- Hát ez egy nehéz dolog volt. A következõ történt. Biatorbágyon nyaraltunk négy gyerekkel, az én gyerekeim lehettek olyan hét és kilenc évesek és hát ahol én lakom, ott nincs a közelben üzlet. Nekünk nem volt az a lehetõségünk, mint másoknak, akik belvárosba laknak, hogy esetleg leküldik a gyereket, hogy szoktassák az önállóságra, hogy közel van az üzlet és emlékszem, hogy ott nyaraltunk a barátnõmmel, neki is két kicsi gyereke volt és akkor volt elõször, hogy elengedtük õket. Azt úgy képzeld el, hogy egy olyan ötven méterre volt az üzlet és a négy kicsi átbaktatott valamiért, egy kiló kenyérért és mi ott álltunk a kapuban és feszülten figyeltük, hogy hogy jönnek vissza szerencsés útjukról. És természetesen semmiféle közlekedési eszköz nem állt az útjukba, tehát nem volt forgalom. Ez volt az elsõ és amikor a nagyobbik lett olyan ötödik osztályos, tehát 12 éves és a kicsi 10, akkor õk kierõszakoskodták tõlem, hogy ahol lakunk, onnan egy olyan száz méterre van egy bolt, de hát át kell menni a zebrán és úgy álltam meg azt, hogy én a sarkon megállok és várom õket. Hát rettenetes volt. Megálltam az utcasarkon és hát minden perc órának számított és természetes nem mehettem utánuk, mert megbeszéltük és hát ott álltam és tördeltem a kezemet. De hát aztán sikeresen és ügyesen megjöttek a közértbõl. Ezek voltak az ilyen szárnycsattogtatások és hát aztán utána ez úgy alakult ki nálunk, hogy már felsõbb osztályba léptek és már õk kérték tõlem, hogy most már aztán tényleg ne menjek értük és akkor így kezdõdött a dolog, hogy egyre több tágult ez a dolog, tehát elõször nem mentem az iskolába, akkor megjöttek, aztán utána már különórákra is egyedül mentek. És hát olyan nagyon hamar eljött az idõ, hogy most már ugye 18 éves lesz a nagyobbik és hát most már teljesen önállóan, sõt most már Balatonra is nyilván, tehát egyre nagyobbak a távok, amit egyedül tesznek meg.

- Természetesen. Ez a mobiltelefon dolog, amit sokan nem szeretnek és én sem vagyok nagyon oda érte, de azért erre ez kiválóan alkalmas, hogy le tudja az ember kontrollálni, hogy merre jár a gyerek, hol jár, bármi probléma van, akkor kontaktust tud vele teremteni, úgyhogy én erre tartom jónak ezt a mobiltelefonálgatást.

- Hát természetesen egyrészt a gyerek borzasztóan ki van erre hegyezve, tehát minél elõbb szeretne azért önállóan és gondolom õk is nagyon figyeltek erre. Hát most is, hogyha valahova el akar jutni olyan helyre, amit nem igazán ismer, akkor természetesen elmagyarázom neki. Ez az õ figyelmük, az õ igényükhöz alkalmazkodva történik, gondolom minden gyereknél más ez, hogyha õt ez jobban érdekli és nagyobb hangsúlyt tesz rá, akkor nyilván, hogy hamarabb fog ez nála kialakulni, hogy egyedül közlekedjen. Meg hát adottság kérdése is a dolog, mert ugye énnekem szerencsém volt ezzel, hogy egyrészt közel volt az iskola, másrészt meg a munkámból adódóan én azért tudtam értük menni és tudtam várni õket. Tehát hoztam-vittem õket. De hát azért nagyon sok szülõ ezt nem tudja megtenni és valószínû, hogy ott ennek a dolognak hamarabb kell kialakulnia.

- Pontosan, eljön az az idõszak, amikor ez már nagyon kellemetlen a többi gyerek elõtt és hát ez így volt.

- Hát az utolsókban voltam benne, de azért volt egy kemény mag, aki kemény utolsó meg egy olyan öt fõs csoport, aki rendszeresen jött kocsival vagy gyalog, úgyhogy azért egy olyan negyedik osztályos koráig, én úgy gondolom, hogy aki nagyon félti, de én biztos, hogy nagyon féltettem, én mentem, azért is jöttem, sokszor azért problémás volt nekem is, de megoldottam.

- Nyilván az elsõdleges szempont volt a közlekedési balesetek, tehát azt nagyon meg kell tanulni, hogy a hebrencsségüket tegyék félre és jól nézzenek körül, közlekedési lámpákra figyeljenek, általában a zebránál menjenek át. A másik dolog meg, az iskola egy park mellett volt és hát télen a plusz órák miatt is volt olyan, hogy sötétben kellett rajta átmenni és hát akkor én mindig mentem. Ettõl az erõszakos világunktól nagyon féltettem õket, mindenféle szatíroktól, hogy úgy mondjam.

- Én azt hiszem, hogy kis korban jobban megbízhatóbbak voltak, most így a kamaszkor felé azért már észreveszem, hogy néha ugyancsak nem mennek el a zebráig és inkább átrohannak a tilosba. De hát ez úgy alakul ki, hogy azért sietünk, mindenki megszegi a szabályokat, én úgy veszem észre.

- Hát hogyne, azt hiszem, hogy ez örök életünkben végigkíséri az életünket, hogy mindig reszketünk mindenféle dologtól és nyilván ettõl is.

- Természetesen.

- Hát én azt hiszem, hogy akinek gyereke van, az úgy azért ismeri a világ dolgait, tehát azért félti mindentõl még talán olyan dolgoktól is, amiktõl talán nem kéne, tehát azért van bennünk ilyen nagy aggódás, de úgy érzem, hogy ez természetes dolog.

- A mamáméknál.

- Van. A nappali lett most a mi szobánk és akkor az õ hálószobájukban van a tévé.

- Anyukámmal, de van ott is tévé, a mi tévénk, meg van ott is video, de hát én azért nem unatkozom, mert vannak babáim, meg vannak mesekazettáim.

- Szeretnék, mondjuk egy egész nagy írószobát.

- Azért, hogy iskolás koromban tudjak írni, ha esetleg nem építenék föl addigra a házunkat.

- Van, csak nem emeletes, nem építettük még rá az emeletet, mert tavasszal építkezünk majd.

- Azért, hogy egy picit hangosabban nézem a tévét, mint anya, hogy hangosabb legyen a hangja, meg hogyha anyu esetleg alszik, ne zavarja.

- Szoktunk, de csak egy nagyon picikét, de nem csak egy kicsit veszekedünk, hanem sokat is. Egy kicsit sokat, egy kicsit keveset.

- Akkor szerintem nem.

- Hát azért, mert lesz egy külön szobám és

- Ha nem lenne az anyukám? Bele raknám a szekrényemet, a tévémet, a kazettáimat, a videómat, a magnómat és ilyesmit.

- Nem. Nem. Játszani tudok, meg ha eljönnek az unokatesóim

- Hát nem egészen.

- Hát tévézni tudok, játszani is tudok, de nem úgy, ahogy szeretnék.

- Nem.

- Hát azért, mert nem játszhatok azt, amit akarok, meg ilyesmi.

- Igen.

- Hát azt, hogy vigyázz nem nyúlhatsz. Nagyon szeretnék már magamnak régóta egy saját szobát, egy igazi tetõtéri ablakos szobát.

- Én soha nem aludtam anyuékkal.

- Nem.

- Én szeretnék már külön szobát. Azért, merthogy Flóriék elfoglalják az egész tért, hogy õk játszanak, én meg nem tudok tanulni.

- Igen. Nagyon sok házi van. És úgy egy-két órába beletelik míg megcsinálom.

- Nem, mindig lökdösnek, meg beszélnek hozzám.

- Nem. Nem lennék magányos.

- Igen. Hát talán akkor apunak van pénze, akkor majd veszünk nagyobb lakást és lehet, hogy lesz.

- Anyukámnak néha segítek fõzni, meg teregetni a ruhákat, meg hajtogatni, meg akkor asztalt teríteni, meg ilyet.

- Igen nagyon, meg még cipekedni is szoktam.

- Azért, hogy pénzt keressenek, mert hogyha nincs pénz, akkor mi se lennénk, mert hogyha nincs pénzünk, akkor mibõl vesszük az ennivalót, meg az innivalót, meg a házat, meg mindenünket.

- Szerintem nem.

- Hát azért, mert valakinek szabadságot vett ki, valaki nem, mert sokat akar dolgozni. Valakinek kell dolgoznia, valakinek meg nem kell dolgoznia.

- Nagyon-nagyon sokat.

- Azért, mert én dolgos szeretnék lenni, nem olyan, hogy mindig kiveszek egy szabadságot.

- Hát van olyan ember.

- Azért, mert akkor nem dolgozik sokat és az nem olyan szorgalmasság. Mert az a szorgalmasság, hogyha sokat dolgozunk nagyon.

- Nekem igen.

- Könnyen.. Úgy, hogy reggel megcsinálok mindent, ami van otthon munka, és akkor majd utána jön a dolgozóban a munka mondjuk meg kell csinálnom azt, hogy mondjuk letörlöm az asztalt, felrakom a székeket, söprök.

- Igen. Szokott hozzá kedvem lenni, de hogyha mondjuk például kupi van a szobában, azt nem akarom megcsinálni, csak azt nem szeretem, hogyha a szobában kell rendet rakni.

- Anyukám rám szokott szólni, nekem minden könnyû a szobán kívül.

- Azért, mert sok kacatot összevissza szoktam rakni és el kell rakni.

- Vajon örülnek-e annak, ha kamasz gyerekük szobáját elborítják a magazinok, a piszkos ruhák és az ételmaradékok? Bevallom, engem bizony bosszantott a gyerekeim rendetlensége legalábbis mostanáig. Mert egy nemrég megjelent rövid kis újsághír azt állítja, hogy mindez az önállósodás jele.

-Dr.Antalfai Márta pszichológus: - A kamaszoknál ez a rendetlenség valóban részben az önállósodás jele, mert a kamaszkor a nagy változásoknak az idõszaka. Elindulnak a nagy biológiai, nagy hormonális változások és ezek mindig magukkal hoznak olyan állapotokat, amit mi rendetlenségnek nevezünk. Ahhoz, hogy valami új létrejöjjön, valaminek meg kell halnia. És az átmenetileg felborítja a meglévõ rendet. Tehát valóban egy pozitív dolog, mert azt jelzi, hogy valami belsõ változás elindult.

Dr.A.M.: - Így is lehet mondani, környezetünk tükrözi a belsõ lelkiállapotunkat. A másik ok, hogy az érzelmi élet kerül a központba. Ezt megelõzõen a kisiskolás korban lévõ, iskolás korban a gondolkodás, a racionalitás volt a meghatározója a személyiségfejlõdésnek, a kamasz korban ez háttérbe szorul és jönnek az érzelmek. És hogy ezek megtalálják a maguk terét az õ életükben és fejlõdésnek induljanak, ahhoz ugye nagyon sok társkapcsolat kell. Nagyon fontosakká válnak a külsõ kapcsolatok és ezért a család, az otthon, a tárgyak háttérbe szorulnak. Nagyon érdekes, a kamasz gyermek szinte nem is veszi észre a környezetét, hiszen a belsõ forrongásaival van elfoglalva, meg a külsõ kapcsolataival, hogy azt, amit a szülõ lát, õ egyszerûen nem látja. Ennek is van egy nagyon lényeges szerepe abban, hogy akkor úgymond rendetlenség alakul ki.

Dr.A.M.: - Ez is benne van, hiszen a szülõknek már van egy kialakult rendje, a felnõttnek. Na most nem fogadja el azt, ami megvan, mert õ újat akar létrehozni, ami már nem lesz azonos a szülõvel, legfeljebb hasonló vagy talán még az sem, és a szülõ is provokálja ezzel a szembenállást, mert õ megkívánja a rendet.

Dr.A.M.: - Hát igen, ezt nagyon szépen fogalmazza meg, hogy õ ráadásul el is fogadja azt, ami a szülõnél van, a rend. Lehetne úgy is fogalmazni, egy kicsit mintha úgy inkubátorban lennének, amit saját maguk teremtenek meg, ebben forró személyiség úgy, mint mikor egy alkímiai mûhelyben vagy egy ilyen vegyi mûhelyben, ahol fortyog, forr és alakul és akkor abból valami megszületik. Ez egy nagyon szép folyamat és a szülõknek ott kell lenni, hiszen a serdülõ vagy a kamasz ilyenkor a saját határait is egy kicsit elveszíti és nagyon fontos a szülõk szerepe, de csak úgy, hogy ad egy keretet. Egy tartást, õbenne alakulhat, változhat, részben akaratlanul, hiszen az a biológiai fejlõdés történik, ugyanakkor az érzelmi fejlõdést meg átéli. Ilyenkor vannak a nagy érzelmi krízisek és nagy érzelmi kirohanások lehetnek és ez a szembenállás, ebben benne van valóban a lázadás is. És ez nagyon-nagyon fontos. Tehát a szülõnek ettõl nem kell megijednie, hiszen valami ellenében hozhatom én létre önmagamat.

Dr.A.M.: - A szülõ a saját életét kell, hogy vigye, tehát a saját határait tartja állandó mintaként, merthogy õ saját magát kialakítja és szembefordul a meglévõvel, ez nem azt jelenti, hogy késõbb is százszázalékig majd õ valami egész extrát fog létrehozni. Az újnak és a réginek valamilyen ötvözetét kell majd a következõ generációknak mindig létrehozni, de ott van a realitás, tehát, hogy az élet mit követel, az életet kell a szülõnek valahol képviselnie. Most konkrétan itt nagyon fontos az aranyközépút. Az, hogy na hagyom, hogy olyan, amilyen. Majd 20 éves korában benyitok a szobába, na most már kisfiam vagy kislányom tegyél rendet, 20 éves vagy. Tehát nem ez a megoldás. De az sem, hogy én mindennap megkövetelem tõle a rendet. Viszont mégis fontos, hogy megköveteljük, de kicsit úgy idõszakosan, ünnepekkor, ha jön egy barát, érezze, hogy van egy nyomás azért a szülõkre. Az elvárást érezni kell.

Dr.A.M.: - Oda kell arra is figyelni, hogy lehet, hogy baj van, ugyanis ha a szülõ a másik végletbe esik, tehát állandóan ellenõrzi, kicsi kortól talán túl követelte a rendet, a tisztaságot, akkor lemerevíti és gátolja pont ezeket a belsõ érési folyamatokat, forrongásokat. Gátolja azt, hogy õ maga próbáljon esetleg a szépen kifestett falra összevissza szögekkel vagy ragasztókkal fölrakni valamit.

Dr.A.M.: - Igen, van egy ilyen, hogy meg akar túlságosan felelni és még neurotikus vonások is kialakulhatnak, mert a belsõ indulatait, érzéseit csak feszültség formájában éli meg és nem jelenik meg szavakban, idézõjelben rendetlenség nem jelenik meg. Ha megjelenik valami, ami bennünk van, kívülre kerül, akkor szembe tudok vele nézni, meg tudom ismerni. Ha meg bennem van, akkor lehet csak feszültség, szorongás, pánik, lehetnek ilyen kényszeres rendrakásos tünetek. Tapasztaltam hogyha ez a folyamat megszakad, megtörik vagy nem jön létre, akkor esetleg ezek a szorongások olyan mértéket ölthetnek, hogy tényleg egy lecsupaszított, egy sivárnak tûnõ, belsõ motivációját elvesztõ ember rettenetes szorongásokkal él. Tehát az egészségességnek az egyik feltétele, a külsõ és a belsõ között egy folyamatos áramlat és ennek vannak szélsõséges formái. A kamasz nem tudja ezeket és azért olyan rettenetes a kitörése és a szülõnek is sokszor a viszontreagálása, de ez nem baj.

- Szoktam, persze. Mikor már megtanultak számolni, akkor az egy nagyon izgalmas feladat volt, hogy önállóan vásároljanak valamit és akkor próbálkoztak ilyenekkel. Azóta is rendszeresen elõfordul és mostanában akkor szoktak önállóan bevásárolni, amikor mennek táborba vagy kirándulni, akkor mindig az szokott lenni, hogy megmondom hogy menj el és vedd meg, amit el akarsz vinni. Ennivalót vagy ilyesmit.

- Igen, tudják. Fõleg az élelmiszereknek az árát, azt abszolút tudják, de általában mindent, szóval most már, hogy nagyobbak most már nagyon sokszor van, hogy cipõt is egyedül mennek el venni vagy nadrágot és akkor megmondom, hogy most tudom, hogy van olyan nadrág, ami ötször ennyibe kerül, mint ami most pénzt adok, de ennyibõl próbálj meg venni. És akkor, hát eleinte voltak ilyen izék, hogy húzták az arcukat, hogy hú, most ennyi pénzzel nem lehet semmit venni, csak valami vackot és akkor aztán most már úgy látom például a fiamon is, hogy elmegy és elmegy öt helyre és talál magának egy jó nacit, ami neki tetszik és akkor örül, hogy még maradt egy kis pénz, amin vesz egy kazettát vagy trikót.

- Igen, tudják.

- Igen, errõl mindig beszélünk. Vannak olyan dolgok, amiket nem mindegy, hogy hol veszel meg és ezt erre mindig felhívom a figyelmüket, hogy itt ne vegyünk semmit, mert ugyanezt megkapod valahol olcsóbban, azt is nagyon jól tudják, hogy vannak akciók.

- Körülbelül tisztában vannak õk is azzal, hogy milyen az anyagi helyzetünk és vannak olyan alkalmak, amikor nem értünk egyet valamiben. Például a nagyfiam õ szeretne jogosítványt szerezni és most már lassan abban a korban lesz, hogy el is mehetnek most már és én mondtam neki, hogy jól van kisfiam, én úgy gondolom, hogy elõször leteszed a nyelvvizsgát és utána majd kifizetjük neked az autóvezetést. Az is elég sok pénzbe kerül. És akkor õ mondta, hogy de hát az lenne a logikus, hogyha most szerezné meg, mert mit tudom én, mert gondolom egy csomó barátjának már van jogosítványa. És én mondtam, hogy ez nem logika kérdése, én úgy gondolom, hogy ez egy olyan dolog, ami nem kötelezõ minimum, tegyél le valamit az asztalra te is és utána. Most mondta, hogy majd akkor õ elmegy dolgozni és akkor majd õ, dehát az se biztos, hogy ez így lesz. Azért volt olyan, hogy dolgozott nyáron és amit keresett, azt úgy költötte el, hogy azt se tudja, hogy mit vett rajta. Szóval hiába, hogy tisztában van vele, hogy mi, mennyibe kerül, de azért, amikor benne volt a pénz a zsebében, akkor azért szépen lazán el tudta úgy költeni, hogy semmi komoly dolgot nem vett. Én nem szóltam bele, hagytam, hogy hadd tapsolja el a pénzét és akkor utána azért visszagondolt rá, hogy mondjuk mennyi idõt dolgozott azért, meg milyen sokat.

- Hát ezt így konkrétan nem szoktam velük megbeszélni vagy nem szoktuk. Azt tudják, hogy milyen számláink vannak, mennyit fizetünk egy hónapban villanyra, vagy mennyi a vízdíjunk, úgy konkrétan azt nem szoktam nekik elmondani, hogy mennyibe kerül mit tudom én egy hónapban az élet.

- Az a fontos, hogy mire már a saját lábára áll, addigra tisztában legyen azzal, hogy például, hogyha lesz egy fizetés, hogy abból mit tud kezdeni. Vagy például ilyenek voltak már, hogy van egy pár dolog, amire konkrétan megmondtam a gyerekeimnek, hogy ezt most megkaptad, a következõt a fizetésedbõl veszed. Hát például most a kerékpár vagy a snowboard.

- Hát nem hiszem, hogy lehet, mert ez szerintem ilyen alkati dolog, aki ilyen alkat szerintem az csak akkor nem költi el, hogyha nincs neki. Én is valahol ilyen vagyok, hogy nagyon szeretem elkölteni a pénzt, de hát úgy látszik, hogy van, aki ilyen alkat és nem tud ülni a pénzen és nem tud rá vigyázni.

A mûsort Esti Judit, Mohácsi Edit, Uhrin Csaba és Horváth Ida készítette.