- Buleoxiás vagyok. Hát az anorexiának a tünetei meg a bulémiának a tünetei keveredve vannak bennem. Szóval nekem már régebb óta vannak ilyen táplálkozási zavaraim, de ennyire radikális az tavaly kezdõdött. Akkor elkezdtem úgy, hogy szinte semmit nem ettem, aztán úgy nyárra ez egy kicsit úgy enyhült, aztán most az idén megint.

- Hát ezen én is sokat szoktam gondolkodni. Talán az közrejátszott, hogy én amikor pici voltam akkor mindig én voltam úgy a középpontban és amikor az öcsém megszületett akkor ugye eleinte még nem, de talán ahogy egyre idõsebb lett úgy talán ilyen dominancia kérdés. De gondoltam már arra is, hogy két évig kinn éltünk külföldön és lehet, hogy így a környezetváltozás. Nehéz volt a beilleszkedés. Igazából nem tudom és most járok pszichológushoz úgy hogy most úgy valamennyire már keveredek ki belõle.

- Sok feszültség van ilyenkor bennem, sok ilyen gubanc. Feloldjuk a szülõkkel való konfliktusokat. Én mindig úgy éreztem, hogy anyukáméktól nem kapom azt a figyelmet amit várok, illetve kapok figyelmet, csak nem azon a téren ahol én szeretném. Én úgy éreztem, hogy érzelmileg keveset kapok, bár mondjuk ennek a betegségnek egy alapvetõ tünete, hogy nagyon nagy szeretetigénye van az embernek. Ennek meg az a másik oldala, hogy én meg nem vagyok képes ezt viszonozni.

- Tulajdonképpen igen, bár én nagyon sokszor éreztem azt, hogy nem szeretem õket, mert mindig úgy éreztem, hogy nem értenek meg, hogy nem foglalkoznak velem, de közben ennek a betegségnek például az is egy tünete, hogy elszigetelõdik az ember. Tehát én is elszigetelõdtem és õk meg nem tudtak velem kapcsolatot felvenni.

- Ennyire pontosan nem, mert valamilyen szinten ez az egész behálózza az embernek az agyát. Sokat segít, hogy ha az ember átlátja, mert akkor mégis tudja, hogy melyik a helyes út, vagy hogy merre jó elindulni.

- Hát a kedélyállapotom az mindenképpen jobb, meg hát ugye volt ez az elszigetelõdés és akkor tavaly barátaim nem nagyon voltak, de most már úgy vannak. Utána a kapcsolatteremtés, a kapcsolat megtartása mindig vannak problémáim, de oldódnak meg így a problémáim.

Dr. Kardos Ilona gyermekpszichiáter: - Amikor már talán a szülõk is meg mi is fölkapjuk a fejünket a fogyókúrára akkor rendszerint már nagy baj van, mert azért a köztudatban az szerepel, hogy néhány kilót kell leadni, ami tavasszal szinte kötelezõ, de egyébként is mindig elegáns, hogyha az ember egy kicsit vigyáz a súlyára, hogyha nagyon óvatosan étkezi. A mindenkori fogyókúrának azért van egy társadalmilag elfogadott szintje. Ennek következtében azok, akik súlyos állapotba kerülnek nagyon sokszor nagyon késõn kerülnek szakemberhez. Hát ide tartoznak nyilván az anorexia, a bulémia. Amitõl ezek a korképek olyan veszélyesek, mind a kettõ az életet veszélyeztetõ megbetegedés lehet. Azok a lépések, amelyek ilyen súlyos állapotokig el tudják vinni a gyerekeket azok a lépések szinte észrevétlenek a szülõk és a közvetlen környezet elõtt. Éppen azért amit az elõbb mondtam, hogy a fogyókúra az benne van a köztudatban, majdhogynem kötelezõ.

Kardos Ilona: - A gyerekek nem egészen ettõl veszélyeztetettek. A gyerekek fejlõdését sok minden nehezítheti. Akkor gyakorlatilag pszichésen kerülnek a gyerekek olyan állapotba, hogy úgy érzik, hogy nem tudok tovább menni. Úgy érzik, hogy ha az életem úgy megy mint eddig, holnap átcsapnak a fejem fölött a hullámok. Na most ezzel az életérzéssel kerülhetnek a gyerekek az anorexiás zsákutcába. Az egyik ilyen klasszikus, ami viszonylag ritkán, viszont akkor annál súlyosabban jelenik meg a testvérféltékenység esete. Nagyon sokszor látjuk azt, hogy az észre nem vett, ennek következtében a szülõk által nem is kezelt féltékenység mellett az elsõ szülött olyan lelkiállapotba kerül, hogy egy ilyen gyerekkori depressziónak megfelelõ állapot alakul ki nála. Elhagyottnak, magára hagyottnak, a családból kirekesztettnek érzi magát, mert az új baba, a második gyerek születésével valahogy õ nem találja helyét a családban és a család sem annyira érzékeny és figyelmes, hogy észrevegye, hogy az elsõszülöttet segítse ebben, hogy õ éppúgy ennek a négytagú családnak a tagja, mint korábban volt.

Kardos Ilona: - Meg kell hogy mondjam, hogy nem kötelezõ, hogy tinédzser korban jelentkezzen az anorexia, mert sajnos mi látjuk, hogy 8-9 évesen is lehet anorexiásnak lenni. Az anorexia nem okvetlenül a tinédzserkor betegsége. Ezt ismeri a közvélemény leginkább. Hogy mondjak még egy-két példát, azok a gyerekek tartozhatnak például ide, akik gyerekként felnõtt szerepet kapnak. Nagyon sokszor látjuk azt, hogy az elfoglalt szülõk azt a szerepet, amit õk nem tudnak teljesíteni azt a legidõsebbre osztják, miközben az is gyerek, de mondjuk már 10 éves és a 10 éves gyereknek nagyon sokszor lehet olyan szerepe, hogy segít, a kicsit elhozza az óvodából, iskola után elintéz dolgokat. Na most egyrészt megtanul sok mindent, ugyanakkor ha ez olyan mértékû, hogy a gyerek a saját életét nem tudja élni, hogy a saját játszópajtásaitól a saját kortársaitól szakad el, akkor ez sajnos a gyereket egy olyan sínre állítja, ami a fejlõdés elakadásához is vezethet. Na most a fejlõdés elakadása ilyenkor vagyis a szülõszerepbe csúsztatott gyereknek a helyzetére gondolunk, megint csak az anorexiás zsákutcába viszi a gyerekeket.

- Tulajdonképpen ez betegség. Egész addig, amíg ezt föl nem fedeztük addig nem volt ez baj, én tulajdonképpen büszke is voltam a lányomra, hogy õ milyen erõs, meg tud azért tenni, hogy csinos legyen, karcsú legyen. Rengeteget sportolt és amikor aztán arra jöttem rá, hogy elmarad a menstruáció, hát igazából akkor kaptam a fejemhez, hogy itt tényleg baj van. Akkor orvoshoz fordultunk, elõször egy táplálkozás egészségügyi szakorvoshoz, aki megnézte, hogy a Nóri táplálkozásában mi az ami sok, mi az ami kevés. Nagyon sok volt a vitamin mert a gyümölcsöt és a vitamint azt vég nélkül. Kevés volt a fehérje, kevés volt a szénhidrát. És emiatt volt az, hogy õ fokozatosan fogyott, fogyott, fogyott.

- Azért, mert hogy õ sportolt. Tulajdonképpen az õ ötlete volt, hogy elõször a sportorvoshoz forduljunk és a sportorvos javasolt bennünket a táplálkozásegészségügyi intézetbe, hogy ott én bíztam benne, hogy ott tanácsot kapunk, de ott nem tanácsot kaptunk, csak ez a kimutatás, idáig jutott el. És közben merült föl az, hogy a baj az nagyobb és nem ez a probléma, hanem hogy pszichológushoz kell fordulni és ezt a Nóri is érezte és így fordultunk a pszichológushoz õsszel. Kicsit elõbb is fordulhattunk volna azt hiszem. De én abban bíztam, hogy az én lányom egy okos, egy értelmes és tudja, hogy ha neki elmarad a menstruációja akkor baj van és akkor fordítani kell a helyzeten, de sajnos itt a tudatában kell, hogy a változás beálljon. Mert hogy ez egy betegség.

- Lehet, hogy az elsõt nem, de a másodikat igen, mert láttam, hogy nem fogynak a kellékek és akkor rá is kérdeztem és mondta, hogy hát igen, egy kicsi volt ekkor egy kicsi volt akkor. Most gyakorlatilag több mint egy éve nem menstruál. Egyszer volt nyáron, elment külföldre, Moszkvában volt édesapjával meg Leningrádban, mert ugye akkor nem foglalkozott ezekkel a dolgokkal, a környezete is állandóan lekötötte, mindig program volt. Evett úgy ahogy, Õ mindig jó evõ volt és akkor menstruált és utána újból elkezdett fogyókúrázni és ettõl a menstruáció az alapvetõen testsúlyfüggõ. Õ még nem érte el még mindig azt testsúlyt, amivel a hormonjai normálisan beindulnának. Na most az egész sport, a nem evés minden arra irányult, hogy neki lemenjen a fölösleges. Már nem volt rajta fölösleges. Akkor még õ ezt nem tudta fölfogni, hogy csak azt tudom a szervezetembõl kivenni, amit beteszek. Tehát egy idõ után majd a sporteredményekben is meg fog látszani, hogy eddig és nincs tovább, mert nincs mibõl.

- Persze, mondtam. Egy ilyen szituációban egy anya az a legutolsó, akinek a véleményére esetleg adni lehet. Szóval ennek a betegségnek a folyamán a mi viszonyunk nagyon meg is romlott. Olyannyira, hogy én nem szólhattam soha, nem mondhattam a véleményemet. Ha õ netán megkérdezte akkor én csak pozitív véleményt mondhattam. Tehát konfliktusokkal abszolút terhes és terhelt volt. Most mióta én aztán fölfogtam, hogy ez betegség, hát azóta "viselkedem". Elveimnek nagy részét fel kellett adnom. Ugye nekem mindig a tanulás volt az elsõ, most nem az, most az egészség az elsõ. És kerülöm a konfliktusokat. Szóval gyakorlatilag majdhogynem mindent ráhagyok a Nórira, igyekszem õt kiszolgálni. Amit kiejt a száján, hogy ezt szeretné, azt szeretné - mármost nem ruhára értem, hanem ennivalóra, italra azt én mindent megveszek. Most ebben a szakaszban amiben most vagyunk, a gyógyulásnak ebben a folyamatában most elsõdlegesen a városban eszik, úgyhogy én adjak neki pénzt. Hát én bízom és hiszek, hogy õ azt kajára költi, hát gondolom, remélem, mert utána igyekszik mindig demonstrálni azt, hogy õ ezt ette meg azt ette, meg amazt ette.

- Tippelgetni lehet. Még általános iskolában pontosan ebbõl adódóan, hogy neki kicsit nagyobb volt a feneke meg a combja, de ugyanakkor ennek ellenére sikere volt a fiúknál, mindenkinél. Ugye ezek a hetedikes, nyolcadikos lányok ezek nagyon utálatosak tudnak lenni és akkor rögtön a legérzékenyebb pontján sértegették a Nórit. De aztán próbálnak még gyerekkorba visszamenni, hogy a Nóri mindig ilyen nagyevõs és nagyzabálós volt, ami nem igaz, hát nem evett õ többet, nem volt õ hájas, õ nem folyt soha, mindig egy sûrû gyerek volt, olyan jó ránézni kisgyerek volt. Ez az egyik, aztán hát amit a minap hallottam tõle, hogy nagy volt a mi elvárásunk tõle tanulás szempontjából. Ez igaz. Szerintem a tudás az elsõ és azt csak a tanulással lehet megszerezni és pont a felvételivel kapcsolatban is ilyen elõkészítõ, olyan elõkészítõ. Szerettük volna ha bekerül a Karinthyba a kéttannyelvûbe. Ez nem sikerült, a Hunyadiba került. Egy közepes gimnázium olyan tanárokkal. Hát õ ezt mondja, hogy nagy volt az elvárás és hogy mindenben mi a maximálisat akartuk tõle. Bennem van egy ilyen, az biztos, én ezt nem tagadom.

- Hogyne, persze. Szóval én tudom, hogy a dicséret az gyógyít tulajdonképpen. Ebbe nem volt hiány. Na most amit talán még rossz volt, hogy a Nóri ezeket a dolgokat nem adta ki magából. Kívülrõl úgy tûnt, hogy neki velünk nincs semmi problémája, hogy õ mindent megért, õ mindent tudomásul vesz, közben pedig belül õrlõdött és ez mind most derült ki, hogy a pszichológushoz jár.

- Hogyne, szokta, de mivel nincs olyan mindennapos kapcsolat ezért az a dicséret nem mindig ér úgy célba, mint ahogy õ azt szánná.

Dr. Kardos Ilona: - Amikor a papa, amikor a mama nem tud egymással már jól beszélni akkor furcsa módon a gyereken keresztül kezdenek kommunikálni. És a gyerekek önkéntelenül és tudattalanul megteszik azt a "szívességet", hogy gyakorlatilag fölvállalják ezt a delegált szerepet, hogy rajtuk keresztül megy a kommunikáció. De hogyha a gyerekek a szülõk életét élik és a szülõk konfliktusát élik a saját kis lelkükben ez megint csak azt jelenti, hogy a saját életüket nem tudják élni, mert az a gyerek, aki cipeli a papa, mama konfliktusát, vagyis a házasság konfliktusát az a gyerek nem fog önfeledten játszani a kortársaival. Ez a fajta önfeledtség a gyerekek életébõl eltûnik. Na, hogy még egy ilyen példát mondjak, a gyerekek nyilván nem függetlenül a szülõktõl egészen sajátos rivalizációs helyzetbe kerülnek. Nagyon sokszor látjuk, hogy van két kislány, mind a kettõ szuper kislány, remekül teljesít mind a kettõ. Nagyon sok mindent nagyon jó szinten csinál, de valahogy a szülõk akarva akaratlan mégiscsak valahogy az egyik gyereket, legalábbis a másik úgy érzi jobban kedvelik, favorizálják és a másik ahhoz, hogy ugyanazt a pozíciót elérje a papánál, a mamánál megpróbálja ugyanazt a teljesítményt hozni miközben õ is kitûnõen teljesít, de egy kicsit másképp, más tárgyakból. Más sportágat ûz és gyakorlatilag az a gyerek, aki egyébként jól mõködik, sikeres vagy adott esetben nem is annyira jól mûködik és nem is annyira sikeres, elkezd eszeveszettül versenyezni és elkezd rivalizálni azzal a gyerekkel, azzal a testvérrel, akit õ favorizáltnak él meg. Most ez a rivalizálás ez nagyon sokszor beleviszi egy ilyen vesztes pozícióba, mert a rivalizálás az mindig kudarcos. Na most ezek a gyerekek is nagyon sokszor egy anorexiás zsákutcába kötnek ki. Nem azért nem esznek, mert hogy soványak akarnak lenni, hanem a depresszió elveszi az étvágyukat.

- Amikor elkezdtem ezt a dolgot nyaralni voltam a nagymamámmal és én sokat hallottam azt a mondást, hogy csak az nem hizlal, amit az ember nem eszik meg. Naplót írtam és akkor így belémvillant a felismerés, hogy nemcsak az nem hizlal, amit az ember nem eszik meg, hanem az, ami evés után valahogy ki is kerül az emberbõl. Na most megpróbáltam a hányingert magát elõidézni és magamtól hányni. Na most ez nem ment könnyen, mert nekem nagyon erõs gyomrom volt világéletemben. Most azt viszont el kell mondani, hogy ez teljesen másfajta hányás, mint amikor az ember beteg, mert az ember egy idõ után pontosan tudja, hogy mit hol, hogy kell megnyomni ahhoz, hogy ezen elég hamar túllehessen esni. Igazából az is része a betegségnek, hogy az ember örül annak, hogy ez nem kellemes, tehát hogy ez fájdalmat okoz.

- Nekem mindig nagy szerepet játszott az életemben az, hogy szépnek lenni, lefogyni, és ez még tulajdonképpen még most is így van. Tehát azért mondom, hogy én ebbõl még nem jöttem ki. Viszont én szeretek enni. Jellemzõ is rám az egész életemben, hogy keresem a kiskapukat. Káposzta is megmaradjon, kecske is jóllakjon. Arról nem is beszélve, hogy ez jó volt, mert ezzel úgy éreztem, hogy nem a külvilág, nem a szeretteim ellen követek el valamit, hanem csak magam ellen.

- Mondjuk azért, mert olyan volt már, hogy elment a hangom, nem tudtam beszélni. Akkor fáradt voltam. Akkor nem volt kellemes dolog, amikor az iskolában valami stresszhelyzetbe egyszerre csak föl kellett pattannom és kirohanni hányni, mert volt egy idõ mikor már azt is kihánytam amit nem akartam. A szám környéke az teljesen olyan volt, mint hogyha mindig ki lenne fújva egészen föl az orromig, ki volt pirosodva meg hámlott a bõr meg minden. Hullott a hajam, nem tudtam nyelni reggelente, iszonyúan fájt a torkom, érzékeny lett a fogam hidegre, melegre, mert lejött a fogzománc a gyomorsavtól és aztán eljött az a pillanat, amikor anyukámék is észrevették. Egyszer anyukám elkapott mikor éppen hánytattam magamat és ebbõl iszonyatos nagy botrány lett.

- Azt nem mondanám, hogy két évig, de egy évig biztosan. És addig ez nem is tûnt föl senkinek. Ezt nagyon sok dologból észre lehet venni. Hogyha valaki mindig elmegy WC-re, elmegy a mosdóba evés után. Ha teliissza magát evés után, hogy ha ott vannak a fognyomok a kezén, ha ki van pirosodva a szája, köhög, rekedt. Ezt nem mondom egyáltalán, hogy jó dolog, ez pocsék dolog és sokkal jobban szeretném mert egyszerûen nem látok magam elõtt más hatékony módszert, csak azt tudom, hogy én akkor ehettem úgy, mint a normális emberek amikor ezt csináltam mellette. Viszont tudom, hogy ezt nem csinálhatom. Egyrészt azért mert édesanyámék már sokkal gyanakvóbbak, másrészt pedig azért mert, másrészt is miattuk.

- Két dolog váltogatja magát. Vagy úgy eszem mint egy madárka, vagy megpróbálok úgy enni, mint hogyha én is a kivételezettek közé tartoznék, akik még hat óra után is megehetnek egy zsömlét vacsorára és akkor az vezet a mostani helyzethez, hogy már megint több kiló vagyok a kelleténél és utálom az egészet és elegem van és õrjöngök és rettentõen gyûlölöm, ahogy kinézek.

- Hogy ha az osztályomba bemegy az ember, akkor ott nincsenek túl sovány lányok, de én például mindenkinél kövérebb vagyok.

- Õk szeretnek és szépnek tartanak így is és végül is nekem van egy barátom, aki nagyon szeret engem, de az a baj, hogy nem az a lényeg, hogy mások mit gondolnak az emberrõl, hogy mások szépnek látják-e hanem, hogy õ maga szépnek látja-e magát. Az az én problémám, hogy úgy érzem magamat, hogy minden ami most rossz az életemben az jó lenne, hogyha én vékonyabb lennék. Azt, hogy kövér vagyok azt megalázónak és undorítónak és gusztustalannak érzem és ezen igazából nem tudok segíteni. Úgy tudom, hogy ez is valamennyire a bulémiához tartozik ez az önagresszió, meg hogy az ember így gyûlöli magát.

- Nekem volt két nagyon fontos ember is az életemben, akikre fölnéztem. Az egyik egy nálam jóval idõsebb fiú volt, akibe szerelmes voltam. Én nem tudom, hogy mi miatt, de nem kellettem neki. Ez tulajdonképpen rám csak úgy hatott, hogy igen, ez is azért van, mert én kövér vagyok. A másik fontos ember pedig egy nálam idõsebb nõ volt, aki hát ilyen példakép szintû volt. Nála pedig az volt a mániám, hogy utál engem. Biztosan azért utál, mert én kövér vagyok, mert ugyan hogyan is szerethetne valaki egy ilyen undorító embert, és õ meg hiába mondta, akkor meg úgy éreztem, hogy ezzel csak a szánalmát akarja palástolni, hogy jaj, szegény na akkor azt mondom, hogy jól van Pistike nincs is kockafejed és akkor majd jól fogja érezni magát és ilyenkor mindig csak azt mondtam magamban, hogy de én azért is megmutatom és majd meglátják, hogy én milyen szép leszek és akkor majd, de hát ez nem jött el, hogy én nagyon szép legyek.

Dr. Kardos Ilona: - A bulémiás gyerekek személyiségfejlõdésében is mindenképpen egy fejlõdési zavart kell feltételeznünk, viszont a bulémiások azok nem szoktak 6 évesen meg 8 évesen meg 10 évesek lenni, mint ahogy az anorexiás lehetnek ilyen fiatalok is. A bulémiások klasszikusan a tinédzser korban lesznek és a gyerekek rettenetesen ki vannak szolgáltatva ennek az evés, hányás címû eléggé hát nyomasztó ceremóniának. Ezek serdülõk a saját kis autonómiájuk kialakulásában elakadnak. Ezek a gyerekek különbözõ lélektani problémák miatt, amik lehetnek régebbi keletûek, lehetnek aktuális problémák és ezek hasonló problémák is lehetnek mint az anorexiások problémái. Korlátozva vannak. Egyik oldalról korlátozva vannak, a másik oldalról és gyakorlatilag az evés az egyetlen, amiben autonómok tudnak lenni és az evés ilyenkor sok célt szolgál. Azt a célt is szolgálja, hogy különbözõ feszültségeket, a saját frusztráltságukat az evésbe és a hányásba oldják fel. Azt is szolgálja, hogy a környezet figyelmét magukra tereljék, mert magukra terelik garantáltan. Hát ki az a szülõ, aki ilyesmire nem kapja föl a fejét és gyakorlatilag azt is szolgálja, hogy segítséget kapjanak.

Kardos Ilona: - Mindenképpen a lányok, gyakorlatilag évente egy-két fiúval találkozunk és legalább 50-60 lánnyal találkozunk itt. Azért hadd említsem meg azokat a fiúkat, akik tinédzser korra nagyon korpulensek lesznek. Nos ezek a fiúk szoktak szenvedni sokat a kortársaiktól, mert tudjuk, hogy a tinédzser korosztály elég goromba tud lenni egymással. Komoly lelki kínzásoknak tudják alávetni azt a fiút, aki olyan 15-20 kilóval nehezebb az átlagnál és ezek azok a gyerekek, ezek a fiúk, akik egyszer csak megelégelik a csúfolódást, a rossz megjegyzéseket és kõkeményen és radikálisan túltéve a lányokon lefogyasztják magukat.

Kardos Ilona: - Közismert dolog, hogy akár bele is halhatnak. Akár az anorexiába, akár a bulémiába. Évente néhányszor elõfordul, hogy ilyen gyereket intenzív osztályra helyezünk és az intenzív osztályról kapjuk vissza egy hét, 10 nap múlva mikor már rengeteg mindent folyattak belé és sok mindent megetettek vele és gyakorlatilag az anyagcseréje biokémiai szinten rendezve van.

Kardos Ilona: - Na nem oka, de a provokáció az nap mint nap jelen van a gyerekek életében. Ezt tudjuk. Mondjuk ennek a csimborasszója az volt, amikor egy anorexiás betegem hozott egy magazint, amelyikben legnagyobb megdöbbenésemre egy floridai utazás volt a jutalomutazás és mindezt úgy lehetett elérni, hogyha 8-10 kilogrammos súlyveszteséget sikerül valakinek elérni. A gyerekek egy rendkívül érzékeny fejlõdési szakaszban, gyakorlatilag a gyerekkorból a felnõttkorba való átmenet idején találkoznak olyan provokációkkal, amikre a saját legkorábbi nehézségeik és a saját speciális fejlõdési feladataik miatt érzékenyítve vannak és éppen a serdülõkornak a sajátosságai miatt túlérzékenyek. Nagyon intenzíven élnek át a gyerekek dolgokat. Végletesen gondolkodnak. Úgy érzik, hogy ez egy fatális tragédia, hogy én nem vagyok olyan és nagy valószínûséggel soha nem is leszek. A tinédzser úgy érzi, hogy életének egyik tragédiájával szembesült.