Szilágyi Éva: - Így van.

Sz.É.: - Idén bõvült a lehetõségek köre azzal, hogy elõször szervezhetünk tábort Spanyolországban, ez lesz az elsõ tábor a nyáron, június 20-án fogunk indulni és július 1-jén érkezünk meg. De lesz táborunk Német-Svájcban két helyen külön a nagyobbaknak és a kisebbeknek is külön. Utána Belgiumban lesz egy táborunk, ami szintén egy új kezdeményezés és hát egy régi bejárt út az Anglia, ahova már 93 óta viszünk csoportokat.

Sz.É.: - Nem tudom, hogy átéltél-e már olyan érzést, amikor valamit tettél olyan motivációból, amit nem is nagyon gondoltál meg. De jött magadból. Aztán meglepetéssel vettél a kezedbe leveleket, ahol emberek szülõk, gyerekek leírják részletesen azokat az élményeket, amikre nem számítottak. És életükben elõször, de átélték.

Sz.É.: - Talán az a légkör, ami bejutott az életükbe, a társaság, amit nyújthatott nekik, azok a beszélgetések, amiket megszerveztünk, elõkészítettünk, de mégis a gyerekek spontán kezdeményezésére bíztuk és nagyon mély nyomokat hagyott bennük.

Sz.É.: - Nagyon jól érted. A lényeg az, hogy ami manapság az életvitelünkbõl adódóan hiányzik, a gyerekek életébõl, nem elsõsorban a család melegére gondolok, hanem inkább az agyonhajszolt szülõk nem tudnak talán annyi idõt fordítani és figyelmet a gyerekeikre, mint amennyit kellene, pontosan azért, mert õk is túl vannak terhelve és ezeket a terheket nem tudják hordozni büntetlenül. Tehát a gyerekeknél is észlelhetõ, hogy szükségük van egy olyan plusz erõforrásra, ami nagyon sok családban nem található meg pontosan a hajszolt életmód miatt.

Sz.É.: - Nem kell külföldre menni, ehhez elég lenne Magyarországon is táborozni, de sok szülõt pontosan az motivál arra, hogy a gyermekeit elengedje velünk vagy elküldje velünk, hogy turizmus történik. Itt olyan kulturális bepillantások idegen népek életébe, kultúrájába, amit egy magyarországi tábor keretében nem tudnánk megejteni.

Sz.É.: - Így is mondhatnánk.

Sz.É.: - 7 éves kortól tulajdonképpen iskolás korú gyerekeket, de hát a valóság egy kicsit más, pontosan amiatt, hogy sokan szeretnének újra és újra jönni és vannak gyerekek, akik már ötször, hatszor eljöttek velünk táborokba, tehát már kinõttek ebbõl az életkorból, de hát nincs szívünk azt mondani, hogy csak azért, mert 16 éves lettél már nem jöhetsz többet, így aztán vannak 16-17 évesek is.

Sz.É.:- Így van. Igen, hát ára van ezeknek az utaknak nyilván, az autóbuszoknak a bérlése, a szállás és a gyerekek ellátása, hát az pénzbe kerül nem beszélve a belépõkrõl, a programokról, de valami szerény keretünk van arra, hogy indokolt esetekben támogatást nyújtsunk azoknak a családoknak, akik szeretnék a gyermekeiket küldeni, de mondjuk 10 ezer forint esetleg hiányzik a költségvetésükbõl, ilyen mértékig tudunk segíteni.

Sz.É.: - Igen, telefonszámon lehet érdeklõdni a lehetõségrõl igen, hát a budapesti számon lehet bennünket megtalálni. 06 1 276-9675-ös számon.

Sz.É.: - Ez a fajta hiány és hiányérzet leleplezõdik olyankor, amikor körbeülünk egy-egy foglalkozáson, akkor a gyerekeknek a belsõ feszültsége kihozza a témákat. Azok a dolgok, amik õket nyugtalanítják és kérdéseik vannak dolgokról, ezeket bátorkodnak elõadni és a gyerekek nagyon nyitottak, minden olyan értékre, ami sajnos kiveszõben van a társadalomból.

Sz.É.: - Mindegyik korcsoportnak megvan a maga sajátossága. A kicsik több játékot igényelnek velük más módon kell beszélgetni. Este, amikor lefekszenek, öt-hat gyerek odaül egy felnõtt köré és beszélgetnek és nagyon természetesen adják magukat a gyerekek és az esti puszit is elkérik. A nagyok egészen másképpen, nekik inkább a baráti attitûd hiányzik és azt kell nyújtani. Éppen ezért a munkatársainknak az életkora nem szokott magasabb lenni, mint harminc éves, tehát a gyerekek barátnak tudhatják a munkatársat, ugyanakkor annyival idõsebbek azért náluk, hogy felnézhetnek rá és mint tapasztalt felnõtthöz közeledhetnek bizonyos kérdésekkel és ezt meg is teszik.

- Úgy volt, hogy édesanyámék nem nagyon voltak otthon és így meg volt beszélve, hogy akkor egy nappal késõbb akkor összegyûlik a család és akkor úgy lesz, hogy a Mikulás stb. mert ugye az öcséim még gyerekek és meg volt beszélve apukámmal, hogy átmegyünk a hétvégén és akkor vele meg ott ünnepeljük. Otthon voltam egyedül egyik délután és akkor lett volna nekünk a kis családi akármink anyukámékkal és felhív apu, hogy miért nem megyek át hozzá most. Mondom, hát apu én egyedül vagyok itthon, a fiú, meg senki nincsen itthon rajtam kívül és hát hogy miért kéne átmennem, mert anyuékkal van nekünk ilyen vacsora vagy ünnep vagy nem tudom mi, hogy itt van nekünk ajándék, meg hogy egyébként is Mikulás van. Hát merthogy itt van nekünk ajándék, meg hogy egyébként is Mikulás van és hogy milyen dolog ez, hogy ennyit nem tudunk megtenni, hogy átmenjünk. De mondom, hát megbeszélted anyuval, hogy hét végén megyünk. Nem, de hát most van Mikulás, meg stb. és fogta magát és dühöngve lecsapta, hogy én nem megyek át hozzá. És egy öt perc múlva felhívott a nagymamám is, hogy én hogy lehetek ennyire kegyetlen, meg egy szemét, hogy nem vagyok képes átmenni az apámhoz, aki ajándékot vesz nekem, pedig meg sem érdemlem és annyira se kéne, hogy eszébe jussak, mert én így viselkedem vele és hogy és akkor én meg megkérdeztem de hát figyelj most átmegyek, akkor úgy is csak fogom hallgatni, hogy mi az, hogy nem jöttem el, akkor meg miért és akkor erre föl jött az, hogy én ilyen, meg olyan vagyok és hogy ez az egész család miattam, meg hogy szenvednek miattam, meg hogy ennyi nincsen bennem és közölte velem, hogy csak legyek a tudatában, hogyha édesapámmal bármi történne, akkor gyakorlatilag én öltem meg õt és hogy miattam van az egész és miattam fog meghalni, meg én teszem tönkre azt a családot, mert így meg úgy szenvednek miattam, mert én ilyen, meg olyan vagyok. És mondjuk azóta sem tudok aludni amiatt, hogy felriadok éjszakánként, meg olyan álmaim vannak.

- Meséltem igen.

- Nagyon mérges volt a nagymamámra is, hogy lehet ilyet mondani egy gyereknek.

- Nem. Annyit mondtam neki, hogy nem tudok aludni, de azt is csak jó egy másfél hónappal utána. Annyit mondott, hogy menjek el pszichológushoz.

- Nem.

- Most már azért jobb, de még mindig van, hogy felriadok, mert ilyen visszatérõ álmom van ezzel kapcsolatban és olyan, hogy még most is felriadok rá, hogy leizzadva és akkor csak úgy emlékszem rá, hogy ezt álmodtam. Kimegyek iszok, visszamegyek és akkor utána tudok aludni, csak olyan rossz, mert tudom, hogy igazából nem így van, csak azt mondom, akinek egyszer ilyet mondanak, annyira benne van az, hogy akármit csinálok és tényleg akármit csinálok, apukám azóta bármit mond, én rohanok, mert magammal szemben valahogy nem tudom megtenni azt, hogy ne, mert annyira ott cseng a fülemben.

- Hát tulajdonképpen sehol, azt hiszem, hogy másoknak sokkal rosszabb.

- 11 éves koromban költöztek külön és tulajdonképpen akkor intézték a válást is, amikor szétköltöztek. Édesanyámmal élek, meg a testvéreimmel, meg tulajdonképpen a nevelõapámmal, de mondjuk ezt igazából nem használnám azt a szót, mert nekünk annyira nincs így egymással semmilyen kapcsolatunk, szóval végül is édesanyámmal, az élettársa él még velünk.

- Nagyon szerettem volna mindig jobb lenni, mert amióta benne vagyok ebben, azóta én vagyok a rossz, meg a gonosz, mindig, mindenki jobb volt nálam, meg szebb volt, meg okosabb és annyira szerettem volna én sokáig megfelelni, hogy átérezzem, hogy egyenrangú vagyok a többivel, a két öcsémmel, anyummal. Nem én vagyok az, aki ki van rekesztve vagy nem tudom, aki a fekete bárány, de az az igazság, hogy amikor az ember olyan sok idõt feccöl bele valamibe és nem érez semmit, hogy visszajönne hozzá, akkor azt hiszem, hogy nem szeretnék vele sajnos olyan érzelmeket, meg iszonyú erõ pazarolni olyan dolgokra, ami úgysem jön létre.

- Nem is az, hogy a rossz, meg a gonosz, hanem a mostoha apámmal sosem volt olyan kapcsolatunk. Valahogy én annyira kiszorultam ebbõl az életbõl, hogy a testvéreim még nagyon kicsik voltak, amikor õk összekerültek és õket tulajdonképpen õk még együtt nevelik fel, mert most én nem, semmisem volt igazán elég jó, pedig nem tanultam soha rosszul, azért segítettem otthon mindig, testvéreimre sokat vigyáztam, én nem érzem magam egyáltalán rosszabbnak a többieknél. Pedig abszolút ez volt velem éreztetve és ez annyira felõrli az embert, hogyha úgy nem kap semmit, hiába próbál, meg igyekszik.

- Ez egy olyan bonyolult érzés, mert anyukám persze, hogy szeret, hát a lánya vagyok, mit csináljon velem, csak valahogy nem úgy, mint ahogy szeretném vagy nem tudom vagy csak nem tudja kimutatni vagy mondjuk õ is sokat dolgozik. Este hazajön, fáradt.

- Az a családi élet dolog, ez valahogy úgy kimaradt. Mert amíg együtt éltek a szüleim, addig sem volt feltétlenül jobb vagy... Máshol ott meg volt a nagy látszat, persze jogászok, meg három gyerek, meg ház, kocsi, tényleg úgy szépen nézett ki az egész, olyan tökéletes volt kívülrõl, de mindig ott volt az a feszültség. Ott is valahogy nem volt meg az, hogy az embernek családja van, hanem az ember együtt él még két felnõtt emberrel, meg két kisgyerekkel, akik állandóan marják egymást és úgy nagyon-nagyon sokszor a gyerekeken vezetik le.

- Nem, amíg együtt éltünk, addig éreztem, hogy beletartozok, ott nem azzal volt a probléma, hanem ott nem volt jó beletartozni ilyen környezetbe. Ott az volt a hiba, hogy nem volt igazából család, ugye természetesen ezért mentek õk szét, hogy ezért nem maradt együtt.

- Nem úgy érzem, hogy felesleges vagyok vagy úgy érzem, hogy nem tartozom bele, de amikor úgy az ember hazamegy és akkor köszön és van hogy még vissza se köszön neki egy ember, akit hiába szeret az anya és hiába kell ezért is neki elfogadnia, mert ugye nincsen jogom, nincsen jogom rosszat mondani rá, hogyha az a mamám boldog vele meg hogyha szereti, meg hogyha a testvéreim is szeretik, csak nagyon-nagyon rosszulesik és nagyon nehéz ezt feldolgozni.

- Persze, mindig feljön csak akkor meg õ rakja mûsorra azt, hogy de igenis, merthogy azért van ebben igazság, mert rendetlen vagyok, meg ilyen vagyok, meg olyan vagyok, meg olyan, amilyen és hogy õ engem nem tud megvédeni, sõt nem is akar megvédeni, amíg én ilyen támadási felületeket hagyok magamon, hogy abba lehessen belekötni vagy valami.

- Szóval most nyilván, amikor én is hazaérek, mert könyvtárban ücsörögtem egész délután meg itt, ott, amott, esetleg beesek én fáradtan az ágyba, akkor nem biztos, hogy az lesz az elsõ dolgom, hogy összehajtogatom a lepedõt, meg kihúzogatom vagy nem tudom, szóval biztos rossz lehet egy 15 éves gyerekkel, én ezt abszolút elhiszem, mert meg tudom érteni, csak tényleg ez valahogy olyan, mintha új életük kezdõdött volna és én ebbe már nem illek bele. Pont azért, mert ilyen nagy vagyok.

- Úgy, abszolút. De nem igazán hibáztatom érte.

- Hát nem tudom, hát így kompromisszumot kell kötni vagy én próbálok alkalmazkodni. Szóval ez nagyon nehéz még akkor is, hogyha így vagy úgy megkeserítik tulajdonképpen, mert ugye az ember szívesen próbál alkalmazkodni, tényleg igyekszem kerülni is, meg úgy elhúzódok tõle vagy nem tudom. Aztán utána megpróbálok a gimnázium befejezése után elköltözni otthonról mást nem tudok tenni, mert igazából hát hova mehetnék? Hát most elmehetnék kollégiumba, de így nem hagynák, hogy így Pesten költözzek el.

- Nem, csak annyit, hogy a gimnázium után.

- Nem emlékszem, hogy így mondott volna különösebben reagált volna rá. 19 évesen fogom kijárni, most utána lehet, hogy még kimegyek külföldre vagy valami, csak ami messze legyen. Vagy hogy el tudjak szakadni ebbõl.

- Persze, szeretnék nagyon.

- Ezt így nem mondtam neki, de hát nyilván érzi, nem hiszem, hogy mondaná vagy nem tudom, hogy mondaná-e, hogyha ott lennénk és arról lenne szó, hogy most itt van ez a helyzet és akkor ez így nem jó és én elmegyek.

- Én úgy érzem, hogy mellettem is kiállhatnának jobban vagy hogy érezzem azért, hogy hozzám is ragaszkodnak akármilyen vagyok. Persze megvannak a magam hibái, de hát kinek nincs meg. Õk se tökéletesek ugyanúgy, ahogy én nem.

- Válás után neki nagyon-nagyon, sõt már elõtte is nagyon sok problémája volt, alkohol és nem nagyon hagyta, hogy segítsenek neki vagy nem is tudom. Nem érzem azt, hogy az apám egyáltalán, hiába átmegyek és akkor ilyen közhelyekrõl beszélgetünk és nem is tudok és nem is akarok neki így elmondani komolyabb dolgokat, mert milyen alapon, hát nem éli az életem, gyakorlatilag nem is ismer. Nem tudom, én úgy vagyok vele, hogy én átmentem és akkor ott is az volt, hogy én így, meg én úgy, meg az anyád így, meg az anyád úgy és akkor most az milyen, hogyha nekem szidja az édesapám az édesanyámat. Pedig nincs is igaza és megvédtem és akkor meg én voltam a rossz, meg a gonosz, meg a szemét és az ember azt mondja, hogy akkor erre így nincsen szükség. És most én nem fogok azért átmenni, hogy még ott is pluszban bántsanak. Nem?