- Elõfordult, hogy ezt mondta, elõfordul, hogy mást mond. Tehát én nem tudom azt, hogy ezt mennyire kell komolyan venni. Egy 6 éves úgy gondolom egy picit azt is gondolja, amit a környezete sugall neki. Tehát hogyha én biztos lennék abban, hogy õ szeptembertõl iskolába kerül akkor én bizony már olyan játékokat játszanék vele. Akkor már olyan hangulatot teremtenék, hogy az õ kis gondolatai ekörül forogjanak.

- Nem panaszkodik, mert hála a jó Istennek olyan csoportba jár ami középsõ és nagycsoport is és szerintem fantasztikusan foglalkoznak velük, mert játékosan nyitogatják az értelmüket. Tehát éppen tegnap mesélte a fiam, hogy az ízlelés volt a téma és olyan dolgokat ízleltek meg, különbözõ fûszereket, ami nagyon fontos és ami egy iskolában már ezek a tapasztalati úton történõ élményszerzések háttérbe szorulnak. Tehát én úgy érzem, hogy az õ életkorának még ez a játékosság jobban megfelel és az óvodában elõfordul, hogy unatkozik, lehet, hogy elõfordul, sõt volt olyan, hogy valamilyen feladatot csináltak, akkor õ még kért, még kért feladatot, de nem gondolom, hogy ha egy évvel többet maradna óvodában, ez problémát okozna.

- A férjemmel együtt csináltuk végig a nagyobbik gyereknek az iskolakezdését, az iskolaválasztást és az eddigi éveket, tehát az õ véleménye az, hogy a nagyobbik fiam példájából okulva maradjon még egy évet a kicsi az óvodában. A nagyszülõk még azt a régi szemléletet vallják, hogy az óvodában maradni még egy évet, ha nem is szégyen, de mint hogyha a gyermek értelmi képességeinek lenne a mutatója, tehát itt szerintem ilyen életkori különbségek adódnak, de tulajdonképpen a választást azt gondolom, hogy rám bízzák.

- Nagyon nehéz kérdés, mert talán túlságosan látom az iskolát és talán túlságosan jól ismerem az iskolai elvárásokat és a döntés az még mindig a levegõben lóg és még azt gondolom, hogy még mindig nem hoztam meg igazán ezt a döntést.

- Nem, semmiképpen nem tartok a nagyszülõk véleményétõl, de például az óvónõk véleménye az, ami leginkább elgondolkoztat, hiszen õk szakemberek ebben és nagyon sok gyerek került már ki a kezük alól, tehát valahol az õ véleményük az, ami leginkább elgondolkoztat. Ezenkívül pedig azért motoszkál bennem az a gondolat is, hogy talán, hogy ha egy évvel késõbb kerül elsõ osztályba és talán túl könnyen megy neki akkor nem torkollik-e ez esetleg valamilyen fegyelmezetlenségbe, tehát lehet, hogy unatkozik az órán és akkor.

- Igen feladatot adnak neki, ha olyan ügyes a tanító néni és differenciál és valóban mindenkit onnan kezd el fejleszteni, ahol amilyen tudással õ megérkezik az iskolába. De azt gondolom, hogy ehhez nagyon nagy szerencse kell, hogy ilyen helyre kerüljünk. Nem irigylem a szülõtársaimat, akik hasonló problémával küzdenek, mert állandóan döntéshelyzetekbe kerülünk. Én úgy gondolom, és minden szülõt a jó szándék vezérel és mégsem biztos, hogy jól fogunk dönteni.

- Igen.

- Igen. Csak pár gyerek nem.

- Igen, mennek.

- Igen.

- Én ének.

- Kézmûves.

- Számítógépesbe.

- Én is számítógépezni fogok.

- Én még fogok angolozni. Vagy angolozni, vagy németezni.

- Meg én fogok kézmûvesre járni.

- Hát ott rajzolunk, festünk, hajtogatunk meg ilyeneket csinálunk.

- Csináltunk agyagból ilyen szép dolgokat, szobrokat, tálakat. Meg szíveket.

- Volt itt egy ilyen bácsi, aki meghallgatta, hogy hogy tudunk énekelni és valaki 10 pontot, valaki csak 9 pontot.

- Igen.

- Én a kézmûves osztályba megyek.

- Én, én az ének-zeneibe.

- Igen.

- Én nagyon várom már.

Számítástechnika irányultságú az osztály. Ez azt jelenti, hogy már elsõ osztályban megismerkednek a számítógép kezeléssel. Természetesen játékos formában és felsõ tagozatig ez odáig jut el, hogy az ügyes, tehetséges gyerekek már nemcsak programfelhasználók, hanem programalkotókká is válhatnak. Én úgy gondolom, az eddigi jelzések alapján, akik szeretnének ebbe az osztályba jönni elsõsorban matematikai irányultságú gyerekek, akik szeretnének ezzel a területtel foglalkozni.

- Annyira játékos, mint amennyire játékos maga az elsõ osztályos tanítás is. Ezt nem szabad elfelejteni, hogy ezek a gyerekek óvodások szinte még, hiába eltelt három hónap az óvoda befejezése óta. Kisgyerekek. Az elsõ félév játékos tanulással történik. Ugyanúgy ez jelentkezik a számítástechnikában. Játszanak. Szeretik csinálni, de azért ismerkednek is már a géppel. Úgy gondolom, ez hasznos. Egy nagyon komoly helyzetfelmérést végeztünk a szülõk, gyerekek és a pedagógusok körében. Megpróbáltuk feltérképezni, hogy mik azok a területek amik fontosak. A pedagógusok elsõsorban azt próbáltuk feldolgozni, hogy mik azok a hosszútávú lehetõségek a gyerekeink életében, amire feltétlenül oda kell figyelni. Tehát mik a társadalmi elvárások tulajdonképpen hosszútávon a gyerekek felé. Úgy gondoljuk, hogy szükség van számítástechnikai alapismeretekre. Egy nyelv alapszintû ismeretére és hát úgy gondoltuk, hogy az életünket megszépítõ mûvészetek ismeretére is szükség van. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a számítástechnika osztály alapvetõ számítástecnikai ismereteket kap, a kézmûves osztályok pedig természetes anyagokkal dolgoznak. Az angolt pedig heti két órában oktatjuk a gyerekeknek, de ez mind a kötelezõ óraszámon belül van. Nagyon sokan megkeresnek minket szülõk a leendõ elsõsök közül itt az évek folyamán igen sok tapasztalatra tettünk szert, hogy mik azok az alapkérdések amiket feltesznek az iskolaválasztásnál. Az elsõ ilyen, hogy milyen plusz szolgáltatást adunk, tehát milyen tagozat indul mondjuk az iskolában, milyen nyelvet oktatunk, ezt a nyelvet mikor kezdjük oktatni, hány évfolyamos az iskola. Ez egy nagyon fontos kérdés általában a szülõknél és kik lesznek az elsõ osztályos tanító nénik. Igyekszünk eleget tenni a szülõ kérésének, illetve hát a tehetséges gyerekek megkapják azt a lehetõséget, hogy tanulhatnak angolul, illetve akiknek ez nem megy azoknak másfajta fejlesztést igyekszünk nyújtani ebben az idõben.

Mahalka István az ELTE Neveléstudományi Intézet egyetemi docense: - Valójában az egész iskolarendszert érintõ kérdésrõl van szó. Magyarországon nagyon erõs ez a szelekciós folyamat. A gyerekeket már nagyon korán elkezdjük kiválogatni az egyes iskolatípusokba, iskolákba, sõt iskolákon belül osztályokba, ami még önmagában nem lenne túlságosan nagy probléma, ha a hangoztatott elveknek megfelelõen, vagyis a tehetség, az eredeti adottságoknak megfelelõen történne ez a kiválogatás. Azonban nem így történik, hanem statisztikailag kimutatható módon a szociális különbségek, a háttér, a szociális háttér, a család szociológiai, ökonómiai státusza játszik szerepet abban, hogy ki hova kerülhet ebben a szelekciós folyamatban, mennyire jó vagy mennyire gyenge iskolába kerülhet be. Még ez sem lenne önmagában probléma, mert hát mi következik ebbõl. Az következik, és ezt a legújabb felmérésekkel is lehet igazolni, hogy egy ország teljesítménye annál gyengébb, minél inkább szelekciós az iskolarendszere, márpedig a mienk nagyon szelekciós.

Mahalka István: - Hogy ez nem igaz, azt már korábban is tudtuk, vagy legalábbis voltak olyan kutatási kísérleti eredmények, amelyek ezt bizonyították, hogy a tehetséges gyerekek a heterogén csoportokban legalább ugyanúgy tudnak haladni, mint a homogén csoportokban. Nem szükséges ahhoz õket feltétlenül összehozni és csak õket egy adott csoportban tanítani, hogy jelentõs mértékû fejlõdés következzék be. Persze itt vigyázni kell, mert ahol differenciáltan foglalkoztak a gyerekekkel gazdag módszer együttessel, viszont ugye Magyarországon nem egészen ez a helyzet, ezért nem egészen ugyanazok a hatások lennének, hogy ha mi is hasonló módon járnánk el, esetleg ugyanilyen vizsgálatokat, ugyanilyen kísérleteket végeznénk. A lényeg azonban az, hogy ha egy korszerû pedagógiai eljárásrendszer keretében foglalkozunk a gyerekekkel, akkor nincs elõnye annak, hogy a kiváló tehetségû gyerekek egy homogén csoportban vannak, egy olyanban ahol hozzájuk hasonlók tanulnak velük együtt, sõt nevelési szempontból kimutatható, hogy inkább annak van elõnye, hogy minél heterogénebb legyen ez a csoport.

Mahalka István: - Társadalmi kérdésekben borzasztóan nehéz felelõsségrõl beszélni, az okok vizsgálata rendkívül összetett. Az, hogy Magyarországon a differenciált pedagógiai kultúra nem terjedt el, az iskolarendszer úgy épül fel, ahogy felépül, tehát egy szelekciós intézményrendszerünk van, ami nagyon korán elválasztjuk egymástól a gyerekeket és homogén csoportokat hozunk létre és számos más tényezõt lehet mondani, amelyekben a pedagógusok keze is benne van. Én nem tudom azonban abszolút felelõssé tenni õket ezekben a kérdésekben, hiszen õk is adott társadalmi körülmények között dolgoznak, tudjuk nagyon jól, hogy nagyon sokszor ezek a társadalmi körülmények megnyomorítóak és nagyon nehéz ilyen helyzetben azt mondani, hogy a pedagógus tehet mindezekrõl a negatívumokról. Mégis azt kell mondanom, hogy a pedagógusok tehetnének többet, lehetnének nyitottabbak az olyan új kezdeményezések iránt, amelyek a változtatásokat lehetõvé teszik, és észre kellene venniük azt, hogy saját kezdeményezéseik milyen esetekben vezetnek olyan eredményekhez, amelyek egyáltalán nem kedvezõek az ország számára. Tehát mondjuk például a pedagógusok keze is valamennyire benne van abban, hogy ilyen szelektív iskolarendszer alakult ki, amilyen kialakult. Mondjuk például a hat és nyolc évfolyamos gimnáziumok létrehozása az részben az õ akaratukon is múlott, miközben persze én meg tudom érteni mindig az ilyen lépéseket. Nem tudjuk megoldani a problémáinkat, ha ezt az integrációs folyamatot nem tudjuk radikálisan végigvinni. Integrációra van szükség. Ez szükségszerû. Egyszerûen nem tudjuk a problémáinkat másképpen megoldani. A magyar pedagógiának, ez alatt a pedagógusokat, a szakembereket, magát a egész gyakorlatot értem, meg kell tanulnia ezt az integrációt. Tudnia kell, hogy hogy kezelhetõk azok a szituációk, amelyekben integráltan tanítjuk ezeket a gyerekeket. Ehhez alapvetõen differenciált pedagógiai eljárások szükségesek, ezt meg lehet tanulni, ezt el lehet sajátítani, illetve nagyon szükséges, hogy a pedagógusok számára adjunk nagyon komoly segítséget ehhez. Mindenképpen az integrált nevelés felé kellene elmozdulnunk. Ennek van olyan elmélete, illetve hát ma már gyakorlata is, amely nagyon sok országban meghatározó jelentõséggel bír, ez a komprehenzivitás. Ez azt jelenti ugye, hogy olyan iskolák mûködnek, ahol nincs válogatás, ahol nem homogén, hanem heterogén csoportokban tanulnak a gyerekek, nincs felvételi. Az iskola biztosítja azt, hogy minden tanuló a saját igényeinek megfelelõ gondoskodásban részesüljön. Ez a komprehenzív iskola, ennek komoly gyakorlata van már, országok vannak, amelyeknek teljes iskolarendszere gyakorlatilag komprehenzívnek tekinthetõ. Érdekes módon ezek az országok az utóbbi idõben az elmúlt 10-15 évben a nemzetközi vizsgálatokban rendre a rangsor élén szerepelnek, tehát úgy tûnik, hogy ez mûködik, eredményeket hoz, mi pedig állandóan azt hisszük, hogy csakis a gyerekek szétválogatásával, a tehetségesek összegyûjtésével és homogén csoportokban való rendezésével vagyunk képesek õket megfelelõen fejleszteni. Úgy tûnik, hogy nagyon alaposan át kellene gondolnunk ezt az elvünket.

- 18 éves a Balázs és borzasztó bajban vagyok vele, mert még mindig másodikos és hogyha belegondolok, hogy 22 éves lesz, mire egyáltalán az érettségiig eljut ami két lépcsõben megy, mert most csak szakmunkás intézetbe jár. Tehát az azt jelenti, hogy 20 éves lesz mire szakmunkásbizonyítvány lesz a kezében és utána még 2 év mire, érettségire is eljutunk.

- Ez úgy történt, hogy a gyereket kétszer buktatták vissza. Elsõben is meg másodikban is osztályt kellett neki ismételni és ami a pikantéria a dologban az az, hogy második év végén megbuktatták matekból és fizikából. Szakközépiskolába járt a gyerek, én akkor kivettem a gyereket, elvittem egy másik iskolába, szakmunkásintézetbe mert arra gondoltam, hogy a gyerek nem alkalmas arra, hogy érettségit és szakbizonyítványt egyszerre szerezzen és ezért én elvittem õt egy szakmunkás intézetbe ahol a gyerek ötösre áll fizikából és éppen a megyei fizika versenyen 6. helyezést ért el. Tehát az alapvetõ problémám az az, hogy nem hiszem el, hogy egy gyerek négy hónap alatt bukott fizikából, ötös fizikás lesz és megyei versenyre lehet indítani.

- 10. évfolyamig mindenki egyformát tanul. Ugyanazt tanulja a szakmunkásintézetben a gyerek, mint amit a szakközépben. Na most hogyha valaki a 10. évfolyamon annyira rossz fizikából, hogy meg kell buktatni és a pótvizsgán sem mehet át az nem lesz három hónap múlva ötös fizikás és nem fog megyei versenyen indulni.

- Ugyanabból az anyagból, pontosan, ugyanabból az anyagból. Az elsõ pillanattól kezdve ez volt a problémám, hogy ebben az iskolában a gyerekeket borzasztó nagy mennyiségben és minõségben buktatják meg. Két év leforgása alatt a gyerek 8, 7, 6, 5 tantárgyakból bukott és soha nem értettem, hogy mi a probléma, amikor történelembõl 4-es, 5-ös, tehát valahol nem a gyerek tanulási képességével van a probléma, hanem ha a gyerek nem tud tanulni, akkor nem tud történelembõl sem ötös lenni, hanem akkor mindenbõl 1-es, 2-es és azt mondja az ember, hogy jó, hát ilyen képességû, ez van. De ahol az egyik tantárgyból 5-ös, 4-es a gyerek a másik tantárgyból 1-es, sehogy se lehet két év alatt egy szintre hozni ez a dolgot, ott valahol én úgy érzem, hogy valami fonákhelyzet van a pedagógiában.

- Persze, természetesen. Hát az elsõ helyzetben ugye egy szülõ ilyenkor pánikba esik, amikor 8 tantárgyból áll bukásra a gyerek, megkerestem az akkori osztályfõnököt is, az igazgatót is, mindenkit megkerestem. Az volt a válasz a dologra, hogy a gyerek nem alkalmas erre az iskolára, hogy nagyon rossz tanuló, de ne izgassam magam, mert az egész osztály ilyen, és hogy tulajdonképpen a 31 gyerekbõl 30 gyerek hasonló kaliberû, mint a Balázs és hogy majd ez ki fog alakulni, majd idõvel jobb lesz a dolog. Hát ez a szakmunkás meg a szakközépiskoláknak, fõleg a fiús osztályoknak a szokásos menete, hogy hát ez bizony elsõ félévben ennyire sokan buknak meg.

- Megmondom õszintén, hogy fölmerült bennem a gondolat, hogy el kéne vinnem, csak arra gondoltam, hogy egyszer már valahol meg kéne állni a gyereknek a helyét, hogy ki kell verekednie magának. Én azt hittem, hogy olyan emberekkel állok szembe, akik azért valamilyen szinten ismerik a gyerekeket. Egy ló is megvadul, ha folyamatosan verik. Tehát én azt hittem, hogy egy idõ után majd a dolog át fog váltani oda, hogy el fogják ismerni a gyerekeket embernek, emberként fogják õket kezelni és akkor partner lesz a gyerek és ráadásul az én fiam meg pláne olyan, hogy ha õt ütik, akkor begubózik, bezárkózik, magára húzza a rolót és egy szót nem lehet belõle kiszedni, ellenben hogyha dicsérik vagy partnerként kezelik, akkor szárnyakat kap és bármire képes. Számítógépmûszerész szeretett volna lenni. Hát most már nem lesz az belõle. Most éppen karosszérialakatos lesz, ami elég nagy váltás szerintem egy 18 gyerek elképzeléseiben.

- Õ nagyon. '83-ban született a gyerek, '86-ban találkozott az elsõ számítógéppel. '86. óta olyan közegben él, ahol folyamatosan van körülötte számítógép. Mindig, mindenhol, mindenki számítógépen dolgozik. Ebbe nõtt föl. Benne van a vérében. Úgy szedi szét és rakja össze a gépeket, ahogy egy tanult mérnök ember komolyan mondom nem biztos, hogy meg tudja csinálni. Õ az én rendszergazdám, én számítógépen dolgozom, a nõvéremnek nagyon sokszor rakja össze, szedi szét, javítja meg a gépeit. Az édesapámnak õ a rendszergazdája. Szó szerint a vérében van a gyereknek. Na most ehhez mérten most karosszérialakatos lesz.

- Próbáltam, nagyon sokáig próbáltam. Végigjártam a gyerekkel az összes pesti iskolát, hogy hol tudják õt fogadni. Eleve ez egy kereszt. Tehát az ember visz magával egy olyan keresztet, hogy a gyerek kétszer bukott és most is megbukott és bukott gyerekként kéne valahova betenni. Senki nem áll az emberrel szóba. Vidéken lakunk. 5 órakor kell kelni ahhoz, hogy a gyerek följusson valahová. Nem választhatok neki egy iskolát a város túlfelén, mert akkor azontúl, hogy be kell jutni Pestre még át is kell neki menni Pesten. Szakmunkásképzõbe tudtam nagy nehezen.

- Nekem volt egy nagyon kedves kollegám, aki azt mondta nekem, amikor megbuktatták a gyereket másodszor, hogy meg kell, hogy adjam a gyereknek a lehetõséget arra, hogy bármilyen bizonyítványt is szerezzen. Teljesen mindegy, hogy tulajdonképpen milyen szakma vagy milyen bizonyítvány ez, de ne 8 általánosa legyen, hanem legyen meg neki legalább egy szakma a kezében ahhoz, hogy tovább tudjon mûködni valahogy az életben.

- Pontosan errõl van szó, én akkor elsõ dühömben azt mondtam, hogy kiveszem a gyereket, menjen el dolgozni, befejeztük, én nem csinálom ezt tovább és akkor ez a nagyon kedves kollegám leültetett engem és egy olyan három órán keresztül gyõzködött arról, hogy értsem már meg, nem lehet magára hagyni a gyereket.

- Igen ez a helyzet állt fönn. Kiragadtam abból a közegbõl, beleraktam egy olyan helyre, ahol nem biztos, hogy azt tanulja amit akar, de jól érzi magát. Elfogadta az osztály, elfogadták a pedagógusok, megbíznak benne, támaszkodnak rá, segítik a gyereket. Ennek a következménye az lett, hogy a gyerek most éppen ötös fizikából.

- Én azt szûröm le ebbõl az egész dologból, hogy nem értem, hogy mi zajlik egy szakközép és egy szakmunkás intézetben elsõ osztályban meg második osztályban. Nem értem, hogy mi zajlódik le a pedagógusok fejében, hogy miért kell ezeket a gyerekeket megtörni, összezúzni és amikor az ember megkérdezi, hogy miért kell kiosztani ennyi bukást, akkor azt mondják, hogy azért mert nyolcadikból a gyerekek különbözõ szinten jönnek ki és ezt nem lehet másképp kompenzálni, csak úgy, hogyha elsõben. Na most én szerintem lehet. Mert lehet az elsõ év elsõ félévét arra szánni, hogy a gyerekeket egy szintre hozzuk és akkor onnan kezdjük el a középiskolai anyagot tanítani a gyerekeknek, mert nem a gyerekek tehetnek arról, hogy ennyiféle módszer szerint kell nekik tanulni és ennyiféleképpen jönnek ki az általános iskolából. Ez nem hiszem, hogy a gyerekeknek a hibája lenne.