- Fõleg olyan jövõt szeretnék nekik, amit õk választanak, tehát az õ döntésük és én inkább csak abban szeretnék nekik segíteni, hogy a tehetségüknek megfelelõ döntést hozzanak. Olyan pályát válasszanak, ahol biztos teljesíteni tudnak és jól érzik magukat, mert az sok mindenre kihat ha olyan munkát csinálnak, ami tulajdonképpen hobbi.

- A fiamnál biztos, hogy valami történelemmel kapcsolatos. Politológia, nagyon érdekli a politika is. Az sem elképzelhetetlen, hogy tanár lesz. Az öcsém például történelem tanár, tehát van példa a családban. A lányom inkább törekszik az exhibicionizmusra. Õ egy más tipus, õ a színpadi ember vagy inkább a kommunikatív képességeivel fog szerintem, ezeket fogja kamatoztatni.

- Igen. Tényleg õk is kis emberek és nagyon jó érzés, hogy mi ezt megélhetjük, hogy két teljesen különbözõ kis embert láthatunk magunk körül. Vannak alapvetõ tulajdonságok, amit a gyerekek továbbvisznek vagy örökölnek. Ez igaz szerintem, de van egy biztos hátterük és biztonságban érzik magukat a gyerekek általában, akkor szerintem kibontakozik az õ saját egyéniségük és ez egy csodálatos dolog, hogy látjuk, hogy hogyan rakódik össze az ember, mibõl. Nem arra gondolok, hogy hogyan növekszik és hogy változik a haja színe, hogyan kezd beszélni. Ezek is nagyon szép dolgok, de hogy a lélek és az emberség meg egyáltalán az emberiessége hogyan tevõdik össze, mikbõl áll össze.

- Hát nagyon vicces. Egyszer így fogalmaztuk meg, hogy Benedek egy szellemi ember és Benjámin egy izomember. Benedek aki 3 éves lesz és õ az elsõszülött pici, csecsemõ kora óta rengeteg mesét és éneket és beszédet hallott. Nagyon szívesen fordul ebbe az irányba. Benjámin, akire egy kicsit kevesebb idõnk jutott õ egy bár egy borzasztó taktilis ember, tehát õ nagyon-nagyon igényli azt, hogy öleljék, simogassák, ránézzenek, megfogják, fölemeljék. Ellentmondásos lehet, mégis életrevaló. Nagyobb az önbizalma és öntudatosabb. Igen én így látom és azt hiszem, hogy ezek megmutatkoznak nem ebben a korban, hanem már néhány napos korukban.

- Azt a pici csecsemõkort, amikor Nóri ugye megszületett az az elsõ néhány hónap az tényleg olyan volt, hogy Marciról kerül, fordul rengeteg fénykép készült, rengeteg videófelvétel készült. Nórikáról alig van egy-egy képünk, mert valahogy annyira természetes volt, amiket csinált, hogy elfelejtettünk ilyeneket csinálni. És az igaz, hogy már alig várom, hogy annyi korú legyen, mint Marci, hogy tudjon beszélni, ne legyen a pelenkázás meg ilyen dolgok. Valahogy tényleg jobban kívánom, hogy most már legyen 2-3 éves inkább mint ez a pici, de most már kezd õ is olyan dolgokat csinálni, amit másképp csinál, mint Marci annak idején és ez újdonság és ennek is megvan a varázsa. Arra számítottam, hogy egyforma lesz, de teljesen különbözõk. Másképp viselkednek, másképp reagálnak minden dologra. Marci egy jobban, inkább magának való kisfiú, Nóri viszont egy kis felszabadult, vidám, minden lében kanál kislány, akit meg kellett szokni nekem Marci után, de éppen ezért valahogy nem volt az a monoton dolog, hanem úgy az újdonság erejével hatott ez is.

- Volt, de nem megy. De egyszerûen azzal, hogy Marci ugye már más meséket vár, más énekeket vár, valahogy Nórival már ezeket tanuljuk mert ugye egyszerre külön a kettõt nem lehet. Ha mesélek akkor mind a kettõ, egyik a jobbomon, másik a balomon. Nóri még ki akarja venni kezembõl, Marci meg azért harcol, hogy maradjon ott és hadd lássa a képeket, de tényleg nem lehet úgy, mint az elsõt. Szóval az egészen másképp lehet foglalkozni. Most Nórival akkor tudok vele foglalkozni úgy kettesben, hogy meglegyen ami neki is kell, amikor Marci bölcsibe van. De ha Marci itthon van akkor már szinte azt mondhatom, hogy õk együtt vannak és én bemegyek abba a körbe, de nem lehet külön foglalkozni a kettõvel.

- Annak nem látom hátrányát, hogy Nóri nem kapta meg mindazt, amit esetleg Marcival megcsináltam. Azt viszont látom, hogy Nóri rengeteg mindent nem tõlem, hanem Marcitól tanul és amit Marci sokkal késõbb kezdett el csinálni azt Nóri amiatt, hogy Marcitól ellátja már most próbálja és tõle tanul inkább, nem tõlem.

- Hát hogy rosszul esik-e - nem tudom. Néha úgy próbálnék esetleg mást mutatni Nórinak, mint amit a Marci tanítana neki, de néha viszont annyira jó látni õket, ahogy Marci magyaráz, Nórika meg figyel és próbálkozik és próbálja utánozni akár csintalanságban, akár rosszaságban, akár valami szépet csinálnak, de például ha Marci énekel akkor Nóri is vagy táncol hozzá vagy próbál énekelni és annyira utánozza a bátyját, hogy az hihetetlen néha. Tündériek.

- Marci nagyon anyás és inkább hozzám ragaszkodik, viszont Nóri meg ilyen vegyes. Hol az apjához, hol hozzám, de egyre inkább az apjához ragaszkodik, úgyhogy olyan, mintha nem én választottam volna ezt a rendet, hanem õk. Valahogy ha valami baj van akkor Marci hozzám fut elõször, ha Nórika elesik akkor az apjához. Lehet, hogy én is befolyásolom õket azzal, hogy én hogy viselkedek, hogy reagálok egy-egy problémára, de mintha õ maguk választanák ki ezt a rendet.

- Egyformán szeretni nem lehet. Tehát azt mind a két gyerek más és nem azt mondom, hogy egyiket jobban szeretem, mint a másikat mert ez így nincs, de mégis másképp. Mind a két gyereknek megvan a saját egyénisége és nem tudom egyformává tenni õket. Nem is szeretném és valahogy úgy szeretem õket, amilyenek. Ezen én is nagyon sokat gondolkoztam, nem is tudom megmagyarázni igazából, de nem lehet egyformán szeretni, de én úgy gondolom, hogy nem szeretem ettõl az egyiket jobban, mint a másikat. Valahogy nehéz ezt megmagyarázni.

- Marcit, õt imádom a szövegéért. Azt is nagyon szeretem, hogy anyás meg az, hogy õ már ugye 4 éves lesz és amiket csinál az olyan tündéri, nagyon szeretem, úgy a viselkedését és mindenét, viszont Nórikát nagyon. Én mindig kislányt szerettem volna annak ellenére, hogy jó, hogy a fiú az elsõ, de én már Marcinál is inkább kislányt szerettem volna és amikor kiderült, hogy Nóri kislány, hát annak nagyon-nagyon örültem. Nórit is imádom, meg Nórika egészen más. Õ folyamatosan mosolyog, folyamatosan karattyol, beszél, és minden lében kanál, míg Marci úgy szeret leülni magának és úgy játszogatni. De mind a kettõ amit csinál azt szeretem. Nem tudok különbséget tenni a kettõ között, de mégis más a dolog.

- Azt hiszem, hogy nagyon fontos a gyermeknevelésben az elfogadó légkör. Akármilyen hozott tulajdonságokkal is rendelkezik egy gyerek, nagyon fontos, hogy érezze, hogy mindezekkel együtt élvezi a szülei szeretetét és elfogadását. De amúgy azt is gondolom, hogy akármilyen tulajdonságokkal születik is egy gyermek, annyira negatív azért nem lehet.

- Természetesen minden gyermekemnél vannak olyan tulajdonságok, amelyek nem kifejezetten élvezik a teljes tetszésemet.

- Én eléggé visszafogott vagyok, úgyhogy nem nagyon szeretem amikor a játék mondjuk ilyen durvulássá csap át vagy olyan határok nélkül elborulásba vezet és az egyik lányomnak vannak ilyen tulajdonságai, hogy szereti elveszteni a fejét és belemenni olyasmibe is, amit amúgy tiszta fejjel nem csinált volna meg. Ez például nem kifejezetten tetszik, de hát azért igyekszem ezt is valamennyire elfogadóan viselni.

- Hát ha igyekszem valami tenni akkor azt általában nagyon rosszul csinálom, úgy hogy ezek az ilyen hagyományos rászólós na hát, izé, ne veszd már el a fejed, stb. úgy hogy jobbnak tûnik az, amikor inkább próbálom elfogadni és valami más tevékenységgel elterelni a figyelmét és valami más dologba bevonni, amelytõl elszakad tõle.

- Természetesen mindenkinek azt hiszem megvannak a rossz tulajdonságai, így például nekem is, úgy hogy.

- Általában eléggé toleránsak voltak a szüleim, nem igyekeztek minden erõvel megváltoztatni. Bár azt hiszem, hogy pont ezt a visszafogottságot a szülõi házból hozom, ahol nem nagyon volt divat úgy üvöltve rohangálni meg durvulós dolgokat játszani meg birkózni meg ilyesmi, úgyhogy ezeket viszonylag nehezebben tudom elfogadni, de minden gyermeknél azt hiszem elõfordulnak olyan dolgok. Már a középsõ lányomnál jobban örülnék, ha barátkozósabb lenne és nem lenne annyira visszahúzódó.

- Én úgy látom, hogy nagyon nehéz a gyerekek viszonyaiba beleszólni. Az ember tudja valamennyire irányítani azt, hogy mondjuk felnõtt közegben vagy családi közegben hogy viselkedjen egy gyerek és milyen legyen, de gyerekek viszonyaiba felnõttnek beleszólni azt hiszem az egy élet-halál nehézséggel küzd. Nem lehet egy gyereknek azt mondani, na gyere, itt van a sok gyerek, gyere te játsszál. Azt hiszem, hogy hagyni kell neki idõt hogy ráérezzen hogy ilyen a gyerekek közti élet, ami nagyon kemény szerintem, tehát én ahogyan látom, mondjuk ezt a hat gyereket együtt játszani, mindennap megküzdenek azzal, hogy kinek hol a helye, kinek ki a barátja, ki kivel, ki mellett ül. Ez egy állandó probléma, úgyhogy azt hiszem, hogy konkrétan ebben a dologban, hogy gyerekközösségben hogy boldoguljon el egy gyerek egy szülõnek nagyon nehéz belelépni.

- Tényleg ez is jó kérdés, mitõl félek. Nem tudom én se megmagyarázni, hogy mitõl félek. Talán attól félek, hogy nehogy magában vagy a másik gyerekben kárt okozzon, nehogy megüsse. Tulajdonképpen lehet, hogy ezek ilyen abszolút hülyeségek, hogy valamiféle ilyen viselkedési mintához próbálom õt kötni, hogy hát nem illik a másikat megverni, vagy megütni vagy nem tudom. Különben nem különösebben verekedõs, inkább az fordul elõ, hogy az ilyen eszement játék közben valaki valamilyen sérülést szenved. Talán ezektõl próbálom.

- Persze az minden szülõnek a rémálma, hogy nehogy magányos legyen a gyermeke és nehogy barátok nélkül maradjon és nehogy nehézsége legyen a kapcsolatteremtésben. Hiszen hát azt hiszem, hogy ennek a századnak az egyik legfontosabb ismérve az, hogy az ember kapcsolatokat teremtsen és hogy a kapcsolatai milyenek ennél fontosabb talán nincs is ebben a mai korunkban, úgyhogy valahogyan ettõl tartok egy kicsit. Még elõttünk van igazából a közösségbe való bevezetés, õ még nem járt eddig óvodába. Most fogjuk majd elkezdeni az óvodát, úgyhogy nagyon kíváncsian várom, hogy mi lesz ennek az eredménye, hogy esetleg félrehúzódóbb lesz vagy pedig inkább feloldódó a gyerekközösségben.

- Amikor egy gyereket megítélünk, vagy a gyerek viselkedését megítéljük, akkor ezeket mindenképpen figyelembe kell venni, tehát ami az egyik gyerektõl már nem tolerálható viselkedés az a másik gyereknél esetleg elfogadottabb, tehát hogyha ismerjük a habitusát, akkor talán könnyebben tudjuk elfogadni bizonyos viselkedéseit.

- Igen, azért bennem okoz feszültséget alkalom adtán, de amikor más dolgokban jónak látom, akkor meg is nyugtat. Minden gyereknek megvan az az oldala, amelyben erõs és amelyben jó. Az egyik jobban igényli a babusgatást és aztán néha idegesítõ, hogy állandóan hurcolni kell jobbra, balra, pedig már nagy gyerek, de más részrõl pedig több gyöngédséget nyújt és több szeretetet és jobban kimutatja az érzelmeit, ami pedig örömet okoz. Tehát ezek az alkati tulajdonságok nem feltétlenül csak negatívumban jelentkeznek, hanem egy másik oldalon valamilyen pozitívumban.

- Nem feltétlenül örülök neki, de alapvetõen elfogadom a gyerekeimet olyannak, amilyenek. Nem igyekszem kiirtani, hanem inkább ha most nagyon szép dolgot akarnék mondani azt mondanám, hogy ezeket valahogy meg kell próbálni ezeknek az energiáit másfelé csoportosítani, de hát azért ez nem mindig sikerül nekem.

- Határozottan állíthatom, hogy igen. Elégedettek.

- Mindenekelõtt a kiegyensúlyozottság, mindenre tudjam beosztani az idõmet, mindenben megfelelõ mennyiségû energiát fektessek és hogy szabadon, boldogan élhessek. Rendesen járjak iskolába, tanuljak rendesen ahogy azt kell. Úgy alakítsam a baráti körömet, úgy alakuljon a magánéletem, hogy saját magamnak úgy számolhassak el, hogy igen, ezt így kell csinálni és jó úton vagyok.

- Igen, mondhatni azt. Hát nem voltam sosem egy nagyon jó gyerek, egy csöndes, magába forduló. Mindig szerettem izegni, mozogni, sokat jártatom a számat bizony. Óvodában általában a sarokban álltam. Ez volt a jellemzõ. Volt olyan is, mikor megkérték az óvónõk a szüleimet, hogy mikor bemutatás volt, jöttek látogatók az óvodába, hogy engem ha lehet ne vigyenek aznap óvodába, mert hogy valahogy nem igazán emelném az óvoda színvonalát.

- Az óvodában még nem igazán. Nem biztos, hogy kiderül az minden gyerekrõl, hogy komoly problémák lesznek-e vele vagy sem. Szerintem elégedettek voltak, mert úgy vannak vele, hogy egy gyerek még legyen 3-6 éves korig, tehát nem kell feltétlenül leülni az asztalhoz egy szóra és pontosan mindent úgy csinálni, ahogy az elõ van írva. Én játszottam, én jól éreztem magam. Nem bántottam másokat, nem verekedtem, nem beszéltem csúnyán. Komoly probléma nem volt velem. Eleven gyerek voltam mint az fiúknál jellemzõ.

- Nagyjából ugyanazt várják el mind a ketten. Különbözõen értékelnek engem. Édesanyám tényleg nagyon büszke, tehát mint egy magyar anya a fiára, aki egyetlen kis fiára mert csak egy nõvérem van, nagyon büszke. Akármit csinálok, akárhogy is sikerül, de mindig azt mondja, hogy igen kisfiam ezt így kell csinálni, ügyes vagy. Édesapám szerint a legjobbat kell mindig magunkból kihozni és ha csillagos ötöst is viszek haza azt mondja, hogy hát ez a minimum, de természetesen ezt viccesen kell felfogni, mert õ is nagyon büszke rám és én ezt nagyon jól tudom. Csak õ úgy van vele, hogy ezt nem szabad nagyon kimutatni, mert akkor nehogy az történjen velem, hogy túlságosan is elégedett leszek magammal és akkor már csak ülök a babérjaimon utána.

- Egyenlõen büszkék mind a kettõnkre. Hál Istennek mind a kettõnknek sínen van az élete, hogy ha lehet így fogalmazni, nõvérem diplomázni fog a Mûszaki Egyetemen, építészmérnök hallgató, hát én pedig bejutottam abba a gimnáziumba ahova szerettem volna járni és már tervezem a jövõmet és tudom, hogy mi szeretnék lenni.

- Talán picit jobban örülnének annak, hogy ha nem csinálnék annyi mindent és több idõt fordítanék arra, hogy picit magammal foglalkozzam fizikailag. Járjak el többet sportolni, fussak, járjak el uszodába, egy kicsit erõsítsek és hogy ne csak a munka, mert ugye nagyon szívesen tanulok. Több programban is részt veszek. Táncolok például vagy eljárok barátokkal rendszeresen ide-oda, részt veszünk egy országos, egész éven át tartón vetélkedõn, levelezõsön és elég sok idõt vesznek ezek igénybe. Bizony van olyan, hogy reggel találkozunk és csak este lefekvés elõtt jóéjszakát elintézzük az aznapi kommunikációt és ez az, amit egy picit talán nehezményeznek és úgy látják, hogy szakítsak magamra több idõt.

- Talán 20-25 év múlva majd mikor nekem lesz ennyi idõs gyerekem és ugyanilyen beállítottságú lesz, mint én és ennyit foglalkozik majd mindenfélével és kevés idõt szentel magára akkor én biztos ezt fogom mondani, hogy fiam szentelj magadra több idõt és sportolj és érezd magad jól és ne csak munka és ne csak idegeskedj. De az az igazság, hogy olyan egyéniségem van, hogy nagyon hiányoznának ezek a dolgok az életembõl. Tehát ha én most elmennék focizni a fiúkkal a pályára minden nap két órát és tudom, hogy sokkal inkább csinálnám az egyéb programjaimat és nem jutna mind a kettõre idõ, akkor nem a focit hiányolnám jobban.

- Jó meglátás.

- Próbáljak meg szabadabban élni, hogy ne kelljen még ennyire kötõdnöm mindenhez. Fölhívnak telefonon, hogy menjek el velük moziba és én azt mondom, hogy most sajnos erre nincs idõm, ami elég sûrûn és gyakran elõfordul. Akkor mindig mondják, hogy kell ez, hogy jó ez, miért nem inkább élsz.

- Mert ez hiányozna.

- Az nem feltétlenül. Az nem annyira és nem vagyok annyira fizikailag jól felépített. Ez a fõ indoka annak, hogy gyakran tanácsolják azt, hogy inkább sportoljak és legyek a levegõn, éljek természetesebben, mint ahogy élek.

- De nagyon szeretek sportolni, de sajnos az idõm az nem engedi.

- Azt részesítem elõnyben. Hiányzik a sport emellett, de el kellett döntenem és a közösségi munkák mellett tettem le a voksomat.