- Szoktunk egészségekrõl beszélgetni meg arról, hogy tisztálkodásokról is, meg az, hogy nem a kezünkkel nyúlni az orrunkba, hanem a zsebkendõvel kell.

- Fölírtuk egy lapra, amit kívánunk. Elõször magunknak meg ilyesmit, és én elõször azt kívántam, hogy legyen kistesóm, és utána azt, hogy az anyukám egészséges legyen.

- Hát, a kistesó nem, de az anyukámnál igen. Hát, az óvodában szoktunk olyanokat csinálni, hogy például a múlt órán, hogy mit szeretünk legjobban enni? Azt mondta az Ildikó néni, hogy édességet is írjunk, és én a tejbegrízt írtam.

- Mi arról tanultunk, hogy le kellett írni ilyen kívánságokat meg mindent, és akkor így lejöttünk és így zenéltünk az Ildikó nénivel. Vettünk egy hangszert, és azzal játszottunk.

- Én jártam régen táncra, és ott megtanított minket, hogy táncolni. És egyszer volt olyan óra, hogy képzeljünk el mondjunk egy lebegõ fát meg egy járó repülõt.

- Igen, már kétszer is volt. Elõjönnek képek, amit majd úgy utána le kell rajzolni, és akkor, miután meghallgattuk kétszer, akkor már olyan könnyen megy, és már a dallamból így érezzük, hogy mit rajzoljunk.

- Hát, legtöbbször hullámokat, de hát, az nem valami érdekes, de hát nekem ezek jöttek elõ, nem formák meg másmilyen.

- Hát, mondjuk, hogyha rajzolunk kutyát, macskát meg ilyen dolgokat, hát akkor az biztos nem azt következtetjük ki. De mondjuk a múltkori zenébõl lehetett valami tavaszias izét is kihozni.

- Szokott. Azok szoktak, azért rockzenékbõl azért elõ szoktak jönni.

Konta Ildikó klinikai szakpszichológus: - Huszonhárom-huszonnégy évig gyógyítottam felnõtt pácienseket a Pszichiátriai Rehabilitációs Intézetben, ahol mûvészetterápiákat alkalmaztam, és láttam a csodálatos változást az emberekben, és egyre inkább megfogalmazódott bennem a betegségek gyökereit megismerve, hogy hát talán elõbb kellene. Csodálatos dolog a mûvészeti terápiákkal gyógyítani, esztétikai élményt adni, de mi lenne, ha megelõznénk? És akkor fogalmazódott meg, hogyha egyszer onnan eljövünk, akkor én gyerekek közé szeretnék jönni, hogy minél közelebb kerülhessenek olyan megoldásokhoz, ami segíti õket a problémáikban, az eligazodásban. Hát így találtam egy iskolára, aki éppen pszichológust keresett, és akkor eljöttem.

Konta Ildikó klinikai szakpszichológus: - Nem, nem. Eleinte úgy éreztem egy kicsit, hogy a szakma neheztel, hogy ilyen területelhagyó vagyok, de az elmúlt nyolc év bebizonyította, hogy itt is lehet eredményeket elérni. És valóban, a megelõzés a fontos, a bajok elkerülésének a lehetõsége. A gyerekkori mintanyújtás az, ami ha nem is rögtön, abban az évben hat a gyerekekre, de megérinti õket az élmény, megérinti õket egy alternatíva, amibõl késõbb választhat, és talán máshogy alakul az élete. Ha szorongáscsökkentésre talál módokat, akkor nem biztos, hogy rögtön a cigaretta lesz az elsõ, amihez hozzányúl vagy az alkohol. Különösen, hogyha errõl nyíltan beszélünk is velük. Én azt hiszem, hogy ezekkel a hangszeres csoportokkal is, amikor a hangokkal ajándékot adunk egymásnak vagy bemutatjuk önmagunkat egy-egy kis hangszerrel, ez is mind-mind az önismeretnek egy közvetett útja. Könnyebb, mint szavakkal, különösen kisiskolás korban, de mintát kap önmagáról, jobban megtalálja a helyét a világban, ha valahol megéli azt élményként, hiszen a tapasztalás a tanulásnak az egyik legfontosabb oldala, nem pedig a szóbeli információszerzés. A szavaknak akkor van hitele, hogyha már tapasztalat. Ezt tudjuk jól, egy kisgyereknek hiába mondjuk, hogy forró a kályha, ne fogd meg. Nem tudja, mi az, hogy forró, azt is mondhatnánk neki ahelyett, hogy csokoládé. Hát, neki akkor a forró lesz a csokoládé. A szavak az élményen, a tapasztaláson keresztül öltenek igazán testet, és ebben nagyon sokat lehet segíteni egy iskolában.

Konta Ildikó klinikai szakpszichológus: - Hát az általános, úgynevezett rutinfeladatokat, aminek az elsõdleges célja a pedagógiai munka segítése, így szoros együttmunkálkodásokban vagyunk a tanárokkal, osztályfõnökökkel, tanítókkal. Vagy õk ajánlják a velük való foglalkozást. Van, amikor a szülõk kérik, van, amikor a gyerek, de van, amikor én választom ki egy-egy órai hospitálás során, hogy kinél érzem úgy, hogy szükség lenne rá, mondjuk figyelemkoncentráció-erõsítés, egy kis emlékezetfeltárás, akkor tanulási tanácsadás. Csak úgy tudok, ha egy kicsit közelebbrõl megismerem a gyereket. Tehát elsõdleges itt a tanulás segítése, a tanítás segítése, és ebben együttmunkálkodunk. Aztán menet közben, épp talán mert az egészségügybõl jöttem, és a megelõzés az egy ilyen mániám is egyúttal, kialakítottunk egy egészségnevelési programot; test, lélek, szellem, környezet. Ezt is a kollegákkal együtt végezzük, nem kampányszerûen, egytõl nyolcadig osztályig. És ennek a keretében is benne van ugye a léleképítés, az életkori sajátosságoknak megfelelõ lelki problémák, a kiskamaszkor, a kamaszkor, a szerelmek, a párkapcsolatok, családi életre nevelés. De a higiénénél kezdjük, étkezési kultúrát is beiktatjuk, egészen a külvilággal való kapcsolatig megpróbáljuk felölelni, amit az élet ad, és azt együtt a gyerekekkel feldolgozni.

- Játszottunk körjátékokat meg olyat, hogy volt két boltos és egy pad volt a pult, és akkor oda kellett menni és kérni kellett ilyen ételeket, venni kellett. És akkor én is voltam eladónõ meg vevõ is. Meg játszani is szoktunk meg beszélgetni nagyon sokat. Kívánságokról meg a tisztálkodásról. Például volt egyszer egy olyan óra, illemtudó vagy ilyesmi, ahol mindenkinek kellett hozni szalvétát, és akkor azt csináltuk, hogy a szalvétával hajtogattunk olyasmit, amit az asztalra kell tenni például a pohárba vagy a villa meg a kés alá, meg hogy hova kell rakni mindent, meg hogy a tányért középre. Utána a kiskanalat meg a kisvillát föl, meg hogy hova kell tenni a poharat.

- Hát, mi segítünk neki teríteni, én meg a testvérem. Ahogy én tudom, én úgy megcsinálom és betartom.

- Igazából egyik se, mert én voltam már ilyen lakodalmakban vagy ilyesmi, és akkor ott láttam, hogy hogyan van, és azt megjegyeztem és otthon úgy adtam elõ. 

Banyekné Fitzer Erzsébet, a Pályi Bocskai István Általános Iskola igazgatója: - Én úgy gondolom, hogy minket, pedagógusokat igazából nem készítettek föl a másfajta gyerekekre. Fölkészítettek az átlagra, aki nem lóg ki se jobbra, se balra a sorból, de hát õk vannak nagyon kevesen, egyre kevesebben. Az, hogy kilóg a sorból, és nem olyan, mint a többi, ez nem valamifajta negatív címkét jelent az én számomra, csak más. És ezt a másságot nem igazán tudjuk kezelni, vagy talán most már, mióta van pszichológusunk, talán jobban tudjuk. Én úgy gondolom, hogy azért mi is változtunk ezzel együtt. És akkor én úgy gondoltam, hogy nekünk meg a gyerekeknek kell valami külsõ segítség, egy pszichológus, ezért hirdettük meg ezt az álláshelyet, miután a fenntartó megengedte. Mára már a pszichológust elfogadták a szülõk is és a gyerekek is, de hát, azért a kezdet nem volt ilyen felhõtlen. Úgy gondolták, hogy aki pszichológushoz jár, az biztosan hülye. Az eltelt hét év bizonyítja, hogy nem így gondolkodnak már a szülõk. Elérte azt, hogy õ emberi kapcsolatokat nagyon könnyen teremt, ezt a maximális segítõ szándékot, amit látnak benne, ez változtatta meg én szerintem a gondolkodásmódjukat a szülõknek és a gyerekeknek is, hogy népszerû lett. A gyerekeinknek negyven százaléka veszélyeztetett, tehát ez a gyerekréteg mindenképp igényli a pszichológus-foglalkozást. Azon túl van körülbelül száz olyan tanulónk, akinek tanulási gondjai vannak, õk úgyszintén igénylik a pszichológus segítségét. Elmondhatjuk, hogy mind a háromszáznegyven gyerekünknek szüksége van pszichológusra.

Banyekné Fitzer Erzsébet, a Pályi Bocskai István Általános Iskola igazgatója: - A tanítási órákon, tehát ez beépítve az órarendbe, van szociális készségfejlesztés, ami az alsó tagozatban folyik heti rendszerességgel. Aztán vannak olyan foglalkozásai, ami még csatlakozó órában, de nagy gyerekcsoportokat érint, vannak kiscsoportos foglalkozásai és vannak egyéni fejlesztõ foglalkozásai is.

Konta Ildikó iskolapszichológus: - Bemutatkozom az osztályokban, bemutatkozom a szülõknek és elmondom, hogy mivel foglalkozom. Így errõl legalább van egy képük. Amikor meg egyéni és csoportos foglalkozáson kölcsönösen megismerjük egymást, és általában szeretik, még akkor is, hogyha a tanulási készségeket fejlesztem, ugye, az egy kicsit szárazabb része a dolognak, de hát, azért a figyelem, emlékezetgyakorlatok, ha azt játékosan csináljuk, azt is elfogadják.

Konta Ildikó iskolapszichológus: - Tulajdonképpen nem. Akik felkerestek, azokkal nem, mert azért kerestek föl, mert valamit szerettek volna megismerni, valamit szerettek volna velem megbeszélni vagy segítséget kérni. Akkor volt gond, hogyha mondjuk ilyen szocializációs problémával rendelkezõ gyerek, tehát nem akart, nemcsak nem tudott, hanem nem is akart beilleszkedni, egy dac volt benne a felnõttekkel szemben, és emiatt sok összeütközésbe került osztálytársaival is már a végén, mert zavarta õket a tanulásban. Meg a felnõtt világgal, tanárokkal, más munkatársakkal, és hát, ha ilyen esetekben kell a szülõt is behívni, ugye, ez mindig egy kicsit kínosabb. De ha partnerek ebben, akkor közös megoldást próbálunk keresni a gyerekeknek. Én úgy érzem, a gyerek az mindig tünethordozó, tünethordozója a felnõtt világnak, tünethordozója a lakókörnyezetének, és tünethordozója a saját családjának. Nem könnyû gyereknek lenni. Nem is a személynek, hanem magának a pszichológia, a lélekkultúrának szerettem volna megnyerni a gyerekeket, és a felsõ tagozatosok között meghirdettem a pszichokozmetika címû csoportot. Kiírtam a tematikáját, lélekápolás, testápolás, arcápolás, ezek voltak. Lényeg az, hogy sikerült megértetni a gyerekekkel, ezek ilyen tíz foglalkozásból álló összejövetelek voltak, hogy ahhoz, hogy a külsõnket ápoljuk, hát a külsõt is tisztává, széppé kell tenni. De mindez csak akkor megy jobban, hogyha a lelkünk tiszta. És hogy mi az a lélek? Hát, ugye ebben van a jóság, a szeretet, az irigység, a rivalizálás, a tudás, a szelídség, a gátlás, a stressz, és ezeket mind megbeszéltük, és mindig hogy melyik hogy jelenik meg a mimikában, a testben, milyen arckifejezés a gonoszság, az irigység, és ezeket eljátszottuk, és akkor a végén tényleg ami a csali volt ebben a címben, hogy a kozmetikához is eljutottunk, de mire eljutottunk odáig, az szinte másodlagossá vált az önismeret mellett, és nagyon szerették a gyerekek ezeket a foglalkozásokat. Érdekes a gyerekek viszonyulása a pszichológiához, mert vagy éppen a személyemhez is. Nem mindig tudják, hogy hogyan értékeljék azt, amikor õket komolyan veszik, mert megszokták, hogy van, amikor azt mondják, hogy hát, mert kiabálás, rájuk szólás, inkább ezeket szokják meg a felnõttektõl, mint azt, hogy partnerként tekintsék õket. Valamikor én azt tanultam, hogy a betegben tisztelni az embert, és ezt ezen a területen átvittem a gyerekekhez, a gyerekben is tisztelni az embert. Nagyon fontosnak tartom. Néha ettõl meglepõdnek, de nagyon sok gyerek ezért kötõdik, mert érzi, hogy partner, érzi, hogy fontos. Tapasztalták a titoktartásomat, így aztán a kamaszkor minden problémájával, a szerelemmel kapcsolatos kíváncsiságtól egész a csalódásig megkeresnek, és én ezt nagy megtiszteltetésnek tartom.

- Hát, szoktunk beszélni lányokról meg azért vannak olyanok, hogy mondjuk, hát, hogy a kamaszok, hogyha mondjuk ilyet éreznek vagy bármilyet, és akkor akkor mit kell csinálni. És akkor azt meg szoktuk beszélni minden.

- Hát, a kamaszok legtöbbször az ilyen kiskamaszok azok inkább a menõséggel törõdnek, nem a lányokkal, úgyhogy hát...

- Hát, hogy vagányak vagyunk, teljesen furán beszélünk, csak ilyen hõsködve, ilyen menõn, vagányan.

- Hát, hogyha a lányoknak így udvarolni akarunk, akkor lehet.

- Hát, mostanában nem.

- Hát, mert mostanában inkább megharcolnak a lányokért, mert hogyha mondjuk egy fiú meglátja, hogyha az egyik, mondjuk van egy barátnõje, és egy másik fiú elkezd neki udvarolni, akkor biztos nem hagyja annyiban, úgyhogy mindig valami kakaskodás elõ szokott jönni.

- A lánynak a barátja az nem nagyon tûr minket, akkor biztos, mert vagy õ kezdi el vagy mi.

- Nem mind, de azért szoktunk róla beszélni.

- Igen, sokszor.

- Mondjuk, hogy legtöbbször kerüljük a rosszalkodást, mert akkor az a mi kárunkra megy úgy is.

- Ha egymásnak dobálunk valamit, másiknak baja esik, azért a tanító néni sem hagyja annyiban.

Banyekné Fitzer Erzsébet, a Pályi Bocskai István Általános Iskola igazgatója: - A pszichológusnak el lehet mondani mindazokat, amit nem biztos, hogy megoszt a gyerek a tanítójával vagy az osztályfõnökével, még a szülõjével sem. Tehát ez egy olyan bizalmas kapcsolat, ami két ember között van, hogy én úgy gondolom, hogy ez eleve biztosítja azt, hogy egy pszichológus kedvelt legyen egy intézményben. Egy pszichológus olyan, mint hogyha nem a felnõttek oldalán állna, hanem a gyerek oldalán, és ezt a gyerek én szerintem érzi és tudja.

Banyekné Fitzer Erzsébet, a Pályi Bocskai István Általános Iskola igazgatója: - A szociális készségüknél mérés történt. Aztán mérések vannak osztályfõnöki órán, a pszichológus állítja össze ezeket a mérõanyagokat, és egyértelmûen megfigyelhetõ, hogy van elõrelépés. De hát ez mondjuk nem olyan, mint egy tantárgyi tudás, de van eredmény és van fejlõdés.

Banyekné Fitzer Erzsébet, a Pályi Bocskai István Általános Iskola igazgatója: - Ha a fenntartóval jó az intézménynek a kapcsolata vagy az intézmény vezetõjének, mert ugye, õ tartja a kapcsolatot, akkor ez elérhetõ. Amikor én ezt a státust kértem, hozzájárult. Akkor is meg tudtuk a pszichológust tartani, amikor úgynevezett csõdeljárás folyt a településen, akkor is meg tudtuk védeni a pszichológus státusunkat.

Konta Ildikó iskolapszichológus: - Egyre többen jelentkeznének iskolapszichológusnak, mert csodálatos terület, nagyon nagy alkotási lehetõséget ad a nagy felelõsség mellett, hogyha lenne ennek presztízse, és hogyha lenne kimenete. De csodálkozom azon, hogy nagyon kevés helyen alkalmaz az önkormányzat pszichológusokat, holott egy iskolában lévõ segítõ csoport, pszichológus, logopédus, fejlesztõ pedagógus annak a lakóhelynek a jövõjét alapozza meg azzal, hogyha a gyerekeket sikeresebbé tudja tenni, ha a kudarcoktól meg tudja óvni, ha reális pályaválasztásra épít. Hogyha az életvezetési tanácsadással értékeket ad nekik, a negatív értékekkel szemben, alternatívákat nyújtana. Tehát ezzel gyakorlatilag egy egész település is fejlõdne, hiszen a pszichológia egy iskolán belül nem a fogyatékosságok karbantartása miatt van, hanem az egész személyiség önépítõ, saját magát támogató készletét segítené elõhozni, és ehhez adna ötleteket, hogy ki hogyan tud önmagán segíteni. Tehát tulajdonképpen itt a segítésen van az elsõdlegesség, és hát, örülnék neki, hogyha egy iskolában vagy egy faluban nem gyógyítani kellene, hanem a gyógyítást meg lehetne elõzni azzal, hogyha úgy mindenki egy kis önismeretre szert tenne. Önismeret által a környezete és a világ megismerését is másként látná. Nem elég az, hogyha mi, akik tapasztaljuk és tudjuk, hirdetjük, hogy nagyon fontos, nem elég az, ha kutatási programokkal, mint ami itt ebben az iskolában folyik, ez a szociális készségfejlesztõ zeneterápiás keretben, hogy errõl majd könyv jelenik meg, és a pedagógusok is tudják, ha a saját félelmeiket vagy elõítéleteiket a pszichológiával, mint szakmával szemben levetik, hogy az fontos és jó dolog. Itt az kellene, hogy akik alkalmazzák, akik a státusokat létrehozzák, azok ismerjék föl, hogy igazán nemcsak a csatornázással és a járdával tesznek jót egy településen, egy kerületben, egy faluban, hanem hogyha annak a településnek a lelki egészségét is megteremtik. Ez egy nagy ajándék lenne azon emberek részérõl, szinte egy ilyen teremtõi adomány lenne, ha ezt felismernék.