell figyelnünk. Körbenézni, föltekinteni egy fára, én ezt nagyon szeretem.

- Kisgyerekkel muszáj. Szerintem igen, ez hozzátartozik ahhoz, hogy egy kétéves vagy egy ötéves kisgyerek minden iránt érdeklõdik, amit lát, amit hall maga körül és én ezt természetesnek tartom, hogy ez az õ kis életének egy új szakasza, egy felfedezõ szakasz. Egy információ, tapasztalatokat gyûjtõ idõszak és ez természetes, hogy ilyenkor ezt nekem támogatnom kell, mint édesanya, hogy minél többet tapasztalhasson meg.

- Kisebbik kislányom kettõ, nagyobbik pedig ötéves lesz hamarosan.

- Természetesen nem, azért vannak korlátok, azért kismamáknak is kell idõnként sietni esetleg boltba vagy más elintézni valókat megoldani, de természetesen azért megvan a napnak egy bizonyos idõszaka, amikor nyugodtan sétálhatunk és nézelõdhetünk.

- Most már ez kialakult, hogy vagy õ egyszerûen csak megáll és elcsodálkozik és mondja a kisebbik most már, hogy nézd csak anyu, itt egy bogár. De van úgy, hogy én irányítom rá a figyelmet, beállunk egy-egy fa alá, egy fûzfa alá, nagyon szép hogyha föltekintünk, nagyon jól néz is, és azon el lehet jó pár hosszú percen át nézelõdni, hogy mi történik egy fán, nemcsak a fákat, az ágakat, merre hajlanak, mikor repül oda egy kismadár. Ez már úgy kialakult, hogy vagy õ vagy én. Hogyha én látok érdekes dolgot, ami úgy gondolom, hogy neki még újdonság, akkor megállunk és megnézzük.

- Általában én fel szoktam hívni a figyelmet arra, hogy nézd csak ott egy madár, felhívom a figyelmet arra, hogy például egy madár esetében, hogy hogyan énekel, hogyan mozog, mi a különbség mondjuk, egy kutya között és akkor már egy alap, elindul egy beszélgetés és így kifejtjük ezt a témát pár szóban, pár mondatban.

- Általában arra, ami mozog, meg ami furcsa hangot hallat. Most nemcsak állatok, növények jöhetnek itt szóba, hanem egy kukásautó, egy nagy teherautó, egy kamion vagy egy motor, ami ugyanolyan boldogsággal tölti el õket, hogy õk ezt most felismerték, megismerik a hangjáról már, oda se kell nézni vagy egy repülõ, az nagyon-nagyon izgalmas tud lenni. Egy kisgyerek tényleg másképpen figyel föl dolgokra, mint a felnõttek. Mai világban én úgy érzem, hogy eléggé rohanós a felnõtt élet. Nekik a saját kis közegükben van rá idejük és szerintem kell is hagyni nekik idõt arra, hogy körbenézzenek, megfigyeljenek mindent. Alapvetõen szerintem ez mondjuk a magasságukból is adódik, hogy közelebb vannak mondjuk a földhöz és sokkal érzékenyebbek az ott látható dolgokra, egy-egy kavics, hát ez nagyon-nagyon szép tud lenni. Nálunk nagyon-nagy szezonja van a most a kavicsgyûjtésnek, szebbnél szebb kavicsokat lehet gyûjteni és nagyon kedves, ahogy megmutatja a kislányom, hogy nézd anyu ennek szív alakja van, ennek körte alakja van mintha az jelen volna. Mindig köt valamihez. Tehát hogyha valamit észrevesz, például itt a kövek kapcsán, vagy egy faág, egy falevél, mindig eszébe jut róla valami. Kapcsolja a maga kis eseményeihez, amit megélt az elmúlt napokban.

- Úgy gondolom ez alkati kérdés. Van, aki igen, van aki nem. Van aki a felnõttek közül van, aki annak örül, hogy egy súlyos követ talál, amit jól meg lehet fogni, el lehet hajítani jó messzire be a Dunába. Én mondjuk asszociatív ember vagyok, én is ha találok egy követ, egy faágat, egy levelet, eszembe jut róla valami, de szerintem rám is nagy hatással vannak a gyerekek. Tehát én már ilyen szemmel közelítem meg a dolgokat.

- Alapvetõen a mozgékony, mozgó, zajt keltõ dolgok kötik le õket, arra kapják fel a fejüket, ha megszólal egy madár, akkor a kislányom rögtön kérdezi a 2 éves, hogy mi ez anyu, mi volt ez? Bármi zajt hall, rögtön rákérdez, hogy mi volt? Ha kutyaugatást hall, rögtön jelzi, hogy ez most kutya ugat. Lent sétál az utcán. De ha mi is kint sétálunk, akkor is nagyon figyel a zajokra, hangokra, de amit én nagyon szeretek bennük, hogy nagyon el tudnak nyílni. Sokszor lejárunk a Duna partra kavicsozni, nagyon szeretem õket figyelni, ahogy elbogarásznak kavicsok, csigahéjak között. Aprólékos kis mozdulatokkal fölemelik, megnézegetik. Aztán van a másik véglet, amikor a lapáttal zúdítják bele a vízbe a kavicsokat, nagyon el tudnak nyílni és szerintem ez nekik nagyon jó, hogy meg tudják ezt tenni, hogy így a kis maguk világába bebújva, eltûnik a külvilág szinte lezárják magukat és nagyon jó szerintem, hogy oda tudnak figyelni, egy dologra koncentrálva, akár legyen az egy kavics, egy falevél.

- Nehéz megfogalmazni ezt, de én úgy érzem, hogy õk sokkal nyugodtabbak, sokkal jobban oda tudnak figyelni, nem jár az eszük még azon, hogy most utána rohanni kell ebédet fõzni, vásárolni, ügyeket elintézni, nyugodtabb kis életük van, mint nekünk felnõtteknek. Legalábbis én ezt támogatom és szeretném, hogyha tényleg ez valósulna meg a gyerekeknél.