Suhai Hodász Gábor: - Pontosan errõl van szó és mivel ugye állítólag mi vagyunk az apa nélküli generáció, mi vagyunk az a generáció, akiknek a szülei világviszonylatban is a legtöbbet váltak, akiknek az anyja dolgozott kora gyerekkorunktól kezdve. A széthulló vagy szétmálló családokban felnövõ generációnak különösen nincsen mintánk arra, hogy mit kezdjünk ezekkel a kérdésekkel. És ezek kérdések nagyon fontos kérdések. Persze sok mindent lehet velük kezdeni. Lehet úgy reagálni rájuk, hogy félresöpörjük õket. És lehet elkezdeni választ keresni. Az én kérdésem az én kérdésem és csak én tudom rá megtalálni az adekvát megfelelõ választ, azt választ amelyik valóban válasz a kérdésemre. Ilyen értelemben az apáknak is, az várandós apáknak is választ kell találniuk. Ennek a választalálásnak persze az elsõ lépése a kérdés megfogalmazása. Azonnal felmerül a kérdés, hogy apa leszek, de milyen apa leszek. Azonnal rendezni kell azt, amit kamaszkorom óta valószínûleg félretettem, azt hogy nekem milyen apám volt, milyen volt a viszonyunk.

Suhai Hodász Gábor: - Pontosan ugyanígy.

Suhai Hodász Gábor: - Tény és való, hogy a mi társadalmunkban azt várják tõlünk, hogy kemények legyünk, ne érzelegjünk. Ne hozakodjunk elõ a lelki bajainkkal, lehetõleg ne is legyenek lelki bajaink, de ha vannak akkor ne panaszkodjunk, ne sírjunk, ne mutassuk ki az érzelmeinket, a dühünket, az agressziónkat azt lehet, az inkább belefér. De amikor ellágyulunk, amikor kétségbeesünk akkor nem szabad ezzel mit kezdenünk, nem szabad megmutatnunk, mert nem értik vagy félreértik. Furcsa. Ugyanígy vagyunk ezzel a kérdéssel is. Hogy hogy is vagyok én az apámmal, hogy is voltam az apámmal. Mi munkál bennem? Olyan apa szeretnék lenni, amilyen az én apám volt vagy teljesen másmilyen? És nagyon fontos, hogy mivel a sejtjeinkbe, a vérünkbe ívódtak apánk reakciómódjai, értékei, keménysége vagy lágysága a tudatos elhatározásainknál sokkal mélyebben munkálnak bennünk. Hiába határoztam el 15 évesen, amikor megpofozott, mert késõn mentem haza, hogy én soha meg nem ütöm a gyerekemet, most mégis felmerül bennem, hogy tényleg így lesz, elég, hogy én ezt megfogadtam? Egyáltalán, hogyan viszonyult hozzám az apám, mi az, amit én ebbõl tovább akarok adni, mi az amit tovább tudok adni. Jót és rosszat egyaránt. Mi az, amit nem akarok továbbadni. Mi az, amit én fontosnak tartok, egyáltalán mi az, amit én szeretek az apámban. Mi az, amit ki nem állhatok. Mi az, amirõl azt szeretném hogy a gyerekem bennem szeresse. Azt gondolom, hogy ahogy az asszonyoknál azt szoktuk mondani, hogy a várandósság kilenc hónapja részben arra való, hogy a saját anyám leányából a saját gyermekem anyjává nõjek föl ugyanígy vonatkozik az apákra is. A várandósság kilenc hónapja az apa számára többek között arra is szolgál, hogy a saját apja fiából a saját gyereke apjává érjen egy kicsit lelkileg.

- Kedves szerkesztõség! Nagyon szeretem hallgatni a Vendég a háznál címû mûsort. Sokszor elgondolkodom azokon a gondokon, amiket hallok. Nekem is volna a mûsor témájában kérdésem. Generációkon keresztül meglévõ problémát szeretnék felvetni. A kérdésem az, hogy környezeti ártalom-e vagy genetikai adottság az alapja annak, hogy nálunk az anya-gyerek kapcsolat egyszerûen nem mûködik vagy ha mégis, akkor az nem más csak egy rideg, távolságtartó együttélés és nem több. Például az anya kellként fogja föl a gyermekkel való foglalkozást és csak negatív reakciókat tapasztal és produkál. Nagyon érezhetõ, hogy az egyes generációk anyukái a gyerekekkel úgy viselkednek, mint amit õk tapasztaltak meg saját gyermekkorukban. Borzalmas dolog, hogy amikor egy jó szót szeretnék hallani az anyámtól, mert jól esne azt kell megtapasztalni, hogy onnan indul ki a nekem szóló reakció, hogy neki, az anyának milyen élménye van ezzel kapcsolatban és eszerint reagál le függetlenül, illetve kevésbé befolyásoltan attól, hogy kivel történik az adott esemény. Mintha sokkal inkább a régi általa megélt dolgok ismétlõdnének meg. Így az én élményem bármi is az oka át van örökítve. Szóval szörnyû ilyen anyának lenni és gyereknek is. Kérdésem, hogy mivel lehet az ismétlõdést befolyásolni, hogy a következõgeneráció anyái egészségesebb kapcsolatot élhessenek meg a saját gyermekeikkel. A már sérült kapcsolatot lehet-e javítani vagy így kell továbbra is elviselni egymást? Tisztelettel egy szenvedõ anya és gyermek.

Különbözõ névtelen levelek vannak az én számomra. Ez a levél a névtelen levelek levele. Egyáltalában ki írta ezt a levelet, hány éves?

F.Várkonyi Zsuzsa pszichológus: - Feltételezem, hogy a gyereke a kamaszkort már elérte. Ugyanis már egy olyan keserûség és a gyerek részérõl egy olyan lezárt elutasítás hallatszik, amit egy kicsi gyerek még nem így produkálna. Az õ gyereke csak 4, 6, 8 éves lenne akkor valószínû lázadna ez ellen és a mama figyelme akkor arra terelõdne, hogy most akkor miért pisil be, most miért felesel, most miért hazudik stb. Ezek mint tünetei lennének ugyanannak a rossz közérzetnek.

F.Várkonyi Zsuzsa: - Õ is így írja alá. Pontosan az van, hogy egy szenvedõ anya és gyermek és én úgy értelmeztem ezt, hogy õ egy személyben a gyermek is, csak nem a saját gyerekérõl ír, hanem azt írja levelében, hogy anyámtól mikor szeretnék egy jó szót kapni és hát mindannyian ebbe a kettõs szerepbe vagyunk benne, különösen amíg a szüleink élnek, de sokszor lelkileg még késõbb is. A lényeget megragadta. Van a fejünkben egy-egy lemez A helyzetrõl, egy másik lemez B helyzetrõl. És ezeket a lemezeket ha nincs tudatos kontroll, akkor ugyanúgy játsszuk le a következõ generációval, mint ahogy mi megtapasztaltuk a fiatalabb szerepébõl. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy az emlékeinkben egy egységben tárolódik el egy élmény, hogy egy anya-gyerek vagy egy apa-gyerek vagy egy testvér-testvér helyzetben mit szoktunk átélni, mi történik és akkor amikor már az öregebb szerepébõl kerülünk bele ugyanabba a helyzetbe, akkor az a teljes élményblokk ismétlõdik meg megint a fejünkben és egyrészt elõvesszük azokat a kliséket, szólamokat, reakciókat, amiket a szüleinktõl vagy szülõ figuráktól láttunk, másrészt viszont átéljük megint ugyanazokat a fájdalmakat, sérelmeket, indulatokat, amit gyerekként átéltünk. Ez egy borzasztó összetett dolog. A legszomorúbb tapasztalat például a következõ: - Akárhány anya jön hozzám terápiába, akinek legalább két gyereke van, 99 százalékban azt tapasztalom, hogy mindegyik az idõ legnagyobb részében arról beszél, ha a gyerekrõl van éppen szó, hogy a nagyobbikkal mi a gondja. A nagyobbikban nem bízik, a nagyobbikkal nem jön ki jól, a nagyobbikat félti, a nagyobbik kapcsán lelkes. A kicsi ó, az rendben van. Na most itt mi történik. Ilyen genetikai csoda nincs, hogy minden embernek az elsõ gyereke. Ha lenne ilyen, hogy a genetika szabja meg a személyiséget - nem hiszek benne, bizonyos tényezõket vérmérséklet ilyesmi, tempó, ingerigény igen, de személyiséget nem a genetika szabja meg. Tehát én kizártnak tartom, hogy itt másról lenne szó mint arról, hogy az elsõ gyerekünk alapvetõen mást kap tõlünk, mint a többiek. Második gyerek, harmadik gyerek, nyolcadik gyerek. Ugyanis az elsõ gyereknél nagyon frissen él az az élmény, hogy megint most a nõi részt mondom, férfiaknál is sok nehézség van és semmivel sem vidámabb a dolog, de most hadd mondjam el az anya-gyerek részt. Megint egy anya-gyerek ikerkapcsolatba kerülök bele, amikor szültem egy gyereket és hogy ha nagyon sok fájdalom, sérülés, hiányállapot volt az én csecsemõkoromban akkor megelevenedik tudattalanul bennem az, hogy ez a bizonyos kettõs, ez a duó ez egy sérülékeny, veszélyes vagy igazságtalan, szóval egy nem egy nagyon békés állapot. Én megpróbálok a csecsemõmhöz úgy odafordulni, amilyen jól csak tudok. És akkor kiderül, hogy ott van az a kis lény, kis vacak, béka, kiteszem a lelkemet érte és képes azt visszajelezni nekem, hogy én õt nem jól nyugtatom meg. Hogy nem jó a tej amit adok neki. Hogy hiába próbáltam ki már mindent, de nem jó még csak bõg és nem kell neki és elfordul. És ugyanaz az sérelem elevenedik ilyenkor föl bennem, mint amikor én voltam a kicsi és az anyám szemében láttam én az elutasítást. Na most ettõl a legidõsebb gyerekünknél, tehát az elsõ ilyen drámai ismétlõdésnél a gyerekre vetítjük rá azt az elutasító szülõ régi élményét.

F.Várkonyi Zsuzsa: - Igen, bár az a megfogalmazás, hogy nem tud szülõként viszonyulni arra azt mondanám, hogy sajnos ez is egy szülõi viszonyulás. Talán avval értenék jobban egyet, hogy nem tud a megértõ és a gondoskodó szülõ szerepébõl viszonyulni, mert a sérelme olyan erõs és annyira tudattalan, hogy az irányítja õt.

F.Várkonyi Zsuzsa: - Van egy olyan mondás, már nem tudom kinek a nevéhez fûzõdik, nem én találtam ki, hogy nem tud jó anyává válni az aki még saját magával terhes. Nagyon jó mondás és hát nagyon-nagyon sok ember, férfiak is egyébként, még saját magukkal terhesek. Szóval az az apa, aki azonnal elkezd rivalizálni a csecsemõjével, ennek még szexuális megnyilvánulásai is lehetnek, mert például a feleség, illetve az anya testén való osztozás vagy ennek az elutasítása már ez is egy rivalizálás egy apa részérõl. De az is, hogy most rám figyelsz vagy a gyerekre figyelsz. Ezek mind megoldatlan elvárások a szülõvel szemben. Az a 32 éves fiatal apa, aki üvölteni kezd, hogyha a gyerek közbe gügyög, kiabál a szülõk beszélgetése közben, annak nincs megoldva az anyai vagy apai gondoskodásról az egész élete. Azt élte valószínûleg át, hogy õneki nem volt elég tere.

F.Várkonyi Zsuzsa: - Én optimista vagyok, de remélem, hogy nem naiv. Tehát nekem az a tapasztalatom, hogy lehet változtatni, viszont bitang sok munka. A jó önismereti munkának ez tud lenni az eredménye. Át kell élni még egyszer azokat fájdalmakat, ami engem megnyomorított annak idején. Evvel tudatosítani kell azt, hogy igen bennem ez mûködik, ilyen helyzetben elõjön belõlem az az 1937. vagy '53. vagy '71- beli élmény, amikor én azt tanultam meg, hogy bármi ami kóros vagy nekem ártalmas és most is úgy reagálok a hasonló helyzetekben, tehát meg lehet tanulni azt, hogy ez ne automatikusan döntse el, hogy én most 2002-ben hogy viselkedem a gyerekemmel akár az unokámmal, viszont egy odafigyelést és egy erõfeszítést kíván még az után is, hogy már megérkeztem, hogy hol volt az én programhibám. Nagyon sok programhibánk van mindenkinek. A jó hír talán az, hogy minden gyerekben van is azért képesség arra, hogy elboldoguljon a szülei bizonyos tökéletlenségeivel. Tehát nem kell tökéletes szülõnek lenni, de jó dolog, hogyha megpróbáljuk azt, hogy ne öntsük a gyerekünkre sem az összes görcsös félelmünket, sem a közelségtõl való félelmet. Például ez az anya írja, hogy a meleg szót hiányolja. Na most az a sérülésnek egy sajátos formája, amikor azt tapasztaltam, hogy ha közelmentem a felnõttekhez, ha megmutattam magamat, ha kimutattam, hogy mit érzek, ha elmondtam, hogy mit gondolok, ha arra ellökés jött, ez a ne légy közel parancsnak hívjuk ezt a pszichológiában és sajnos ezt a legkönnyebb gondolkozás nélkül továbbadni, mert még olyan sincs, hogy bûntudatom lenne utána, mint amikor például indulatos vagyok. Azért a jobbfajta szülõ bûntudatot érez, hogyha indulatos és ezért valami vissza is fogja õt vagy sikerül, vagy nem. De a közelségnek az elhárítását azt nem úgy éljük át, hogy mi most agresszívek vagyunk, de nagyon keményen rossz felé neveljük evvel a gyerekeinket. Tehát ne nyíljon meg, ne mutassa meg, hogy mi a problémája, maradjon magának.

- Négy.

- Igen, nagyon sok mindenben, ilyen például a köszönés, vagy hogy a felnõttekkel szemben hogyan viselkedjenek, viszont vannak dolgok, amiben én úgy érzem, hogy sokkal szabadabban nevelem õket, mint ahogy engem neveltek a szüleim.

- Nagyon szigorúan. Úgy éreztem, hogy nem kapom meg azt a bizalmat, amit én megérdemelnék. És még azt is mondhatnám, hogy azzal, hogy szigorúan fogtak valahol nem lettem önálló. Tehát mindig valaki állt a lépéseim mögött, aki leellenõrizte amit csinálok. Tehát nem segítségképpen, hanem ha nagyobb koromban valamit el kellett intéznem akkor is mindig jött velem valaki és akkor segített elintézni a dolgaimat.

- Én úgy érzem, hogy nem. Én már próbálom egész kicsi koruk óta úgy nevelni õket, hogy önállóak legyenek. Ez kezdõdik elõször a gondozási feladatoknál, hogy minél hamarabb önállóan ellássák saját magukat, aztán késõbb ilyen apróbb dolgokkal, hogy a közeli kisboltba lemegy, hoz egy kiló kenyeret vagy egy elfelejtett doboz tejfölt és hát most a nagyobbik lányommal már ott tartunk, õ negyedik osztályos, hogy önállóan jár haza, önállóan ebédel. Én úgy érzem, hogy sokkal önállóbbra nevelem õket.

- Amikor végül is amikor nekem kellett már végül is bemennem egy hivatalba.

- Mikor dolgozni kezdtem 18 évesen.

- 20 évesen szültem az elsõ gyerekem.

- A sémák nem változtak meg, bennem ez nagyon hosszú folyamat volt és a férjem is segítségemre volt abban, hogy sokkal önállóbb legyek és talpraesettebb, hogy ha esetleg valami problémám van, hogy hamarabb lerendezzem. Természetesen a munkahely is sokat segített ebben a dologban, viszont azt már 18 évesen éreztem, hogy ha saját gyerekem lesz akkor sokkal nagyobb önállóságot és nemcsak önállóságot, hanem bizalmat. Mert én azzal, hogy nem voltam önálló úgy éreztem, hogy a bizalmat sem kapom meg arra, hogy elintézzek magam körül dolgokat vagy hogy csináljak valamit. Tehát ezt most úgy is értem, hogy például nem mehettem el szórakozni vagy ilyesmi. Én úgy érzem, hogy ezt egy gyereknek meg lehet engedni, hogy ha megbízom a gyerekemben és én tudom, hogy úgy neveltem, hogy nyugodt lélekkel elengedjem a gyerekemet ilyen helyekre.

- Érdekes dolog, mert a bizalom az teljesen megvolt. Tehát próbáltam õket úgy nevelni meg úgy szoktatni, hogy például ha elmentünk valahova megbeszéltük, hogy mi az a határ, ameddig elmehetnek. Én nyugodtam le tudtam ülni, tudták, hogy mirõl van szó. Idõnként visszajöttek, bejelentkeztek, hogy ezt csináljuk, azt csináljuk. Tehát ezzel nem volt semmi probléma. Én az elejétõl fogva és én úgy érzem, hogy nem is bántam meg.

- Ezen a téren úgy érzem, hogy nem.

- Ez nem dac, én úgy láttam azokon a társaimon, akikkel felnõttem és õk másképp voltak nevelve, hogy az a módszer is hatásos volt.

- Nem, most már úgy érzem hogy én már kialakítottam a saját dolgaimat, tehát nem érzem, hogy valamibe is hátráltatna ez. Csak legfeljebb nekem talán nehezebb lehetett, mert nekem ezt felnõtt koromban kellett kialakítani saját magamnak.

- Igen szoktak, de épp két hete vettem észre anyukámon, hogy talán, tehát nem õ nevel arra, hogy én úgy csináljam ahogy õ, hanem most már õ kezd úgy viselkedni a gyerekekkel szemben, ahogy én viselkedek velük. Tehát most már nincsenek akkora konfliktusok. Hamarabb elfogadja.

- Többször megbeszéltük, és fõleg a mai világban már nem is lehet úgy nevelni a gyerekeket, ahogy minket neveltek, mert eléggé fölgyorsult világban élünk és én úgy érzem eléggé "könyökölõs" világban, tehát ha az ember nem tanítja meg a gyerekét önállóságra akkor lehet, hogy el fog veszni valahol.

- Nem is lehet szerintem ezt titkolni, mert a gyerekek adják önmagukat. Tehát hogy jön anyukám vagy mi megyünk oda lehet, hogy én másképp viselkedtem, de a gyerek az adja saját magát. Tehát õ nem tud kibújni a bõrébõl.

- Hát igen, egyszer leültünk ketten és akkor én elmondtam hogy énnekem mi nem tetszett abban, ahogy õk csinálták.

- Hát elõször nagyon rosszul esett neki, de hát azzal ahogy most viselkedik énszerintem valahol megértette a dolgot, hogy mirõl beszéltem.

- Nem, ezt nem beszéltük meg. Lényegében nekem inkább édesapám volt az, aki keményen fogott minket. Õ volt az, aki szerintem féltett, mint egy apa a lányait.