- Nagyon sok, Barbie, Babzsák, bohóc és minden, amit csak el lehet képzelni.

- Igen.

- Egy pöttyös ruhában volt és úgy hívták, hogy Pötyi és hosszú barna haja van.

- Kértem ilyen bébi, nem is tudom, vagy már nem is tudom, bepisil, bekakál, pislog, nevet, minden, sír.

- Talán igen azért ilyen.

- Igen, az ágyamban velem alszik.

- Talán, meg szóval olyan jó, hogyha ott van mellettem, nem félek akkor mondjuk a sötétben.

- Hát beszélgetni azért nem, de igen.

- Hát azért annyira nem, mert azért egy kistestvér jobb lenne.

- Napközben nem, nem.

- Az ágyamban, a változatosság kedvéért.

- Ühm.

- Persze, szerintem mindenki szeret, akinek nincs.

- Hát most is jó lenne egy kistestvér, lehet vele babázni, játszani, beszélgetni, hogyha nagyobb akkor elmenni moziba vagy ilyesmi.

- Keresni nem kell, mert megtalálnak. Nagyon szeretnek általában az ilyen kis prücskök, kisgyerekek, én is szeretem õket és itt a környéken is sok kisbaba van és általában az anyukájuk meg szokott kérni, hogy vigyázzak rájuk, akkor õk is mondják, hogy gyere át Nómi.

- Játszom velük, beszélgetek velük és hogyha már mondjuk idõ, mondjuk megyek iskolába, akkor is odaágaskodnak a kerítésre, akkor hogy gyere át, gyere át, és hogyha nem megyek, akkor ilyen kis szomorú arccal néznek utánam, de hát az iskola helyett mondjuk jó lenne velük lenni, de hát iskolába kell menni.

- Elmondja nekem, hogy valamit úgy blabla ilyen babanyelven és akkor mondja, hogy menjek vele motorozni és akkor motorozni kell és akkor utána teljesen biztos, hogy belemegy sárba, vagy leönti magát vízzel és akkor mondani kell, szólni az anyukájának, hogy át kell öltöztetni, be kell pelenkázni, meg ilyesmi.

- Igen, mert szóval itt a környéken, hát kettõ, három ilyen kisebb gyerek van és mindegyiknek megbízik bennem az anyukája.

- Eleshet, akkor meg kell vigasztalni, hogy ne sírjon, akkor pelenkázni, játszani vele, meg ilyesmi, meg beszélgetek az anyukájukkal.

- Szerintem látszik rajtam, hogy szeretem õket, akkor tudom, hogy hogy kell gondozni kisbabát, hogy kell vele bánni.

- Nem tudom, úgy jön magától.

- Ilyenen nem gondolkoztunk, mi szerelembõl összeházasodtunk, elmentünk nászútra és úgy mondjam, már hárman jöttünk haza? Szóval a kislány abszolút idõre született, õrajta nem gondolkoztunk, hogy mi lesz akkor, hogyha lesz majd egy gyerekünk, mert így rögtön jött, boldogan vállaltuk. Nagyon szerettem azt a kilenc hónapot, amíg elkerültem odáig, hogy megdajkálhassam õt. És azóta én még mindig benne lennék, pedig már eltelt tizenegy év, hogy legyen egy tesó, én szerettem volna, mégis valahogy úgy alakult az élet, hogy valahogy nem. A párom nem igazán örült volna neki, hogy legyen egy tesó, néha hajlott volna a gondolatra, hogy hát azért jobb lenne, hogyha lenne még egy baba a családban, mert ugye õneki van egy testvére, én egyedüli vagyok, ezért is szerettem volna, hogyha nekünk legalább kettõ van. De hogyha így sikerült, akkor ezt az egyet neveljük szeretetben, becsületben és békességben és inkább nem reszkírozom. Meg sokan mondják, hogy ah ugyan már! hát odaadod neki a kiskönyvet. Nem úgy van az, föl is kell nevelni és ugyanúgy kell szeretni és az meg nem megy úgy, hogy nahát egyszer csak még egy.

- Elsõ szempont ez volt, hogy elõször ugye a lakást meg kell csinálni úgy, hogy nyugodtan tudjunk élni, aztán meg úgy kifejezetten napi anyagi gondokkal, hála a jóistennek el ne kiabáljam, nem küzdöttünk és nem küzdünk. Viszont szeretnénk megtartani egy színvonalat és a gyereknek is biztosítani egy olyan színvonalat, amiért késõbb nekünk se és neki sem kell szégyenkeznie. És lehetõleg kivitelezhetõ ez a dolog, hogyha csak hárman maradunk.

- Igen, a szeretetet azt nem kilóra mérik és ahol jut három embernek jóllakásig az asztalnál, ott jutna egy negyediknek is, de én úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy ilyen szeretetben élhessünk, ahhoz csúnya dolog lenne csak úgy csinálni még egy gyereket, hogy a párom nem akarja. Én beletörõdtem ebbe, tiszteletben tartom az õ elvárásait. Így jutottunk közös nevezõre.

- Ilyenen nem gondolkoztam, mert amikor megszületett, akkor minden problémánk hirtelen óriásinak tûnt a gyerekneveléssel, mert ugye mi is fiatalok voltunk, akkor nem merült fel az, hogy mi lesz akkor, ha egyedül lesz? Mert itt az utcában volt sok gyerek, szóval mindig volt játszótárs, télen, nyáron, tehát nem az, hogy csak nyáron, amikor jó idõ van, így a gyerek sem unatkozott soha, tehát nem érzõdött rajta az, hogy egyedül van. És mint ahogy sok egyke gyereken kirí, hogy enyém, enyém, mert nem tud megosztozni valakivel, ez a mienken nem látszik. Ugyanúgy odaadja a játékát, odaadja az utolsó falat csokit, ha valaki elkéri vagy megkívánja, nem irigy.

- Nem tudom, én egyedüli gyerek vagyok, annyira, hogy édesanyámék el is váltak, amikor én még pici voltam. Ezzel együtt soha nem éreztem magam hátrányos helyzetûnek sem azért, hogy nincs testvérem, sem azért, hogy nem kerek családban növök fel. Édesanyám lehet, hogy próbálta volna, hogy az õ útját folytassam, de ez már az iskolaválasztásnál sem így történt és azóta sem várja el, hogy azt folytassam, amit õ elkezdett, vagy amit õ szeretett volna csinálni. Élem a magam életét, ahogy kialakítottam, amikor férjhez jöttem és azóta õ ebbe nem szól bele.

- Úgy nincsen úgy a nyakába akasztva semmi különleges. A tanulás az elsõdleges, amit meg kell csinálnia, nem azt mondom hét végén kell azért a takarításban segíteni, de nem mint szülõ-gyerek viszony van köztünk, inkább olyan baráti és akármilyen problémáját így akár az apjával, akár velem nyugodtan meg tud beszélni, mi nem uralkodunk fölötte. Õ is társ.

- De ilyen gondolatok születtek a leányzóban is. Egyszer német dolgozatot írtak karácsony elõtt, hogy ki mit szeretne kapni a Jézuskától, mert ez még valahogy harmadikban volt. A kislány leírta, kisautó, pöttyös labda, kis testvér. De õ is megérti, amit érveket felhozunk, hogy õ miért maradt egyedüli gyerek a családban.

- Sikerült az elsõ pillanattól, a vártnál jobban. Féltem, hogy hogy fog beilleszkedni a oviba, de nagyon szeretett oviba járni és a suliba sincs problémája a kapcsolatteremtéssel, sok barátnõje, barátja van. Itthon igaz, hogy õ a család szemefénye, meg õérte tényleg akármelyikünk, akármit megtenne, hogyha arról lenne szó, de ezt nem várja el másoktól.

- Megfigyelhetõ azokon a gyerekeken, akikrõl elõbb vagy utóbb kiderül a pedagógus számára, hogy egyedül vannak, hogy azért egy kicsit másképp viselkednek a közösségben, mint a többi gyerek. Kétféle változata van a dolognak. Az egyik gyereknél, aki egyedül van azt lehet megfigyelni, hogy talán a szülõ túltörõdése, túlgondozása miatt kicsit olyan visszahúzódó, megszokta, hogy mindig minden az ölébe hullik és olyan gyámoltalan lesz, mert gondolom mindent megcsinálnak helyette otthon vagy körülötte. A másik eset az, akinek viszont éppen azért, mert mindig minden az ölébe hullik, megszokta otthon, hogy egyedül õ császár a háznál, bizony azért itt is, az iskolában is kiderül, hogy bizony keresztül gázol a társain. És ez a gyerek már kiskorában megszokja azt, hogy körülötte forog a világ, megpróbálja ezt az iskolában is érvényesíteni a másik közösségben.

- Ez így van és ha belegondolok abba, hogy vajon miért van egyedül a gyerek, akkor elég sokszor az az ok, hogy ezek többnyire késõi gyerekek. Tehát például az intelligens, iskolázott anyukáknak a gyerekei, akik késõn vállalkoztak a gyerekre és már valamilyen körülmények között nem sikerült még egy testvér, ezért lehet az, hogy ezek az intelligens anyukák bizony túltörõdik, túlgondozzák a gyerekeiket.

- Nekem nem az a tapasztalatom, hogy a szülõk felfogják, hogy mivel tesznek rosszat a gyerekeiknek, tehát még ha a saját gyakorlatomból indulok ki, akkor sem. Tehát nagyon jól tudom, hogy mi az, amivel nem teszek jót a gyerekemnek és mégis megteszem ott és akkor, mert azt gondolom, hogy ez most fontos. Vagy azért, hogy én feltûnjek olyan gondoskodó és szeretetreméltó szülõnek és a gyereknél jó legyek, vagy azért, mert egyszerûen nekem van szükségem arra, hogy mindent megadhassak a gyereknek.

- Valószínû. Tehát nyilván valaha ez úgy lett kitalálva, hogy azért sok gyerek legyen egy családban és ez az energia, ez a szeretetadás, ez a többlet, ez megvan mindenkiben. És hogyha ez egy gyerekben koncentrálódik, akkor nyilvánvalóan túlteng.

- Megfigyelhetõ a szülõkön is ezek, amiket itt mondtál tényleg, mert egyrészt látszik rajtuk a gondosabb törõdés, tehát szülõi értekezleteken biztos, hogy sokkal inkább ott vannak, ott tudnak lenni effektíve és ha nincs a többi gyereknek mondjuk vagy a többi gyerekkel gond, ott vannak, tehát mindenképpen többet foglalkoznak a gyerek elõmenetelével. És hát igen, idõnként most, hogy belegondolok bizony megfigyelhetõ az, hogy a lányos anyukák azért a fiúkra sokkal többet panaszkodnak, a mi folyik az osztályban és hogyan bántják az õ kislányukat a fiúk és fordítva is a fiús anyukák is kevésbé tolerálják a lányoknak dolgait. Igen, ez megfigyelhetõ.

- Ez egy nagyon érdekes helyzet, mert azt gondolom, hogy az elsõ gyerekem a nagyobbik, egy fiú, õ abszolút egyke típusú gyerek, meglátszik rajta, hogy két évig, két és fél évig egyedül volt és õ volt a család szemefénye. Én ugyan mindent megtettem azért, hogy ne alakuljon ki valamilyen féltékenység vagy ilyesmi a gyerekekben, már kicsinek is, de azért a mai napig is magának való, visszahúzódó, nehezen tolerálja a többieket. Közösségben nem érzi olyan jól magát, nem is keresi úgy a gyerek közösségeket, tehát az én elsõ gyerekem abszolút ha valaki kívülrõl meglátja és nem tud róla semmit biztos, hogy azt mondja, hogy ez egy egyedüli gyerek.

- Bele. Elsõ gyerek, egyedüli gyerek. Biztos. Biztos, hogy az elsõ két és fél évben a család szemefénye, bizony valószínûleg másképp csinálnám, ha újra kezdhetném. Sõt. Fordult elõ olyan eset, hogy amikor a három gyerekembõl kettõ mondjuk elment egy táborba iskolával és otthon maradt egy gyerek, az alatt a két hét alatt én magamon észrevettem, hogy ugyanúgy túltörõdöm ezt az egy gyereket, mintha csak egyedül lenne, tehát az összes háromnak való törõdést és szeretetet szerencsétlen megkapta, mintha egyedül lett volna ez alatt a két alatt.

- Nehezen. Nehezen viselte. Tehát én is úgy érzem, hogy többet veszített vele, mint nyert vele. Örült, mikor megjött a felmentõ sereg, mikor visszajöttek az ikrek. 

- Nincs.

- Azért, mert nem született.

- Igen, nagyon szeretnék egy kislányt, egyedül unalmas lenni még akkor is, hogyha sok játékom van és sok szép játékom van.

- De tudok, csak nagyon unalmas egyedül.

- Én nem hiszek benne, hogy már születni fog.

- Mert anya már nem nagyon öreg, de nem olyan fiatal, mint olyan fiatal, mint amikor én megszülettem, nem olyan fiatal azért már.

- Mercedesnek van, Zsuzsinak van, Fruzsinak van, Bercinek van.

- Hát a Bercinek lány tesója van, úgyhogy õ szerintem nagyon jól megvan vele, csak egy kicsit néha szoktak verekedni, mert a Berci tesója nagyobb.

- A Fruzsi meg a Zsuzsi? Hát az õ tesójuk fiú, úgyhogy õk szerintem nagyon össze szoktak veszni.

- Nem. Nem. Olyan nincs senkinek. A mi családunkban ott több gyereke van, kivéve az én nagymamámnak. Neki két gyereke van.

- Apával. Egyedül õ az, aki megérti, hogy én szeretnék egy kistesót.

- Hát azt, hogy majd õ megbeszéli anyával, meg hogyha nem fog születni aztán akkor meg én arra gondoltam, hogy fogadjunk egyet örökbe.

- Igen.

- Igen.

- Nekem mindegy, csak szülessen, csak szülessen egy kistesóm és lány legyen.

- De nem nagyon.

- Eddig csak apának mondtam el.

- Azt, hogy jó.

- Semmit.

- Van, amikor az ember úgy tervez és várja a következõ babát, már nem olyan, mint az elsõ várakozás, hanem akkor már ugye ott van a szemünk fénye, az életünkben elõször. Az úgyse tudja, akinek nem volt még gyereke, úgyse tudja átélni azt, hogy milyen az, hogy az embernek van egy gyereke, hogy az mennyire fontos és hogy mennyire õ a te életed fénye. Hogy most jön egy másik és akkor hogy is fogom én mind a kettõt egyformán szeretni? Ez volt az én nagy kérdésem. De viszont azt tudtuk, hogy nem akarjuk egyedül hagyni a nagyobbat, mert nagyon jó, hogy az embernek van testvére. Nem tudom, hogy miért gondoltam, talán a hormonok ezt teszik az emberrel, vagy nem is tudom, hogy miért, de csak úgy jött magától a szöveg, amikor már úgy éreztem a picit belülrõl, akkor kezdtem ezzel komolyan foglalkozni. Sõt, nagyon sokat is foglalkoztam vele gondolatban. Én úgy gondolom, hogy a férjem az annyira nem tulajdonított ennek jelentõséget vagy nem is tudom, hogy miért.

- Ez nem jutott eszembe, én soha nem magamra gondoltam, hanem az volt a legnagyobb problémám, hogy a meglévõ úgymond most már a nagyobbik lányom ezt hogy fogja megélni, hogy idejön valaki és nem õ lesz az egyedüli a családban, nem õ lesz a központ. És ezt sokszor úgy elmondtam a férjemnek és másoknak is és én ezt úgy fordítottam le magamban, hogy olyan, mintha az én férjem idehozna nekem egy másik feleséget és azt mondaná, hogy mostantól kezdve akkor ennyien fogunk itt élni. Hogy én azt hogy élném meg. És hogy a gyereknek ugyanolyan, õ még nagyon kicsit, tehát õneki még nincsenek ilyen kialakított gondolatai, hanem õ gondolom ilyen spontán fel fogja fogni, hogy testvérke érkezik és valóban így is történt. Szóval semmi gond nem volt ezzel, de hogy én amikor terhes voltam, akkor ezt gondoltam, hogy szegénykémmel ez fog történni, ezt így gondoltam, de szerencse nem így történt.

- Nem tudom, hogy miért gondoltam, én is hárman vagyunk testvérek, tehát felnõttünk minden probléma nélkül és rajtam kívül számtalan ember felnõtt testvérrel és nem volt vele semmi gond, de az embernek megszületik a másik, ugyanúgy átéli ezeket az érzéseket és a szülés után teljesen természetes, hogy kettõ van most már.

- Voltak ilyen pillanatok és talán nekem szerintem jobban fájt, mint õneki, mert az elsõ pillanattól kezdve õ tudta, hogy babát várok és nagyon aranyos volt és elfogadta és úgy vigyázott rám. De néha úgy szerettem volna felemelni, de nem szabadott, néha úgy szerettem volna az ölembe ül, de nem szabadott, merthogy az fájt, hogyha véletlenül megrúgja és õ vigyázott rá mindig. Akkor úgy bújtunk össze, hogy oda tettünk egy kispárnát és akkor már magától tudta, hogy akkor anya hozom a kispárnát a testvérkére és odabújt hozzám és szerintem azt õ sokkal jobban feldolgozta, mint én. Én, aki tényleg akkor úgy már a végén ugye cammogtam akkor nem tudtam vele szaladgálni, nem tudtam vele hógolyózni télen, hanem csak úgy módjával, ahogy én éppen le tudtam hajolni. Nem tudom, hogy õ hogy élte meg, de énnekem ez tényleg úgy éreztem, hogy egy kicsit korlátozva vagyok. Többször eszembe jutott, hogy talán a kicsi a hibás emiatt, aztán mindig elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, hogy ez butaság, meg nem így van. Tehát ez egy folyamat és ennek így kell történnie.

- Nem, ezt soha nem gondoltam, nem, nem. Tudom, hogy a legjobb, legnagyobb ajándék, amit egy gyereknek adhatunk, az a testvér, merthogy õ is fel fog nõni és igazából a gyereknek gyerek a barátja. És azok a kis cselszövések és szövetségek, amit majd a szülõk ellen fognak kialakítani, azt én szerintem egymagában valaki nem tudja megcsinálni. Szóval én úgy gondolom, hogy magányos valaki, aki egymagában van. Én nem tudom, tényleg nem tudom, mert én mindig testvérekkel nõttem fel nem tudom milyen érzés lehet, úgyhogy egyetértettünk teljesen azzal, hogy testvér kell, legalább egy.