Vendég a háznál
2002. április. 23.
Kossuth rádió, 13.05
- Nagyon szeretem tudni, hogy azokkal a riportokkal, azokkal a
tudósításokkal, információkkal, amelyek elhangzanak a mûsorban
végül is mi lesz. És amikor tavaly szó esett arról a
táborról, amelynek egyik vezetõje Szilágyi Éva nagyon sokan
jelentkeztek. Aztán amikor megjöttek a táborból, akkor nagyon
sokan megköszönték ezt a lehetõséget. Szóval jól érezték
magukat, akik vállalkoztak erre. Idén még nagyobb fába
vágjátok Éva a fejszéteket, mint tavaly.
Szilágyi Éva: - Így van.
R.: - Hány tábor lesz idén?
Sz.É.: - Idén bõvült a lehetõségek köre azzal, hogy elõször
szervezhetünk tábort Spanyolországban, ez lesz az elsõ tábor a
nyáron, június 20-án fogunk indulni és július 1-jén érkezünk
meg. De lesz táborunk Német-Svájcban két helyen külön a
nagyobbaknak és a kisebbeknek is külön. Utána Belgiumban lesz
egy táborunk, ami szintén egy új kezdeményezés és hát egy
régi bejárt út az Anglia, ahova már 93 óta viszünk
csoportokat.
R.: - Többes számban beszélsz végig.
Ez a Gabonamag Alapítványt jelenti ez a többes szám, de én azt
gondolom, hogy te vagy a lelke ennek az egész dolognak, mintha
egész évben egy kicsit arra készülnél, hogy nyáron aztán
reggeltõl estig ötször huszonnégy órában, vagy nem is tudom
összesen ez hány nap, dolgozzál. Mi lelkesít téged ezekben a
táborokban Éva?
Sz.É.: - Nem tudom, hogy átéltél-e már olyan érzést,
amikor valamit tettél olyan motivációból, amit nem is nagyon
gondoltál meg. De jött magadból. Aztán meglepetéssel vettél a
kezedbe leveleket, ahol emberek szülõk, gyerekek leírják
részletesen azokat az élményeket, amikre nem számítottak. És
életükben elõször, de átélték.
R.: - Azt gondolom, hogy ez az életükben elõször kifejezés
nem azt jelenti, hogy életükben elõször látták meg a tengert,
vagy látták meg Angliában a Big Bent, hanem valami egészen
mást. Mi ez az életükben elõször?
Sz.É.: - Talán az a légkör, ami bejutott az életükbe, a
társaság, amit nyújthatott nekik, azok a beszélgetések, amiket
megszerveztünk, elõkészítettünk, de mégis a gyerekek spontán
kezdeményezésére bíztuk és nagyon mély nyomokat hagyott
bennük.
R.: - Szóval itt nem egy olyanfajta táborozásra kell gondolni,
amikor felülünk a buszra és reggeltõl estig nézzük a várost,
tehát nem elsõsorban az ismeretterjesztés a lényeg, ha jól
értem.
Sz.É.: - Nagyon jól érted. A lényeg az, hogy ami manapság az
életvitelünkbõl adódóan hiányzik, a gyerekek életébõl, nem
elsõsorban a család melegére gondolok, hanem inkább az
agyonhajszolt szülõk nem tudnak talán annyi idõt fordítani és
figyelmet a gyerekeikre, mint amennyit kellene, pontosan azért,
mert õk is túl vannak terhelve és ezeket a terheket nem
tudják hordozni büntetlenül. Tehát a gyerekeknél is észlelhetõ,
hogy szükségük van egy olyan plusz erõforrásra, ami nagyon sok
családban nem található meg pontosan a hajszolt életmód miatt.
R.: - És miért kell ehhez külföldre menni Éva?
Sz.É.: - Nem kell külföldre menni, ehhez elég lenne
Magyarországon is táborozni, de sok szülõt pontosan az motivál
arra, hogy a gyermekeit elengedje velünk vagy elküldje velünk,
hogy turizmus történik. Itt olyan kulturális bepillantások
idegen népek életébe, kultúrájába, amit egy magyarországi
tábor keretében nem tudnánk megejteni.
R.: - Szóval ez a mézesmadzag, ez a külföld.
Sz.É.: - Így is mondhatnánk.
R.: - Igen, mert ha az ember elmegy egy másik országba, akkor
egy picit most a szó jó értelmében próbálom ezt használni,
törvényen kívül érzi magát. Más szabályokat el tud fogadni,
mint amelyek között itthon él és talán ez a másfajta tartalmas
együttlét, ez is könnyebben jön, hogyha távol vagyunk
itthontól. Hánytól hány éves korig visztek gyerekeket?
Sz.É.: - 7 éves kortól tulajdonképpen iskolás korú
gyerekeket, de hát a valóság egy kicsit más, pontosan amiatt,
hogy sokan szeretnének újra és újra jönni és vannak gyerekek,
akik már ötször, hatszor eljöttek velünk táborokba, tehát
már kinõttek ebbõl az életkorból, de hát nincs szívünk azt
mondani, hogy csak azért, mert 16 éves lettél már nem jöhetsz
többet, így aztán vannak 16-17 évesek is.
R.: - Valljuk meg azért nem kevés pénz, amit a szülõnek
beruháznia kell.
Sz.É.:- Így van. Igen, hát ára van ezeknek az utaknak
nyilván, az autóbuszoknak a bérlése, a szállás és a gyerekek
ellátása, hát az pénzbe kerül nem beszélve a belépõkrõl, a
programokról, de valami szerény keretünk van arra, hogy indokolt
esetekben támogatást nyújtsunk azoknak a családoknak, akik
szeretnék a gyermekeiket küldeni, de mondjuk 10 ezer forint
esetleg hiányzik a költségvetésükbõl, ilyen mértékig tudunk
segíteni.
R.: - Jelentkezni még lehet azért, hiszen áprilisban vagyunk,
egyelõre tart a tanév és nagyon elõzetes gondolkodásban van
csak itt velünk a nyár. Telefonon hívhatnak benneteket?
Sz.É.: - Igen, telefonszámon lehet érdeklõdni a lehetõségrõl
igen, hát a budapesti számon lehet bennünket megtalálni. 06 1
276-9675-ös számon.
R.: - Azért még egy pillanatra én visszatérnék erre, hogy
azt mondod az a tapasztalatod, hogy itt többnyire olyan gyerekek
jelentkeznek és jelennek meg, akik itthon hát olyan szülõk
mellett, mint olyan sokan vagyunk így nagyon elfoglaltak,
magányosak ezek a gyerekek, vagy mifajta hiányokat érzékelsz
bennük elsõsorban.
Sz.É.: - Ez a fajta hiány és hiányérzet leleplezõdik
olyankor, amikor körbeülünk egy-egy foglalkozáson, akkor a
gyerekeknek a belsõ feszültsége kihozza a témákat. Azok a
dolgok, amik õket nyugtalanítják és kérdéseik vannak
dolgokról, ezeket bátorkodnak elõadni és a gyerekek nagyon
nyitottak, minden olyan értékre, ami sajnos kiveszõben van a
társadalomból.
R.: - Kikkel nehezebb, a kisebbekkel vagy a nagyobbakkal vagy
neked kik az izgalmasabbak?
Sz.É.: - Mindegyik korcsoportnak megvan a maga sajátossága. A
kicsik több játékot igényelnek velük más módon kell
beszélgetni. Este, amikor lefekszenek, öt-hat gyerek odaül egy
felnõtt köré és beszélgetnek és nagyon természetesen adják
magukat a gyerekek és az esti puszit is elkérik. A nagyok egészen
másképpen, nekik inkább a baráti attitûd hiányzik és azt kell
nyújtani. Éppen ezért a munkatársainknak az életkora nem
szokott magasabb lenni, mint harminc éves, tehát a gyerekek
barátnak tudhatják a munkatársat, ugyanakkor annyival idõsebbek
azért náluk, hogy felnézhetnek rá és mint tapasztalt felnõtthöz
közeledhetnek bizonyos kérdésekkel és ezt meg is teszik.
- A táborok iránt érdeklõdõk Szilágyi Zoltánné Évát
hívhatják a 276-9675-ös telefonszámon.
  
- Úgy volt, hogy édesanyámék nem nagyon voltak otthon és
így meg volt beszélve, hogy akkor egy nappal késõbb akkor
összegyûlik a család és akkor úgy lesz, hogy a Mikulás stb.
mert ugye az öcséim még gyerekek és meg volt beszélve
apukámmal, hogy átmegyünk a hétvégén és akkor vele meg ott
ünnepeljük. Otthon voltam egyedül egyik délután és akkor
lett volna nekünk a kis családi akármink anyukámékkal és
felhív apu, hogy miért nem megyek át hozzá most. Mondom, hát
apu én egyedül vagyok itthon, a fiú, meg senki nincsen itthon
rajtam kívül és hát hogy miért kéne átmennem, mert
anyuékkal van nekünk ilyen vacsora vagy ünnep vagy nem tudom
mi, hogy itt van nekünk ajándék, meg hogy egyébként is
Mikulás van. Hát merthogy itt van nekünk ajándék, meg hogy
egyébként is Mikulás van és hogy milyen dolog ez, hogy ennyit
nem tudunk megtenni, hogy átmenjünk. De mondom, hát
megbeszélted anyuval, hogy hét végén megyünk. Nem, de hát
most van Mikulás, meg stb. és fogta magát és dühöngve
lecsapta, hogy én nem megyek át hozzá. És egy öt perc múlva
felhívott a nagymamám is, hogy én hogy lehetek ennyire
kegyetlen, meg egy szemét, hogy nem vagyok képes átmenni az
apámhoz, aki ajándékot vesz nekem, pedig meg sem érdemlem és
annyira se kéne, hogy eszébe jussak, mert én így viselkedem
vele és hogy és akkor én meg megkérdeztem de hát figyelj most
átmegyek, akkor úgy is csak fogom hallgatni, hogy mi az, hogy
nem jöttem el, akkor meg miért és akkor erre föl jött az,
hogy én ilyen, meg olyan vagyok és hogy ez az egész család
miattam, meg hogy szenvednek miattam, meg hogy ennyi nincsen
bennem és közölte velem, hogy csak legyek a tudatában, hogyha
édesapámmal bármi történne, akkor gyakorlatilag én öltem
meg õt és hogy miattam van az egész és miattam fog meghalni,
meg én teszem tönkre azt a családot, mert így meg úgy
szenvednek miattam, mert én ilyen, meg olyan vagyok. És mondjuk
azóta sem tudok aludni amiatt, hogy felriadok éjszakánként,
meg olyan álmaim vannak.
R.: - És anyukádnak mondtad ezt a konfliktust?
- Meséltem igen.
R.: - És õ mit szólt ehhez?
- Nagyon mérges volt a nagymamámra is, hogy lehet ilyet
mondani egy gyereknek.
R.: - És azóta beszéltetek egymással?
- Nem. Annyit mondtam neki, hogy nem tudok aludni, de azt is
csak jó egy másfél hónappal utána. Annyit mondott, hogy
menjek el pszichológushoz.
R.: - És elmentél?
- Nem.
R.: - És azóta se tudsz aludni ettõl?
- Most már azért jobb, de még mindig van, hogy felriadok,
mert ilyen visszatérõ álmom van ezzel kapcsolatban és olyan,
hogy még most is felriadok rá, hogy leizzadva és akkor csak
úgy emlékszem rá, hogy ezt álmodtam. Kimegyek iszok,
visszamegyek és akkor utána tudok aludni, csak olyan rossz, mert
tudom, hogy igazából nem így van, csak azt mondom, akinek
egyszer ilyet mondanak, annyira benne van az, hogy akármit
csinálok és tényleg akármit csinálok, apukám azóta bármit
mond, én rohanok, mert magammal szemben valahogy nem tudom
megtenni azt, hogy ne, mert annyira ott cseng a fülemben.
R.: - Tehát akkor most sehol se jó, se anyunál, se apunál.
- Hát tulajdonképpen sehol, azt hiszem, hogy másoknak sokkal
rosszabb.
R.: - Mikor váltak el a szüleid?
- 11 éves koromban költöztek külön és tulajdonképpen
akkor intézték a válást is, amikor szétköltöztek.
Édesanyámmal élek, meg a testvéreimmel, meg tulajdonképpen a
nevelõapámmal, de mondjuk ezt igazából nem használnám azt a
szót, mert nekünk annyira nincs így egymással semmilyen
kapcsolatunk, szóval végül is édesanyámmal, az élettársa
él még velünk.
R.: - Ez fáj, hogy nincs kapcsolatotok, mit szeretnél?
- Nagyon szerettem volna mindig jobb lenni, mert amióta benne
vagyok ebben, azóta én vagyok a rossz, meg a gonosz, mindig,
mindenki jobb volt nálam, meg szebb volt, meg okosabb és annyira
szerettem volna én sokáig megfelelni, hogy átérezzem, hogy
egyenrangú vagyok a többivel, a két öcsémmel, anyummal. Nem
én vagyok az, aki ki van rekesztve vagy nem tudom, aki a fekete
bárány, de az az igazság, hogy amikor az ember olyan sok idõt
feccöl bele valamibe és nem érez semmit, hogy visszajönne
hozzá, akkor azt hiszem, hogy nem szeretnék vele sajnos olyan
érzelmeket, meg iszonyú erõ pazarolni olyan dolgokra, ami
úgysem jön létre.
R.: - Ki mondja azt, hogy te vagy a rossz, meg a gonosz?
- Nem is az, hogy a rossz, meg a gonosz, hanem a mostoha
apámmal sosem volt olyan kapcsolatunk. Valahogy én annyira
kiszorultam ebbõl az életbõl, hogy a testvéreim még nagyon
kicsik voltak, amikor õk összekerültek és õket
tulajdonképpen õk még együtt nevelik fel, mert most én nem,
semmisem volt igazán elég jó, pedig nem tanultam soha rosszul,
azért segítettem otthon mindig, testvéreimre sokat vigyáztam,
én nem érzem magam egyáltalán rosszabbnak a többieknél.
Pedig abszolút ez volt velem éreztetve és ez annyira felõrli
az embert, hogyha úgy nem kap semmit, hiába próbál, meg
igyekszik.
R.: - Úgy érzed, hogy nem szeretnek? Se anyukád, sem a nevelõapád?
- Ez egy olyan bonyolult érzés, mert anyukám persze, hogy
szeret, hát a lánya vagyok, mit csináljon velem, csak valahogy
nem úgy, mint ahogy szeretném vagy nem tudom vagy csak nem tudja
kimutatni vagy mondjuk õ is sokat dolgozik. Este hazajön,
fáradt.
R.: - Mi az, ami hiányzik neked, mire vágysz?
- Az a családi élet dolog, ez valahogy úgy kimaradt. Mert
amíg együtt éltek a szüleim, addig sem volt feltétlenül jobb
vagy... Máshol ott meg volt a nagy látszat, persze jogászok,
meg három gyerek, meg ház, kocsi, tényleg úgy szépen nézett
ki az egész, olyan tökéletes volt kívülrõl, de mindig ott
volt az a feszültség. Ott is valahogy nem volt meg az, hogy az
embernek családja van, hanem az ember együtt él még két felnõtt
emberrel, meg két kisgyerekkel, akik állandóan marják egymást
és úgy nagyon-nagyon sokszor a gyerekeken vezetik le.
R.: - Mindig úgy érezted, hogy kívülálló vagy ebben a
családban, nem tartozol bele?
- Nem, amíg együtt éltünk, addig éreztem, hogy
beletartozok, ott nem azzal volt a probléma, hanem ott nem volt
jó beletartozni ilyen környezetbe. Ott az volt a hiba, hogy nem
volt igazából család, ugye természetesen ezért mentek
õk szét, hogy ezért nem maradt együtt.
R.: - És most úgy érzed, hogy kívülálló vagy ebben az
új családban?
- Nem úgy érzem, hogy felesleges vagyok vagy úgy érzem,
hogy nem tartozom bele, de amikor úgy az ember hazamegy és akkor
köszön és van hogy még vissza se köszön neki egy ember, akit
hiába szeret az anya és hiába kell ezért is neki elfogadnia,
mert ugye nincsen jogom, nincsen jogom rosszat mondani rá, hogyha
az a mamám boldog vele meg hogyha szereti, meg hogyha a
testvéreim is szeretik, csak nagyon-nagyon rosszulesik és nagyon
nehéz ezt feldolgozni.
R.: - Beszéltél errõl anyukáddal, hogy a mostohaapád még
csak nem is köszön neked?
- Persze, mindig feljön csak akkor meg õ rakja mûsorra azt,
hogy de igenis, merthogy azért van ebben igazság, mert rendetlen
vagyok, meg ilyen vagyok, meg olyan vagyok, meg olyan, amilyen és
hogy õ engem nem tud megvédeni, sõt nem is akar megvédeni,
amíg én ilyen támadási felületeket hagyok magamon, hogy abba
lehessen belekötni vagy valami.
R.: - És te hagysz magadon ilyen támadási felületeket?
Rendetlen vagy és nem pakolsz össze a szobádban?
- Szóval most nyilván, amikor én is hazaérek, mert
könyvtárban ücsörögtem egész délután meg itt, ott, amott,
esetleg beesek én fáradtan az ágyba, akkor nem biztos, hogy az
lesz az elsõ dolgom, hogy összehajtogatom a lepedõt, meg
kihúzogatom vagy nem tudom, szóval biztos rossz lehet egy 15
éves gyerekkel, én ezt abszolút elhiszem, mert meg tudom
érteni, csak tényleg ez valahogy olyan, mintha új életük kezdõdött
volna és én ebbe már nem illek bele. Pont azért, mert ilyen
nagy vagyok.
R.: - Úgy érzed, hogy anyukád nem áll ki melletted?
- Úgy, abszolút. De nem igazán hibáztatom érte.
R.: - És mi ebbõl a kivezetõ út, a megoldás?
- Hát nem tudom, hát így kompromisszumot kell kötni vagy
én próbálok alkalmazkodni. Szóval ez nagyon nehéz még akkor
is, hogyha így vagy úgy megkeserítik tulajdonképpen, mert ugye
az ember szívesen próbál alkalmazkodni, tényleg igyekszem
kerülni is, meg úgy elhúzódok tõle vagy nem tudom. Aztán
utána megpróbálok a gimnázium befejezése után elköltözni
otthonról mást nem tudok tenni, mert igazából hát hova
mehetnék? Hát most elmehetnék kollégiumba, de így nem
hagynák, hogy így Pesten költözzek el.
R.: - Ezt mondtad már anyukádnak, hogy el akarsz költözni?
- Nem, csak annyit, hogy a gimnázium után.
R.: - És mit mondott erre?
- Nem emlékszem, hogy így mondott volna különösebben
reagált volna rá. 19 évesen fogom kijárni, most utána lehet,
hogy még kimegyek külföldre vagy valami, csak ami messze
legyen. Vagy hogy el tudjak szakadni ebbõl.
R.: - Szeretnél már most elszakadni?
- Persze, szeretnék nagyon.
R.: - És erre mit szólt anyukád, hogy máris szeretnél
elszakadni? Nem mondta, hogy maradj kislányom.
- Ezt így nem mondtam neki, de hát nyilván érzi, nem
hiszem, hogy mondaná vagy nem tudom, hogy mondaná-e, hogyha ott
lennénk és arról lenne szó, hogy most itt van ez a helyzet és
akkor ez így nem jó és én elmegyek.
R.: - Az a baj, hogy édesanyád nem ragaszkodik eléggé
hozzád és nem véd meg a nevelõapáddal szemben?
- Én úgy érzem, hogy mellettem is kiállhatnának jobban
vagy hogy érezzem azért, hogy hozzám is ragaszkodnak
akármilyen vagyok. Persze megvannak a magam hibái, de hát kinek
nincs meg. Õk se tökéletesek ugyanúgy, ahogy én nem.
R.: - Mi van édesapáddal?
- Válás után neki nagyon-nagyon, sõt már elõtte is nagyon
sok problémája volt, alkohol és nem nagyon hagyta, hogy
segítsenek neki vagy nem is tudom. Nem érzem azt, hogy az apám
egyáltalán, hiába átmegyek és akkor ilyen közhelyekrõl
beszélgetünk és nem is tudok és nem is akarok neki így
elmondani komolyabb dolgokat, mert milyen alapon, hát nem éli az
életem, gyakorlatilag nem is ismer. Nem tudom, én úgy vagyok
vele, hogy én átmentem és akkor ott is az volt, hogy én így,
meg én úgy, meg az anyád így, meg az anyád úgy és akkor
most az milyen, hogyha nekem szidja az édesapám az
édesanyámat. Pedig nincs is igaza és megvédtem és akkor meg
én voltam a rossz, meg a gonosz, meg a szemét és az ember azt
mondja, hogy akkor erre így nincsen szükség. És most én nem
fogok azért átmenni, hogy még ott is pluszban bántsanak. Nem?
  
Csutoros Gergely jegyzete.
- Hát szóval errõl elég nehéz beszélni. Ti persze azt
hiszitek, hogy a gyerekek csak nektek nem beszélnek errõl. Hát
nem. Egymás közt sem beszélik meg. Mert egyszerûen ciki. Hát
mit lehet arról beszélni, hogy elváltak a szüleid? Ma a te
faterodék hogyan veszekszenek, a Mutter hogy sír a konyhában.
Á, csak a felnõttek gondolják azt, hogy errõl a gyerekek
legalább egymás között beszélnek. Inkább csak remélik. Ha
már hozzájuk egy mukkot sem szól a gyerek, akkor legalább
egymás közt biztosan megbeszélik. De nem. Egymás közt sem.
Mert gáz. Mert minden gyerek szégyelli, ha elválnak a szülei.
Talán azért, mert nem voltak elég okosak ahhoz, hogy együtt
maradjanak. Szégyelli a suliban, a haverok elõtt még akkor is,
ha az ismerõsei közül minden másodiknak szétmentek az
öregjei. Akinek nem mentek szét, azoknak meg folyamatosan
balhéznak. Az meg azért gáz. De még mindig jobb. Inkább
szedjék szét egymást, csak legyenek együtt. Akkor még van
esély. Persze ezt leginkább a kicsik gondolják vagy érzik
így. A nagyok már tudják, hogy néha nincs remény, már annyi
sérelmet okoztak egymásnak, hogy azt már nem lehet
megbocsájtani. Vagyis szerintem meg lehetne, ha tiszta lappal
indulnának, de ezt nem tudják megcsinálni. Már egész kis
dolgokon is egymásnak ugranak, hogy vágod a kenyeret, miért
hagyod égve a villanyt, már megint miért
szellõztetsz? Ilyenek. Egyszerûen valami iszonyú keszkó gyûlt
össze bennük. Nem tudják hol levezetni csak egymáson, meg
rajtunk. És akkor áll a balhé. Szerintem õket is baromira
zavarja ez. Hát nem mindegy, hogy hogy vágja a kenyeret? Meg
mikor szellõztet? Ha nem lenne bennük az az összegyûlt
indulat, õk maguk is csak röhögnének az egészen. Az a
legrosszabb, hogy a gyerekek ezt mind értik, de nem fér a
fejükbe, hogy a felnõttek miért nem látják át. Hogy a
fenébe van az, hogy egyik se tud a saját berögzött dilijeibõl
engedni? Legalább egy kicsit. Máris jobb lenne a helyzet.
Rosszabbak, mint a kis pisisek a homokozóban. Add ide, ez a
enyém, nem is, az enyém. És közben mind a kettõ látja, hogy
ott van mellettük egy ugyanakkora, ugyanolyan színû, ugyanolyan
formájú játék. Mégis az kell, ami a másik kezében van.
Pontosan ilyenek õk is. Egy tapodtat sem engednek magukból
és ha már nem úgy áll a cipõ az elõszobában, ahogy
elképzelték, akkor jön az üvöltés. És persze attól, hogy
elõre tudják valamin megint össze fognak veszni, úgy jönnek
haza, hogy a gyomruk a torkukban van. Hát persze, hogy mindenen
felkapják a vizet. És még mondok valamit. Amellett, hogy a
gyerekek szégyellik, hogy veszekszenek a szüleik, meg hogy
elváltak és amellett, hogy ez borzasztóan bántja õket, még
saját magukat is hibáztatják. Hidd el, a gyerekek saját
magukat hibáztatják és elkezdenek úgy viselkedni, hogy megelõzzék
a családi balhét. Minden trükköt kitalálnak, hogy
elkerüljék a veszekedést és kibékítsék a szüleiket. Persze
ettõl idétlenek lesznek és ettõl megint kiborul a bili. Akkor
aztán megint magukat hibáztatják, hogy miattuk van az egész.
Szóval a gyerekek sosem beszélnek errõl, mégis minden haver
tudja, hogy kinél van otthon gáz. Egyszer még elsõsök voltunk
a gimiben és boroztunk. A patak parton üldögéltünk és én
marhára kiakadtam. Sírtam, meg ilyenek, de nem mondtam semmit. A
többiek persze egybõl levették a drótot, de csak negyedikben
mesélték el, hogy pontosan tudták mi a dörgés. Nem kell errõl
beszélni. Ami szomorú, arról minek még beszélni is. Mindenki
úgy tesz, mintha nem érdekelné a dolog, vonogatja a vállát,
meg ilyenek. Közben meg igazából csak ez foglalkoztatja.
Mesélek erre egy sztorit. A szüleim már elváltak vagy
válófélben voltak nem tudom, mindegy. Egy vasárnap délelõtt
találkoztam apámmal meg az új barátnõjével, akit már régen
ismert. Tök jó idõ volt, sütött a nap, meleg is volt és a Hõsök
terén beültünk a Mûjégpálya vagy csónakázó tó
éttermébe. Kiültünk a teraszra. Igazából marha jó hely.
Lombos fák, Városliget, forgalom, híd, csónakázótó meg
ilyenek. Tényleg nagyon jó az egész, persze a haverokkal. No
mindegy. Kiültünk oda, ebédet rendeltünk, de valahogy olyan
furcsa volt nekem az egész. Az, hogy most hárman miért is
ülünk itt? És akkor az apám elkezdte mondani, hogy õ majd
feleségül veszi az Évát. Meg is kérdezte mit szólok ehhez?
Hát csak ültem ott, hallgattam és arra gondoltam, hogy nem
szeretnék most itt lenni. Otthon szeretnék lenni és a
biciklimet szerelni. Megittam az ásványvizem és azt mondtam,
nekem ehhez az egészhez semmi közöm. Nem érdekel. Fogtam magam
otthagytam õket és hazamentem és tényleg biciklit szereltem.
Akkor úgy éreztem, hogy nem érdekel ez az egész és úgy is
viselkedtem. Persze hát csak ez érdekelt, csak évek alatt
beletörõdtem, hogy így alakultak a dolgok. Persze az apám nem
vette el az Évát. És tudod anyám barátjával is így
viselkedtem. Önkéntelenül, nem direkt, nem akarattal. Szidtam
anyámnak a súlyemelõket, meg hogy az milyen hülye sport és
közben eszembe se jutott, hogy a barátja is rendszeresen emel.
Persze ezen sírt a Mutter és nem hitte el, hogy nem direkt
cikizem. Kérdezte, hogy miért vagyok ilyen elutasító, meg hogy
miért nem tudunk jóban lenni? Nem tudtam neki válaszolni, csak
vállamat vonogattam. De hát a választ te is tudod, zsigerbõl.
Most már nem tudok neked mit mondani, csak azt, hogy az anyámék
miután elváltak tíz évig éltek külön, egy év
különbséggel haltak meg. És a dráma az egészben az, hogy
igazából mindvégig egymást szerették. Az apám a halálos
ágyán állítólag azt mondta, ne izgulj, minden rendben lesz,
mindjárt itt a Kicsi. A Kicsi az anyám volt. Igazából titkon
egymást szerették, csak nem tudtak együtt élni. Azt hiszem
így volt. Vagy lehet, hogy csak én szeretném így, lehet, hogy
csak én szeretném, hogy az utolsó utáni pillanatban is
együvé tartozzanak?
  
|