- Jó napot kívánok! K. Zs. vagyok. Két kislányom van, az egyik négy és a másik három hónapos. És a négy és félévesnek körülbelül egy éve, tehát mikor a kiscsoportos ovit kezdte és elmúlt az ovi varázsa, tehát körülbelül egy év rémálmai kezdõdtek. Nagyon megijedtünk, több mindent kipróbáltunk, orvosnál is voltam vele, pszichológusnál is voltam vele, de nem tudtunk zöld ágra vergõdni. Miután megszületett a kicsi, a rémálmok elmaradtak, olyan jó másfél, két hónapra, majd mostanában megint újra kezdõdtek. Nagyon sokat beszélgettünk a kislánnyal, nagy harmónia van itthon, tehát azt se mondhatom, hogy kések repülnek a levegõben, hogy sokat civakodnának a szülõk, de nem tudok már, tehát az, hogy elalvás után körülbelül fél órával, háromnegyed órával fölsír.

K.Zs.: - Nem tudom vele reprodukáltatni, próbáltam vele lerajzoltatni, próbáltam akkor olyan szintre hozni, hogy ezt el tudja mesélni, de csak annyit mond mindig, hogy valami volt itt a szobában, vagy valami kimászott a szekrénybõl, de ezt mindig azután mondja, hogy várjál anya gondolkodom és én már tudom, hogy amikor azt mondja, hogy akkor gyorsan igyekszik kitalálni valamit.

K.Zs.: - Még akkor rögtön éjszaka, mert már tudom, hogy mi a menetrendje, tehát az ölembe ültetem, simogatom, próbálom elérni azt, hogy fölébredjen, mert alszik, de nyitott szemmel sír bele a világba és rémítõ.

K.Zs.: - Igen.

K.Zs.: - Ez is változó. Általában szívesen megy az óvodába, de amikor elviszem az óvodába, sokszor úgy jön haza, hogy anya mikor lesz szabadnap, mikor maradhatok itthon. De ha itthon van, akkor újra azt kérdezi, mikor mehetek már óvodába? A kistestvérével nincsen semmi konkfliktusa, nagyon sokszor, amikor megkérem, hogy segítsen nekem ott a baba körül, akkor inkább azt mondja, hogy megyek rajzolok, vagy most mennem kell képeskönyveket nézegetni, vagy most írni kezdek, tehát olyan nagy traumát nem okozott neki úgy érzem a kistestvére születése.

K.Zs.: - Õt.

K.Zs.: - Nem. Mert szinte mindenki tudja, hogy nagyon goromba tud lenni. Érdekes módon, hogy amikor a picit hazahoztuk a kórházból, akkor mindenki, aki hozzám jött meg a picihez ment, valahogy látta rajta, hogy elõször a nagylányt kell babusgatni, neki kell gratulálni, hogy kistestvére született, hozzá kell oda ülni, hogy megnézze, hogy mit rajzol és csak utána jöttek a picihez.

K.Zs.: - Azt mondta nekem, hogy a rajzai alapján, mivel a rajzai kiegyensúlyozottak, színesek, a beszélgetések alapján majd kinövi.

- Kozek Lilla pszichológus: - Reményeim szerint igen. Tehát azt tudom mondani az édesanyának, hogy tartson ki, nagyon megértem õt, hogy amellett, hogy éjszaka is szoptat, meg minden egyéb gondja van még hozzá is, a nagyobb kislányához is fölkel, türelmes, ez tényleg nagyon jó dolog. És ezért is gondolom, hogy ki fogja nõni ez a kislány. Amit még tehet amellett, hogy a felriadáskor próbálja visszahozni a valóságba, tehát õ is mondja, hogy próbálja fölébreszteni és megnyugtatni, az az, hogy megpróbálja megtanítani neki a fantázia és a valóság elkülönítését. Ez minden gyereknek évek munkája, hogy ezt biztonsággal meg tudják tenni, de érdemes elkezdeni és a szülõ szempontjából tudatosan végigvinni ezt a dolgot azzal, hogy mesélek, azzal, hogy a gyereket meséltetem, mert az természetes, hogy a gyerekben van valamennyi szorongás. A gyermekben nemcsak az idéz elõ szorongást, ha a szülei között konfliktus van vagy hogyha õ valamit rosszul tesz, leszidják, hanem egyszerûen az élet velejárója, hogy õ kicsi, sok mindenben tehetetlennek érzi magát vagy nem elég ügyesnek, nem képesnek bizonyos dolgokra és ez maga ad egyfajta szorongást a mindennapokban.

K.L.: - És ez a feszültség jelenik meg a rémálmaiban.

K.L.: - A gyerekek rémálmai különösen az óvódás kori rémálmok, azok ritka, hogy tematikusak lennének. Tehát, hogy valamiféle történetet vinnének végig, hanem valami olyasmi, hogy jaj egy tigris bejött a szobába, vagy jaj istenem valami nagy vadállat motoszkál a szekrényben és akkor a gyerek, amikor ezt álmodja, sokszor mi sem rendelkezünk az álomtudattal, de biztos minden felnõtt fel tud idézni olyan álmot, amikor azt mondja, hogy és azért én tudtam, hogy álmodom, ami éppen történik és ezért nem féltem annyira. De a gyerekben ez nincs benne. A gyerek azt mondja, hogy ez van. A tigris ott van az ágyam alatt.

K.L.: - A pszichológiában sokszor nagyon hasznos az álmok szimbólumát megkeresni, de azt gondolom, hogy még a nagyon korai álmoknál, amik felvillanások és a gyerek maga se tudja felidézni, egyszerûen nincs nagyon értelme a nyomába eredni ezeknek a témáknak. Tehát amikor az anya megkérdezi, hogy és mit álmodtál? És azt mondja, hogy várj, gondolkozom, akkor valószínû, tényleg valószínû, hogy nem a tényleges álmát fogja mondani.

K.L.: - Mert hát nem emlékszik már rá egészen biztosan. Vagy amire emlékszik, azt még kiegészíti és akkor a végén mond valamit, de mindenesetre pszichológiai szempontból nem elsõ kézbõl jövõ nyersanyag az, amit õ elmond. És ilyen szempontból már én nem gondolom, hogy ezt nagyon muszáj lenne értelmezni.

K.L.: - Azt gondolom, hogy a rémálmok azok a természetes és normális szorongás szintnek az egyik levezetési lehetõségei. A másik, amit az anyuka is csinál, hogy rajzoltatja. Nem feltétlenül muszáj ezeket kapcsolatba hozni az álmokkal a rajzolást meg egyik szimbolikus tevékenységet se. De hogyha megnyitja ennek a négy és féléves kislánynak az utat, hogyha együtt végigjárják az ösvényt, ami a szimbólumokhoz és a fantázia világához vezet, hogyha ez biztossá teszi az utat, akkor a szorongás lassan az éjszakából és a tudat által nem kontrollálható idõszakból átkerül a tudatosan kontrollálható idõszakba. Abba, amikor a gyerek rajzol, amikor együtt mesélünk, amikor hallgatja azt, amit neki mesélnek, amikor színházasat játszik, amikor bábozik, amikor jelmezbe öltözik, amikor a fantázia világában él és a szimbólumaival dolgozik.

K.L.: - Én azt gondolom, hogy amikor a gyerek elmondja, hogy és ezt álmodtam, és pontosan, tehát nagyjából a gyereken látom azt, hogy õ tényleg azt mondja el, amire az álmából emlékszik, akkor már tudunk valamiféle tartalomról beszélni, hogyha õ ezt már föl tudja idézni.

K.L.: - Álmodhat azzal, ami aznap történik, csak az alapkérdés az az volt, hogy érdemes-e ezeket kutatnunk, érdemes-e ezeket értelmeznünk. Én azt gondolom, hogy annyi más út van a gyerek belsõ világához, hogyha muszáj használjuk ezt is, de különösebb jelentõséget semmiképpen ne tulajdonítsunk az álmok tematikájának.

K.L.: - Igen, ahogy megtanulja elkülöníteni az álmot a fantáziát, a valóságot, ezeket a tartományokat, úgy egyre inkább, akár ha még rosszat is álmodik legfeljebb reggel azt mondja, hogy ó anya, olyan cudar éjszakám volt, rosszat álmodtam.

K.L.: - De már nem riad föl. Tehát a gyermek nem attól riad fel, hogy rosszat álmodik, hanem az, hogy rossz történik vele a valóságban. És ez az, ami megijeszti és ez az, ami miatt sírva fakad és ami végül is a szülõt is fölébreszti és ami miatt a szülõ is bemegy a szobába. Amikor már tudja azt mondani, hogy alszom, álmodok, tehát van egyfajta tapasztalata errõl, akkor ezek szép lassan az idõvel elenyésznek. Amit lehet csinálni vagy hogyha tényleg konkrétan meg tudja fogalmazni, hogy mi az, ami megijesztette õt, akkor lehet neki a kezébe eszközöket adni. Tehát azt mondja, hogy apa én úgy félek, hogy egy tigris van az ágyam alatt, ez nem mindig álomban jön elõ, ez néha egy félelem, akkor erre talán az a legszerencsésebb, ha azt mondja neki az ember, hogy nézd, adok neked egy varázspálcát, ha erre azt mondod, hogy csiribu-csiribá vagy az orrára koppintasz a tigrisnek, akkor téged fog szolgálni. És nem tudom, itt õriz téged, hogy senki ne bánthasson az éjjel. Ez lesz a te kis házitigrised. Tehát hogyha azt mondom a gyereknek, hogy nem mondasz igazat, vagy benéztem az ágyad alá, nyugodj meg semmiféle tigris nincs ott, én láttam, a nagymama is megnézte, tényleg nincs ott tigris, a gyerek attól még nem fogja elhinni, hogy nincs ott tigris, ha benéz õ se fogja látni, de a félelme megmarad, a szorongása megmarad. És ebben tudunk neki segíteni, hogyha azt mondjuk, hogy ami a fantáziádban létezik, a tigris, ahhoz én adok egy eszközt, hogy a fantáziában megküzdj vele. Tessék itt a varázspálca.

- Vendégünk a stúdióban Kozek Lilla pszichológus, aki várja az önök kérdéseit.

- Jó napot kívánok! Három és féléves gyerekkel kapcsolatban szeretném kérdezni azt, hogy a beszédfejlõdéssel kapcsolatban, az ikes igéket.

- Van-e remény arra, hogy jól fog ragozni, mert hullámokban szokott, vagy mindent m-mel vagy mindent kával.

- Minden ikes igére jellemzõ, hogy vagy azt mondja, hogy eszem, iszom, alszom, jövöm, megyem, vagy jövök megyek, eszek, iszok, alszok.

- Az ikes igékkel kapcsolatban nekem nagyon széles körû rossz tapasztalataim vannak.

- Meg általában a felnõttek rosszul ragozzák az ikes igéket.

- Csak mindig javítom és akkor azt õ kijavítja, de az neki nem jelenti azt, hogy a másikat is jól mondja, hanem csak az összeset m-mel fogja mondani akkor egy ideig.

- Igen, amikor beszél, akkor én mondom, hogy mit tudom én azt mondja, hogy jövöm az asztalhoz, akkor én mondom, hogy jövök. Akkor õ is mondja utánam, hogy jövök az asztalhoz.

- Ilyen problémája nincsen neki, ezek a javítások, ezek beépültek a mindennapokba, ez gördül tovább a beszéddel.

- És egyébként tisztán igen. Szójátékokat mond, három és félévesen.

- Hát nem tudom és javítsam folyamatosan? Van-e reményem arra, hogy fog disztingválni?

- Csabay Katalin logopédus: - Hát nekem egy kicsit mosolygós kérdés volt, mert azt hiszem így az anyuka egy kicsit teljesítménycentrikus, illetve a gyermeki nyelv fejlõdésével, nyilvánvaló, hogy nincs tisztában, mert nem szakember. Most három és féléves gyereknél még egyáltalán nem követelmény a fõnevek, igék adekvát használata. Legfõképpen nem a ragozott, a grammatikai szerkezeteknek a használata. Azt, hogy õ az ikes igét egyszer azt mondjam, hogy eszemm, iszomm, az tetszik neki valószínû, az édesanya is még megnyomja, tehát nyomatékosabb egy mmm kihallása, mondása egy zöngés hangnak, mint az, hogy eszek, iszok, ahol végül is a gyerek a szó végét lehet, hogy még le se hallja. Na most ez a beszédhang megkülönböztetõ képesség, a hangoknak a differenciáltsága általában 6 éves kor után alakul ki. Három és féléves gyereknél még azt mondjuk, pláne, hogyha már mindent mond és beszél, hogy szó sem lehet róla.

Cs.K.: - Nem. Nem. Hát a gyerek úgy, ahogy mondja, hát nyelvtanilag hogy lenne szabad egy három és féléves gyereket.

Cs.K.: - Hát nem kell kijavítani, mert ez spontán magától fog, nagyon sokat kell a gyereknek mesélni, élõ mesét, tehát nem a tévé elé ültetni, nagyon sokat kell neki mondani népi mondókákat,

Cs.K.: - Isten õrizz! Hát ez a legnagyobb vétség. A gyerekben ne adj Isten kialakulhat egy beszéd gátlás és egy olyan szorongás, vagy talán éppen egy késõbbi dadogásnak a melegágya lehet.

- 14 óráig hívható mûsorunk a 328-8972-es telefonszámon. Vendégünk Kozek Lilla pszichológus, aki továbbra is várja az önök kérdéseit.

- Jó napot kívánok! Vidékrõl beszélek egy édesanya, akinek most egy harmadik osztályos kislánya és ilyen iskolaválasztás, illetve hát már az eldöntött dolog, de olyan bizonytalanul indulunk bele, mert most kezdõdött egy választás, illetve félévkor, hogy nyelvi tagozatra, intenzív nyelvi tagozatra ment az osztály egyik része, a másik része meg maradt egy sima tagozat nélküli osztályban. És a mi leánykánk itt a két osztály között, tehát az eredménye is olyan négyes, erõs négyes tanuló, itt lebegett a két lehetõség között és aztán mi úgy döntöttünk mégis, hogy a sima osztályban hagyjuk õt.

- Így van pontosan, beszéltünk nyelvtanárokkal az alsótagozatos nyelvtanulás problémáiról, nem igazán javasolták és igazából minden szempontból nekünk jó lenne egy ilyen sima osztály, csak itt olyan magatartásbeli problémákkal küszködõ gyerekek sokasága van, körülbelül hét-nyolc ilyen fiúcska van.

- Igen, igen, pontosan. És ugyanakkor viszont a másik oldalon ott, ahova ment volna nyelvi tagozatra nem igazán szimpatikus tanító néni tanította volna õt, tehát nem tudtam volna nyugodt lélekkel elengedni ebbe a tanító néni kezébe, hogy így mondjam.

- Pontosan és az én lányom meg szerette a tanító nénit, aki szigorúan, de kedvesen nevelte és tanította õt, mi is ezt tartjuk itthon. De itt úgy tûnik, hogy a kedvessége ennek a tanító néninek kevésbé van jelen ott az osztályban.

- Németet. Hát ilyen nyelvfürdõt vettek, tehát ilyen játékos volt az elmúlt két évben, de igazán nincs kimondottan jó nyelvérzéke, hát azért nehéz ilyen korban még ezt megállapítani.

- De, de pontosan a játékosságából fakad. Nagyon jó két nyelvtanára volt, tehát tényleg ez egy igazi nyelvfürdõ volt, tehát nem vitte túlzásba a követelményt, tehát szerette volna, inkább nekünk ez a problémánk, hogy olyan az életvitelünk, hogy mi szeretjük itthon játszatni a gyereket. Tetszik érteni? Ritmikára nevelni és örvendeni a mindennapoknak. Most utánakérdeztem, hogy akik a tagozatra járnak erõs követelményekkel, alig van szabadidejük. A sima osztályokban szinte minden iskolában pedig igen, hogy is mondjam, egy kicsit elhanyagoló családok szülei, magatartásbeli problémák, a gyengébb tanulók, azt hiszem nem kell nagyon körülírnom.

- Én azt hiszem, hogy a tanulásában nem, mert itt azért helytáll, meg serkenteni fogjuk, inkább a magatartás. Odáig eljutottunk a második év végén, hogy nem igazán szeretett emiatt az idétlen fiús kis csoport miatt már iskolába járni.

- Hát most két barátnõje volt, de a két lány átment a német tagozatra.

- Hát igazából ezt nem tettük így fel a kérdést.

- Én azt gondolom, hogy itt ebben az esetben meg lehet õt kérdezni, de a döntés azért elsõsorban a mi hatáskörünk, nem láthatja õ még annak a következményeit, mi sem nagyon látjuk, ez igaz.

-Varró Gábor pszichiáter: Minél kisebb a gyerek, annál fontosabb a számára az a biztonságot nyújtó érzelmi környezet, amelyre késõbb majd rá lehet építeni azt a teljesítménycentrikusságot, amely nyilvánvaló abból fakad, hogy egyrészt a szülõknek milyenek az elvárásaik, hogy a gyerek milyen mintákat kap és ebbõl következõen õneki milyen lesz a saját maga felé nyújtott elvárása. Na most a konkrét esetben nagyon érdekes volt a mama két kifejezése, amit így megjegyeztem magamnak a nyelvfürdõ és örvendeni a mindennapokban. Azért örültem ennek a felvetésnek, mert nyitott volt a mama. Sok szülõnél, akik elõször fordulnak hozzánk az a probléma, hogy miközben nyitottnak tûnnek, valahol belül már mégis õk eldöntötték azt, hogy milyen megoldást választanak. Errõl mamáról éreztem azt, hogy mind a két oldalt reálisan és tüzetesen megvizsgálta, hogy milyen elõnyei és milyen hátrányai lennének abban az esetben, ha akár átvinné a lányát, akár hagyná ebben az osztályban. Na most, amit az elején említettem, minél kisebb a gyerek, annál fontosabb a számára az, hogy kapjon egy olyan érzelmi támaszt, amire aztán rá lehet építeni azt, hogy milyen teljesítményt fog nyújtani. Na most ez nyilvánvalóan egyrészt korfüggõ is, másrészt pedig személyiségfüggõ is. Egy 9-10 éves kislány, ahogy az esetünkben ez történik, valóban már abban a helyzetben van, ahol látjuk, hogy ki az a személyiség, akinek több érzelmi támaszra van szüksége még ebben a korban is és ki az, aki már kevésbé így mûködik, hanem sokkal több idejét tudja eltölteni azzal, hogy bizonyos teljesítményeket kihoz magából.

V.G.: - Miközben úgy érzem, hogy a mama teljesen nyitott ebben a kérdésben, egy hibát talán elkövetett, illetve hát nem tudjuk, hogy ez pontosan megtörtént-e ez a hiba, vagy milyen formában történt meg, hogy a gyerekkel õ milyen mélységben beszélte meg. Tudniillik azt gondolom, hogyha a mama ilyen alaposan átgondolta a problémát, az 50 százalékban segíthet a helyzet a megoldásában, a másik 50 százalék azonban a gyerek kezében kellene, hogy legyen. Ha ismerem a saját gyerekem személyiségét, nagyjából tudom, hogy milyen teljesítményre képes és ismerem azokat a külsõ körülményeket, amely szerint döntenem kell, én azt gondolom, hogy akkor tudunk helyesen dönteni. Azt szoktam mondani ilyenkor a szülõknek, amikor iskolát választanak vagy iskolát váltanak és ez fõleg és nyilvánvaló inkább kisebb korosztályokra érvényes, akkor ne iskolát válasszanak, hanem pedagógust. Nézzék meg, hogy ki az a pedagógus, aki képes ennek a gyereknek megfelelni akár az érzelemcentrikusság, akár a teljesítménycentrikussága szempontjából. Éppen az utóbbi években gyorsult fel az a tendencia, hogy fõleg a teljesítményt tesszük elsõ helyre. Azt gondolom, hogy ez nem hiba abban esetben, amikor a gyerek egy stabil érzelmi háttérrel rendelkezik, megfelelõ képességei vannak arra, hogy az adott iskolát elvégezze és egy megfelelõ pedagógus áll rendelkezésre, hogy ezt a pluszt teljesítményt kihozza.

V.G.: - Én nem is arra helyezném a hangsúlyt, hogy nem a legjobb gyerekek, hanem arra, amit a mama konkrétan említett, hogy két olyan kislány, akivel komoly érzelmi kapcsolatban valószínûleg barátságban volt, szintén átkerült az elõbb említett osztályba. Na most ezért lenne nagyon fontos, hogy õk beszéljék meg ezt a gyerekkel, hogy õ mit gondol mind az iskolai követelményekrõl, mind a gyerekekhez fûzõdõ kapcsolatáról, mind a pedagógusokhoz fõzõdõ kapcsolatáról és ez alapján döntenek. Hiszen adott esetben lehet, hogy a tanárnõ nem szimpatikus a gyereknek, ugyanakkor az a két barátnõ, akik átkerültek a másik osztályba, sokkal fontosabb érzelmi kapcsolatot jelent a gyerek számára és ezáltal nemcsak érzelmileg érezheti stabilabban magát, hanem a teljesítménye is jobb lehet, tehát az esetleg addig dilemmaként jelentkezõ nyelvtanulása akár kevésbé problematikus is lehet. Na most nagyon fontos itt megjegyezni az idõtényezõt, vannak olyan esetek, amikor nem lehet errõl hirtelen dönteni, amikor akár hónapokig, akár egy-két évig is várunk azzal, hogy egy ilyen komoly változást igénylõ döntést végrehajtsunk, addig gyûlik össze annyi adat, hogy valójában a gyereknek mi lenne pozitívabb, inkább maradni az elõzõ környezetben vagy átkerülni egy másik csoportba.

V.G.: - Én azt gondolom, hogy éppen itt van arra szükség, hogy várjunk egy picit. Ebben az életkorban azt gondolom, hogyha egy átlagos képességû gyerekrõl van szó és nem egy túlkövetelõ osztályról, akkor ebben az életkorban és evvel a tempóval ezek a hátrányok behozhatóak. A visszatérést semmi esetre sem tartom jónak, ezért lenne szükség arra, hogy egy kicsit várjunk meghallgatva a kislányt, a pedagógusokat és az összes érzelmileg érintett személyt a gyermek közelében és összevetve ezeket a véleményeket egy bizonyos idõ után döntsünk.