- Nagyon sok, Barbie, Babzsák, bohóc és minden, amit csak el
lehet képzelni.
R.: - Kiskorodtól kezdve megvannak a babáid?
- Igen.
R.: - Emlékszel még az elsõ babádra?
- Egy pöttyös ruhában volt és úgy hívták, hogy Pötyi és
hosszú barna haja van.
R.: - Melyik volt a legutolsó, amelyet kaptál vagy kértél?
- Kértem ilyen bébi, nem is tudom, vagy már nem is tudom,
bepisil, bekakál, pislog, nevet, minden, sír.
R.: - Hasonlít egy kicsit az igazi babára?
- Talán igen azért ilyen.
R.: - És nagyon becsben tartod itt a többiekhez képest,
kiemelt helye van.
- Igen, az ágyamban velem alszik.
R.: - Miért kell, hogy ott legyen veled? Így nem érzed magad
egyedül?
- Talán, meg szóval olyan jó, hogyha ott van mellettem, nem
félek akkor mondjuk a sötétben.
R.: - Átöleled, beszélgetsz vele?
- Hát beszélgetni azért nem, de igen.
R.: - Olyan, mint egy kistestvér?
- Hát azért annyira nem, mert azért egy kistestvér jobb
lenne.
R.: - Napközben is babázol vele, vagy csak este lefekvéskor?
- Napközben nem, nem.
R.: - Napközben mit csinálsz vele, hol a helye?
- Az ágyamban, a változatosság kedvéért.
R.: - Reggel felkelsz és akkor a babádat visszadugod az
ágyadba?
- Ühm.
R.: - Szerettél volna egy igazi babát, kistestvért?
- Persze, szerintem mindenki szeret, akinek nincs.
R.: - Miért lenne jó egy kistestvér, miért lett volna jó
régebben?
- Hát most is jó lenne egy kistestvér, lehet vele babázni,
játszani, beszélgetni, hogyha nagyobb akkor elmenni moziba vagy
ilyesmi.
R.: - Ezért játszol te az összes kisbabával, aki itt a
környéken van? Keresel is társaságot, ahol vannak olyan korú
kisbabák, akire te vigyázhatsz?
- Keresni nem kell, mert megtalálnak. Nagyon szeretnek
általában az ilyen kis prücskök, kisgyerekek, én is szeretem õket
és itt a környéken is sok kisbaba van és általában az
anyukájuk meg szokott kérni, hogy vigyázzak rájuk, akkor õk is
mondják, hogy gyere át Nómi.
R.: - Amikor azt mondják, hogy vigyázz rájuk, akkor mit kell
neked csinálni?
- Játszom velük, beszélgetek velük és hogyha már mondjuk idõ,
mondjuk megyek iskolába, akkor is odaágaskodnak a kerítésre,
akkor hogy gyere át, gyere át, és hogyha nem megyek, akkor ilyen
kis szomorú arccal néznek utánam, de hát az iskola helyett
mondjuk jó lenne velük lenni, de hát iskolába kell menni.
R.: - Most nyár van, már többet foglalkozhatsz velük. Amikor
átmész hozzájuk melyik az az elsõ játék vagy mit csináltok
rögtön, amikor átmész hozzájuk?
- Elmondja nekem, hogy valamit úgy blabla ilyen babanyelven és
akkor mondja, hogy menjek vele motorozni és akkor motorozni kell
és akkor utána teljesen biztos, hogy belemegy sárba, vagy leönti
magát vízzel és akkor mondani kell, szólni az anyukájának,
hogy át kell öltöztetni, be kell pelenkázni, meg ilyesmi.
R.: - És szoktál te is öltöztetni meg pelenkázni,
megengedik?
- Igen, mert szóval itt a környéken, hát kettõ, három ilyen
kisebb gyerek van és mindegyiknek megbízik bennem az anyukája.
R.: - Még mi lehet a feladatot, mi történhet egy kisbabával?
- Eleshet, akkor meg kell vigasztalni, hogy ne sírjon, akkor
pelenkázni, játszani vele, meg ilyesmi, meg beszélgetek az
anyukájukkal.
R.: - Mit gondolsz miért bíznak meg benned vagy miért merik
rád bízni a kisbabát?
- Szerintem látszik rajtam, hogy szeretem õket, akkor tudom,
hogy hogy kell gondozni kisbabát, hogy kell vele bánni.
R.: - Honnan tudod?
- Nem tudom, úgy jön magától.



R.: - Fiatal párként a férjeddel hogy terveztétek, hány
gyereket szeretettetek volna?
- Ilyenen nem gondolkoztunk, mi szerelembõl
összeházasodtunk, elmentünk nászútra és úgy mondjam, már
hárman jöttünk haza? Szóval a kislány abszolút idõre
született, õrajta nem gondolkoztunk, hogy mi lesz akkor, hogyha
lesz majd egy gyerekünk, mert így rögtön jött, boldogan
vállaltuk. Nagyon szerettem azt a kilenc hónapot, amíg
elkerültem odáig, hogy megdajkálhassam õt. És azóta én még
mindig benne lennék, pedig már eltelt tizenegy év, hogy legyen
egy tesó, én szerettem volna, mégis valahogy úgy alakult az
élet, hogy valahogy nem. A párom nem igazán örült volna neki,
hogy legyen egy tesó, néha hajlott volna a gondolatra, hogy hát
azért jobb lenne, hogyha lenne még egy baba a családban, mert
ugye õneki van egy testvére, én egyedüli vagyok, ezért is
szerettem volna, hogyha nekünk legalább kettõ van. De hogyha
így sikerült, akkor ezt az egyet neveljük szeretetben,
becsületben és békességben és inkább nem reszkírozom. Meg
sokan mondják, hogy ah ugyan már! hát odaadod neki a
kiskönyvet. Nem úgy van az, föl is kell nevelni és ugyanúgy
kell szeretni és az meg nem megy úgy, hogy nahát egyszer csak
még egy.
R.: - Lehet, hogy ilyen anyagi gondok is közrejátszottak?
- Elsõ szempont ez volt, hogy elõször ugye a lakást meg
kell csinálni úgy, hogy nyugodtan tudjunk élni, aztán meg úgy
kifejezetten napi anyagi gondokkal, hála a jóistennek el ne
kiabáljam, nem küzdöttünk és nem küzdünk. Viszont
szeretnénk megtartani egy színvonalat és a gyereknek is
biztosítani egy olyan színvonalat, amiért késõbb nekünk se
és neki sem kell szégyenkeznie. És lehetõleg kivitelezhetõ ez
a dolog, hogyha csak hárman maradunk.
R.: - Gondoltad ezt, hogy lehet, hogyha születik egy másik
vagy egy harmadik is, akkor anyagilag nem tudsz neki mindent
megadni, de hát szeretetet azt sokfelé lehet osztani.
- Igen, a szeretetet azt nem kilóra mérik és ahol jut három
embernek jóllakásig az asztalnál, ott jutna egy negyediknek is,
de én úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy ilyen szeretetben
élhessünk, ahhoz csúnya dolog lenne csak úgy csinálni még
egy gyereket, hogy a párom nem akarja. Én beletörõdtem ebbe,
tiszteletben tartom az õ elvárásait. Így jutottunk közös
nevezõre.
R.: - Akkor, amikor megszületett a nagylányod,
gondolkoztál-e azon, vagy legalábbis fölmérted-e, hogy mi lesz
akkor, hogyha õ egyedüli gyerekként nõ fel, hogy ez mivel
járhat?
- Ilyenen nem gondolkoztam, mert amikor megszületett, akkor
minden problémánk hirtelen óriásinak tûnt a
gyerekneveléssel, mert ugye mi is fiatalok voltunk, akkor nem
merült fel az, hogy mi lesz akkor, ha egyedül lesz? Mert itt az
utcában volt sok gyerek, szóval mindig volt játszótárs,
télen, nyáron, tehát nem az, hogy csak nyáron, amikor jó idõ
van, így a gyerek sem unatkozott soha, tehát nem érzõdött
rajta az, hogy egyedül van. És mint ahogy sok egyke gyereken
kirí, hogy enyém, enyém, mert nem tud megosztozni valakivel, ez
a mienken nem látszik. Ugyanúgy odaadja a játékát, odaadja az
utolsó falat csokit, ha valaki elkéri vagy megkívánja, nem
irigy.
R.: - Biztosan hallottad már te is, azt szokták mondani, fõleg
a többgyermekes szülõk, hogy hát az egyedüli gyereknek, az
egyke gyereknek sokkal nehezebb, mint abban a családban, ahol
több gyerek van, mert sokszor a szülõ a saját életének a
folytatását kívánja látni abban az egy gyerekben és hogyha
többen lennének, akkor megoszlana ez a felelõsség, amely
sokszor terheli a gyereket, hogy nekem kell mindent megtennem,
amelyet tõlem anyámék elvárnak.
- Nem tudom, én egyedüli gyerek vagyok, annyira, hogy
édesanyámék el is váltak, amikor én még pici voltam. Ezzel
együtt soha nem éreztem magam hátrányos helyzetûnek sem
azért, hogy nincs testvérem, sem azért, hogy nem kerek
családban növök fel. Édesanyám lehet, hogy próbálta volna,
hogy az õ útját folytassam, de ez már az iskolaválasztásnál
sem így történt és azóta sem várja el, hogy azt folytassam,
amit õ elkezdett, vagy amit õ szeretett volna csinálni. Élem a
magam életét, ahogy kialakítottam, amikor férjhez jöttem és
azóta õ ebbe nem szól bele.
R.: - Nem érzed úgy idõnként, hogy az egyedüli gyerekeket,
egyke gyerekeket valahogy túlnevelik a szülõk.
- Úgy nincsen úgy a nyakába akasztva semmi különleges. A
tanulás az elsõdleges, amit meg kell csinálnia, nem azt mondom
hét végén kell azért a takarításban segíteni, de nem mint
szülõ-gyerek viszony van köztünk, inkább olyan baráti és
akármilyen problémáját így akár az apjával, akár velem
nyugodtan meg tud beszélni, mi nem uralkodunk fölötte. Õ is
társ.
R.: - A gyerek nem mondta soha, hogy anya kellene egy testvér?
- De ilyen gondolatok születtek a leányzóban is. Egyszer
német dolgozatot írtak karácsony elõtt, hogy ki mit szeretne
kapni a Jézuskától, mert ez még valahogy harmadikban volt. A
kislány leírta, kisautó, pöttyös labda, kis testvér. De õ
is megérti, amit érveket felhozunk, hogy õ miért maradt
egyedüli gyerek a családban.
R.: - Iskolába, óvodába rendesen sikerült beilleszkedni?
- Sikerült az elsõ pillanattól, a vártnál jobban. Féltem,
hogy hogy fog beilleszkedni a oviba, de nagyon szeretett oviba
járni és a suliba sincs problémája a kapcsolatteremtéssel,
sok barátnõje, barátja van. Itthon igaz, hogy õ a család
szemefénye, meg õérte tényleg akármelyikünk, akármit
megtenne, hogyha arról lenne szó, de ezt nem várja el
másoktól.



R.: - Háromgyerekes anyaként és tanárként bizonyára van
tapasztalatod azzal kapcsolatban, hogy ha egy gyerek egyke, ahogy
általában szokták az emberek nevezni, vagy hogyha van
testvére, másképp viselkedik az iskolai élet különbözõ
helyszínein.
- Megfigyelhetõ azokon a gyerekeken, akikrõl elõbb vagy
utóbb kiderül a pedagógus számára, hogy egyedül vannak, hogy
azért egy kicsit másképp viselkednek a közösségben, mint a
többi gyerek. Kétféle változata van a dolognak. Az egyik
gyereknél, aki egyedül van azt lehet megfigyelni, hogy talán a
szülõ túltörõdése, túlgondozása miatt kicsit olyan
visszahúzódó, megszokta, hogy mindig minden az ölébe hullik
és olyan gyámoltalan lesz, mert gondolom mindent megcsinálnak
helyette otthon vagy körülötte. A másik eset az, akinek
viszont éppen azért, mert mindig minden az ölébe hullik,
megszokta otthon, hogy egyedül õ császár a háznál, bizony
azért itt is, az iskolában is kiderül, hogy bizony keresztül
gázol a társain. És ez a gyerek már kiskorában megszokja azt,
hogy körülötte forog a világ, megpróbálja ezt az iskolában
is érvényesíteni a másik közösségben.
R.: - Sokszor azt látja az ember, hogy az egykés szülõk,
talán nem túl jó ez a szó, hogy egyke, tehát az egykés szülõk,
valahogy a saját életük folytatásaként,
meghosszabbításaként nevelik azt az egyet.
- Ez így van és ha belegondolok abba, hogy vajon miért van
egyedül a gyerek, akkor elég sokszor az az ok, hogy ezek
többnyire késõi gyerekek. Tehát például az intelligens,
iskolázott anyukáknak a gyerekei, akik késõn vállalkoztak a
gyerekre és már valamilyen körülmények között nem sikerült
még egy testvér, ezért lehet az, hogy ezek az intelligens
anyukák bizony túltörõdik, túlgondozzák a gyerekeiket.
R.: - De azt gondolná az ember, hogy intelligens és nem fogja
fel az a szülõ vagy az az anya, hogy ezzel rosszat tesz a
gyerekének?
- Nekem nem az a tapasztalatom, hogy a szülõk felfogják,
hogy mivel tesznek rosszat a gyerekeiknek, tehát még ha a saját
gyakorlatomból indulok ki, akkor sem. Tehát nagyon jól tudom,
hogy mi az, amivel nem teszek jót a gyerekemnek és mégis
megteszem ott és akkor, mert azt gondolom, hogy ez most fontos.
Vagy azért, hogy én feltûnjek olyan gondoskodó és
szeretetreméltó szülõnek és a gyereknél jó legyek, vagy
azért, mert egyszerûen nekem van szükségem arra, hogy mindent
megadhassak a gyereknek.
R.: - Lehet, hogy ilyen belsõ lelki kényszerként teszik,
hogy esetleg kompenzálni akarják, hogy nincs testvére vagy az,
hogy késõn jött a világra, hogy nem fiatalok a szülei, tehát
egy ilyen belsõ kényszerként nevelik túl vagy gondoskodják
túl az egyke gyerekeiket?
- Valószínû. Tehát nyilván valaha ez úgy lett kitalálva,
hogy azért sok gyerek legyen egy családban és ez az energia, ez
a szeretetadás, ez a többlet, ez megvan mindenkiben. És hogyha
ez egy gyerekben koncentrálódik, akkor nyilvánvalóan túlteng.
R.: - Akirõl tudod, hogy egy gyereket nevel, vajon ezek a
szülõk toleránsak-e a másik szülõ gyerekére? Gondolok most
arra, hogy akinek kislánya van, egy szem kislánya, az esetleg a
fiúkat, tehát a másik nemû gyereket nehezebben viselik el,
esetleg a fiúk vadságait, szertelenségét vagy aki fiús mama
és egy szem fia van, akkor fiú szemüvegen keresztül látja a
világot és esetleg nem szereti a lányok nyafogását. Mintha
nem lennének ezek a szülõk sem elég toleránsak a többi
gyerekkel szemben.
- Megfigyelhetõ a szülõkön is ezek, amiket itt mondtál
tényleg, mert egyrészt látszik rajtuk a gondosabb törõdés,
tehát szülõi értekezleteken biztos, hogy sokkal inkább ott
vannak, ott tudnak lenni effektíve és ha nincs a többi
gyereknek mondjuk vagy a többi gyerekkel gond, ott vannak, tehát
mindenképpen többet foglalkoznak a gyerek elõmenetelével. És
hát igen, idõnként most, hogy belegondolok bizony megfigyelhetõ
az, hogy a lányos anyukák azért a fiúkra sokkal többet
panaszkodnak, a mi folyik az osztályban és hogyan bántják az
õ kislányukat a fiúk és fordítva is a fiús anyukák is
kevésbé tolerálják a lányoknak dolgait. Igen, ez megfigyelhetõ.
R.: - Hogy van ez benned, aki három gyereket hoztál a
világra?
- Ez egy nagyon érdekes helyzet, mert azt gondolom, hogy az
elsõ gyerekem a nagyobbik, egy fiú, õ abszolút egyke típusú
gyerek, meglátszik rajta, hogy két évig, két és fél évig
egyedül volt és õ volt a család szemefénye. Én ugyan mindent
megtettem azért, hogy ne alakuljon ki valamilyen féltékenység
vagy ilyesmi a gyerekekben, már kicsinek is, de azért a mai
napig is magának való, visszahúzódó, nehezen tolerálja a
többieket. Közösségben nem érzi olyan jól magát, nem is
keresi úgy a gyerek közösségeket, tehát az én elsõ gyerekem
abszolút ha valaki kívülrõl meglátja és nem tud róla semmit
biztos, hogy azt mondja, hogy ez egy egyedüli gyerek.
R.: - Te is bele estél akkor az egyke szülõk hibáiba?
- Bele. Elsõ gyerek, egyedüli gyerek. Biztos. Biztos, hogy az
elsõ két és fél évben a család szemefénye, bizony
valószínûleg másképp csinálnám, ha újra kezdhetném. Sõt.
Fordult elõ olyan eset, hogy amikor a három gyerekembõl kettõ
mondjuk elment egy táborba iskolával és otthon maradt egy
gyerek, az alatt a két hét alatt én magamon észrevettem, hogy
ugyanúgy túltörõdöm ezt az egy gyereket, mintha csak egyedül
lenne, tehát az összes háromnak való törõdést és
szeretetet szerencsétlen megkapta, mintha egyedül lett volna ez
alatt a két alatt.
R.: - És hogy viselte?
- Nehezen. Nehezen viselte. Tehát én is úgy érzem, hogy
többet veszített vele, mint nyert vele. Örült, mikor megjött
a felmentõ sereg, mikor visszajöttek az ikrek.



- Van testvéred?
- Nincs.
R.: - Miért nincsen?
- Azért, mert nem született.
R.: - És te szeretnél tesót?
- Igen, nagyon szeretnék egy kislányt, egyedül unalmas lenni
még akkor is, hogyha sok játékom van és sok szép játékom
van.
R.: - És a sok szép játékoddal nem tudsz játszani?
- De tudok, csak nagyon unalmas egyedül.
R.: - Biztos, hogy nem fog már születni tesód?
- Én nem hiszek benne, hogy már születni fog.
R.: - Miért?
- Mert anya már nem nagyon öreg, de nem olyan fiatal, mint
olyan fiatal, mint amikor én megszülettem, nem olyan fiatal
azért már.
R.: - Az óvodában a barátaidnak van testvére?
- Mercedesnek van, Zsuzsinak van, Fruzsinak van, Bercinek van.
R.: - És te mit látsz, õk hogy vannak meg a tesójukkal, mit
csinálnak?
- Hát a Bercinek lány tesója van, úgyhogy õ szerintem
nagyon jól megvan vele, csak egy kicsit néha szoktak verekedni,
mert a Berci tesója nagyobb.
R.: - És a többiek hogy vannak meg a testvérükkel?
- A Fruzsi meg a Zsuzsi? Hát az õ tesójuk fiú, úgyhogy õk
szerintem nagyon össze szoktak veszni.
R.: - És ismersz olyan gyerekeket, olyan csoporttársaidat,
akiknek sok testvérük van? Több, mint egy.
- Nem. Nem. Olyan nincs senkinek. A mi családunkban ott több
gyereke van, kivéve az én nagymamámnak. Neki két gyereke van.
R.: - Beszéltél már valakivel arról, hogy te szeretnél
még egy testvért magadnak?
- Apával. Egyedül õ az, aki megérti, hogy én szeretnék
egy kistesót.
R.: - Hogy érti meg, mit mond errõl apu?
- Hát azt, hogy majd õ megbeszéli anyával, meg hogyha
nem fog születni aztán akkor meg én arra gondoltam, hogy
fogadjunk egyet örökbe.
R.: - Komolyan?
- Igen.
R.: - Te annyira vágysz egy testvérre, annyira nem szeretnél
egyedül lenni, hogy képes lennél arra, hogy örökbe fogadjatok
egy tesót?
- Igen.
R.: - És az nem lenne baj, hogyha tudod, ha örökbe fogadtok
valakit, akkor azt nem anyukád szülte, nem lenne az baj?
- Nekem mindegy, csak szülessen, csak szülessen egy kistesóm
és lány legyen.
R.: - De miért baj az, hogy nincs testvéred, nem jó
egyedül?
- De nem nagyon.
R.: - El fogod valakinek mondani ezt a tervedet, vágyadat,
hogy szeretnél egy testvért? Hogy fogadjatok örökbe.
- Eddig csak apának mondtam el.
R.: - És mit szólt hozzá?
- Azt, hogy jó.
R.: - És mit tesz ezért?
- Semmit.



- Van, amikor az ember úgy tervez és várja a következõ
babát, már nem olyan, mint az elsõ várakozás, hanem akkor
már ugye ott van a szemünk fénye, az életünkben elõször. Az
úgyse tudja, akinek nem volt még gyereke, úgyse tudja átélni
azt, hogy milyen az, hogy az embernek van egy gyereke, hogy az
mennyire fontos és hogy mennyire õ a te életed fénye. Hogy
most jön egy másik és akkor hogy is fogom én mind a kettõt
egyformán szeretni? Ez volt az én nagy kérdésem. De viszont
azt tudtuk, hogy nem akarjuk egyedül hagyni a nagyobbat, mert
nagyon jó, hogy az embernek van testvére. Nem tudom, hogy miért
gondoltam, talán a hormonok ezt teszik az emberrel, vagy nem is
tudom, hogy miért, de csak úgy jött magától a szöveg, amikor
már úgy éreztem a picit belülrõl, akkor kezdtem ezzel
komolyan foglalkozni. Sõt, nagyon sokat is foglalkoztam vele
gondolatban. Én úgy gondolom, hogy a férjem az annyira nem
tulajdonított ennek jelentõséget vagy nem is tudom, hogy
miért.
R.: - Aggódtál amiatt, hogy a kicsi majd beleszól a te és a
nagyobb lányod közötti kapcsolatba vagy hogy megtöri majd azt?
- Ez nem jutott eszembe, én soha nem magamra gondoltam, hanem
az volt a legnagyobb problémám, hogy a meglévõ úgymond most
már a nagyobbik lányom ezt hogy fogja megélni, hogy idejön
valaki és nem õ lesz az egyedüli a családban, nem õ
lesz a központ. És ezt sokszor úgy elmondtam a férjemnek és
másoknak is és én ezt úgy fordítottam le magamban, hogy
olyan, mintha az én férjem idehozna nekem egy másik feleséget
és azt mondaná, hogy mostantól kezdve akkor ennyien fogunk itt
élni. Hogy én azt hogy élném meg. És hogy a gyereknek
ugyanolyan, õ még nagyon kicsit, tehát õneki még nincsenek
ilyen kialakított gondolatai, hanem õ gondolom ilyen
spontán fel fogja fogni, hogy testvérke érkezik és valóban
így is történt. Szóval semmi gond nem volt ezzel, de hogy én
amikor terhes voltam, akkor ezt gondoltam, hogy szegénykémmel ez
fog történni, ezt így gondoltam, de szerencse nem így
történt.
R.: - És mibõl gondoltad ezt? Láttad a környezetednél,
hogy azért ez nem mindig megy olyan simán, hogy olvastál
ilyeneket, vagy miért gondoltad ezt?
- Nem tudom, hogy miért gondoltam, én is hárman vagyunk
testvérek, tehát felnõttünk minden probléma nélkül és
rajtam kívül számtalan ember felnõtt testvérrel és nem volt
vele semmi gond, de az embernek megszületik a másik, ugyanúgy
átéli ezeket az érzéseket és a szülés után teljesen
természetes, hogy kettõ van most már.
R.: - És amíg vártad csak a másikat, addig érezted azt,
hogy jaj szegény nagyobbal most nem tudok úgy menni, már nem
tudunk játszótérre menni, már fáradtabb vagyok, már nem
tudom fölvenni, már nem bújhat annyira hozzám és hogy emiatt
távolabb kerülsz tõlem?
- Voltak ilyen pillanatok és talán nekem szerintem jobban
fájt, mint õneki, mert az elsõ pillanattól kezdve õ tudta,
hogy babát várok és nagyon aranyos volt és elfogadta és úgy
vigyázott rám. De néha úgy szerettem volna felemelni, de nem
szabadott, néha úgy szerettem volna az ölembe ül, de nem
szabadott, merthogy az fájt, hogyha véletlenül megrúgja és õ
vigyázott rá mindig. Akkor úgy bújtunk össze, hogy oda
tettünk egy kispárnát és akkor már magától tudta, hogy
akkor anya hozom a kispárnát a testvérkére és odabújt
hozzám és szerintem azt õ sokkal jobban feldolgozta, mint én.
Én, aki tényleg akkor úgy már a végén ugye cammogtam akkor
nem tudtam vele szaladgálni, nem tudtam vele hógolyózni télen,
hanem csak úgy módjával, ahogy én éppen le tudtam hajolni.
Nem tudom, hogy õ hogy élte meg, de énnekem ez tényleg úgy
éreztem, hogy egy kicsit korlátozva vagyok. Többször eszembe
jutott, hogy talán a kicsi a hibás emiatt, aztán mindig
elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, hogy ez butaság,
meg nem így van. Tehát ez egy folyamat és ennek így kell
történnie.
- Gondoltál arra, hogy esetleg a Tádénak most még rossz is
ez, hogy õneki testvére fog születni vagy jobb lenne, ha nem
lenne?
- Nem, ezt soha nem gondoltam, nem, nem. Tudom, hogy a legjobb,
legnagyobb ajándék, amit egy gyereknek adhatunk, az a testvér,
merthogy õ is fel fog nõni és igazából a gyereknek gyerek a
barátja. És azok a kis cselszövések és szövetségek, amit
majd a szülõk ellen fognak kialakítani, azt én szerintem
egymagában valaki nem tudja megcsinálni. Szóval én úgy
gondolom, hogy magányos valaki, aki egymagában van. Én nem
tudom, tényleg nem tudom, mert én mindig testvérekkel nõttem
fel nem tudom milyen érzés lehet, úgyhogy egyetértettünk
teljesen azzal, hogy testvér kell, legalább egy.