- Az anyukám az otthon marad és az apukám az elmegy minden reggel a munkahelyére amikor én még alszom.

- Igen, mert olyan gyárban dolgozik ahol ilyen porcelánokat kell csinálni.

- Néhány szemet õ csinál, de nem mindig szokta hazahozni.

- Amikor van a Legyen Ön is milliomos.

- Vagy számítógépezik vagy nézi a híradót.

- Nem, csak azt szokta mondani, hogy fáj a dereka. Sokat hajladozik.

- Nem, õ otthon marad.

- Szerintem. Most amikor fölkel vagy pedig. Megcsinálja az ágyunkat.

- Fölkel, néha porszívózik föl kell neki mosni.

- Amikor a testvérem azt mondja neki, hogy neked jó, mert itthon maradsz akkor néha megveri.

- Hát mind a kettõnek, de az anyukámnak egy picit könnyebb.

- Azért, mert neki nem kell zománcot csinálni meg ilyeneket.

- Hát nem, mert az Imrének az anyukája az mondjuk dolgozik.

- Hát mind a kettõ munka.

- Nekik biztos nem jobb, de nekem jó, mert akkor legalább nem muszáj otthon maradnom.

- Mert õk felnõttek és nekik iskolába se szabad járni meg egyetembe se meg óvodába se.

- Vagy munkahelyre eljárni vagy pedig otthon fõzni meg ilyeneket.

- Ezek? Ezek is jók, csak egy picit fárasztók. Sokat kell hajladozni és akkor elfárad az ember, meg fáj a dereka.

- Azok igen, amikor az óvodában vagy az iskolában. Az iskolában írnak, az óvodában vagy rendet raknak vagy matematikáznak.

- Ez szerintem munka.

- Nekem a babaszobában nagyon sok játék van és amikor a Fanniék játszanak, akkor mindig nekem muszáj rendet rakni mert õk mondjuk matematikáznak meg ilyenek.

- Hát a rajzolás.

- Az általános iskolai tanulmányaimat végeztem Zagyvarékason. A gimnáziumi tanulmányaimat Újszász községben végeztem. Fölvételiztem egy óvónõképzõ fõiskolára, de hely hiány miatt elutasítottak és hát így ezért elhelyezkedtem egy nagy vállalatnál mint operátor. Számítógépen dolgoztam 2 évig.

- Igen, ez mind így történt. Két lányunk van, akik már elég nagyok, 17 és 20 évesek és hát jelenleg mind a kettõ tanul gimnáziumban, illetve fõiskolán. Közben dolgoztam a falunkban lévõ óvodában képesítés nélküli óvónõként gyes alatt. Természetesen, hogy mivel építkezésnél szükségünk volt a plusz jövedelemre, ezért elmentem képesítés nélküli óvónõnek és utána pedig a helyi gazdálkodó szervezethez mentem dolgozni képesített könyvelõként.

- Három évig dolgoztam könyvelõként, de végül is ez a gazdálkodó szervezet megszûnése miatt átkerültem ismét vissza az óvodába, a helyi óvodába, ami a községünkben mûködik és óvodatitkárként tevékenykedtem 6 órában. 10 évvel ezelõtt volt, de mivel óvodatitkárként dolgoztam így a fõnökeim és a kolléganõim, valamint a férjem támogatását kaptam ahhoz, elvégezzek egy fõiskolát, illetve beiratkozzam, úgyhogy ez pontosan öt évvel ezelõtt végeztem a fõiskolán az óvónõképzõ fõiskolát, Szarvason.

- 15 év eltelt azóta. Szerencsére sikerült ugyanarra visszakanyarodnom, amire vágytam.

- Nem igazán tudtam elképzelni, sõt a férjem nagy támogatást adott abban, hogy az elsõ félévben ne hagyjam ott, mert gondoltam, hogy a család a munkahely és a kertészkedés mellett még a tanulást már nem tudom beiktatni, de a férjem, hallani sem akart róla, hogy én ezt abbahagyjam és maximális segítséget megadott ahhoz, hogy ezt abbahagyni nem lehet, mert a diplomára már igen csak szükség van ebben az évszázadban.

- Hát ott voltak a diplomát adó ünnepségen az egész család és gondolom, hogy velem együtt ugyanúgy örült mindenki. Tényleg a fõnökeimtõl kezdve a család, a rokonság, aki tudott róla nagyon boldog volt, hogy ennyi plusz munka mellett még ezt sikerült elvégeznem.

- Hát ez a mai napig pontosan így van. A lányom is mindenféleképpen egy diplomát szeretne szerezni, angol nyelvtanári szakra jár. Bízom benne, hogy sikerülni fog.

- Mivel úgy gondoltam hogy nagy lányaim vannak és hát szeretik igencsak a kozmetikai cikkeket, ezért elkezdtünk foglalkozni egy ilyen kozmetikai hálózattal és hát most ennek keretén belül is dolgozunk.

- Nevezhetném úgy, hogy hosszú távú stratégiát dolgoztam ki, mivel már mint az elején említettük, hogy óvónõként szerettem volna dolgozni. Szerencsére azért mondjuk a feltöltõdésre elég a nyár, tehát ami szabad perceink vannak pluszban még azt is kitöltjük.

- Az én anyukám mondjuk dolgozik.

- Nem olyan sokat, mert délután meguzsonnázunk, kitolja anyukám az uzsonnáskocsit és máris megyünk haza.

- Dadus néni.

- Nem nehéz, csak annyi hogy a Piroska néninek meg az Emese néninek valami dolga van bemegy helyettük meg betolja az uzsonnáskocsit meg az ebédes kocsit. Ahogy elnézem délután szerintem neki hát nem túl könnyû, de nem is túl nehéz a munkája.

- Igen, elszokott.

- Hazamegy, iszik egy kávét a mamával, én meg játszok.

- Mama is dolgozik.

- Neki igen, könyvel, igazából fõnök egy irodában.

- Szerintem a mamának.

- Igen. Kevesebbet dolgozik, de több pénzt gyûjt.

- Csak az óvodában dadus néni.

- Nem, mert van, hogy tavaszi nagytakarítás, mos, fõz, mosogat.

- Igen.

- Nem játékból.

- Igen.

- Szerintem kicsit nehéz, mert mondjuk ha ebéd után mennénk haza és otthon még olyan sokat kell dolgoznia meg plusz még itt is dolgozik, akkor úgy elfáradna szerintem.

- Apa egy minisztériumban dolgozik, de neki csak szerelnie kell, semmi mást.

- Szerintem könnyebb, mint anyának. Mindig szerelni kell.

- Szerintem vannak olyanok.

- Hát mondjuk a doktor nénik, mert azoknak jók mert õk váltják egymást, mert van aki reggel megy és ebéd után megy haza, van aki délután megy és sötétedésnél megy haza.

- Nem nekik nem, mert nekik van, hogy mûteniük kell és ez beletelhet egy fél órába. Akármennyi órába beletelhet.

- A tudósság, hogy tudósok vagyunk, az a legnehezebb munka szerintem.

- Azért nehéz, mert a tudósoknak egész nap dolgozni kell, reggeltõl egész hajnalig szerintem.

- Azért mert mondjuk ha akárhol lehetnek turisták és ha találnak valamit szerintem kell oda hívni tudóst, hogy megtudják tõle, hogy mi az a dolog, amit õk találtak. Mondjuk dzsungelben találhatnak majomkoponya csontot vagy akármit.

- A doktor néniknek. Vagyis annak a doktor néninek, aki reggel korán megy és ebéd után megy haza, annak a legkönnyebb a dolga.

- Én újságíró szeretnék lenni vagy doktor néni.

- Igen.

- Azért, hogy írhassak történeteket meg emberekrõl.

- Nem. Abból gondolom, hogy írni könnyû, mert nyomtatógéppel írnak, de van hogy kézzel is. Nem túl könnyû.

- Szerintem magamról egy csomó történetet tudnék írni egy perc alatt. Mondjuk azt, hogy az én gyerekkoromban nagyon jó volt oviba járni meg nagyon jó volt ebéd után hazamenni meg az is jó volt, hogy apukám van amikor ebéd után jött értem. Ezeket a történeteket tudom magamról megírni.

- Szerintem az, mikor hazamegyünk.

- Korán kell fölkelnem, nagyon korán, még fél 6 után.

- Óvodában lenni jó, fölkelni rossz.

- Én orvosi egyetemet végeztem. Általános iskolás, második osztálytól kezdve orvos akartam lenni. Jó tanuló voltam, nagyon szerettem, de az életben nem lett belõlem olyan gyakorló orvos amit az egyetemen elképzeltem. Másodév végén házasodtunk össze a férjemmel, harmadéven született az elsõ gyermekünk, aztán született ötödév végén egy. Akkor egy évet kihagytam, ezt elõre megfontolt szándékkal elhatároztuk egy évet halasztok, hogy békésen lehessek otthon a gyerekekkel. Hatodéven született a harmadik gyermekünk és másfél éve voltam itthon, mint anyuka amikor született a negyedik. Így aztán az egyetem után ahogy itthon maradtam éveken keresztül a gyerekek körül mozogtam és egyre jobban elkezdett hiányozni az, hogy de mi lesz a szakmámmal. Teljesen elképzelhetetlen volt az, hogy ne kerüljek valahogy vissza a szakmába, de azt már addigra láttam mire négy gyermekem volt, hogy számomra a kórházi munka az ügyeletekkel a hétvégékkel az nem fog mûködni, én nem bírom a gyerekeimet olyan hosszú idõre elhagyni. Így aztán körülnéztem a világban és a falusi eredetemnek megfelelõ közeg a gyógynövények, a természetes életmód, a természethez való közelség fogott meg és elkezdtem természetgyógyászat irányába érdeklõdni. Mindenféle tanfolyamokra jártam és az elsõ próbálkozásom, hogy munkába álljak 7 évvel az egyetem befejezése után történt, amikor a legkisebb gyerekünk is már nagycsoportos óvodás volt és gondoltam, hogy hát három általános iskolás meg egy nagycsoportos óvodás mellõl hát már nyugodtan elmehetek dolgozni és Kõbányán kezdtem el heti két alkalommal az alkoholgondozóban rendelgetni. Úgy gondoltam, hogy menni fog. Éltük is az életet, rohangáltunk, hordtuk a gyerekeket a különbözõ különórákra meg egyeztettük a programjainkat a férjemmel és rohanósan, de ment a dolog, míg nem egy autóbaleset meg a legkisebb gyereknek a dislexiája figyelmeztetett arra, hogy talán még sincsen minden olyan nagyon rendben ebben a rohanós életünkben, mint ahogyan én azt hiszem. És akkor hosszas vívódás után abbahagytam a dolgozást ismét és megint visszavonultam anyukának. Most már sokkal tudatosabban, mint elõször. Itt most már beláttam, hogy a családom egysége és a gyermekeimnek a lelki egészsége az attól függ, hogy én mennyire tudom nekik otthon a hátteret biztosítani az egészséges fejlõdésükhöz. Nem mondom, hogy könnyû volt visszavonulni. Nagyon nagy harcokat vívtam magammal, hogy mi lesz akkor most velem.

- Hosszú éveken keresztül ilyenkor napokig azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne megoldani, hogy én mégiscsak orvos lehessek. Ezelõtt két évvel, amikor a harmadik lányunknak volt egy köldöksérv mûtéte, akkor tapasztaltam elõször döbbenten, hogy bementem egy kórházba és nem lett honvágyam a kórházszag és az orvosi munka iránt. Szerencsére férjemmel mindig az volt az elképzelésünk, hogy van ez a négy gyönyörû lányunk, de õk amikor fölnevelõdnek és kiröpülnek, akkor mi még fiatal felnõttként 45-50 év közötti éveinket taposva szinte egy új életet élhetünk, hiszen akkor 20 aktív év van az ember elõtt ugyanúgy ahogy tulajdonképpen 20 aktív évet hagyott a háta mögött és erre készültünk mindig, hogy akkor mi ketten új fiatalságot érve majd fogunk valami nagyon jót csinálni az életben és úgy tûnik, hogy valóban ez az elképzelésünk fog megvalósulni. Rájöttem, hogy nagyon-nagyon fontos lenne, hogyha valami pszichoterápiás végzettségem is lenne. És erre ezelõtt 4-5 évvel lett lehetõségem, egy családterápiás képzésben vettem részt és most érzem azt, hogy így 44 éves korom idejére úgy összeállt a fejemben az az orvostudomány, amit az egyetemen tanultam, az része az orvostudománynak, amit a természetgyógyászatban lehetett eltanulni és a pszichoterápia, ami nélkül nem igen hiszem, hogy valóban egy ember tud egészséges élethez hozzá lehet segíteni, de biztos vagyok benne, hogy valahogy a testi és lelki gyógyítás terén fogok én munkálkodni.

- Nagyon sokszor vívódtam ezen, fõleg ahogy láttam az egyetemi csoporttársaimat elõre haladni a pályájukon vagy találkoztam velük valahol, hogy õk most hogy vannak. Sokszor a szüleim is szembesítettek azzal, hogy elvégezted az egyetemet mi lett belõled lányom. Sokszor nagyon nehéz harcokat vívtam magammal. Voltak végigsírt éjszakáim és keserves napjaim, de úgy gondolom, hogy akárhol van az ember keserves éjszakái és végig napjai mindenképpen vannak. Ez hozzátartozik az embernek az útkereséséhez. Rugalmasnak kell lenni, tudni kell változtatni és mindig amit tanulunk az egy lehetõség. Hogy abból aztán mit bontunk ki az meg tõlünk függ. Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen lenne az életem, hogyha dolgoznék, hogyha elmennék és 8 órát töltenék minimum egy munkahelyen, hazajönnék és még akkor várna a háztartás és akkor mi van, hogyha szeretnék még beszélgetni is a férjemmel meg a gyerekeimmel. Már ez önmagában nem fér bele az életbe és akkor még hogy tudnám azt átgondolni, hogy viszonylag egészségeseket egyen a család, vagy hogy egy kicsikét el tudjunk menni kirándulni, vagy legyen idom nekem elmenni futni és végül is úgy döntöttem, hogy egy olyan túlterheltségben élnék akkor, hogy ha azt az életformát választanám, amiben nem tudnám ezt a kiegyensúlyozott és fiatalos életformát folytatni.

- Az anyagi háttér valóban rendkívül fontos, mégis hangsúlyoznom kell a rugalmasságot. Mi 16 évig éltünk a férjem szüleinek a házában, egy pincébõl átalakított lakásban. Lassanként növelgettük azt a lakást ahogy születtek a gyerekek és egyre kevésbé fértünk el. Így a lakásnak a csúcsmérete az elérte a 60 négyzetmétert, de a belmagassága az nem érte el azt, hogy lakásnak minõsíthetõ legyen és csak elõrefele voltak ablakai, hátrafele a szobák azok már a földbe futottak bele és ennek ellenére olyan boldogan éltünk a négy gyerekünkkel abban a lakásban a minimálbér alatt, hogy nem éreztük azt, hogy az anyagi nehézségek tennék tönkre az életünket.

- Ez egy nehéz idõszak ez valóban föltette nekem ezt a kérdést, sõt inkább azt kell, hogy mondjam, hogy ez tisztázta le bennem azt, hogy mi az én helyzetem a világban és egyértelmûen letisztázódott, hogy én alapvetõen feleség vagyok, akinek az a feladata, hogy a férjével nagyon jóba legyen és a gyerekeket a lehetõ legjobban bocsássák útra. A legkisebb lányunk dislexiája tanított meg arra, hogy hogyan tanuljam meg a saját vágyaimat alárendelni egy másik ember fejlõdésének.

- Kettõ.

- Igen.

- Igen.

- Ez.

- Igen.

- Egy Bambi.

- Igen. Jó ha vele alszom.

- Igen.

- Igen.

- Hogy a papája elment az irodába.

- Igen.

- Dolgozik.

- Igen.

- Igen, nagyon korán.

- Õ még alszik.

- Igen. És mikor felhúzom a papucsomat kimegyek a konyhába. Mama odaviszi az ágyamba.

- Van itt még egy maci.

- Igen.

- Igen. Azért mert dolguk van.

- Igen.

- Nem.

- Hát, megfõzi a leveskét.