- Négyen. Flóri, Ági és anyu meg apu.

- Nem. Az az anyukám és az apukám.

- Nem tudom.

- Én anyáéknál alszok, mert ki szeretném próbálni az új ágyat.

- Anyáékkal.

- Mert én szeretem.

- Igen.

- Az, hogy bejönnek az ajtón a boszorkányok.

- Nem.

- Mert apa meg anya adnak takarót.

- Igen, mert hogyha elvisznek oda.

- A boszorkánycsaládhoz.

- Akkor én is boszorkány leszek, akkor én is bemegyek és ellopom anyát meg apát. Apa mindig megy cigizni, és mikor jön be, akkor bezárja az ajtót.

- Mert bejönnek.

- Igen, csak én. De nem léteznek boszorkányok, csak mesében.

- Amikor anya elment reggel a boltba és addig meg Flóri velem volt és nem féltem reggel. Reggel mindig nem félek, csak este. Félek, hogy elvisznek.

- Amíg én nem megyek iskolába.

- Fannika kicsike, négyéves, Flóra meg olyan közepes méretû és hétéves lesz.

- Igen, mert én parancsolgatok nekik, meg én mondom nekik azt, ne csinálják.

- Néha.

- Nem mindig.

- Hát, inkább árulkodni szoktam, hogy megmondom nekik, hogy megmondalak, és akkor Fannika néha elkezd sírni, hisztizik egy kicsit, de nem baj.

- Nem. Én vagyok tesómmal Flórival, anyukámék a Fannival.

- Azért, mert nem szereti, hogy, mert féltik, hogy én alszok belül, õ meg kívül alszik vagy középen, akkor Flóri sír, hogy õ kívül alszik.

- Igen, nem tudtunk megegyezni, mert Fannika rúgkapált, hogy Flóri meg azt mondta, hogy õ elmegy. Utána meg Fannika ment anyuékhoz.

- Már egy hónapja.

- Mert fél Flóra, hogy jönnek a szellemek, aztán akkor elviszik. Mindig odabújik hozzám.

- Nem, nem.

- Egy kicsit féltem.

- Úgy három hete.

- Igen, akkor jó volt.

- Volt egy olyan film, ami, hogy leszúrták az embert, és akkor én is attól féltem, hogy engem is így leszúrnak.

- Igen, elmeséltem.

- Hát, hogy hülyeség az egész.

- Igen, egy kicsit.

- Nem tudom.

- Igen, azt mondom, hogy Flóri odajött, és most már nem félek, de anélkül is nem félek, anélkül se félek, hogy ott van mellettem.

- Nem.

- Hú, nem tudom, két hónapja, nem tudom pontosan.

- Igen, azóta félek.

- Ez eléggé olyan furcsa dolog, de hogyha mondjuk jön egy jó tündér, és mondaná, hogy van-e kívánságom, akkor azt kívánnám, hogy lenne egy ilyen medálom, ami bármilyen kívánságomat teljesítené. És ezt szoktam álmodni, és csak sokszor ebbe beleélem magam, aztán rájövök, hogy a világ nem ilyen, nincsenek varázslatok, de azért, de azért amikor például a Harry Pottert olvasom, akkor azért úgy érzem, hogy egy kis varázslat azért mégis létezik az életben. Talán még az is varázslatos, hogy boldog lesz az életem, tehát hogy úgy lesz boldog, hogy semmilyen probléma nem merül fel vagy ilyen dolgok.

- Az, hogy családom van meg szüleim vannak, testvérem. Én is boldog vagyok, igen. Meg hát vannak szüleim, van, akinek már nincsenek, és nagyon örülök, hogy itt vannak nekem.

- Hát, mindent.

- Például azt, hogy van egy jó nagy házam, és akkor hogy a szüleim õk boldogok lesznek, és minden kívánságuk teljesül.

- Nem tudom eldönteni, nem tudom, errõl fogalmam sincs.

- Igen, ez is úgy a jövõre nézve, hogy majd legyenek boldogok, tehát hogy persze, hogy sokáig, örökké éljenek, igen, ez is nagyon fontos, és hogy egészségesek legyenek.

- Boldog igen, jó most így az életem, de tehát hogy talán majd megpróbálok a jövõben könnyíteni ezeken az iskolai dolgokon, ezen a rengeteg tanuláson.

- Nem tudom, csak úgy könnyíteni, hogy mit tudom én, hát ezt nem is tudom eldönteni, szóval valahogy könnyíteni kéne, de nem ilyen formában, hogy ugye, az iskolából egy kicsit elmaradok.

- Nem tudom, erre keresem a módot, de hát még idáig nem tudtam megtalálni.

- Azt a sok gonoszságot, hogy mindenki rabol, meg volt ez az eset a World Trade Centerrel, hát az nagyon szörnyû. Ez ilyen, nem tudom, hogy elmondhatom-e, de a testvéremnek meghalt az osztálytársa meg meghalt az apukája is, ez rettentõen szörnyû. És nem szeretem azt a lányt, de nagyon sajnálom most már így.

- Hogy milyen lehet, mert én a mennyországba szeretnék jutni, azt akarom, hogy az létezzen, azt annyira nem hiszem el, hogy van a pokol, de hát azért úgy biztos van egy olyan hely, ahol a rosszakat megbüntetik meg minden. A túlvilágtól félek, hogy milyen lesz, mert a nagymamámnak volt tizenkilenc éves korában olyan, hogy már azt mondták az orvosok, olyan beteg volt, hogy már csak a csoda segíthet, azt mondták. És megmenekült a nagymamám, és most is él még, és azt mondta, hogy õ úgy érezte, hogy lebegett. Ezt megkérdeztem tõle egyszer, és azt mondta, hogy lebegett. És attól félek, hogy csak lebegek egy helyben, az unalmas. Mondjuk úgy végül is az jó benne, hogy követhetem azokat, úgy nem jó, hogy csak úgy egy helyben áll, és akkor az idõk végezetéig, az nagyon rossz lehet.

- Nem nagyon tudom ezt úgy meghatározni, talán kiskoromtól.

- Hát, azt, hogy lebegek. Nem tudom, mintha úgy szellem lennék.

- Az iskolában is felmerült irodalomórán ez a téma, hogy milyen, tehát hogy, mit tudom én, mi van az életen túl, és akkor is elmondtam azt, hogy mi van vajon a halál után.

- Ezt igazából nem lehet tudni, szerintem nem lehet tudni. Csak azok tudják, akik ilyen mesterséges, már voltak így, de remélem, hogy a mennyország létezik. Olyan félelmeim vannak, hogy én nem látok magam elõtt ilyen dolgokat, csak olyanokat, hogy elrabolnak vagy hogy mi van, hogyha egyszer azt csinálják, hogy jönnek ilyen emberrablók és akkor elrabolnak. Olyankor halálra tudnék rémülni, hogyha mondjuk ilyen dolog történne velem.

- Nem.

- Nem tudom, nem nagyon tudom. Csak nagyon félek, de az osztálytársaimmal meg szoktam néha beszélni, hogy õk vajon mit gondolnak errõl.

- Igen, õk is félnek nagyon a haláltól, de hát mondjuk ilyen fiatal korban ez szerintem normális.

- Mindenki elmondja, hogy szerinte mi van a halál után, és ezen elgondolkozunk.

- Hogy ne haljak meg, mert az olyan szomorú. Mondjuk, azt akarom, hogy mindig fiatal legyek, és sohase haljak meg.

- Azért, mert akkor mindig lehet játszani meg tanulni.

- Azért, mert nekik ráncos az arcuk, és nem olyan szépek.

- Azért, mert akkor az fáj, hogyha meghalsz, meg hogyha valami betegséged van öreg korban, az is fáj.

- Igen, meghalt a dédpapám. Hát még fiatal volt, és nem tudom, mi történt vele, de azt tudom, hogy meghalt. Már csak a csontjai látszanak.

- Hát attól, hogy fiatal koromban meghalok, és attól is, hogy meghalok, mert én örökre fiatal akarok lenni.

- Igen. Abban a mesében, aminek a királynak az egyik szeme sír, a másik meg nevet.

- Az, hogy volt három királyfi, és azoknak el kellett hozni az apukájuknak az élet és a halál vizét. Elhozták a halál és a fiatalság vizét, és megitta a király a fiatalság vizét, és fiatalabb lett.

- Szerintem nem. Nem, de egyszer voltam a templomban, és a pap azt mondta, hogy volt egy gazdag ember meg egy szegény ember, és annak a szegény embernek mindig volt sebe, és a kutyák nyaldosták, és a szegény ember került a mennybe, és a gazdag ember meg a pokolba.

- Amikor anyuka azt meséli mondjuk, hogy egy királyfi meghalt, aki már öreg volt, vagy levágták a nyakát a királyfinak.

- Én nem szeretem azt hallgatni, hogy valaki meghal.

- Mert van olyan mese, aminek szeretem a címét, meg az eleje jó meg a vége jó, csak a közepe nem jó.

- Hát mondjuk anyu, hogyha rosszat álmodok, akkor behívom, meg anyu egy kicsit ott marad.

- Nem mindig, amikor mesél, akkor azt mondja, hogy hagyjál békén, mert most mesélek.

- Igen.

- Mert minden este szoktam hallgatni a mesét meg a vetítést, és az nagyon jó, hogyha mesél anyu.

- Hát, újra elalszok és akkor nem fogok már rosszat álmodni szerintem.

- Mondjuk egy nyugtató gyógyszer.

- Igen.

- Azért, mert akkor megnyugodok.

- Senki.

- Én mindig megbeszélem, csak amikor mesél anyu, akkor mindig azt mondja, hogy hagyjál békén, mert mesélek.

- Azért, mert akkor rám jön a félelem mindig, amikor fogat mosok, és felnyúl az egyik polcra, és levesz valamit, akkor mindig azt hiszem, hogy megver, mert már olyan sokszor megvert.

- Azért, mert apuka vegyészmérnök, és hatkor felkel.

- Ott van, csak nézi a tévét, azokat a halálos filmeket.

- Igen, hogyha sokszor szólok neki, hogy nagyi, nagyi, akkor lehet.

- Nem, egy másik lakásban lakik.

- Nem, csak anyu mondja, hogy mondjuk akkor a Dávidka éjjel rosszat álmodott, és behívott, mert félt.

- Nem hinném, mert a nagypapa ott van, és neki nem szeretném elmondani, csak a nagymamának.

- Mondjuk van, amikor ott alszok a nagymamánál, és akkor lehet, hogy elmegy a papa vásárolni, és akkor meg szoktam beszélni vele.

- Hát, nem nagyon.

- Szerintem nagyon-nagyon rossz.

- Hogyha már öreg leszek, mert akkor igaziból megtörténik. 

-Dr. Varró Gábor pszichiáter: Nagyon nagy bizonytalanság van benne a körülötte élõ emberek által nyújtott biztonságérzettel kapcsolatban. A legtöbb kérdésre adandó válaszából az tûnik ki, hogy nem kap olyan támaszt, nem kap olyan biztonságot a környezetébõl, ami átsegíthetné akár ezen a halálproblémán, akár valószínûleg nagyon sok egyéb, számára szorongást okozó problémán. Úgy tûnik, hogy a dédpapa halálát õ egyáltalán nem dolgozta föl.

Dr. Varró Gábor pszichiáter: - Igen. Én azt gondolom, hogy nem is rakódott erre, hanem ez már maga a rárakódás. Tehát a dédpapa halálának a feldolgozatlansága az csak egy része az õ problematikájának, aminek az a lényege, hogy nagyon sok mindent nem tud feldolgozni. Tehát azokat, amit õ a mesébõl megkap, azt a szülõktõl való magyarázattal és a rájuk való érzelmi támaszkodással kellene kiegészítenie, amit viszont nem kap meg. Nem kap meg az édesanyjától, nem kap meg valószínûleg a papától sem, mert õ kevesebbet van otthon, sokszor tévét néz, amikor arra lenne szükség, hogy beszélgessen a kisfiával. A nagymama talán alkalmas lenne arra, hogy egy csomó mindent feldolgozzon a gyerekkel, de ott is van egy akadályozó tényezõ, nem tudjuk miért, a nagypapa. Na most, visszatérnék a mamára, mert hogy azt gondoljuk, hogy azért a legtöbb családban még mindig a mama az, aki a legfontosabb, és a pszichológiai fejlõdésünkben is a legkorábbi kezdetektõl az anya a legfontosabb számunkra. Kétszer említi a riportban a gyerek azt a kifejezést, hogy hagyjál békén, mert most mesélek. Na most, borzasztó tancélos lehet ez a mondat, hiszen tulajdonképpen a mama evvel a mondattal azt fejezi ki, hogy pontosan azt a lényeget nem teszi meg, amit õ úgy lát vagy úgy érez, hogy megteszi, hiszen amikor mesélünk, akkor nem azért mesélünk, hogy ezt kipipálhassuk, hogy valami feladatot teljesítsünk. Ez a mondat pontosan erre utal, hogy a mama így fogja föl ezt az egész szituációt, és amikor a gyerek belekérdez, ahelyett, hogy próbálná magyarázni ezt a helyzetet, próbálna segíteni neki, érzelmileg egy kapcsolatot kialakítani a konkrét szituációban a gyerekkel, ez nem történik meg. Hiszen a gyerek pontosan ezt mondja, hogy nem mindig. Ez a nem mindig ebben az esetben valószínûleg azt fejezi ki, hogy soha. Konkrét adatok is vannak arra, hogy itt ebben a családban nem minden úgy mûködik, ahogy ez optimális lenne a gyereknevelés szempontjából. Itt tünetként fogható fel a halálfélelem, tünetként fogható föl az, hogy valószínûleg sok egyéb problémát sem beszélnek meg a gyerekkel. Sok minden nem mûködik a mindennapokban. A gyógyszer említése, az agresszió említése a gyerek részérõl. Nyíltan kimondja ezt a gyerek, ezek nyíltan zajlanak a családban. A gyerek ezeket sem tudja feldolgozni. Nemcsak a halált nem tudja feldolgozni, hanem nem tudja feldolgozni azt sem, hogy miközben õneki érzelmileg van egy szükséglete, ezek helyett valami egészen mást kap. Na most, említi még a kisfiú azokat a halálos filmeket, amit õ így nevez, amit a szülõk néznek a tévében. Ez egy nagyon gyakori probléma, hogy felvetõdik, hogy valójában hát attól problémás-e egy helyzet, egy gyerek, egy érzelmi kapcsolat, hogy a gyerek sokszor néz tévét, és hogy a tévében sajnos, sok tévében pontosan ilyen filmeket adnak. Na most, én azt gondolom, hogy ezek a filmek ezek megerõsítik csak ezeket a rossz irányokat. Nem arról van szó, hogy amiatt került volna olyan helyzetbe a kisfiú, mert hogy sok ilyen filmet néz az édesapja, az édesanyja vagy akár õ maga, hanem hogy mint ez egy kicsit kihangsúlyozza azt az érzelmi kapcsolat-hiányt, ami otthon a családban uralkodik, és ezt mintegy felerõsíti, mintegy továbbviszi az a külsõ körülmény, hogy õk milyen filmeket néznek otthon.

Dr. Varró Gábor pszichiáter: - Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy milyen mértékû kóros állapotig juthat el. Valóban szakember segítségét igényelné a kisfiú. Na most, itt jegyzem meg azért, hogy sok rosszabb helyzetben lévõ családdal ellentétben itt azért mesélnek. Nagyon sok családban egyáltalán nem mesélnek a szülõk. Itt a kisfiú elmondja, hogy a mama mesél. Csakhogy borzasztóan fontos az, hogy arra is odafigyeljünk, hogy hogyan mesélünk. Ne pipáljuk ki a mesélést, ne egy tevékenységet lássunk a mesélésben, hanem egy érzelmi kapcsolatot. Ez egy kapcsolatteremtési forma. A gyerek nemcsak azt érzi meg, hogy most mesélnek neki, hogy leültek és ott ülnek az ágyam szélén, nemcsak azt érzi meg, hogy mi az, ami történik a mesében, hanem a gyerek azt is megérzi, hogy amikor õ ebbe a problematikába bele szeretne menni, belekérdezne, akkor hogyan reagál az a fél, aki ebben a helyzetben egyedüli segítõje lehetne, az egyedüli megoldást tudná szolgáltatni. Na most, én abban reménykedem, hogyha ez megtörténik, és még egy-két ilyen gesztus a gyerek érdekében megtörténik, akkor a szülõk azt is tudnák vállalni, hogy együtt elmennek a szakemberhez, mert ezekben az esetekben amellett, hogy a gyereknek szüksége van pszichoterápiás segítségre, amellett valószínûleg a családnak is szüksége van segítségre.

Dr. Varró Gábor pszichiáter: - Igen. Itt valóban én két dologra gondolnék. Egyrészt, amit Ön említett, hogy valamiféle félelem lehet ezzel kapcsolatban, hiszen õ olyan mintákat kap otthonról, amit valójában félig tudatosan, félig tudattalan formában nem akar követni. Tehát kifejezi ilyen módon azt, hogy õ ilyen formában nem akar felnõtt lenni, nem szeretne odáig eljutni, amennyiben õ ugyanilyen helyzetekbe kerülhet, mint felnõtt. A másik dolog evvel kapcsolatban az, hogy az öregség fogalma; itt két szót írtam föl magamnak, amit a kisfiú használt, a "ráncos" és a "beteg". Olyan szavak, amit egyáltalán nem lenne probléma kimondani egy családban. Az esetben viszont, hogyha ezek a szavak, illetve ez a problematika nincs feldolgozva, nincs megbeszélve, nincs megmagyarázva otthon, ez esetben negatívumként jelenik meg a gyerek fejében. Tehát ezek a jelek is arra utalnak, hogy valami nem úgy mûködik ebben a családban, ahogy kellene. Azt gondolom, hogy legfontosabb az az információ, az a mintakörnyezet, amit otthon õk a családjukban kapnak. Egy érzelmi biztonságot, meleg családi környezetet kapnak, mint mintát, abban az esetben mindenképpen pozitív jövõkép alakulhat ki bennük.

- A mûsort Mohácsi Edit, Sándor Kata, Uhrin Csaba és Horváth Ida készítette.