- Sokat fociztam vele, meg a sportot azóta is nagyon szeretem. Aztán késõbb testsúlyommal is volt egy kis gond, úgyhogy futni is eljártunk, biciklizni nagyon szeretünk, tehát lehet ezt együtt is csinálni. A versenyszerû sportról tényleg lemondtam és azt abbahagytam. De hogy mennyi mindent kaptam azt én el sem tudnám itt most hirtelen mondani. Tehát azon túl, hogy õszinte gyerekkacaj, az elsõ mondat, az elsõ szó. Nem tudom mit volt az elsõ szó, azt gondolom, hogy a mamájának volt valamilyen mondása amit õ kimondott, az egyszerûen fantasztikus élmény, illetve hát amikor legelõször fölállt, elindult, amikor észrevettük azt, hogy azért egy picit sejpesen beszél, úgyhogy ezek nagyon-nagyon jó élmények voltak. Hát akkor utána jött a bölcsõde, az nem sikerült ez a próbálkozásunk. Utána óvodában már hát ott is egy hihetetlen nehéz elszakadási folyamat volt, ami még háromnegyed év múlva is volt úgy, hogy sírva mentünk el az óvodába.

- Tulajdonképpen mindig én vittem õt az oviba meg visszafelé is. Két évvel késõbb megszületett Ambrus is és hát õk egy ideig együtt jártak óvodába és az nagyon fontos volt, hogy együtt menjünk mert akkor mindig egy kerettörténetet meséltem nekik és anélkül nem lehetett óvodába menni, hogy ne tudják meg, hogy Simi manónak vagy Berkenye anyónak mi volt a következõ jó tette. Ezek ilyen kitalált, fejbõl mondott mesék voltak egy bizonyos kerettörténetre, úgyhogy el is feledkeztek arról, hogy most igazából nem fognak velünk találkozni és egy év után ez egy nagyon kellemes dolog volt.

- Ami még így eszembe jutott az az volt, hogy soha nem mentem el a munkatársaimmal egyet sörözni vagy megbeszélni a napi dolgokat, hanem azonnal hazamentem. De elképzelhetõ, hogy ha ezt megtettem volna, akkor most mondjuk már magasabb beosztásba vagyok vagy valami pozícióm is lett volna, viszont helyette csináltam olyat, elmentem cukorbetegekkel táborozni, ahova aztán késõbb elvittem a Somát is meg Ambrust is. Olyan büszke voltam rá, hogy Õ már hétévesen tudta mi az, hogy cukorbetegség, hogy az nem azt jelenti, hogy nem ehet cukrot és hogy édes a vére, hanem az egy sokkal komolyabb dolog volt. Õ ezt megkérdezte tõlem, csak azért mondtam így, hogy hát apa akkor nekik most édes a vérük és persze ezen mosolygunk, de egy hétéves gyereknél ez teljesen õszinte. De mikor túl voltunk az elsõ ilyen táboron akkor nagyon-nagyon õszintén fordult ehhez a gondhoz, akkor is mikor az iskolában találkozik az osztálytársaival vagy iskolatársaival, köztük is van akkor mindig megkérdezi, na jó a cukrod és vigyázol és nem szabad sok csokoládét enni, de azért nem szabad mindent megtagadnom magadtól. Erre nagyon büszke voltam és ez végül is nem maradt ki az életembõl. Azt pedig megvallom õszintén én nem sajnálom nagyon, hogy esetleg a munkatársaimmal vagy a cimboráimmal nem mentem el. Helyette ott voltak ezek a táborok.

Suhai Hodász Gábor: - Amivel apáknak meg kell küzdeniük ezek a társadalmi szerepek. Azok a szerepek, amelyeket nem a családba viszünk, mutatunk meg, hanem más fórumokon. A munkahelyen, a baráti társaságban. Egyrészt van egy nagyon nagy elvárás a születendõ gyerekkel kapcsolatos felelõsségvállalással kapcsolatban, hogy több pénzt kell keresni, hogy stabilizálni kell a munkahelyet, hogy nagyon fontossá válik a megélhetés, hiszen eddig csak meg voltunk valahogy zsíros kenyéren, de hát bizony az anyagiak egy családban, ahol már gyerek is van nagyon fontosak. Nagyon stabilnak kell lenniük. Ez elég rendesen bele tudja hajszolni az apákat abba, hogy másod, harmad, negyedállást vállaljanak vagy éppen még többet húzzák az igát a munkahelyükön és nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy elkezdenek egyre kevesebbet otthon lenni, már a várandósság alatt, hogy elkezdünk a pénzre játszani, hogy elkezdjük azt gondolni, hogyha elég sok pénzt keresünk, akkor ezzel már elég jól megtettük a kötelességünket. Ez részben egy tényleges elvárás kintrõl, részben pedig egy tényleges elvárás saját részünkrõl, saját magunkkal szemben. Nagyon gyakran nem mérlegeljük azt, hogy lehet, hogy néhány 10 ezer forinttal kevesebb fizetés mellett kétszer annyi idõt tölthetnénk otthon.

Suhai Hodász Gábor: - Igen, ez a megküzdésnek a problémákkal való szembenézésnek egy lehetséges és talán a kelleténél kicsit gyakrabban választott módja. Van persze más út és mód is, ami még nagyon bennem motoszkál, hogy megváltozik a viszony a baráti társaságunkhoz is. Egyszer csak az történik, hogy eddig szabadok voltunk. Jöhettünk, mehettünk, oda mehettünk, hívhatóak voltunk. Hirtelen amikor lesz egy gyerekünk akkor csökken a mobilitásunk. Amit sok baráti kapcsolat nehezen visel el, vagy legalábbis úgy gondoljuk, hogy nem fog elviselni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez különösen olyankor fordul elõ, amikor egy-egy baráti társaságon belül elõször kezdenek valahol gyerekek születni. Aztán ez egy szép folyamatos átmenetet képez és ahogy egyre több családban lesz a társaságon belül gyerek érthetõbbé sõt normává is válik, hogy nem vagyunk annyira rugalmasak, annyira szabadok, mint amennyire voltunk, de ez megint egy olyan kérdés, amivel bizony szembe kell nézni. Valóban a megküzdés egyik módja lehet, amikor belemenekülünk a felelõsségbe és rengeteget dolgozunk és ez által szert teszünk arra, hogy a legfontosabbat megtettük, elemi dolgokat biztosítunk ezáltal a családunk számára. Talán értékrend kérdése, hogy mint nevezünk elemi dolognak. Hogy az otthonlétet, a részvételt, a valós kérdésekre való valós válaszkeresést nevezzük hozzájárulásnak, felelõsségteljes hozzájárulásnak vagy egyszerûen csak a mamut hordását.

- Hát ez úgy alakult ki, hogy a Brigi a feleségem az dolgozik, én szellemi szabadfoglalkozású vagyok és úgy oldottuk meg ezt a bölcsõdei kérdést, hogy reggel õ hozza be a bölcsibe, délután viszont én viszem mindig haza és akkor én vagyok vele, én megyek vele csavizni.

- Hát ez a csavizás egy általában a trolibusz, mert nagyon szereti a trolibuszt. Ki szoktunk menni az állatkertbe, a városligetbe focizni és utána megyünk haza. Fürdetés és utána meg Tom és Jerry és utána van az mi kis szabadidõnk, amikor ugye már le van fektetve a gyerek.

- Szerintem, hogyha egy apuka igazán szereti a kisfiát, akkor egyre több idõt szeretne vele tölteni és szeretné formálni az egyéniségét, hogy olyan legyen amilyen végeredményben én szerettem volna lenni. És akkor így megpróbálom terelgetni a Krisztiánnak az útját, hogy hátha olyan lesz, mint amilyen én szerettem volna álmaimban lenni.

- Az világbajnok. Világbajnok sportoló és ez a kérdés ez nagyon foglalkoztat engem, mert nekem szakmunkásképzõm van és most elmentem esti tagozaton gimnáziumba, utána megyek sportmenedzserire. Hogyha véletlenül az én terelésem irányába menne a kisgyerek akkor ugye én tudjam a pályafutását egy kicsit jobban felívelõvé tenni.

- Mindenféleképpen valami küzdõsport, ahol sokat kell mozogni vagy atlétika. Nagyon gyorsan fut a korához képest, hogy 3 éves. Egyszerûen nem akar elfáradni, szereti a bunyót, mivelhogy azt én is nagyon szeretem. Néha szoktam mondani, hogy hozom haza a kesztyût és akkor bokszkesztyûzünk otthon. Kicsi bunyózás. Birkózni nagyon szeret. Tehát ezek az igazi fiús sportágak nagyon érdeklik õt.

- Ez így van. Reggel 6-kor kelünk, akkor elmondanám a napi programot. Akkor 7 órakor a Brigi behozza a bölcsibe én meg már megyek le edzésre. Ott van egy másfél órás edzésem és utána vannak a napi dolgaim, amiket elintézek és ugye a bölcsibe általában fél 5-re szoktam ide érni. Az az idõpont amikor már minden le van tudva és akkor nem csörög a telefon, már semmi nincs.

- Nagyon. Teljes mértékben. Szerintem egy 360 fokot fordult. Nagyon nagyon sokat. Abban a pillanatban, hogy megszületett. Egy az, hogy apa vagyok, a másik az, hogy fiam lett, ami általában az apukáknak az álma, hogy fiúk legyen és hát ugye innen szokott jönni, hogy focista legyen vagy valami. Na most nekem ilyen álmaim nincsenek csak az, hogy sportoljon és próbálom arra ösztökélni, hogy egészségesen éljen és akkor már elégedett vagyok.

- A szórakozás teljes mértékben, az most már nincs négy éve.

- Ez minden. Tehát ami a szórakozásba beletartozik, tehát a discótól kezdve a bulira járás, ide megyünk, oda megyünk strandra. Ez most nincs, mert nincs rá idõ.

- A barátokra sincs idõ. Ugye napközben pénzt keresünk, utána gyerekkel vagyok és ugye este 7-kor van a Tom és Jerry, az félórás, akkor van egy olyan félóra, amíg tudunk beszélgetni a Brigivel. Utána megint nem tudunk, mert az már nem olyan mese ami õt érdekli és utána meg már nem szívesen mozdulok ki, mert én altatom amúgy a gyereket. Tehát emeletes ágya van és akkor föl kell mennem, ott fekszek mellette egész végig, amíg el nem alszik. Mesélek neki. Ez attól függ, hogy mit akar és akkor már kívülrõl tudok nagyon sok mesét, de már költeményeink is vannak, tehát a Tapsi Hapsi bele van költve a Tomi és Jerry be, a Piroska és a farkasba, Hófehérkébe és akkor így kijött egy nagyon nagyon kerek szép mese. És akkor a végén az mondja, hogy jól van akkor alszunk, adok neki egy jóéjt puszit és onnét mintha elvágták volna, befele fordul, be van takarva és alszik is.

- Igen, hiányzik, mert kezd az ember úgy egy kicsit befele fordulni, tehát nem vagyok nyitott most már nagyon-nagyon sok kérdésre. Már nem részesítem elõnyben a szórakozást, a discót vagy esetleg egy jó bulit, hanem inkább már úgy vagyok vele, hogy inkább a fiammal elmegyek valahova. Inkább otthon vagyok vele, inkább próbálom a betûkre tanítani, hogy milyenek a betûk, hogy Krisztián betû az melyik, ugye a K betû és így a matematika, az is fontos és most már kezdi megtanulni, hogy 1, 2, 3, 4, 5, 6 az mi, hogy kell összeadni, tehát már meg tudja számolni a cukorkákat is, hogy mennyi van neki és ez szerintem majd egy elõny lesz neki a késõbbiek folyamán.

- Nem. Szerintem ilyenek az apukák, nem? Hát szerintem. Én nem tudom, hogy milyenek a másik apukák.

- Nem. Kimondottan csak nõkkel találkozom, tehát anyukákkal és pont itt a bölcsiben. Tehát végeredményben fölcserélõdött így egy kicsit a szerep, mert ugye belecsöppentem egy olyan légkörbe, ahol csak anyukák jönnek, mert anyukák hozzák be, anyukák viszik a gyerekeket és én meg itt vagyok egyedül fiú és nagy ritkán találkozom itt apukával, ugye a Lala apukájával és de vele is tehát egész más. Nem tudunk mirõl beszélni mi férfiak. A nõkkel meg már úgy hova jelentkeztetek például most az óvoda beiratkozásnál. Fú most de jó nektek, hogy fölvettek titeket. Mi sajnos idemegyünk. Tehát így. A nõkkel most már egyre jobban beszélgetek el.

- Magammal. Senki mással nem lehet ezt megbeszélni szerintem hogyha férfias dologról van szó, mert ugye a bölcsõdében is, óvodában is általában nõi pedagógusok vannak. Nõi nevelõk és ott sincsenek férfiak. Hogyha lenne mondjuk így a kisebb bölcsikben, ovikban férfi, akkor ugye ott már meg lehetne kérdezni azt a férfi nevelõt, hogy most ilyenkor mi a teendõ. Én például nagyon sokat szoktam kérdezi az Erzsikétõl, mert mi nem beszélünk csúnyán. Már belerögzõdött na kisfiúba, hogy nem szabad és volt úgy, hogy mentünk hazafelé és akkor csúnyán beszélt és akkor kérdeztem az Erzsikét, hogy ez mitõl van. Azt mondta az egész csoport most ez így átragadt egymásra a gyerekek között és azt, hogy hagyja és akkor így jó. Két-három nap múlva nem beszélt csúnyán, tehát.

- Igen. És azért itt ez nagyon sokat számít az Erzsikéék nevelése, mert az nagyon jó. És itt a bölcsiben kell elkezdeni ahhoz, hogy a késõbbiek folyamán óvodában, azt mondják, hogy igen, ez egy okos, intelligens kisfiú nem egy olyan rosszcsont, elkényeztetett, hisztis kisgyerek.

- Azt próbálom elkövetni, hogy önkontrollja legyen, tehát vannak bizonyos dolgok, ahol nem kell, de vannak bizonyos dolgok, ahol az embernek viselkednie kell, mert hogy ha nem tanul meg ilyen kis korban viselkedni az nyomon követi õt az egészéletén.

- Ez mindenben. Ez például játékokban puzzle-nél, hogyha nem tudja kirakni a puzzlet, akkor ne dobálja szét, hanem akkor odamegyek és próbálok neki segíteni, hogy ezt így kell fordítani és akkor úgy jó. Mert még ebben a kis korban úgy veszem észre, hogy nincs hozzá idegük, tehát inkább eldobálják a játékot és most a Krisztiánnak sok ilyen kockát vettünk ilyen Oroszlánkirályos meg Mekk Elekes, és most már kezdi úgy forgatni, hogy elõbb-utóbb sikerül neki odaforgatni ahova akarja és nem dobálja el a játékot.

- Borzasztó nagyon nagy.

- Amikor megszületett a Krisztián föl sem fogtam, egy -másféléves koráig, hogy apa vagyok, tehát ott volt a kisbaba, tisztába raktam én is, dajkáltam, altatgattam, mellette aludtam etettem, itattam tehát ugyanúgy mint egy nõ, de fölfogni nem tudtam, hogy apa vagyok. Ezt akkor kezdtem el fölfogni, hogy apa vagyok, amikor elkezdett menni, beszélni és akkor úgy valahogy tudatosult bennem, hogy ez olyan, mint hogyha én lennék kicsinek és akkor attól kezdve nagyon-nagyon borzasztóan. Hát az egész életemet kitölti a gyerek szerintem. Legalábbis még egy darabig bõven.

- Én szeretnék, de ugye ezt a Brigivel is meg kell beszélni és õ még fiatal, tehát õ 24 éves, én 31 vagyok és õ is végeredményben kiszakadt abból a fiatal korból, amibe ugye azért még a 20 évesek elmennek ide, barátnõkkel szórakozni, nyaralni. Na most õneki ez mind kimaradt a kisgyerek végett. Lehet, hogy egy kicsit neki korán jött.

- Bolti eladó. És õ is most jön velem érettségizni, mert rátukmáltam. Tehát nem tudom, hogy miért, nem akar tanulni. Pedig most szerintem a tanulás a jövõ. Én is azért mentem el ugye érettségi, hogy iskolába tudjak neki segíteni. Mert még mondjuk 10-12 év múlva ugye õ is 8-os lesz, akkor ott fogok állni, hogy nem tudok neki segíteni és ennél borzasztóbb nincs, amikor úgy érzem, hogy mármint a kisfiú úgy érzi apa buta, úgyse tud segíteni. Mert annál rosszabb nincs szerintem.