Vendég a háznál
2002. április. 18.
Kossuth rádió, 13.05

Rip.: - Igen.

- A problémám az, hogy szó volt nemrég arról, hogy a bántalmazott gyermekek, mint olyan, és hogy azokból bántalmazó szülõ válhat eléggé sok esetben. Nos, engem elég rendesen vertek a szüleim. Én viszont törekszem arra, hogy ne bántsam a gyerekeimet, mert tudom, hogy az nekem milyen rossz volt. Viszont emiatt én úgy érzem, hogy idõnként az érzelmeim annyira feldúlnak bennem, vagy felgyülemlenek, ugye sokáig tûrök, tartom magamat, hogy tényleg normálisan, türelemmel a gyerekeimmel, és egy idõ után viszont egyszerûen robbanok.

Rip.: - Igen.

- Na most, amikor így robbanok, az úgy néz ki, hogy elkezdek üvöltözni a gyerekkel, hogy már hányszor kértem, hogy nem igaz, hogy nem tudod megérteni. És ez engem baromira idegesít, hogy én így viselkedek a gyerekemmel, mert látom rajta, hogy õ is szenved attól, hogy én így üvöltözök vele, és ez neki is rossz. Utána nekem is nagyon rossz, hogy én így bántam a gyerekkel, és hát a nagyobbik, az öt és fél éves, a kicsi meg másfél, és akkor, szóval tényleg látom a Renin azt, hogy néha annyira távol kerülünk már emiatt egymástól, és még csak öt és fél éves, hogy mondom, mi lesz, amikor majd kamasz lesz, akkor hogy fogok tudni õvele kommunikálni.

Rip.: - Igen, jól értem a problémáját. Magában van egy belsõ program, hogy hogyan reagáltak a szülei az Ön hasonló viselkedésére. Ezt a programot nem akarja követni, de nincs másik programja.

- Nincs. Szóval kéne nekem valaki szakember, aki tudna ebbe segíteni, hogy hogyan tudjak én normálisan viselkedni a gyerekemmel.

Rip.: - És magát verték rendszeresen?

- Nagyon.

Rip.: - Apja, anyja, vagy?

- Apám is, anyám is. Anyám az inkább csak kézzel, bár a nagymamám azt mesélte, hogy három éves voltam, amikor ilyen friss orgona vesszõvel úgy elvert, hogy õ föl akarta jelenteni az anyámat. Az apám, az meg nadrágszíjjal, fakanállal, vonalzóval, ami éppen jött.

Rip.: - És megbeszélte ezt azóta a szüleivel?

- Nem.

Rip.: - Nem, soha?

- Olvastam a Mérgezõ szülõk címû könyvet, és akkor eléggé tisztába kerültem ezzel az egésszel. Megmondom õszintén, nem túl közeli a kapcsolatom a szüleimmel. Szóval, sátoros ünnepeken elmegyek hozzájuk, és akkor ottan úgy csinálunk, minthogyha jópofik lennénk, de.

Rip.: - Igen.

- De nem. Szóval, õk abszolút nem is vevõk erre az egészre, én azt gondolom.

Rip.: - Egyedüli gyerek volt?

- Nem, van két húgom, és hát van egy nõvérem is, aki az apukám elsõ házasságából született.

Rip.: - És ahányan voltak, ugyanezt a nevelési stílust kapták?

- Én voltam az, akit a legtöbbet vertek, merthogy én voltam a legnagyobb.

Rip.: - Igen.

- A legkisebb húgomat, a Mónit, õt apám egyszer úgy szájon vágta, hogy eleredt az orra vére, és akkor az anyukám azt mondta neki, hogy ha még egyszer hozzá mersz nyúlni ehhez a gyerekhez. Na, onnantól kezdve a Mónit nem bántotta, hanem szerintem sokkal rosszabbat tett vele, állandóan hülyézte. Hogy te ilyen hülye vagy, te olyan hülye vagy, és szegény Mónika húgom tényleg ilyen egyszerû kis hülyegyerek lett. Szóval olyan kis szerény, a szakmunkást is alig bírta elvégezni, és olyan tényleg, szóval olyan nem túl magas intelligenciára tett szert szerencsétlen.

Rip.: - Igen, hát ezek meg a machbeti jóslatok, ugye amint mondani szokták, hogy amit ráidézünk egy gyerekre, az olyan lesz.

- Az olyan lesz, így van.

Rip.: - A mamát is verte a papa?

- Nem.

Rip.: - Nem. De ezek szerint az édesanyja azért egyetértett ezzel a nevelési módszerrel. Kivéve, hogy ez már vérrel is jár.

- Ez szerintem onnan jött, hogy az õ édesanyja õt szintén nagyon verte, meg azt mesélte, hogy egyszer arra ébredt, hogy késsel áll az anyja õfelette. Szóval õ is eléggé terhelt volt gyerekkorából.

Rip.: - Igen, és ez volt a természetes stílus. És magának mikorra sikerült kikeveredni, ebbõl a dologból? Mert, ahogy hallom, maga nem ilyen Móni típusú.

- Nem. Nem, hát nekem egyetlenegy szerencsém volt, hogy szerencse, szóval ez is idézõjel. 16 éves voltam, amikor egy nálam 16 évvel idõsebb pasival összeálltam, és hát õ volt az, aki végül is ösztönzött arra, hogy tanuljak, hogy legyenek céljaim. Motivált engem.

Rip.: - Nagyon nagy szerencséje van, mert tudja, hogy nagyon, nagyon gyakori az, hogy az ilyen fajta vert lányok megtalálják azt a férfit, aki hasonlóképpen fogja majd az õ gyerekeiket, meg esetleg õket is verni.

- Igen. Hát nekem ez, hál isten, sikerült. És én azóta is, tehát leérettségiztem, és azóta is tanulok. Most fogok fölvételizni majd a pedagógiai fõiskolára.

Rip.: - Akkor magát a pedagógia felé irányította ez a gyerekkor.

- Igen, és végül is ez a szociálpedagógia az, amire úgy gondolom, hogy fel tudok majd készülni.

Bem.: - F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus.

F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus.: - Ez a fiatal anya azok közé a szerencsésebbek közé tartozik, aki megállította azt a rossz programot. Csak most az az õ nagy baja, hogy nincs helyette más. Mert akkor mit csináljak? Most igaz az, hogy valakinek boldogtalannak kell lenni, vagy a gyerekemnek kéne boldogtannak lenni, mert én is leverem rajta az elképzeléseimet, vagy énnekem kell boldogtalannak lenni, mert õ hajtja be rajtam, amit õ akar? Nekem eszembe jut egy ilyen nagyon, nagyon egyszerû, és Magyarországon is hozzáférhetõ programcsomag, kapható könyv formában is, tanfolyam formájában is. Én ennél jobbat nem tudok, és ez Thomas Gordonnak a modellje arról, hogy egy kapcsolatot hogyan lehet úgy vezetni, hogy senki se legyen vesztes. Ezt legelõször egyébként szülõknek találta ki, és szülõknek tanította tanfolyam formájában, jóval késõbb jött ki a könyv, amiben már meg is fogalmazta, hogy mi ennek a modellnek a lényege. Én megpróbálom két szóban elmondani. Az a lényege, hogy nem minõsítem a másikat, és nem elõírom neki, hogy mit csináljon, hanem elmondom neki azt, hogy én hogy vagyok most bajban, nekem mi a bajom ebben a helyzetben, engem mi zavar, és nekem mire lenne szükségem.

Rip.: - Tehát ebben az esetben, például ennek az édesanyának azt kellene mondania, hogy nem tudok veletek mit csinálni, nem szeretnélek megverni benneteket, de tehetetlen vagyok, vagy mit?

F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus.: - Ezek nem rossz mondatok, mert alapvetõen arról szól, hogy én most hogy érzem magamat, és ez egy átlagos, egészséges gyerekbõl együttérzést vált ki. Vannak már nagyon elrontott kapcsolatok, ahol az elején ez az együttérzés egyáltalán nem jön be, hiába próbálok most másként beszélni a gyerekekkel. Egy nem nagyon elrontott kapcsolatban ki kell próbálni. Nem kell elhinni, amit mondok. Hogyha azt mondom el a gyereknek, hogy én hogy érzem magam ebben a helyzetben, sokkal nagyobb lesz a valószínûsége, hogy együttmûködik velem, mint hogyha azt mondom, hogy õ milyen egy gazember, egy lehetetlen, vagy hogy õ mit csináljon. Tehát az utasításnál is jobb az, ha problémánk van egymással, hogyha elmondom, hogy engem ez nagyon megdöbbent, és én nagyon magamra hagyva érzem magamat, és nincs kedvem ilyenkor semmit se csinálni veletek, amikor így alakulnak a megállapodások, vagy bármi. Most mondtam néhány mondatot.

Rip.: - Ez leblokkolja a gyereket? Mondjuk, verekszik ott a két testvér, vagy eltörte a legértékesebb kristály hamutartót. Ebben a pillanatban, ha egy ilyen mondatot hall, akkor megáll, csodálkozva rám néz?

F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus.: - Az, hogy a testvérével verekszik az egy nagyon más helyzet, mint az, hogyha az én kristályvázámat dobja le a földre, vagy ejti le. Ugyanis mindenki megtanulja a Gordon tanfolyamon, hogy meg kell tudni különböztetni, hogy kié a probléma. Ha két gyereknek baja van egymással, akkor az enyém egy egész más probléma lehet ennek kapcsán, az alap probléma nem az enyém. Tehát, ezt például nem szabad összekeverni, mert akkor már biztos, hogy nem mûködik ez az új fajta kommunikáció majd. Valóban van olyan indulatos állapot, amikor semmi mást nem tudok tenni, mint mondjuk a veszélybõl kihozni õket. Tehát mondjuk lefogni két gyereknek kezét, mert éppen egymás szemét kaparnák ki, akkor muszáj nem pedagogikus módon, hanem ilyen józan paraszti ésszel a veszélyeket elhárítani. Utána meg kell várni, míg a gõz annyira lemegy, hogy az illetõ már hallja, amit mondanak neki. Tehát sem felnõtt, sem gyerek, ameddig teljesen be van gõzölve az agya a dühtõl, addig úgysem hallja, hogy mit mondanak. Most ez ugyanúgy áll, hogyha nagyon jót mondok, nagyon megérthetõ, elfogadható, és nem nyomasztó az, amit én közlök, akkor is, hogyha azt teljes tajtékzás közepette mondtam, nem fog használni. Várni kell fél percet, egy percet, öt percet. Azért érdemes elmenni egy tanfolyamra, mert a saját élethelyzeteimhez begyakorolni ezeket az új készségeket, ahhoz jó, ha van egy csoport, akik ugyanolyan cipõben járnak, ugyanolyan gondjaik vannak, ugyanattól akarnak megszabadulni. De itt egész más az, amikor még ugyanazt a lemezt teszem föl, amit a szüleim föltettek, mint amikor már hoztam egy nagyon klassz döntést, hogy nem viszem tovább az átkot hetedíziglen, huszonheted-íziglen, viszont tessék mondani, akkor mit csináljak? Na most, ez a jobbik eset, mert akkor itt azt lehet mondani, hogy kérem szépen van egy, ha nem is varázsszer, de van egy olyan eszköztár, ami megtanulható. Még hadd mondjam azt is, hogy ennek a megtanulásához semmiféle iskolai végzettség nem kell. Illetve azt mondom, hogy három doktorátussal sem tudja valaki megtanulni, ha nincs benne az az elszántság, hogy jobban akar mûködni a kapcsolataiban. És ha megvan benne ez, akkor nulla iskolai végzettséggel is kitûnõen meg fogja tanulni, mert ez az érzelmi intelligenciának a nevelõdése és nem az iskolai ismereteké.

Rip.: - Ha már a kapcsolatokról esett szó, engem õszintén szólva az is érdekel, hogy egy életre meg kell válni ezektõl a szülõktõl? Azt mondja az édesanya: nincs nagyon kapcsolatom a szüleimmel, nem tudok velük mit kezdeni. Nem lenne neki könnyebb az élete, ha megpróbálná visszamenõleg ezt a kapcsolatot rendezni, vagy nem lehet?

F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus.: - Milyen nyereséget gondolsz abból, hogyha õ visszamegy a szüleihez?

Rip.: - Például nagyszülei lesznek a gyerekeinek.

F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus.: - Hát, hogyha valaki ilyen bölcs döntésre tud jutni, hogy félre tudja tenni a saját gyerekkori sérelmeit, és azt mondani, hogy jó, hát apám már megszelídült, anyám már ilyenebb, olyanabb, és ez nagyon jó lesz az én gyerekimnek, akkor ez egy kétségtelenül nagy nyereség. Egyébként sok nyereséget tudnék én is elmondani a szülõkkel való kibékülésrõl. Például azt, hogy nyugodtabb a lelkiismeretem, hogy nem hagytam el õket. Mert amikor a szülõk meghalnak, akkor szoktunk ilyeneket érezni, ha elõtte összeveszünk velük, vagy elhagytuk õket, Az is nagyszerû élmény lehet, hogy annyira felnõttem, hogy már tudom õket egy kicsit kívülrõl nézni, kicsit talán megbocsátóan is, vagy nem is kicsit megbocsátóan. Nagyon gyakran tapasztalom, hogy egyszer csak átbillen ez a sértett, és jogosan sértett, fájdalmas gyerekhang, és lesz belõle egy ilyen széttárt karral, sóhajtva, józanul megnyilvánuló felnõtt hang, ami azt mondja, hogy hát istenem, bevallom most is, hogy az én gyerekeimnek is mond hasonló borzasztókat, vagy hülyeségeket, de hát õ se tehet róla, végül is õ is ezt a csomagot kapta.

Rip.: - Könnyebb lenne neki így tovább élni, nem? Én csak ezért forszíroznám ezt a dolgot.

F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus.: - Én tulajdonképpen ezt nem forszíroznám, ezt mindenki maga dönti el. Néha óriási terhet jelent, kétszeres terhet is jelent a sok kibékülési kísérlet. Az egyik az az, hogy ezt a frissen meglelt új programozást, ezt az önbizalmat, amit mondjuk egy ilyen önismereti munka, vagy tréningen való tanulás hozott, ezt még nagyon könnyen megingatja az a provokáció, ami ugyanolyan hangon van, ugyanolyan szavakból áll, mint három éves koromban, vagy kilenc éves koromban. Tehát, még egy nagyon zsenge hajtást kezdünk el püfölni a régbõl jövõ nehéz dorongokkal, erõs fegyverekkel. Tehát, ez az egyik, amirõl szoktak panaszkodni kibékülési kísérleteiknél. A másik az, hogy még akár elkezdõdhet egy szülõi versengés is ilyenkor. Mert az óhatatlan, hogy az a fiatal szülõ azt mondja, hogy márpedig anyám, én nem így csinálom, és nem is engedem, hogy te ezt csináld a gyerekkel. És ilyenkor a nagyszülõ, az azt mondja, hogy hoppá, most kapom meg a rossz bizonyítványomat, ezt nem tudom elviselni, és elkezdi nyomasztani a saját lányát, fiát, hogy hát te hülye vagy, hát így gondolod, hogy így lehet gyereket nevelni? Na, ne mondd már nekem, majd megnézem én azt. És egy borzasztó erõs új szorongást tesz bele a gyerekébe, hogy az, amit õ most tanul, vagy most próbál bevezetni, hogy az nem fog mûködni. Olyan feszültségteret tudnak a szülõk, öreg szülõk behozni így a gyerekeik életébe, mert valóban elbizonytalanítják õt, hogy jó-e az új program, jó-e az, hogy nem veri a gyerekét, jó-e az, hogy rábízza a gyerekre, hogy az élete kérdéseiben döntsön. Csak jó néhány év távlatából látja azt egy fiatal szülõ, hogy tényleg klassz a gyerekem, hogy tényleg az én gyerekemmel nem fordulhat elõ, hogy kibújik a felelõsség alól, mert nem ostorral értem el nála.

Bem.: - Csutoros Gergely jegyzete.

Csutoros Gergely.: - Tavaly nyáron történt. A Szabadság téren, a Magyar Televízió épületében ültem. Éppen szürkült. Végre elviselhetõvé vált a hõség. Minden ablakot sarkig tártunk. Ketten gépeltünk csak a szobában, és az utcáról minden zaj behallatszott. A tévé elõtt van egy lepusztult, elhanyagolt játszótér. A málladozó kis játékházban csövesek laknak, a homokozóba nem lehet belépni, mert utána órákig takaríthatja a cipõjérõl az ember a mocskot. A téren, a betonpályán gyerekek fociztak. Rettentõen zavart, ahogy rugdosták a sörös dobozokat. Játék közben folyamatosan káromkodtak. A hangjukból ítélve nyolc, kilenc évesek lehettek. Szidták a másik anyját, egymást, az életet. Mintha nem is gyerekek, hanem a börtönöket többször megjárt dörzsölt kocsmai verekedõk hangoskodtak volna. Egyre hangosabbak lettek, egyre jobban kiabáltak, és az üvöltésbe egy kisebb, fiatalabb gyerek sírása keveredett. Már nem lehetett nem oda figyelni. A sírás egyre élesebbé vált. Olyan volt, mint a malac visítása, amikor a torban ölik. Az üvöltés elmosódott, és csak értelmetlen hörgést, zihálást lehetett hallani. Nem tudom, mennyi idõ alatt értem le az elsõrõl. Csak arra emlékszem, hogy feldöntöttem a kijáratnál az egyik biztonsági õrt, átugrottam egy virágágyást, és ordítva rohantam a gyerekek felé. Mint a vadak az erdõben, amikor megérzik a veszélyt, úgy rebbentek, futottak szét. Jól éreztem. A földön fekvõ fiúcska valóban egy-két évvel fiatalabb volt, mint a többiek. Arccal félig a homokozóban, félig a betonon feküdt. Összekuporodva úgy, mint az anyja méhében. Csak álltam ott, és üvöltöttem azzal az egyetlen gyerekkel, aki még nem futott el. Valami olyasmit mondtam, hogy aki még egyszer a kisebbet bántja, annak én verem szét a fejét, meg, hogy aki még egyszer verekedni mer, annak eltöröm a kezét. Idõközben feltápászkodott a földrõl a kisfiú, és most már õ is azt hallgatta, hogyan ordítok. A nagyobbik halálos lelki nyugalommal szólalt meg. Most mit izgul, mit veri itt a nyálát, nem én voltam, hanem õk. Biccentett alig láthatóan a sarkon gyülekezõ társai felé. Nem jutottam szóhoz a döbbenettõl. Itt áll egy vadidegen, 186 centi magas, 80 kilós kopasz üvöltõ férfi ez elõtt a nyolc éves kis vakarcs elõtt, és ennek a szeme se rebben. Hitetlenkedve bámultam a két gyerekre. Pontosan tudták, mi történt. Még a kisfiú is. Pontosan értették az indulataimat, a reakcióimat. Egyszerûen hihetetlen volt, hogy semmilyen megilletõdöttség nem látszott rajtuk. Úgy álltak ott, úgy viselkedtek, mintha valamilyen hétköznapi dolog történt volna. Természetesnek vették ezt a helyzetet. Nem tudtam, mit tegyek. Körülnéztem, csak egy csöves üldögélt nem messze tõlünk a padon. Valamit evett és minket nézett, de szólni nem szólt. Kicsit lehiggadtam, szusszantam egy nagyot, és megsimogattam a szipogó, maszatos, arcát törülgetõ, összevert kisfiú fejét. Jól van na, ne sírjál. Most menj haza, már nem fognak bántani. Menj haza szépen, majd az anyu megvigasztal. És akkor olyat láttam, amit nem lehetett elfelejteni. A két gyerek nem értette, amit mondok. Láttam a szemükben, az arcukon a csodálkozást. A kisfiú nem értette a simogatást, a vigasztalást. Nem húzta el a fejét, csak tartotta. De úgy tartotta, és úgy figyelt, ahogy az ismeretlen látványra csodálkozik a gyerek.

- Szerintem, van egy társadalmi norma, amit a társadalom elvár minden szülõtõl. Ezeket ugye, minden szülõ próbálja így nevelni a gyerekét. Aztán vannak olyan dolgok, amit átvettem a szüleimtõl, de nagyon sok dologban nem. Tehát, amit én úgy érzek, hogy rosszul neveltek, vagy nem így kellett volna, azt én elhagytam és ehhez hozzá alakítottam a saját életemet, hozzáalakítottam az olyan dolgokat, amit én próbálok beleültetni a kislányomba.

Rip.: - Mi az, amiben úgy érzi, hogy rosszul nevelték?

- Az én szüleimnek nem igazán volt ideje nevelni minket. Az édesapám egyáltalán nem, az anyukám nevelt, de annyi minden hárult rá, háztartás, iskolába járt, építkeztünk közben, hogy úgy nevelt, hogy sokat kiabált velünk, például, ami engem nagyon bántott. Én nagyon lelkizõs gyerek voltam, és ez engem nagyon bántott. Én megpróbálok nem kiabálni a kislányommal.

Rip.: - És ezt mindig meg tudja tenni? Nincs olyan, hogy mondjuk, kibújik belõle a saját édesanyja, és ugyanúgy kiabál?

- Van, nagyon ritkán. Nagyon ritkán elõfordul, de akkor utána egybõl, egybõl eszembe jut az, hogy mi nem volt jó az én gyerekkoromban, és egybõl bocsánatot kérek, meg megpróbálok utána nyugodtan beszélni vele, és higgadtan.

Rip.: - A saját édesanyjával valaha tisztázni azt, hogy anya, nekem annak idején nagyon rossz volt, hogy te kiabálták velem? Vagy ezt bármikor meg tudta vele beszélni?

- Megbeszéltem vele, de nem igazán értette meg. Abban a korban, abban az idõben, amikor én gyerek voltam, mondjuk ez nem volt olyan nagyon régen, de ez teljesen normális volt, és a többi szülõ is így nevelte szerintem a gyerekét. Tehát, nem volt elég idejük, mert nem ezzel voltak elfoglalva, a gyerekneveléssel.

Rip.: - Hogyan szerette volna, hogy hogyan neveljék magát?

- Én sokszor mondtam édesanyámnak, hogy jobban elviselnék egy pofont, mint azt, hogy kiabál velem, mert engem lelkileg, engem ez nagyon megviselt, az, hogy kiabált velem, és sokkal többet töprengtem azon, hogy kiabál, mint hogyha kaptam volna egy pofont, és helyrerakott volna.

Rip.: - Mi változott meg magában attól, hogy a szülei nem úgy nevelték, ahogy kellett volna, hogy az édesanyja kiabált magával, ez milyen irányba vitte?

- Én nagyon lelkizõs lettem emiatt. Nagyon lelkibeteg voltam, szinte napokig ezen rágódtam. Ez nagyon, nagyon rossz volt.

Rip.: - És akkor, gyerekfejjel nem szállt szembe az édesanyjával, nem szólt akkor neki?

- Már nyolcadikos koromban, úgy már kicsit mertem szólni. Visszabeszéltem, de anyukám mindig erõsebb volt.

Rip.: - Hogy érzi, hogyan oldódott meg ez a probléma maga és az édesanyja között?

- Most már sajnos nem igazán tudok errõl beszélni, mert az édesanyám beteg, úgyhogy ezt a témát, ezt nem nagyon tudom neki felhozni, mert nem érzi át. Olyan betegsége van, amibõl ez nem derül ki. Tehát nem tudok vele ilyesmit már megbeszélni.

Rip.: - És magában ezt hogy dolgozta föl, vagy mennyire maradt ott egy tüske?

- Ott maradt, viszont én mégsem merem azt csinálni, tehát az én kislányomat soha nem verném meg. Soha nem bántottam, és nem is fogom. Szóval, ez sem egy jó megoldás, hogy inkább vágott volna pofon, mint hogy kiabált. Talán, megpróbálok megbeszélni vele mindent. Úgy, hogy õszintén leülök vele, és megbeszélem vele.

Rip.: - És mindent meg tud úgy csinálni, ahogy szeretné, vagy azért vissza-vissza köszönnek azok a nevelési elvek, ahogy nevelték, és nem tudja legyõzni azokat a rossz dolgokat?

- Hát vissza, visszaköszön sajnos, ritkán. Próbálok minél kevesebbszer visszatérni erre a nevelési módszerre, de azért nagyon ritkán elõfordul sajnos.

Rip.: - És miért tudja mégis legyõzni, miért tudja másképp nevelni a gyermekét, mint ahogy magát nevelték?

- Eszembe jut az, hogy nekem milyen rossz volt, és félek, hogy ettõl a kislányomnak is lelki betegsége lesz, úgyhogy megpróbálok úgy csinálni, hogy neki minél jobb legyen.