Szomor Éva logopédus, a Nyelv-, Beszéd- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - Jaj, most nagyon furcsát fogok mondani: nekem minden gyerek a páciens. Ez egy borzasztó dolog, mert a családom és szeretteim szokták mondani, hogy: Te, figyelj! Most már ne dolgozz, most már elég volt! Hát, ez egy betegség, mert én abban a szerencsés betegségben szenvedek, hogy imádom csinálni, ami a munkám. De minden gyerek, akinek gondja van avval, hogy a külvilággal kapcsolatot teremtsen, minden gyerek, akinek gondja van azzal, hogy a nagyon okos, értelmes gondolatait ki tudja mondani, el tudja mindazt mondani, amit õ szeretne. Mert ezekben a gyerekekben rengeteg mondanivaló van, nem jön ki, nem tudja, hogyan kell. És akkor többféleképpen reagál. Vagy úgy reagál, hogy bebújik az asztal alá, amint meglát egy két lábon járó lényt, akkor már tudja, hogy na, itt a vész, mert ez kérdezni fog vagy ennek mondani kell valamit, tehát jobb, ha én elmenekülök. Vagy rettentõ agresszív. Magát is bántja meg a környezetét is bántja. Mert miért van az, hogy énbennem feszül valami és nem jön ki? Aztán van a következõ, amikor én nagyon rosszul érzem magam a világban, mert van egy nagy saláta körülöttem, és én ezzel nem tudok mit kezdeni. Akkor jön egy olyan, hogy szülõk azt szokták mondani, hogy fél a gyerek. És nem tudják megmondani, hogy mitõl fél, mindentõl fél. Na most, a mindentõl az nem ezt jelenti. Minden, ami úgynevezett ismeretlen a számára.

Szomor Éva logopédus, a Nyelv-, Beszéd- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - Igen, igen. És akkor azt szokták az anyukák mondani, hogy na de, menjél te is, na de, csináld te is! Na most, ilyenkor szoktam én azt mondani, hogy: - Tessék elhinni, nem azért nem mozdult meg eddig, mert senki nem mondta, hogy menjél, hanem nem jutott el arra a szintre, hogy hogy kell ezt megtenni, és ehhez kell valaki, aki a mankó, aki átvisz engem ezen a sorompón, s megmutatja, hogy hogy kell felmászni a csúszdára. És nem úgy mutatja meg, és ez a másik lényeges dolog, hogy: - Figyelj! Nézd meg a Pistit, úgy menj fel te is! Hiszen ez a gyerek eddig is látta, hogy a Pisti hogy ment föl. Õ nem tud felmenni, neki kell azt megtapasztalni, de ehhez segítség kell. Ehhez az kell, hogy vele menjek. Most nem feltétlenül kell, hogy én másszak fel a lépcsõn vagy azon a létrán, ami a csúszdához vezet, de fogjam, de vigyem, de tegyem, és amikor õ ezt megérezte, az a központ megtanulta, hogy hogy kell ezt kivitelezni, akkor már nem lesz probléma. Nem elég megmutatni soha.

- Én azt szeretném megkérdezni - kétéves a kisfiam -, és mostanában jön elõ az, hogyha kisgyerekekkel találkozunk, akkor ráüt. Én itthon vagyok vele, és rögtön az arcába üt, játékkockával szemen ütött egy kisfiút, és minden átmenet nélkül. Tehát nem is játszanak vele, õ odamegy és bántja, és nagyon-nagyon kellemetlen más szülõkkel szemben.

- Nem, nem, nem, nem. Akkor, olyankor elõfordul, hogy amikor nagyon beszélgetünk és õ magára akarja hívni a figyelmet, akkor úgy játékosan, de nem verekedés szinten. Tehát nem úgy, mint a gyerekekkel. Meg igazából nagyon szépen játszik a játékokkal is. Menne négyórás bölcsibe így délelõttökre, hogy mert ugye, teljesen egyedül vagyunk itthon ketten, hogy legyen gyerekközösségben azért szeretném. Nem tudom, hogy mennyire jó ez, és pont ettõl félek, hogy ott a bölcsõdében ugye, ha nem leszek ott, ott a gyerekeket, hogy hogy fog hozzájuk állni. És hogy ugye, napközben annyira ketten vagyunk itt a lakásban, én ugye mosok, fõzök, takarítok, és azt gondoltam, hogy a gyerek jobban érzi magát, hogyha délelõtt, amíg én a házimunkát végzem, nem velem van. Én csak azért adnám be, hogy, és csakis négy órára, tényleg csak azért, hogy játsszon, ellegyen, hogy ne azt kelljen néznie, hogy én mosogatok mondjuk. Csak azért tényleg, hogy én úgy látom, hogy amikor én végzem a házimunkát, akkor õ nagyon nyûgösen, nagyon akaratosan, hogy vele foglalkozzam, és hát, nem tudok.

- Mindig, mindig van. Tehát arra mindig szakítok idõt, hogy a délelõttben vagy a délutánban vagy együtt ülünk le mesét nézni, együtt nézünk mesét, együtt játszunk. Mindig van olyan, csak õneki úgy látszik, hogy, és azért szerettem volna, hogy menjen bölcsibe, hogy mint hogyha kevés lenne.

- Azzal kapcsolatban szeretnék tanácsot kérni: két és fél éves a kislányom, és úgy fél évvel ezelõtt, akkor nagyon szeretett játszótérre menni és gyerekekkel találkozni. Most meg, amikor úgy megyünk játszótérre, látom rajta, hogy szorong. Én nem tudom tulajdonképpen, hogy mi lehet az oka, hogy ritkábban találkozik. És összeismerkedtem itt, mert hallja, hogy nem vagyok magyar...

- Összeismerkedtem az utcában ilyen kertes házban lakom, egy másik lánnyal, akinek hasonló korú a gyereke, és gyerekek is jól vannak egymással. Csak amikor más gyerekeket lát, akkor úgy látom rajta, hogy szorong. Nem akarja elengedni a kezemet, és ha hintázni akar, akkor tegyem fel én, különben felmászik õ magától.

- Igen, de én ott vagyok máskor is, csak ma például vettem észre. Hát, lehet, hogy azzal van összefüggésben, hogy valamelyik nap, amikor voltunk játszótéren, akkor egy másik gyerek meglökte, és lehet, hogy egy ilyen alkalom óta fél a gyerekektõl? Meg az a kislány, akivel szoktunk játszótérre járni vagy hozzá szoktunk menni vagy õ jön hozzánk, és akkor én vigyázok rá, akkor az a kislány is egyszer megpróbálta, hogy nem régen történt, éppen, amikor nálunk volt, akkor az én kislányom nem akarta neki adni valamit, mert éppen õ játszott vele, és akkor az a másik lány meglökte. És az én kislányom erre elkezdett sírni, és úgy láttam, hogy nem tud mit csinálni. És akkor utána elbújt a fürdõszobában, próbáltam, odamentem és megvigasztaltam. Azt nem mondtam, hogy nem történt semmi, hanem hogy fáj-e? - kérdeztem. Megütötte-e magát? Azt mondta, hogy nem, hogy pusziljam meg a könyökét, amelyik, de szerintem nem ütötte meg.

- Rosszul esett neki és vigasztalást akart.

- De igen. Szeret oda menni, nincs ott baj, csak én nem nagyon tudom, hogy hogy reagáljam ilyenkor, mert az anyukája nem volt ott. Én hiába mondtam neki, a másik lánynak, hogy ne csináld, mert õ csak csinálta tovább is. Majd amikor jött az anyukája, akkor még egyszer megpróbálta megcsípni az arcát, akkor a Kincsõ, aki az én kislányom, úgy arrébb ment, de akkor...

- Igen. Én azt nem tudom, hogy hogy reagáljam? Mondjam neki, hogy csípd vissza vagy lökd meg, vagy hát, nem akarom ilyenre buzdítani, de attól félek, ha hagyja magát, akkor a másik gyerek ki fogja használni majd. 

- Én most már lassan kezdem érteni, hogy akkor, amikor kommunikációs zavarról beszélünk, akkor nem arról van szó, hogy a gyerek nem tud beszélni. Ez sokkal többet jelent, valami olyasmit, hogy nem tud létezni abban a szociális miliõben, az óvodai csoportban, a tágabb családban, amelyben neki léteznie kell.

Szomor Éva logopédus, a Nyelv-, Beszéd- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - Ne menjünk óvodába, maradjunk a bölcsõdénél! Gyönyörûen lehet látni az úgynevezett nagycsoportban, tehát akik a kétévestõl felfelé van, a kettõ és három között, amikor kinn vannak az udvaron és minden gyerek egy vagy másik két társával vagy másik hárommal például homokozik, vagy például bicikliznek, vagy például szaladgálnak egymás után vagy egymás mögött, és akkor van egy, akirõl én azt szoktam mondani, hogy ott a lézengõ, aki örökké úgy jön-megy, úgy csapódik hol ide, hol oda, és sehova se tud bekapcsolódni. A másik kétéves nem is hívja be, mert nem tudja, hogy behívni, mert ez csak úgy érintõlegesen van ott.

Szomor Éva logopédus, a Nyelv-, Beszéd- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - Persze!

Szomor Éva logopédus, a Nyelv-, Beszéd- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - Persze, de egy darabig. Aztán egyszer csak neki is történik valami mondanivalója, vele is történik valami, amit meg kell próbálni, amikor ki kell venni a másik kezébõl a lapátot. Azok a gyerekek, akikrõl én beszélek és akiket én szeretnék látni és megsegíteni, azok azok, akiktõl el lehet venni mindent, akik nem harcolnak, akik úgy eleresztik a dolgokat. Akik, hogyha a kezükben van egy vödör vagy egy kislapát vagy egy bármi, és az útban van, akkor úgy elengedik. Nem leteszik vagy odavágják, hanem elengedik. Az úgy nincs. Soha nem néznek utána a valaminek, ami például leesett. Úgy mintha nem érdekelne a dolog, mert úgy van is meg nincs is, meg minek is van. Aztán van egy rosszabb változat, amikor a változást bírom nehezen.

Szomor Éva logopédus, a Nyelv-, Beszéd- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - Hát, az aztán pláne, de elég csak annyi, hogy minden csütörtökön délután a nagymamához szoktunk menni. Most én nem azt hiszem, hogy a gyerek a kalendáriumot ismeri, hanem õ azt pontosan tudja, hogy mikor van az a bizonyos csütörtök, amikor menni szoktunk a nagymamához, és most a nagymama jött hozzánk. És akkor nem akarok szóba állni a nagymamával, mit keres ez itt? Mikor nekem most mennem kellett volna. Mindig a mama jön értem a bölcsõdébe, és egyszer a papa jön. Ezek ki tudnak borulni ezek a gyerekek egy-egy ilyen változástól. Vagy nem azon az útvonalon megyünk, amelyiken szoktunk. Szoktuk megkérdezni a szülõket, hogy hogy lehet megnyugtatni a gyereket, mennyire lehet megnyugtatni, mennyire lehet õt, azt mondani, hogy jó, nem történt semmi most, majd. Bizony, ezeket a gyerekeket nagyon nehéz megnyugtatni.

Szomor Éva logopédus, a Nyelv-, Beszéd- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - Én ezt nem szeretem mondani, hogy hisztériáznak, egyszerûen nem tudják, hogy mi történt. Nem tudnak megnyugodni, nem tudnak belehelyezkedni az új szituációba, az új helyzetbe. Minden tragikusan tûnik nekik, mert nem értem.

Szomor Éva logopédus, a Nyelv-, Beszéd- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - Attól, hogy játszom velük.

Szomor Éva logopédus, a Nyelv-, Beszéd- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - Jaj, mindent! Leginkább azt, amit õ akar. Na most, ez a következõ: erre meg kell tanítani a szülõket. A szülõk azt szokták mondani, hogy na már nehogy az történjen mindig, amit a gyerek akar!

Szomor Éva logopédus, a Nyelv-, Beszéd- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - Majd én fejlesztem, majd én tudom, hogy mi kell neki, majd én megtanítom. Szó nincs róla! Én ez persze, azt gondolom, hogy minden gyerekre ez így vonatkozna, de ebbe most ne menjünk bele. Ezeknél a gyerekeknél a legeslegelsõ lépés az, hogy ki kell találjam én, a szülõ, én, a felnõtt, én a gondozó, hogy tudom észrevenni, hogy õ mit akar, és mindig észre lehet venni. Ha én tudom, hogy nekem ezt észre kell venni, észre is tudom venni. És õ elkezd valamivel játszani, és én hátulról belemegyek az õ játékába, és õ azt akarja játszani, hogy harminckétszer tolja az autót balról jobbra, ami nem megfelelõ játék egy két és fél éves gyerek színvonalának, és akkor én kitalálom, hogy hogy tudok ebbe akciót vinni, hogy tudok én mondjuk karambolozni. Na most, a gyerek alaptermészete persze bõven benne van, és hogyha ez a gyerek olyan, akivel nem szívesen kéne karambolozni, mert ezt õ nem veszi, akkor kiskockát viszek az én autómon, és megpróbálom áttenni az övére.

Szomor Éva logopédus, a Nyelv-, Beszéd- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - És akkor jön a konfliktus.

Szomor Éva logopédus, a Nyelv-, Beszéd- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - És akkor van a feszültség. És akkor van az a feszültség, hogy egyszer csak õ föltûnik neki, hogy jé, itt történt valami, itt van valaki, aki engem zavar. Na de, akkor kell nekem nagyon ügyesen belefolynom abba, hogy te, én nem zavarlak, én veled akarok játszani. És ez mindig sikerül, mert egy gyerek nem keresi a konfliktust, õneki az nem jó, hát, senkinek sem jó.

Szomor Éva logopédus, a Nyelv-, Beszéd- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - És akkor egyszer csak lelöki.

Szomor Éva logopédus, a Nyelv-, Beszéd- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - Bizony! Meg akkor azt lehet mondani, hogy ja, mintha mondtak volna valamit, hogy itt a nagymama? Ja, hát akkor az is jó, hát végül is a nagymama a lényeg.

Szomor Éva logopédus, a Nyelv-, Beszéd- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - Hát, van, amikor nagyon sokáig. Van, amikor nagyon sokáig, van, amikor rövidebb ideig. Ez rajtam is múlik, szóval magyarul: a felnõttön is múlik, a gyereken is múlik, az állapoton is múlik, a koron is múlik. Na most, ez egy borzasztó fontos dolog...

Szomor Éva logopédus, a Nyelv-, Beszéd- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - Minél hamarabb kezdtük el, annál könnyebb dolgunk van, hiszen nem egy megrögzött valamibe kell belelépni sok-sok-sok kudarcélménnyel a hátam mögött nekem, a két és fél évesnek, hanem még alig-alig tapasztaltam meg azt a rosszat.

- A kislányom két és fél éves múlt, augusztus végén lesz hároméves. Most jöttünk az óvodába beiratkozni. Nagyon tetszik, ahogy fel van díszítve a folyosó, mindig az évszaknak vagy az ünnepnek megfelelõen. Az óvónõk nagyon kedvesek, nagyon kreatívak. A kislányom rögtön bement a csoportba, igaz, hogy ide jár az unokatestvére is, nagyon jól érezte magát, rögtön elvegyült a csoportban, az udvaron is utána egy kicsit játszott kinn, és nagyon tetszik neki, szinte nem is hiányolt engem.

- Nagyon jól, sokat sétáltunk, elmentünk játszóterekre, jártunk a máltai játszótérre kézmûves foglalkozásra és baba-mama klubba, ahol más gyerekekkel is egy picit tudott ismerkedni, picit közösségben tudott lenni. Nagyszülõknél is volt, meg hát otthon a kertben és a Duna-parton.

- Nagymamánál volt egy-egy nap, volt, hogy ott is aludt, de úgy hosszabb, tehát két-három napra még nem.

- Hát, igyekszem már felkészíteni most, hogy esetleg a nagymamánál nyaral mondjuk egy hetet, és így megpróbáljuk, hogy hát hogyha sikerül, de elõbb-utóbb mindenképpen be kell illeszkednie a közösségbe. Lehet, hogy sírni fog, de az is lehet, hogy az óvónõk segítségével nagyon jól fogja érezni magát, és zökkenõmentesen fog ez a folyamat megtörténni.

- Tudja. Már mondtam neki, hogy az unokatestvére is oviba jár, ott vannak az óvó nénik, sok gyerek van, igyekszem neki mondani, hogy nagyon sok jó dolgot fog tanulni, énekelni, rajzolni, gyurmázni, hogy a sok gyerekkel együtt fog játszani, nemcsak anya lesz, hanem rengeteg játszópajtása. Igyekszem neki a jó dolgokat elmondani, és remélem, hogy ezért könnyebb lesz neki és szeretni fogja az óvodát.

- Igen, ez egy elég nehéz dolog, mert azért eléggé összeszoktunk, és most, hogy ugye nagyobb, azért már okosabb, sok mindent megért, és jobban tudunk kimozdulni, elmenni programokra, és most igen, ez nehéz lesz, hogy tõle el kell válni, de sajnos, ez ezzel jár. Én is dolgozom, a gyereknek is meg kell szokni, hogy neki is közösségbe kell járni. És inkább azt mondják, hogy az anyukának nehezebb a gyereket elengedni. Lehet, hogy fogunk sírni mind a ketten, de én inkább abban bízom, hogy mosolyogni fogunk, megbeszéljük, hogy este jövök érte, fogunk találkozni, és menni fog ez a dolog, mert muszáj mennie.

- Inkább attól lesz szerintem nehéz, hogy egy megszokott környezetbõl most kiszakítom a gyereket, a megszokott rutinból, amihez õ végül is szokott, ami neki biztonságot adott. Most ezek a dolgok meg fognak változni. És szerintem ettõl lesz nehéz, hogy ezt a változást neki fel kell dolgozni, hogy most másképp fogunk élni, korábban kelni, nemcsak õrá fognak figyelni, hanem még rajta kívül lesz még több gyerek. Tehát neki is meg kell szokni azt, hogy türelmesebbnek lenni, várni, amíg a másik gyereket az óvó néni mondjuk megeteti vagy segít a másik gyereknek, és ezt mondjuk meg is kell nekik tanulni.

- Én ezt úgy próbáltam megcsinálni, hogy otthon is például próbáltam rászoktatni arra, hogy egyedül is játsszon. Tehát hogy nem mindig én játszom vele. Igaz, hogy abba kellett hagyni a mosogatást, abba kellett hagyni a vasalást, és akkor egy negyedóráig megmutatni neki, hogy a kockából lehet vonatot csinálni, a kockából lehet tornyot építeni, a kockát lehet egymás mellé rakni, tehát alakzatokat kirakni, esetleg gyöngyöt fûzni megmutattam neki az elején, és akkor negyedóra után otthagytam, és akkor elõször öt percig játszott, tíz percig játszott, most már fél óráig is képes egyedül eljátszani, vagy akár labdázni vagy motorozni az udvaron. Tehát én igyekeztem õt az önállóságra nevelni, hogy ne mindig csak az legyen, hogy én szórakoztassam õt, hanem próbáljon kreatív lenni, és felfedezni a világot, és saját magát elszórakoztatni. Így remélem, hogyha látja, hogy más gyerek mit csinál az oviban, esetleg odamegy, fog vele játszani, és nem mindig azt várja, hogy az óvó néni szórakoztassa õt.

- Én mondom a gyereknek, hogy milyen jó lesz az oviban, sok gyerek lesz, sok pajtása lesz, rengeteg játszótársa lesz, tehát próbálom neki ezt elmondani. És hogy anya majd fog jönni érted az oviba, tehát megbeszélem vele azt, hogy nem marad itt, hanem haza fogom õt este vinni, és akkor tudunk este otthon játszani. A gyereknek mondtam, hogy õ vegyesen fogadja ezt a dolgot, van, amikor azt mondja, hogy igen, hogy menjünk oviba, mert õ már most akar oviba menni. Van, amikor azt mondja, hogy õ nem akar oviba menni, õ otthon szeretne maradni vagy a mamánál szeretne lenni. Tehát õ még elég vegyesen fogadja ezt az óvoda-dolgot, mert valószínû, nem tudja, hogy mit takar neki ez a szó, hogy óvoda. De szerintem õ, amikor jártunk a máltai játszótérre, õ azt mondta, hogy õ a máltai iskolába jár okosodni, és õ mondta, hogy õ már nem is óvodába szeretne járni, hanem iskolába. Tehát végül is õ tudja ezeket a fogalmakat, csak szerintem még nincs tisztában vele, hogy mit is jelent az, hogy óvoda, egész nap ott lenni. De szerintem nem lesz probléma.

- Attól függ, hogy milyen kedve van, hogy kialudta-e magát vagy sem. Van, amikor szó nélkül elmegy, integet és mosolyog, ha a nagymamáék jönnek érte, vagy hogyha ott hagyom, vagy a férjemmel van ugye, az apukájával. Van, amikor viszont sír és kiabál és toporzékol, és nem akar ott maradni. De ugye, mindenkinek van jó kedve vagy rossz kedve, attól függ, milyen napja van, a gyerekeknél is szerintem ez így van, tehát változó.

- A gyermek születése után mint élet még sokáig össze van kötve az anyjával. Jólesõ neki az anya közelsége, fájdalmas a távolodása. Elõfordul, hogy nem is látja az anyját, nem látja, hogy most például bejött a szobába, és mégis mosolyog már, és a háta mögött megy ki, és õ sírni kezd. Még bizonyos egységben élnek. Ez az állapot, ez az életteljes összefûzöttség megbomlik úgy a hatodik-hetedik év táján, a fogak cserélõdésének idején, s õ újból megszületik, még önállóbb lesz, s így tovább és tovább. A pubertás idõiben, mint érzõ lény születik meg. Végül húsz-huszonegy éves, mikor gondolkodásában, cselekvéseiben is önmagává születik. De nézzük, mit beszélnek õk szüntelen születéseik közepette? Õk folyton egyeztetnek, belsõ igazukat a kívülrõl való valósághoz mérik, mikor mi a teendõ, viselkedés, mik a megállapodások, mit diktál az óriások, a felnõttek illemrendje, amit úgy látszik, fel kell venni, különben az ember nem jó, és ebbõl kellemetlenségei származnak. De mi az, hogy jó? Ezt is csak lassanként lehet megtanulni. Beke Manó, a nagy matematikus házában egy belsõ falépcsõre alánézõen a falon ott volt az érzelmes festmény, azt hiszem, Ude német festõ mûve, Jézus a gyermekek között. Engedjétek hozzám a kisdedeket! Nagyapa két kislány unokájának mesélt errõl a képrõl, milyen a jó bácsi. Õrzi a gyermeket. Többször is mesélt errõl. Egy nap azután lánya, a két kicsi anyuja, Beke Margit, a mûfordító-író, a nagy északi mondák ismerõje, hallja, amint a nagyobbik lány, Kata vezeti fölfelé Icát, a kicsit, s így oktatja: - Nézd csak Jézust! Látod, jó bácsi, nem pisil be.