- Egy évvel ezelõtt kiderült, hogy mellrákja van. Elõször teljesen másra gondoltak, hogy csak a tejmirigyek egy ilyen csomóba összegyûltek és miután így megtudtuk elmondták szinte azonnal. Nekem van több testvérem is és a legkisebb testvérem nem volt csak ott.

- Hat éves. Tizennégy éves még egy testvérem.

- Hát, hogy úristen mi lesz. De úgy érzem, hogy mindent elmondtak amit úgy szükséges ilyenkor és úgy egy kicsit megnyugodtam, de úgy mindig bennem van az, hogy ez bárkivel, bármikor megtörténhet és ez olyan rosszul érintett. Én tudtam, hogy egy nagyon, nagyon súlyos betegség, nem nagyon lehet gyógyítani, de sokat beszélgettem így a szüleimmel és azt is megtudtam, hogy a mellrákot már lehet gyógyítani. Nagyjából azt is elmondták, hogy zajlik le ez a mûtét, a kórházban is voltunk bent többször, hogy a mûtét után hogy zajlik le a kemoterápiás kezelés. Pontosan elmondták nekünk is, hogy utána egy év múlva hogyan lehet a korrekciós mûtéteket végrehajtani.

- Igen láttam. Nekem nagyon nagy szerencsém volt, mert anyukámnak se a haja nem hullott ki, se a bõrén nem keletkeztek ilyen foltok. Volt amikor rosszul volt, de csak közvetlen a kezelés után és az egy, két napig tartott maximum, de utána jobban volt. Mert nagyon erõs anyukám van, úgyhogy úgy nem lehetett rajta látni. Voltam vele kemoterápiás kezelésen is. Én nagyon jónak láttam ezt, hogy a nõvérek nagyon kedvesek voltak vele és elég sokáig tartott, mert az utolsón voltam vele és kaptam egy külön ágyat és ott teljesen ott nyugodtan ellehettem mellette és mindent figyelnek, hogy minden tökéletes legyen, amikor zajlik ez a kezelés.

- Igen az elején nagyon sokszor eszembe jutott, hogy mi van, ha találnak esetleg egy áttétet, de miután így lezajlott az egész és mondták, hogy sehol nincsen, utána megnyugodtam és hiszek az orvosoknak, mert ez az egyetlenegy támpont.

- Ezen is gondolkoztam elég sokat és csak azt tudom mondani, hogy nálunk a családban nagyon nagy hajlam van rá, mert miután anyukámnak kiderült, hogy beteg, rá pár hétre kiderült, hogy a nagypapámnak szintén rákja van. Õ már a végsõ stádium részében volt. A nagypapámnak a testvére is rákban halt meg, úgyhogy én erre tudtam visszavezetni. Meg hogy nem egy ilyen hú de nyugodt életet élünk, úgyhogy ez is biztos, hogy valamilyen szinten közrejátszott.

- Énnekem többször is eszembe jutott. De van egy olyan lehetõség most már, hogy rákos betegeknek a közvetlen leszármazottjainak egy szûrés és én ezt megbeszéltem anyukámmal és én is elmehetek, ha akarok és én szeretnék is, mert bárkiben benne lehet.

Németh Margit pszichoterapeuta.: - Úgy gondolom, hogy abban a családban beszélnek nehezebben errõl a témáról, ahol maga a felnõtt sem tud az ilyen helyzettel megküzdeni, illetve a saját félelmei olyan erõsek, hogy azt gondolja, hogyha nem beszélünk róla, akkor olyan, mintha nem is lenne. Tehát hogy ezzel meg lehetne óvni magunkat, a gyereket, a családot. Holott azt gondolom, hogy nagyon fontos errõl beszélni, hiszen a gyerek azt látja, hogy valami baj van, vagy nagyon nagy szomorúság van a családban, esetleg sírnak is. Nyilvánvaló, hogy akkor már vele is máshogy bánnak. Bizony ez megijeszti a gyereket, illetve félelemmel tölti el. Tehát én ezért nagyon fontosnak tartom, hogy mindenféleképpen mondják meg a gyereknek, ha betegség van a családban még ha ilyen nagy betegség is, de természetesen az õ életkori sajátosságait figyelembe véve, illetve az õ szintjén. Ami hát nyilván azt jelenti, hogy nem kell minden apró részletbe beavatni egy négy éves, vagy öt éves, vagy hat éves gyereket, tehát mindig csak annyit amennyit a gyerek igényel és megért.

Németh Margit pszichoterapeuta.: - El lehet azt mondani, hogy kórházba fog kerülni, hogy ez egy hosszadalmas folyamat lesz. A kezelésekrõl is a saját szintjének megfelelõen lehet beszélni. Azt is lehet mondani, hogy bízunk benne, hogy felgyógyul. Tehát azt kell a gyerekkel megértetni, hogy ez nem egy rövid folyamat és, hogy itt esetleg azt is láthatja, hogy rosszabbul lesz a mamája és, hogy bizony megy a papája. A túl kemény közlés is ijesztõ lehet a gyerek számára, de az elbagatellizálás is félelmetes lehet a késõbbiekben, hiszen, ha belegondolunk abba, hogy egy rákos beteg az mondjuk a kemoterápia utáni állapotában, amely nagyon nagy rosszulléttel járhat, vagy mondjuk, ha kihullik a haja és ugye a gyerek így találkozik vele, nagyon megijesztheti, hogyha ezt nem mondtuk el elõre neki. Nagyobb gyerekeknél pedig már ugye ha elmondjuk, ha nem, hogy ennek súlyos következményei is lehetnek ugye úgy is tudja, hiszen õ maga is olvas újságot, néz televíziót.

Németh Margit pszichoterapeuta.: - Így van. Akkor úgy érzi, hogy õt át akarják verni. Tehát nem õszinték vele és egy fontos dolog az, hogy õ is felkészülhessen.

Németh Margit pszichoterapeuta.: - Hát a kisebb gyerekek sokszor szokták azt gondolni, hogy esetleg azért betegedett meg, merthogy õ rosszalkodott és hogy õ rosszat csinált. Szoktak is ilyen mondatokat mondani, hogy de én megígérem, hogy nem leszek többet rossz csak gyógyulj meg. Nagyon fontos dolog, hogy ne legyen bûntudata. Azt gondolom persze, hogy így is nem csak a kisgyereknek, a felnõtt embernek is van bûntudata, mert úgy érzi, hogy többet tehetett volna, többet kellett volna ott lennie, de nagyon fontos, hogy megnyugtassuk a gyereket.

- Hát elõször is abban egyeztünk meg, hogy mindig az igazat mondjuk el és megpróbáljuk tárgyilagosan, hiszen ebben a szituációban annyira meg van az ember ijedve, hogy érzelmi alapon nem lehet ezeket a dolgokat elmondani. Megpróbálja az ember a tényeket, amiket tud az orvosoktól és ezeket tárgyilagosan megpróbáltuk a gyerekeknek elmondani.

- Mi mindig nagyon jó kapcsolatban voltunk fõleg a két nagylánnyal. Nagyon nyíltan és õszintén neveltük õket. Tehát minden olyan tabutéma, ami egy normális családban elõfordul az nálunk soha nem volt probléma. Éppen ezért gondoltuk azt, hogy semmit nem akarunk a két nagylány elõl eltitkolni. A pici az hat éves, ott azt kell elmondani, hogy az édesanya beteg, kórházba kerül, megmûtik, utána még hosszadalmasan fog lábadozni és ezt a pici teljesen meg is értette. Azt, hogy a légkörben érezte azt, hogy meg vagyunk egy kicsit ijedve ez teljesen normális volt. Amikor a nejem hazakerült a kórházból, hát ugye egy mûtéti heg volt a jobb emlõje helyén és igazán együtt fürdött a picivel, akkor a pici egy kicsit megijedt és akkor is leültünk és elmondtuk a picinek, hogy igen ez ennek a betegségnek a tünete tulajdonképpen, mint egy mûtéti heg és utána nem foglalkozott a gyerek, mert teljesen elfogadta az édesanyját így. Azt többször tapasztaltam, hogy amíg a kórházi kezelés ugye kemoterápiás kezelés volt és én voltam esetleg sokkal többet vele, akkor teljesen normálisan mikor jön már anya haza ugye ez felmerült többször. De az, az nem merült föl soha, hogy ebbõl halál lehet. Tehát tulajdonképpen, hogy mi lehet ennek a vége. Ez a gyerekben soha nem okozott szorongást, mert ezt talán eltitkoltuk mondjuk a pici elõl.

- A nagyok elõl nem. Hála istennek, hogy mi egy eléggé összetartó és optimista család vagyunk és amikor már kiderült, hogy kezelhetõ ez a betegség, ez gyakorlatilag egy hét alatt zajlott le. A daganat maga egy férfi hüvelyknyi daganat volt. Azt amikor diagnosztizálták, utána három nap alatt kiderült, hogy mi a helyzet és az a három nap az életemnek az egyik legszörnyûbb idõszaka volt, de utána tudtuk, hogy mi fog következni. Akkor már meg tudtunk nyugodni mindnyájan.

- Amikor a mûtét zajlott ez egy nagyon nehéz idõszaka volt az életünknek. Akkor az elsõ nap tulajdonképpen volt csak, hogy a gyerekek nem jöttek be a kórházba, akkor telefonon tartottam velük a kapcsolatot. És második nap már amikor egy kicsit jobban volt a feleségem akkor már ugyanúgy beengedtem a legkisebbet is, hogy jöjjön be és nézze meg, hogy ne legyen titokzatos ez az egész dolog. És a gyerek teljesen elfogadta, hogy bent van a kórházban, a doktor bácsik gyógyítják és meg fog gyógyulni az édesanyja.

- Ez a rosszullétek általában a kemoterápia elsõ napján történt, de ilyenkor otthon voltam a gyerekekkel meg a feleségemmel és elfoglaltam a gyerekeket. Még egy nagyon fontos dolog van. Mi húsz éve vagyunk házasok és harmóniában élünk a feleségemmel és a gyerekeinket harmóniában neveljük. Húsz év házasság után egy ilyen nagyon nehéz helyzet az életünkben nagyon, nagyon jót tett az egymáshoz való viszonyunknak. Megváltoznak ilyenkor az embernek a fontossági sorrendjei. Hiszen felvetõdik az, hogy elvesztheti a másikat. Ilyenkor az ember átértékeli a kapcsolatát és fantasztikus közel kerül a másikhoz.

- Én azt gondolom, hogy nem. Én azt gondolom, hogy a szeretetteljes családi légkör az a betegség elõtt is ugyanilyen volt. Tehát a gyerekekkel a kapcsolat nem változott meg. Annyi, hogy talán a két nagylánynak a felelõsségérzete talán egy kicsit korábban csapta meg õket a felnõttéválásnak a szele. Az talán jót tett nekik.