- Egy kutyuskát rajzolunk most szépen. Neked van otthon kutyusod? Hogy hívják a kutyust? Juditka mondd meg. Nem bánt, nézz ide, ez nem bánt. Fogd meg nyugodtan. Tudod errõl meséltem pont tegnap este, a mikrofonról, a mini mikrofonról csak az egy picit nagyobb. Emlékszel rá a mini mikrofonra amirõl meséltem tegnap este? Ez ugyanolyan, csak egy kicsit nagyobbra nõtt. Nézd csak meg. Ezeket õ rajzolta, ezek tujafák meg fenyõfák. Énnekem meg ki kellett díszítenem állatokkal az erdõt.

- Két és féléves. Mostanában kezdte el, hogy egyre jobban fél az idegenektõl meg mindentõl, ami olyan szokatlan. Régebben sokkal barátságosabb volt, de szerintem azért ez egy fejlõdés, úgy gondolom.

- A nagymama is otthon van velünk, úgyhogy õ sokat segít nekünk.

- Nem. Férjemnek az édesanyja. De különben édesanyám is sokat segít. Segítenek tényleg nagyon sokat. Fõzésben. Pénteki nap az édesanyámé, akkor ott vagyunk egész nap, akkor vele játszik. Érdekes, hogy a nagymama az én édesanyám õ az a nagymama, aki játszik. Mindig azt kérdezi, hogy mit fog játszani a pöpö mama. Azt végül véletlenül sem kérdezi, hogy mit fog csinálni. Csak hogy mit fog játszani.

- Igen, közös háztartásban, közös konyha, fürdõszoba, de jól megvagyunk.

- Igen vannak, én például nem szeretem, ha sokat néz tévét a kislány és hogyha olyan idõ van, a nagymamára kell bízni, akkor bizony elég sokat vannak a tévé elõtt és hát nem mindig olyan dolgokat néznek, amit én szeretnék. Én ha véletlen tévét nézünk akkor vagy valami olyan rajzfilmet, például most a Pom pom megy nálunk otthon, amit nagyon szeret, meg a természetfilmeket ha nézünk, de hát sajnos a nagymamánál elõfordulnak a sorozatok meg a Minimax, amin ugye nem mindig olyan van. Vannak jobb filmek is, de vannak rosszak is. Én nem szeretem, hogyha válogatás nélkül nézi a gyerek a tévét, de hát ez egy kompromisszum, amit kénytelen az ember megkötni, hogy ha cserébe a segítséget kapja.

- Amit vagy betartanak vagy nem.

- Hát elõfordulnak. Most jött elõ az, hogy amíg kicsi volt addig hát ugye hagyta a nagymama, hogy megüsse õt a kislány, én rászóltam. És most hát ugye vannak olyan dolgok, hogy jön a kislány és akkor az mondja a nagymamának, hogy te rossz vagy, és mondom neki, hogy hát én szóltam, hogy szóljon rá, õ rontotta el végül is mert hagyta magát. Azt hiszem belátja, úgy veszem észre.

- Nem, mert az apuka is teljesen más. Ha véletlen ébren vagyunk, amikor megjön apa, akkor ha meg vagyunk fürödve, ha nem akkor táncolunk, akkor játszunk, akkor mindent szabad.

- Hát elég sokat. Este 8 óra fele jön csak haza. Hétvégén is otthon van, csak a számítógép elõtt. De azért hogyha a kislány odamegy hozzá, hogy apa játsszál velem akkor teljesen mindegy, hogy mit csinál mert rögtön megy vele.

- Az a szerencsénk van, hogy Balatonszepeszden van egy kis nyaralónk és hát már alig várjuk, hogy menjünk. Sokat szoktunk lemenni, hogyha férjemnek egy kis szabadideje van akkor rögtön megyünk és ameddig lehet ott vagyunk. Szerencsére nem a Balaton part, hanem fönt az erdõ, úgy hogy teljesen más a klíma, mint a parton.

Mv.: - De hát itt is nyilván egy családi házban laktok, nem?

- Igen.

- Hát azért más, teljesen más. Nem fõzök, tehát nincsenek azok a munkák, amik otthon. Otthon mindig akad valami munka. A nyaralóba meg valamelyik nagymama lemegy egy kicsit elõbb rendet rakni és akkor ott nem kell olyan dolgokat csinálni, mint otthon.

- Ez a másik, hogy ott van a papa, igen.

- Õ azért tud. Általában olyankor szoktunk lemenni a Balatonra, amikor a Mûvészetek Völgye van. Ott vagyunk egész nap.

- Július végén lesz most a Mûvészetek Völgye.

- Nagyon szereti. És megtalálnak minket a programok, mert egyszer letelepedtünk a Malom-szigeten és hát csend, nyugalom minden, egyszer csak megérkezett két bábos és aztán utána rengeteg gyerek és egy gyönyörû bábelõadást láttunk. Azóta is emlegeti, pedig az már egy éve lassan.

- Nagyon szeretem a gyermekeimet, de az unokáimat még jobban. Az én gyermekeimet is a nagyszülõk nevelték, mert dolgozni kellett és ezért én olyan nagymama szerettem volna lenni mint amilyenek õk voltak. A fiú itt lakik a kertben, itt építettek házat, úgyhogy a két unokám reggeltõl estig velem van. Mi visszük õket iskolába, óvodába. Papa mióta nyugdíjban van õ viszi Esztert az iskolába, Danikát én viszem az óvodába. Megosztjuk a feladatot. A gyerekek nagyon szeretnek itt lenni. Ha tehetnék haza se mennének csak látogatóba. Kikönyörgik, hogy itt aludhassanak.

- Hát egy nagymama sosem lehet olyan, mint egy szülõ. Egy nagymama azért nagymama, mert õ többet engedhet meg az unokáknak. A felelõsség azért a szülõké. Nagymamának is van felelõssége, de másmilyen.

- Sokkal szeretetteljesebb. Mert a simogatás is más, ha a nagymama simogat vagy az anyuka simogat. A szidás is más. Nekem elég egy hangos szó és már görbén áll a szájuk és az anyuka esetleg kiabálhat velük. De nem vagyok engedékeny. Soha nem beszéltünk arról a gyerekekkel, hogy hogyan neveljem az unokákat, hiszen 9 évig együtt éltünk, egy lakásban. Nagyon összehangolódtunk. Attól más egy nagymama, hogy több ideje van a gyerekekre. Mindent játékosan csinálunk. Például keresztrejtvényt fejtünk a Danival. Nem jár még iskolába, mégis kitûnõen olvas mesekönyveket, számol ezerig, összead, kivon, szorozni még nem tud. De a keresztrejtvényt azt önállóan megoldja, úgyhogy nagyon büszke vagyok rá. Eszter kitûnõ tanuló, vele is nagyon sokat foglalkoztunk. Mikor a menyem még csak menyjelölt volt akkor már megbeszéltük, hogy soha nem feküdjön le haraggal. Ha bármi gondja van mondja el, beszéljük meg. Volt úgy, hogy éjjel kettõig ültünk a konyhaasztalnál és fecsegtünk, de mindig mindent megbeszélünk és köztünk még két szó nem volt, ami harag lett volna.

- Van különbség. Például Eszter imádja a rántást keverni, úgyhogy megbeszéltük, hogy a nyáron megtanulunk fõzõcskézni. Apró dolgokat, nem sokat. Szoktak segíteni az elõkészítésben, gombát pucolnak, krumplit aprítanak, paprikát felvágják ha lecsót készítünk, hagymát pucolnak. Szóval megoldjuk a feladatokat. Dani imád a tyúkólban lenni. Mindig megy tojást keresni. Vannak állataink, akkor mennek csirkéket etetni, nagy kertünk van, ott mindig van feladat. Palántázunk a Danival. Õ meglocsolja a palántákat, Eszter segít nekem gereblyézni. Akkor mindig a virágok között gyomlálni. Ilyeneket csinálunk.

- Nem, mert alaptermészetem az, hogy imádom a kihívásokat és nagyon szeretem a gyerekeket, szeretem az embereket és ez nekem öröm. Örömmel csinálom. Ha valamihez nincs kedvem akkor énekelek és azzal csinálok kedvet magamnak. Tulajdonképpen a nagymamakorban az ember újra éli a fiatalságát. Mindazt, amit akkor elveszített a gyereknevelésbõl, a gyerek örömébõl azt most mind visszakapja az unokákban, hiszen az a mosoly, amikor hazajön és mama, és hogy vagy, és odabújik az emberhez és azt mondja, mama imádlak, mert te vagy a legdrágább nagymama a világon. Hát ennél szebb az életben nem érheti az embert.

- Az anyukám beteg lett és egy pár hónapig nálunk volt és bizony probléma. Nagyszülõ máshogy neveli a gyereket mint az anyja. És bizony ezt nehéz, ezt nagyon nehéz. Nálunk se lenne megoldás, ha együtt laknánk nem tudom. Én az étkezésére figyelek nagyon keményen oda, hogy nem cukor, nem édesség, hanem gyümölcs, zöldség, fõzelék, hús, tej. Õ pedig minden egyéb édességet adna. Nekem meg ez komoly ütközõ dolog. Õ túl félti, én nem féltem annyira. Tehát vannak dolgok, amikben ez kiütközik.

- Az a baj, hogy ideges lettem tõle és elkezdtem kiabálni. Ugyan nem a gyerekkel, hanem a nagymamával, viszont az nagyon rossz. Szóval egyszerûen nem tudom. Én csak ezt tettem, de tudom, és érzem, hogy rossz. Egyszerûen azt hiszem, hogy meg kellene vele beszélni, hogy nem, de hát ugye van aki erre hajlandó, van aki nem. Nem tudom. 

- Jó napot kívánok, egy nagymama vagyok. Tanácsot kérnék. Van egy 6 évet betöltött, 7. éves kisunokám. Olyan gondom van nekem, hogy a kisfiúnak nincs széklete csak segítséggel. Tavaly a másik mamánál nyaralt és akkor kórházba került. Az anyukája azt mondja, hogy nincs semmi különösebb baja, csak a kisfiú nem szeret kakálni, egyébként a kórházban gyógyszert kapott. Azt követõen azt mondta az anyukája, hogy már megszokta, most gyógyszer bevételére kakál. Nyaralni jönne. Segítsen nekem legyen szíves.

- Rostos ételt ajánlja. Ezt mondja az anyukája.

- Nem. Végül is hadd mondjam, hogy körülbelül 6 hétre jön. Nem tudom, mit tegyek, ezért kerestem Önöket.

- Hát ez az, ami nyugtalanít engem is, hogy ez nem természetes dolog, hogy egy gyerek gyógyszer hatására történik.

- Mert mit tanácsolhatnék az anyukának?

- Valóban így van, közétkeztetést kap és otthon hát otthon van egy gyorsan elkészült vacsora. Gondoltam arra is, hogy ha végül is már idekerül elviszem egy gyerekorvoshoz, hogy mit tanácsolna, okosan tenném-e vagy pedig nem szabad beleavatkoznom.

- Jaj istenem.

- Akkor azt hiszem megérti a szomorúságomat is.

- Ezt minden további nélkül elfogadom, csak az ember nem tartja természetesnek a tapasztalatából kiindulva. Ilyenkor van az, hogy azt mondom, hogy nem tudom, hogy a szívemre vagy az eszemre hallgassak, mert az ember sajnálja azt a kisgyereket, mert végül is szenved.

- 28. Pontosan 10 év van közöttük és õneki van két kisfia már. Nagyon jó a kapcsolatunk egyébként az õ feleségével és másik házas fiúnknak a feleségével is. És hát a nagyszülõség az egy tényleg sajátosan más állapot, amit én sosem hittem el annak idején mikor mondták, jókat mosolyogtam ezen, hogy persze, biztos, de valóban egy felhõtlenebb állapot, tehát az ember inkább ezt már élvezi és az a teher, vagy felelõsség, hogy énnekem õbelõle valahogyan érett felnõtt embert kell faragni, stb. az nincs hála istennek. Mondjuk jó a család, tehát ezt nem is kell nekünk átvállalnunk persze ez is jó, tehát élvezetes az öröm és nagyon, azt hiszem, hogy nagyon jó meg mély a kapcsolat a picikkel.

- Ugyanakkor mégis a saját problémáink megoldását is segítõ, mert azért az nem igaz, hogy nem látja az ember a saját gyerekének a családjában lévõ idõnként kisebb-nagyobb nehézségeket. Hát persze, hogy látjuk, mi ezt látjuk kívülrõl, minket mondjuk olyan értelemben nem terhel. Föl tudjuk fogni, hogy már itt nincs beleszólási nemcsak lehetõség, hanem az ésszerûség keretei között is belátja a ember, hogyha nem tudja hagyni megszületni teljesen a gyermeket, akkor csak ronthat vele. Tehát ezt fölfogható, ugyanakkor az onnan érkezõ információ nekünk újabb és újabb megoldandó leckéket ad, ami nyilvánvaló, hogy a teljes érett személyiség irányába mutató módon nagyon fontos, tehát ez a bizonyos bölcsesség irányába mutató irány ez igen is egy nagyon is konkrét és nem megkerülhetõ, hogy ez tényleg korral is jár, és azzal, hogy nagyszülõvé válik az ember és belát bizonyos dolgokat, hogy ide már õneki nem szabad beleszólni és tudja, hogy jobban a helyére kerül. Ezek mind óriási segítségek ám, a nagyszülõség például. Ez nagyon nagy lecke, de nagyon jó.

- Megint csak egy nagyon gazdag kapcsolat ez így, tényleg mi úgy tartjuk, hogy az unokáinknak az elsõdleges nevelõje a szüleik, tehát õk határozzák meg azt az értékrendszert, szokásrendszert ami náluk érvényben van, vagyis ha valamilyen kérdés fölmerül akkor adott esetben azt megkérdezzük az unokánktól, hogy ehhez az apu mit szól vagy a mama mit szól. Tehát tudja, hogy mi igazodunk ebben a fiatalokhoz, mert õk a szülõk és tényleg nem szólunk bele. Ha megkérdeznek valami felöl nyilván válaszolunk. Ugyanakkor meg azt érezzük, hogy õk valami egészen megrendítõ és szép módon a mi tiszteletünkre nevelik a saját gyerekeiket. Tehát az nagyon érzõdik egy gyerekbõl, ahogy bejön, ahogy köszön, ahogy átölel, hogy nyilván otthon ebben õt segítik és otthon is nyilván olyan légkör van, hogy azt érzik, hogy a nanót meg a papót, mert mi így neveztetünk, tehát szeretjük. Nem is az, hogy szeretni kell, hanem hogy ez egy természetes dolog és ez nyilván így kölcsönösen segíti egymást, hogy elismerjük, mindenki a maga helyén van talán vagy legalábbis hát úgy érzem, hogy igyekszünk õk is, mi is és ebbõl tényleg egy olyan nagyon szép felhõtlen dolog jön ki. Aztán amikor itt vannak, ritkábban mint szeretnénk, de hát sajnos nagyon elfoglaltak vagyunk, emiatt ritkán vannak itt az unokák csak magukban, de akkor meg egészen természetes, hogy itt a mi szokásrendszerünk van érvényben.

- Én azt hiszem különben, hogy az egészen apró gyermeknek is van egy sajátos maga által körüli, ha nem is körülírható, de nagyon is ismert normarendszere, amit hogy a saját személyiségét igazán átélhesse akkor ütköztetni akarja egy újabb és újabb kaland kapcsán na hát meddig mehetek én el. Na most nyilván, hogy amikor itt nálunk van akkor természetes, pont ez az izgalmas és játékos dolog, hogy na most akkor meddig mehet el. Miközben van egy sajátos és ide érvényes normarendszer. Próbálja érvényesíteni a szülõi normarendszert, sõt adott esetben próbálja szembe is állítani, mondván, hogy hátha egy kiskapu nyílik ki neki, amin aztán meg is szökhet akár. Na most nem szó szerint, mert nem errõl van szó, hanem az hogy õ nyilván, hogy mennél nagyobb lenne ez a mozgástér, annál jobb lenne. Hát aztán persze, hogy meddig menne el ezt nem is próbáljuk ki, meg õ sem próbálja ki. Nyilvánvaló, hogy az ember élete végéig próbálgatja ezeket a határokat, hogy hogy kerül a helyére és egy gyermeknél ez a próbálkozás ez annyira tisztán és egyértelmûen jön ki, hogy akkor én vissza reflektálok saját magamra, saját kis életemre, hû hát én is ilyen lennék, hogy most ilyen módon próbálom kitolni a határokat és mikor puff ütközöm akkor ja, akkor jó, tudomásul veszem és ez nagyon érdekes mert én azt látom, hogy amikor majdnem az ütközés történik, akkor van meg a lehetõsége a személyes találkozásnak. Tehát nem a formális dolgokban, hanem amikor próbálgatja a gyermek is meg felnõtt is egymással, tehát amikor ütközés van. Na most nem veszekedésre gondolok persze, hanem amikor érintkezés van, mindegyikünk tudja a határait, akkor van meg a lehetõsége. Ja, te vagy ez, óha, hát akkor na, hát azért így is szeretlek tudod és akkor tényleg õt szereti és nem egy normarendszert.