- Az anyukám az otthon marad és az apukám az elmegy minden
reggel a munkahelyére amikor én még alszom.
Mv.: - Olyan korán meg dolgozni?
- Igen, mert olyan gyárban dolgozik ahol ilyen porcelánokat
kell csinálni.
Mv.: - Apa csinálja a porcelán tányérokat?
- Néhány szemet õ csinál, de nem mindig szokta hazahozni.
Mv.: - És mikor jön haza apu a munkából?
- Amikor van a Legyen Ön is milliomos.
Mv.: - Amikor hazajön, akkor mit szokott csinálni?
- Vagy számítógépezik vagy nézi a híradót.
Mv.: - És nem szokott panaszkodni, hogy nagyon fáradt?
- Nem, csak azt szokta mondani, hogy fáj a dereka. Sokat
hajladozik.
Mv.: - És anya nem dolgozik?
- Nem, õ otthon marad.
Mv.: - Amíg te az óvodában vagy szerinted anya mit csinál
otthon?
- Szerintem. Most amikor fölkel vagy pedig. Megcsinálja az
ágyunkat.
Mv.: - Õ akkor nem is dolgozik?
- Fölkel, néha porszívózik föl kell neki mosni.
Mv.: - És anya szokott panaszkodni?
- Amikor a testvérem azt mondja neki, hogy neked jó, mert
itthon maradsz akkor néha megveri.
Mv.: - Kinek könnyebb a munkája, anyunak vagy apunak?
- Hát mind a kettõnek, de az anyukámnak egy picit könnyebb.
Mv.: - Miért?
- Azért, mert neki nem kell zománcot csinálni meg ilyeneket.
Mv.: - Az anyukáknak mindig könnyebb a munkájuk, mint az
apukáknak?
- Hát nem, mert az Imrének az anyukája az mondjuk dolgozik.
Mv.: - Csak az a munka, hogyha valaki bejár a munkahelyére
dolgozni vagy az is munka, hogyha otthon fõz, mos, takarít?
- Hát mind a kettõ munka.
Mv.: - Jó, hogy a te apukád meg a te anyukád dolgozik?
- Nekik biztos nem jobb, de nekem jó, mert akkor legalább nem
muszáj otthon maradnom.
Mv.: - És nekik miért nem jó?
- Mert õk felnõttek és nekik iskolába se szabad járni meg
egyetembe se meg óvodába se.
Mv.: - Hanem mit kell csinálni a felnõtteknek?
- Vagy munkahelyre eljárni vagy pedig otthon fõzni meg
ilyeneket.
Mv.: - És ezek nem jó dolgok?
- Ezek? Ezek is jók, csak egy picit fárasztók. Sokat kell
hajladozni és akkor elfárad az ember, meg fáj a dereka.
Mv.: - A gyerekek is tudnak dolgozni?
- Azok igen, amikor az óvodában vagy az iskolában. Az
iskolában írnak, az óvodában vagy rendet raknak vagy
matematikáznak.
Mv.: - Ez munka, ez dolgozás?
- Ez szerintem munka.
Mv.: - Mi a legnehezebb munkád?
- Nekem a babaszobában nagyon sok játék van és amikor a
Fanniék játszanak, akkor mindig nekem muszáj rendet rakni mert
õk mondjuk matematikáznak meg ilyenek.
Mv.: - És mi a legkönnyebb munka?
- Hát a rajzolás.



- Az általános iskolai tanulmányaimat végeztem Zagyvarékason.
A gimnáziumi tanulmányaimat Újszász községben végeztem.
Fölvételiztem egy óvónõképzõ fõiskolára, de hely
hiány miatt elutasítottak és hát így ezért elhelyezkedtem egy
nagy vállalatnál mint operátor. Számítógépen dolgoztam 2
évig.
Mv.: - Jött a család, építkeztetek.
- Igen, ez mind így történt. Két lányunk van, akik már
elég nagyok, 17 és 20 évesek és hát jelenleg mind a kettõ
tanul gimnáziumban, illetve fõiskolán. Közben dolgoztam a
falunkban lévõ óvodában képesítés nélküli óvónõként
gyes alatt. Természetesen, hogy mivel építkezésnél
szükségünk volt a plusz jövedelemre, ezért elmentem
képesítés nélküli óvónõnek és utána pedig a helyi
gazdálkodó szervezethez mentem dolgozni képesített könyvelõként.
Mv.: - Közben elvégeztél egy ilyen könyvelõi tanfolyamot is.
Hány évig dolgoztál könyvelõként?
- Három évig dolgoztam könyvelõként, de végül is ez a
gazdálkodó szervezet megszûnése miatt átkerültem ismét vissza
az óvodába, a helyi óvodába, ami a községünkben mûködik és
óvodatitkárként tevékenykedtem 6 órában. 10 évvel ezelõtt
volt, de mivel óvodatitkárként dolgoztam így a fõnökeim és a
kolléganõim, valamint a férjem támogatását kaptam ahhoz,
elvégezzek egy fõiskolát, illetve beiratkozzam, úgyhogy ez
pontosan öt évvel ezelõtt végeztem a fõiskolán az óvónõképzõ
fõiskolát, Szarvason.
Mv.: - Régi fiatalkori vágyad teljesült. Hány év telt el az
akkori Erzsike között aki 18 évesen óvónõ akart lenni és nem
jött össze és mindenféle mellékpályára ment és aközött
most amikor már sikerült végre szakképzett óvónõ lenned?
- 15 év eltelt azóta. Szerencsére sikerült ugyanarra
visszakanyarodnom, amire vágytam.
Mv.: - Elképzelted ezt te, hogy ez valaha is összejöhet?
- Nem igazán tudtam elképzelni, sõt a férjem nagy
támogatást adott abban, hogy az elsõ félévben ne hagyjam ott,
mert gondoltam, hogy a család a munkahely és a kertészkedés
mellett még a tanulást már nem tudom beiktatni, de a férjem,
hallani sem akart róla, hogy én ezt abbahagyjam és maximális
segítséget megadott ahhoz, hogy ezt abbahagyni nem lehet, mert a
diplomára már igen csak szükség van ebben az évszázadban.
Mv.: - És kezedbe kaptad a diplomádat. Gondolom azért kicsit
meghatódtál?
- Hát ott voltak a diplomát adó ünnepségen az egész család
és gondolom, hogy velem együtt ugyanúgy örült mindenki.
Tényleg a fõnökeimtõl kezdve a család, a rokonság, aki tudott
róla nagyon boldog volt, hogy ennyi plusz munka mellett még ezt
sikerült elvégeznem.
Mv.: - Gondolom a lányaid elõtt azért ez egy nagyon hatásos
példa volt, hogy tanulni kell és tovább kell tanulni.
- Hát ez a mai napig pontosan így van. A lányom is
mindenféleképpen egy diplomát szeretne szerezni, angol
nyelvtanári szakra jár. Bízom benne, hogy sikerülni fog.
Mv.: - Na és most mit tervezel, mi lesz a következõ lépcsõfok?
- Mivel úgy gondoltam hogy nagy lányaim vannak és hát
szeretik igencsak a kozmetikai cikkeket, ezért elkezdtünk
foglalkozni egy ilyen kozmetikai hálózattal és hát most ennek
keretén belül is dolgozunk.
Mv.: - Jó így élni? Örökösen dolgozni, mindig valamit
csinálni?
- Nevezhetném úgy, hogy hosszú távú stratégiát dolgoztam
ki, mivel már mint az elején említettük, hogy óvónõként
szerettem volna dolgozni. Szerencsére azért mondjuk a feltöltõdésre
elég a nyár, tehát ami szabad perceink vannak pluszban még azt
is kitöltjük.



- Az én anyukám mondjuk dolgozik.
Mv.: - És sokat dolgozik?
- Nem olyan sokat, mert délután meguzsonnázunk, kitolja
anyukám az uzsonnáskocsit és máris megyünk haza.
Mv.: - Miért, mit csinál a te anyukád?
- Dadus néni.
Mv.: - Nehéz a munkája?
- Nem nehéz, csak annyi hogy a Piroska néninek meg az Emese
néninek valami dolga van bemegy helyettük meg betolja az
uzsonnáskocsit meg az ebédes kocsit. Ahogy elnézem délután
szerintem neki hát nem túl könnyû, de nem is túl nehéz a
munkája.
Mv.: - El szokott fáradni anya a munkában?
- Igen, elszokott.
Mv.: - És az mit jelent, hazamentek és mit csinál?
- Hazamegy, iszik egy kávét a mamával, én meg játszok.
Mv.: - Nagymama is dolgozik még?
- Mama is dolgozik.
Mv.: - Neki sok a munkája?
- Neki igen, könyvel, igazából fõnök egy irodában.
Mv.: - Kinek több a munkája, anyának vagy nagymamának.
- Szerintem a mamának.
Mv.: - Akkor anyának könnyebb, mert õ kevesebbet
dolgozik?
- Igen. Kevesebbet dolgozik, de több pénzt gyûjt.
Mv.: - És máshol nem is dolgozik anya?
- Csak az óvodában dadus néni.
Mv.: - Otthon semmi munkája nincsen? Hazamegy, lefekszik az
ágyra és csak olvas, tévét néz?
- Nem, mert van, hogy tavaszi nagytakarítás, mos, fõz,
mosogat.
Mv.: - De ez nem munka, mert nem munkahelyen van ugye?
- Igen.
Mv.: - Ezt csak játékból csinálja anya?
- Nem játékból.
Mv.: - Akkor anya a munkahelyén is dolgozik meg otthon is
dolgozik?
- Igen.
Mv.: - És ez nem nagyon nehéz?
- Szerintem kicsit nehéz, mert mondjuk ha ebéd után mennénk
haza és otthon még olyan sokat kell dolgoznia meg plusz még itt
is dolgozik, akkor úgy elfáradna szerintem.
Mv.: - És apa mennyit dolgozik?
- Apa egy minisztériumban dolgozik, de neki csak szerelnie kell,
semmi mást.
Mv.: - És az nagyon könnyû?
- Szerintem könnyebb, mint anyának. Mindig szerelni kell.
Mv.: - Vannak olyanok akik kevesebbet dolgoznak, mint a te
apukád és a te anyukád?
- Szerintem vannak olyanok.
Mv.: - Kik azok az emberek, mivel foglalkoznak, mit csinálnak?
- Hát mondjuk a doktor nénik, mert azoknak jók mert õk
váltják egymást, mert van aki reggel megy és ebéd után megy
haza, van aki délután megy és sötétedésnél megy haza.
Mv.: - Tehát a doktor nénik keveset dolgoznak és ezek szerint
a munkájuk is könnyû?
- Nem nekik nem, mert nekik van, hogy mûteniük kell és ez
beletelhet egy fél órába. Akármennyi órába beletelhet.
Mv.: - Szerintem melyik a legnehezebb munka a világon?
- A tudósság, hogy tudósok vagyunk, az a legnehezebb munka
szerintem.
Mv.: - Miért?
- Azért nehéz, mert a tudósoknak egész nap dolgozni kell,
reggeltõl egész hajnalig szerintem.
Mv.: - És miért kell annyit dolgozniuk a tudósoknak.
- Azért mert mondjuk ha akárhol lehetnek turisták és ha
találnak valamit szerintem kell oda hívni tudóst, hogy megtudják
tõle, hogy mi az a dolog, amit õk találtak. Mondjuk dzsungelben
találhatnak majomkoponya csontot vagy akármit.
Mv.: - És kinek a legkönnyebb a munkája a világon?
- A doktor néniknek. Vagyis annak a doktor néninek, aki reggel
korán megy és ebéd után megy haza, annak a legkönnyebb a dolga.
Mv.: - Te könnyû vagy nehéz munkát szeretnél magadnak ha
majd felnõsz?
- Én újságíró szeretnék lenni vagy doktor néni.
Mv.: - Azt gondolom, hogy miért szeretnél doktor néni lenni.
Biztos azért mert kevés a munkája.
- Igen.
Mv.: - És miért szeretnél újságíró lenni?
- Azért, hogy írhassak történeteket meg emberekrõl.
Mv.: - Szerinted írni nehéz?
- Nem. Abból gondolom, hogy írni könnyû, mert
nyomtatógéppel írnak, de van hogy kézzel is. Nem túl könnyû.
Mv.: - Nemcsak leütni kell tudni a billentyûket, nemcsak
megfogni a töltõtollat és papírra vetni az írást, hanem ki
kell találni a gondolatokat. És az nem megy egyik pillanatról a
másikra.
- Szerintem magamról egy csomó történetet tudnék írni egy
perc alatt. Mondjuk azt, hogy az én gyerekkoromban nagyon jó volt
oviba járni meg nagyon jó volt ebéd után hazamenni meg az is jó
volt, hogy apukám van amikor ebéd után jött értem. Ezeket a
történeteket tudom magamról megírni.
Mv.: - Ennek a napnak vagy ennek a történetnek melyik a
legérdekesebb pillanata?
- Szerintem az, mikor hazamegyünk.
Mv.: - Melyik a legrosszabb pillanata, amit a legkevésbé
szeretsz?
- Korán kell fölkelnem, nagyon korán, még fél 6 után.
Mv.: - Te milyen címet adnál a te történetednek?
- Óvodában lenni jó, fölkelni rossz.



- Én orvosi egyetemet végeztem. Általános iskolás, második
osztálytól kezdve orvos akartam lenni. Jó tanuló voltam, nagyon
szerettem, de az életben nem lett belõlem olyan gyakorló orvos
amit az egyetemen elképzeltem. Másodév végén házasodtunk
össze a férjemmel, harmadéven született az elsõ gyermekünk,
aztán született ötödév végén egy. Akkor egy évet kihagytam,
ezt elõre megfontolt szándékkal elhatároztuk egy évet
halasztok, hogy békésen lehessek otthon a gyerekekkel. Hatodéven
született a harmadik gyermekünk és másfél éve voltam itthon,
mint anyuka amikor született a negyedik. Így aztán az egyetem
után ahogy itthon maradtam éveken keresztül a gyerekek körül
mozogtam és egyre jobban elkezdett hiányozni az, hogy de mi lesz a
szakmámmal. Teljesen elképzelhetetlen volt az, hogy ne kerüljek
valahogy vissza a szakmába, de azt már addigra láttam mire négy
gyermekem volt, hogy számomra a kórházi munka az ügyeletekkel a
hétvégékkel az nem fog mûködni, én nem bírom a gyerekeimet
olyan hosszú idõre elhagyni. Így aztán körülnéztem a
világban és a falusi eredetemnek megfelelõ közeg a
gyógynövények, a természetes életmód, a természethez való
közelség fogott meg és elkezdtem természetgyógyászat
irányába érdeklõdni. Mindenféle tanfolyamokra jártam és az
elsõ próbálkozásom, hogy munkába álljak 7 évvel az egyetem
befejezése után történt, amikor a legkisebb gyerekünk is már
nagycsoportos óvodás volt és gondoltam, hogy hát három
általános iskolás meg egy nagycsoportos óvodás mellõl hát
már nyugodtan elmehetek dolgozni és Kõbányán kezdtem el heti
két alkalommal az alkoholgondozóban rendelgetni. Úgy gondoltam,
hogy menni fog. Éltük is az életet, rohangáltunk, hordtuk a
gyerekeket a különbözõ különórákra meg egyeztettük a
programjainkat a férjemmel és rohanósan, de ment a dolog, míg
nem egy autóbaleset meg a legkisebb gyereknek a dislexiája
figyelmeztetett arra, hogy talán még sincsen minden olyan nagyon
rendben ebben a rohanós életünkben, mint ahogyan én azt hiszem.
És akkor hosszas vívódás után abbahagytam a dolgozást ismét
és megint visszavonultam anyukának. Most már sokkal tudatosabban,
mint elõször. Itt most már beláttam, hogy a családom egysége
és a gyermekeimnek a lelki egészsége az attól függ, hogy én
mennyire tudom nekik otthon a hátteret biztosítani az egészséges
fejlõdésükhöz. Nem mondom, hogy könnyû volt visszavonulni.
Nagyon nagy harcokat vívtam magammal, hogy mi lesz akkor most
velem.
Mv.: - Mit éreztél, amikor például akár egy gyereket víve
orvosi rendelõbe vagy kórházba kerültél, tehát orvosközelbe
kerültél?
- Hosszú éveken keresztül ilyenkor napokig azon gondolkodtam,
hogy hogyan lehetne megoldani, hogy én mégiscsak orvos lehessek.
Ezelõtt két évvel, amikor a harmadik lányunknak volt egy
köldöksérv mûtéte, akkor tapasztaltam elõször döbbenten,
hogy bementem egy kórházba és nem lett honvágyam a kórházszag
és az orvosi munka iránt. Szerencsére férjemmel mindig az volt
az elképzelésünk, hogy van ez a négy gyönyörû lányunk, de õk
amikor fölnevelõdnek és kiröpülnek, akkor mi még fiatal felnõttként
45-50 év közötti éveinket taposva szinte egy új életet
élhetünk, hiszen akkor 20 aktív év van az ember elõtt ugyanúgy
ahogy tulajdonképpen 20 aktív évet hagyott a háta mögött és
erre készültünk mindig, hogy akkor mi ketten új fiatalságot
érve majd fogunk valami nagyon jót csinálni az életben és úgy
tûnik, hogy valóban ez az elképzelésünk fog megvalósulni.
Rájöttem, hogy nagyon-nagyon fontos lenne, hogyha valami
pszichoterápiás végzettségem is lenne. És erre ezelõtt 4-5
évvel lett lehetõségem, egy családterápiás képzésben vettem
részt és most érzem azt, hogy így 44 éves korom idejére úgy
összeállt a fejemben az az orvostudomány, amit az egyetemen
tanultam, az része az orvostudománynak, amit a
természetgyógyászatban lehetett eltanulni és a pszichoterápia,
ami nélkül nem igen hiszem, hogy valóban egy ember tud
egészséges élethez hozzá lehet segíteni, de biztos vagyok
benne, hogy valahogy a testi és lelki gyógyítás terén fogok én
munkálkodni.
Mv.: - Emlékszel olyan idõkre amikor kifejezetten ilyen
fájdalmas veszteségként élted át azt, hogy nem dolgozol
orvosként? Hogy valamit úgy odaadtál, amire annyira készültél
gyerekkorodtól sikeres felvételivel, egyetemi évek alatt, hogy
valami úgy nincs.
- Nagyon sokszor vívódtam ezen, fõleg ahogy láttam az
egyetemi csoporttársaimat elõre haladni a pályájukon vagy
találkoztam velük valahol, hogy õk most hogy vannak. Sokszor a
szüleim is szembesítettek azzal, hogy elvégezted az egyetemet mi
lett belõled lányom. Sokszor nagyon nehéz harcokat vívtam
magammal. Voltak végigsírt éjszakáim és keserves napjaim, de
úgy gondolom, hogy akárhol van az ember keserves éjszakái és
végig napjai mindenképpen vannak. Ez hozzátartozik az embernek az
útkereséséhez. Rugalmasnak kell lenni, tudni kell változtatni
és mindig amit tanulunk az egy lehetõség. Hogy abból aztán mit
bontunk ki az meg tõlünk függ. Sokat gondolkodtam azon, hogy
milyen lenne az életem, hogyha dolgoznék, hogyha elmennék és 8
órát töltenék minimum egy munkahelyen, hazajönnék és még
akkor várna a háztartás és akkor mi van, hogyha szeretnék még
beszélgetni is a férjemmel meg a gyerekeimmel. Már ez önmagában
nem fér bele az életbe és akkor még hogy tudnám azt
átgondolni, hogy viszonylag egészségeseket egyen a család, vagy
hogy egy kicsikét el tudjunk menni kirándulni, vagy legyen idom
nekem elmenni futni és végül is úgy döntöttem, hogy egy olyan
túlterheltségben élnék akkor, hogy ha azt az életformát
választanám, amiben nem tudnám ezt a kiegyensúlyozott és
fiatalos életformát folytatni.
Mv.: - Te tudod a legjobban, hogy kellett egy anyagi háttér,
mert hiszen ezt mondhatjuk akár elvárásként édesanyáknak, hogy
tessék otthon maradni a gyerekek mellett, mert úgy vagyunk
kiegyensúlyozottak és boldogok és akkor a gyerekek ebbõl tudnak
elindulni, hogyha az anyagi háttér megoldható.
- Az anyagi háttér valóban rendkívül fontos, mégis
hangsúlyoznom kell a rugalmasságot. Mi 16 évig éltünk a férjem
szüleinek a házában, egy pincébõl átalakított lakásban.
Lassanként növelgettük azt a lakást ahogy születtek a gyerekek
és egyre kevésbé fértünk el. Így a lakásnak a csúcsmérete
az elérte a 60 négyzetmétert, de a belmagassága az nem érte el
azt, hogy lakásnak minõsíthetõ legyen és csak elõrefele voltak
ablakai, hátrafele a szobák azok már a földbe futottak bele és
ennek ellenére olyan boldogan éltünk a négy gyerekünkkel abban
a lakásban a minimálbér alatt, hogy nem éreztük azt, hogy az
anyagi nehézségek tennék tönkre az életünket.
Mv.: - Fölmerült az benned, hogy miként definiálod magad,
hogy te mi vagy? Orvosnõ, anya, feleség, vagy ezt nem is
próbáltad keresni.
- Ez egy nehéz idõszak ez valóban föltette nekem ezt a
kérdést, sõt inkább azt kell, hogy mondjam, hogy ez tisztázta
le bennem azt, hogy mi az én helyzetem a világban és egyértelmûen
letisztázódott, hogy én alapvetõen feleség vagyok, akinek az a
feladata, hogy a férjével nagyon jóba legyen és a gyerekeket a
lehetõ legjobban bocsássák útra. A legkisebb lányunk
dislexiája tanított meg arra, hogy hogyan tanuljam meg a saját
vágyaimat alárendelni egy másik ember fejlõdésének.
Mv.: - Hány éves vagy?
- Kettõ.
Mv.: - Kettõ csak.
- Igen.
Mv.: - Biztos, hogy nem több?
- Igen.
Mv.: - Melyik a te ágyad mutasd meg nekem.
- Ez.
Mv.: - És hogy kerülsz bele. Hát itt egy nagy rács van.
Belemászol minden este?
- Igen.
Mv.: - És mi van itt neked az ágyban?
- Egy Bambi.
Mv.: - Egy Bambi, ezzel szoktál aludni?
- Igen. Jó ha vele alszom.
Mv.: - Mesélsz neki?
- Igen.
Mv.: - És õ is mesél neked?
- Igen.
Mv.: - Mit?
- Hogy a papája elment az irodába.
Mv.: - Irodába ment a Bambi papája?
- Igen.
Mv.: - Mit csinál ott a Bambi papája?
- Dolgozik.
Mv.: - Sokat?
- Igen.
Mv.: - Reggel mikor megy el korán?
- Igen, nagyon korán.
Mv.: - És amíg a papája az irodában van addig a Bambi
szegény mit csinál?
- Õ még alszik.
Mv.: - Egész nap?
- Igen. És mikor felhúzom a papucsomat kimegyek a konyhába.
Mama odaviszi az ágyamba.
Mv.: - Mi van itt még ebben az ágyban?
- Van itt még egy maci.
Mv.: - Rengeteg macid van. Õk is mesélnek neked este?
- Igen.
Mv.: - Mindenkinek a papája elment?
- Igen. Azért mert dolguk van.
Mv.: - Mindenkinek a papájának sok dolga van.
- Igen.
Mv.: - Mamáknak nincsen sok dolga?
- Nem.
Mv.: - A mamák mit csinálnak?
- Hát, megfõzi a leveskét.