- Tavaly voltunk 9 éves házasok és elõtte egy évvel már nagyon elegem volt a dolgokból. Több intézményt, orvost, ígérgetéseket, hitegetéseket végigéltünk és akkor úgy döntöttük, hogy megkeressük a Gólyahír Egyesületet és õk voltak a segítségünkre. Mostani eszemmel és tudva, hogy mi volt az elõzõ hét év talán nem is kellett volna végigcsinálnom, hanem rögtön ezt döntést kellett volna meghozni. Persze az egy olyan dolog, hogy ugye amíg az embernek van lehetõsége arra, hogy saját vér szerinti babája legyen akkor azért arra törekszik. Az õ anyukája egy hónapra bekerült a kórházba. Lába volt problémás. És lehetõségünk adódott elõtte találkozni egy-két alkalommal így jött ez a dolog. Ez ilyen véletlenszerû volt.

- Tudomásom szerint õ egy abszolút egyedülálló hölgy és nagyon nehéz körülmények között élt.

- A legelsõ találkozásnál nekem nem volt különösebben szimpatikus a hölgy, de aztán ahogy beszélgettünk és megértettem az õ problémáit, õ megértette a miénket, ez a kezdeti dolog ez teljesen elsimult. Oly annyira, hogy még 8 hónaposan úgy nézett ki, hogy kislány lesz. Ezzel szemben aznap reggel amikor a Gólyahírtõl telefonáltak, hogy megszületett, levegõt nem kaptunk és ez az egy kérdése volt az anyukának, hogy ha mégsem kislány akkor mi lesz? Tiszta szívbõl mondhattuk azt, hogy teljesen mindegy.

Mórucz Lajosné a Gólyahír Egyesület elnöke: - 2000. márciusában alakultunk azzal a céllal, hogy segítsünk a válságba jutott várandós anyákon. Nagyon sokan fordulnak hozzánk. Elsõ évben összesen 12 örökbeadásba segítettünk és ebben az évben már volt 7. Többféle anya van. Van aki kiskorú és fiatalkorú és azért nem tudja vállalni a gyermekét, van aki 3-4 gyermekét nem tudja már vállalni. A legkisebb falutól Budapesten át a kisvárosokig mindenhonnan vannak jelentkezõk, akik bajban vannak. Nagyon kevés, talán 3-4 volt, akinek férje volt a százból.

Mórucz Lajosné: - 16 éves volt a legfiatalabb és 42 éves a legidõsebb. E között minden korosztály elõfordult.

Mórucz Lajosné: - Nem tudják vállalni a felnevelését. Nem akarják elvállalni a környezetükben, hogy õk a nem kívánt gyermekrõl úgy akarnak gondoskodni, hogy örökbeadják. Általában nincs lakásuk, nincs munkahelyük, nincs társ mellettük és egyedül nem kívánt gyermeket nem tudnak felnevelni.

Mórucz Lajosné: - Általában többedik gyerekek, 3. 4. és elítélik azokat, akik többet nevelnek.

Mórucz Lajosné: - Általában kicsúsznak az idõbõl, tehát ezek az elutasított gyerekek ha idõben észreveszi az anyukájuk, hogy terhes velük akkor bizony sokan abortusz áldozatai lettek volna. Általában nem veszik észre vagy késõn veszik észre. Egy-két hónapig még menstruál esetleg vagy a menstruációja olyan össze-vissza jön, hogy fel se merül benne. Sok minden elõfordul. Nagyon sokan nem akarnak abortuszra menni, mert azt mondták, hogy legalább életet adnak és a születendõ gyermeküket nem akarták megölni vagy megöletni. Ezzel a legnagyobb kincset adják nekik, az életet. A lényeg, hogy ezek a gyerekek élnek. Van olyan örökbeadó mamánk, aki eddig két gyermekét is örökbe adta és amikor a másodiknál is megkérdeztük, hogy hát nem vette észre idõben, azt mondta de igen, õ észrevette, hogy ismét gyermeket vár, de õ nem akar menni abortuszra semmiféleképpen. Õ úgy gondolja, hogy éljen a gyermeke még akkor is, hogy ha õ 18 évesen nem tudja felnevelni.

Mórucz Lajosné: - Nem vesznek róla tudomást, hogy õk gyermeket várnak. Észreveszik ugyan, hogy a hasukban gyerek mozog, de várnak egy csodára, hogy ez megszûnik és túllesznek rajta. De hát ez a csoda nem jön csak akkor, hogyha segítséget kér és a segítség révén megoldást talál erre a helyzetre.

Mórucz Lajosné: - Igen, de ezek a mamák másképp járnak, más ruhát hordanak, mint általában a kismamák. A tartásuk is már olyan, hogy ne lássák az õ pocakjukat, hogy mekkora, de az izomzatuk is jobban feszül. Amikor a kórházba kerülnek már szülés elõtt egy-két nap alatt is hirtelen megnõ a pocakjuk hiszen elernyednek az izmok, megnyugszik, biztonságban van és ilyenkor már látszik rajtuk a baba szinte egyik napról a másikra.

Mórucz Lajosné: - A zöldszámunk nagyon sok helyen orvosi rendelõkben van kint, védõnõk tudnak rólunk már az egész országban, illetve mi szeretnénk egy olyan kampányt elindítani, hogy élelmiszerüzletekbe a plakátjainkat kitehessük. Az egyik örökbeadó anya azt mondta, hogy orvoshoz nem megy a titkolt terhes anya, de ennivalót mindenki vesz. Tehát élelmiszerüzletekbe ha kitehetnénk ez nagyon sokat segítene, mert észrevétlenül megjegyezhetnék a számunkat azok az anyák, akik erre rászorulnak.

Mórucz Lajosné: - A terhességet is megpróbáljuk kontrollálni. Most is volt olyan titkolt terhes kismamánk, akihez a védõnõ a lakására járt ki, hogy ne kelljen a rendelõintézetbe bemenni és bizony a vizeletvizsgálatnál kiderült, hogy probléma lehet a veséjével. Tehát akkor orvoshoz irányítottuk, de nem oda ahova tartozik, hanem egy másik városba, hogy titokban maradhasson. Nagyon nagy körültekintést kíván ez a munka tõlünk, de ez az anya is rendbejött, megszült, egészséges babát szült, õ is egészséges maradt és akkor megérte.

- Mi 10 éve vagyunk együtt a feleségemmel. Közel 6,5 évet áldoztunk az életünkbõl arra, hogy az orvosok segítségével sikerüljön, nem sikerült. Kicsit fújtunk egyet és eldöntöttük, hogy örökbe fogunk fogadni egy babát.

- Nyugodtabb vagyok, tudom azt, hogy ki volt a papa, ki volt a mama, miért és hogy került sor erre az egész történetre.

- A mi esetünk egész speciális volt, lévén, hogy a születésénél ott voltam a gyermekemnél. Én láttam elõször, én foghattam meg. Fantasztikus dolog volt és nem félünk attól, hogyha egyszer õ jelentkezne, mert nincs mitõl. Nem ellenfelek vagyunk. Mi ketten teszünk ki egyet. Végül is õk hoztak egy döntést, ami az én számomra becsülendõ döntés, mert nem eldobta a gyerekét, hanem gondoskodott róla. Akár ugye kukában is végezhette volna. Nem tette meg. Az õ tragédiájuk az én boldogságom.

- A legnehezebb része az volt, kivárni a születéstõl a papírok aláírásáig tartó dolgokat.

- Bennem volt egy kicsi félsz. Nem mertem azt remélni, hogy nekünk ilyen egyszerûen megy ez a dolog. Nagyon-nagyon nehéz lett volna, hogy ha õ visszalép.

- Igen, és ami egy nagyon szép dolog volt, hogy amikor megszületett délután mi mentünk látogatni mihelyst tudtunk, feljött velünk a szülészetre. Õ kérte ki a babát. Egy-két percig dajkálta és õ adta a kezembe. Ez egy teljesen más érzés, mint amit úgy általában az örökbefogadásról gondolnak, mert ugye ez egy intézeten belül nem így mûködik. Itt ebben a mozdulatban benne van az, hogy én rád bízom és szeretettel neveld úgy, ahogy én szeretném, de nem tehetem.

- Igen, igen. Nagyon nehéz volt és én nagyon-nagyon sajnáltam ezt a hölgyet. Akkor is elpityeredett amikor a papírokat alá kellett neki írni, de õ azt mondta, hogy tudja, hogy a babának ez a legjobb és neki nincs más választása.

Mórucz Lajosné: - 5-6 naposan, mint minden újszülöttet amikor kihoznak a kórházból már az örökbefogadók viszik haza. Hozzánk fordulnak az örökbefogadók ugyanúgy, ahogy az örökbeadó anyák is. Felkészítjük õket az örökbefogadása. Akkor amikor megismerkednek többször beszélgetnek. Mindent megkérdezhetnek és mindent megbeszélhetnek. Mi ott vagyunk velük és segítjük ezeket a beszélgetéseket. Például kiderült, hogy az anyának nagyon jó kézügyessége van. Ennek a kislánynak biztosan rá fognak figyelni a szülei arra, hogy ha valami kézügyesség felmerül akkor ezt fejlesszék. Van olyan is, ahol idõskori cukorbetegség volt a nagyszülõknél, ott erre fognak figyelni. Nagyon jó az, hogy ismerik egymást és mindenfélét meg tudtak beszélni, hiszen a gyerek életében sok minden felmerülhet, amikor jó tudni, hogy honnan származik, kiktõl származik, milyen adottságokkal, illetve milyen rejtett betegségekkel a háttérben.

Mórucz Lajosné: - Az egyesület életében volt erre példa és szeretnénk alaposan felkészíteni az anyákat, hogy tudják, hogy ez egy életre szóló döntés. Nem változtathatják meg. A törvény védi az örökbefogadókat, hogy ha vér szerinti szülõként fogadták örökbe a gyermeket akkor õnekik vérszerinti szülõkénti jogaik vannak és egyik anyától vagy apától sem lehet elvenni a gyerekét.

Mórucz Lajosné: - Akkor amikor az örökbefogadó szülõk erre felkészítik. Minden család másként mondja meg. Az egyik anyuka a cicákkal és a kutyusokkal próbálta ezt elmagyarázni, hogy ugye az állatok is vállalják másiknak a kölykét. Az emberek ugyanígy tehetik és ez alkalom arra, hogy elmeséljék, hogy más szülte és õk nevelik fel például. Minden örökbeadottnak joga van megtudni a nagykorúsága idején, hogy kik a vér szerinti szülei. Azt hiszem annál rosszabb nincs amikor egy szomszédtól vagy egy hirtelen megtalált iratból tudja meg valaki, hogy õt örökbe fogadták, mert nem is az örökbeadás vagy örökbeadás az ami õket bántja, hanem az, hogy becsapták, hazudtak nekik, nem mondták meg az igazat.

Mórucz Lajosné: - 41 örökbeadásban segítettünk. Ugyanennyi volt a megtartott gyermekek száma. Ezt úgy kell érteni, hogy az anya eredeti szándéka szerint örökbe kívánta adni, de a segítségünkkel, illetve a beszélgetések révén amit velük folytattunk mégis vállalták a gyermeküket és saját családjukban nevelik fel. Nem próbálunk senkit semmirõl meggyõzni. A döntésüket segítjük elõ. Nemrég volt egy olyan esetünk, amikor 16 hetes várandós volt az anya mikor jelentkezett és azt mondta, hogy õ nem fogja tudni vállalni a gyerekét, örökbe kívánja adni. Az volt a kérése, hogy nem akar a területileg illetékes kórházban szülni, hanem el akar jönni onnan és amikor szülésre került a sor felmerült a név kérdése és õ azt mondta, hogy márpedig ennek a gyereknek õ akar adni nevet. Na ez már egy reménysugár volt nálunk, hogy valószínûleg õ vállalni akarja a lelke mélyén, valami akadályozza ebben. Kiderült, hogy õ vállalná ezt a gyereket, hiszen 35 éves és az elsõ gyerekérõl van szó, de az élettársa azt mondta, hogy csak õ mehet haza hozzá, a gyereket nem viheti. Kötõdött nagyon ehhez a férfihez. Döntenie kellett, hogy vagy az élettársa, vagy a gyereke. Ebbe mi nem tudunk beleszólni és nem tudunk segíteni a döntésében mert ez nagyon nehéz, de neki kell meghozni és mikor az õ édesanyja vállalta, hogy hozzá hazamehet az élettárstól, akkor a gyereke mellett döntött és boldogan hazavitte a fiát.

- Van egy majdnem kétéves kisfiam és örökbe fogadtuk õt és mindenkit arra biztatnék akinek nem jön össze a kisbaba, hogy fogadjon örökbe, mert csodálatos dolog és egyetlen pillanat nem volt, amikor arra gondoltam volna, hogy megbántam ezt az egész dolgot.

- Végül is 7 éve volt az elsõ terhességem és volt három, ami nem sikerül. Három év után adtuk be az igénylést, illetve hát akkor indítottuk el az örökbefogadási folyamatot és másfél év után kaptuk meg a kisbabát aki akkor volt öthetes.

- Nem, nem abszolút nem. Egyébként én egy skandináv típusú nõ vagyok, a kisbabám pedig picit kreol bõrû, barna szemû. Hát néha ez szokott, nem is azt mondom problémát jelenteni, de sokszor elõfordul, hogy teljesen idegen emberek kedvesen mondják, hogy biztosan a papára hasonlít a baba és bár a férjemmel abszolút azon az állásponton vagyunk, hogy ezt a gyerekkel, illetve a környezetünkkel is nyíltan kell kezelni, ilyenkor azért egy pillanatra elgondolkodom, hogy most a villamoson szemben ülõ idegen emberrel közöljem-e, hogy mi a helyzet.

- Hát nem mondtuk el nekik, hogy mire készülünk, úgyhogy amikor megérkezett a baba akkor nagy meglepetés volt. Nagyon örültek neki.

- Azt gondoltuk, hogy nem fog sor kerülni az örökbefogadásra, mert addig fog születni gyerekünk, de most hogy így rákérdezett talán volt benne, hogy talán egy kicsit nem mertük elmondani. Ami aztán probléma is lett abból a szempontból, hogy az én szüleim elkezdték mesélni, én nem ott lakom, ahol születtem, szomszédoknak elkezdték mesélni a szülésem és a szoptatás történetét. Ebbõl aztán adódtak konfliktusok.

- Igen. Szokásos mondat, hogy majd 18 éves korában kell neki elmondani. Úgy érzem, hogy most már megértették és õk is igazából azt gondolják, hogy jobb, hogyha az elsõ pillanattól tudja a baba, de én van mikor tudatosan is mondok olyat a babának, hogy õk hallják ezt, hogy ez nyílt dolog. Olyanokat szoktam neki mondani, hogy, nagyon sokat beszélek vele amikor egészen pici baba volt, hogy akkor miket csinált és akkor nagyon figyel. Egy kicsit talán önmagammal szemben is csalok, mert azt szoktam mondani, hogy amikor a kórházból hazahoztuk, mert nyílt kórházból hoztuk el, de azt gondolom, hogy az örökbefogadás szót még nem kell elõtte kimondani - idegen lenne.

- Én rögtön miután hazahoztuk felvetettem a férjemnek, hogy be kéne iratkozni még egyszer erre az örökbefogadási listára, mert kislányra többet kell várni, mint fiúra és hogyha már örökbe fogadunk még egyet, akkor kislányt szeretnénk. Õ azt mondta, hogy õ így nem akar, hogy fenntartásokkal, tehát ha már még egyet akar, akkor ugyanúgy mint az elsõt, akit nekünk a jó Isten ad, Õ így mondja, az jöjjön. Végül is még így ezt nem döntöttük el, de azon, hogy saját gyerekünk legyen azon már most dolgozunk, hogy úgy mondjam. És most, hogy én járok egy centrumba, ahol lombikbébi program is történik, nagyon-nagyon sok szomorú arcú nõt látok ott és volt már olyan, hogy a kisfiammal kellett menni, mert egyszerûen nem tudtam hova rakni, és hát szinte úgy éreztem, hogy nem is szabadna ide behozni ezt a gyereket, mert olyan tekinteteket láttam, hogy sóvárognak. És én akkor éreztem azt, hogy életem legjobb döntése volt, hogy örökbe fogadtam és nem jutottam el arra a szintre, hogy 40-42 éves koromban még mindig ott tartok, hogy semmi és nem lehetek már fiatal anyuka.

Csipák Irén családgondozó, a Fészek Egyesület titkára: - A Fészek Egyesület bátor nevelõszülõk itt megpróbálkoztak egy olyan dolgot véghezvinni, hogy kilépve a hagyományos formából megszerezni ugyanazokat a jogosítványokat, ami a nagy szervezeteknek van. Nevelõszülõi hálózatot mûködtetni. Létrehoztunk egy átmeneti otthont, ami helyettes szülõséggel egyenlõ, tehát a gyerekeket ott fogadják, amíg a család helyzete helyreáll. Vidéken különbözõ helyeken vannak nevelõszülõ csoportjaink.

Csipák Irén: - Az motiválta ezeket a nevelõszülõket, hogy ne legyen ennyire hivatalos ez az egész, hanem teljesen családias jellegû, hogy egy önszervezõdéssel saját magukat segítõ, összejáró baráti társaság. Még több pluszt tudjanak adni azoknak a gyerekeknek akik az õ családjukban élnek.

Csipák Irén: - Elõször is kell maga az akarat meg a szándék. Megfelelõ feltétel, tehát lakáskörülmények, ami nagyon fontos ahhoz, hogy gyereket tudjon fogadni. Akkor el kell indulnia egy tanfolyamon. Egy 28 órás képzésen kell részt vennie neki és az élete párjának. Az egy felkészítõ tanfolyam. Felelõsség, információ, kompetencia szülõknek. Ez a fix ami teljes õszinteséggel mutatja meg ezeknek az embereknek, hogy mi az, amit õk vállalnak és meg is mérettetnek menet közben, hogy õk milyen módon tudnak ebben a munkában résztvenni. Van hogy megrémül esetleg, de inkább akkor rémüljön meg az az emberpár menet közben és gondolja meg, mint akkor, amikor már a gyerek ott van és esetleg egy olyan sebet ejthet a gyereken, ami egy életre szóló negatívum lenne. Gyakorlatilag ennek a végén kiértékelés készül és hogyha elszánta magát a pár, akkor ez a képzésforma idáig eljutott, hogy helyettes szülõséghez ad jogosítványt. Amennyiben õ tovább akar lépni, tehát hosszabb távon akar nevelõszülõként tevékenykedni, akkor még egy plusz tanfolyamot kell, ez már nem olyan hosszú idõtartamú, ahol gyakorlatilag a gondozással és egyébbel, tehát ez már nem egy ilyen tréning szerû.

Csipák Irén: - Ez úgy van összeválogatva, hogy a gyereknevelésnek talán az összes buktatóját magába foglalja tettekkel, játékokkal. Minden egyes három óra, amikor találkozás van különbözõ témakörben a gyerekek viselkedésével, saját felelõsséggel, tehát az egész neveléssel kapcsolatos dolgot felöleli.

Csipák Irén: - Hát volt olyan, aki elindult ezen és amikor egy konkrét élethelyzetet vetítettünk föl, hogy milyen nehézség léphet fel egy olyan gyerek esetében, aki bekerül a családba és õ hozza magával mindazokat a negatívumokat, amit az elõzõ életébõl hát nem tudott levetkõzni akkor megrémültek és azt mondták, hogy hát ha ilyen létezik, akkor ezt nem kérik. Akkor így felelõsebben tudnak nekivágni ennek a feladatnak, mert többet tudnak róla. Megismerik, hogy mit is vállalnak fel, mi is az a plusz. Más egy saját gyerek és más másnak a gyerekét nevelni, sokkal nagyobb tudást és ismeret kell, hogyha olyan gyereket vállal, aki nem ismeri a múltját, nem ismeri a problémát ami miatt ez a gyerek az õ segítségére szorul, de ha felvértezõdik, tudja, hogy hová kell ettõl fordulni, mit kell tennie, akkor felelõsséggel vállalhatja ezt a tevékenységet.

- Nálam öt gyerek van, de õk már nagyok, három közülük nagykorú. Tehát õk úgynevezett utógondozásban vannak nálam, nem nevelésben. Nappali tagozatos tanulók és azért itt élnek.

- '96. óta nevelem õket a családomban. Akkor még valamennyien kiskorúak voltak és aztán itt lettek nagykorúak. Ez nem jelenti azt, hogy az ember az utcára teszi a gyereket csak azért mert, hogy 18 éves lett. Az állam is biztosít egy lehetõséget, hogy amíg a gyerek az iskoláját be nem fejezi addig az állam is támogatja ezt a fajta ellátási formát. Tehát õk itt be vannak jelentve, családtagok, ez az õ otthonuk.

- Én azt gondolom, hogy mi egy igazi családot alkotunk hatan így együtt. Ez nem egy teljesen hagyományos család, énnekem nincsen férjem, tehát a felnõtt társadalmat én képviselem közöttük egyedül. Viszont olyan szempontból, hogy a gyerekek között van egy bizonyos ilyen szerepmegoszlás még akkor is ha nem testvérek, abból a szempontból teljesen hagyományos és normális családnak felelünk meg. Ugye van egy fiam, aki szakácsnak tanul, övé a konyha, van egy másik aki számítógépes szakembernek tanul, övé a híradástechnika a lakásban. Szóval, hogy ilyen módon megvan ez osztva.

- Én semmi ilyen módon nem választottam, õk így engem megtaláltak. Az elsõ három testvér akik hozzám kerültek azok úgy kerültek ide, hogy senki más nevelõszülõnek nem kellettek. Ehhez azt kell tudni, hogy õk tizenéves, tehát kamaszkorú gyerekeket nevelõ szülõnél nagyon nehéz elhelyezni. Ott már olyan hosszú elõtörténet áll a gyerek háta mögött, hogy az már nagyon nehéz egy eredeti családdal összeilleszteni ami más és így mivel senki nem vállalta õket, de én viszont gondozásba nem akartam õket adni, ezért azt mondtam, hogy gyertek hozzám. Elég nagyok voltak, szóval ezt már meg lehetett velük beszélni. Az Irén az már majdnem 18 éves volt és a két öccse 12 és 17 évesek. Meg lehetett velük értelmesen beszélni, hogy az a cél, hogy akkor most ti ne menjetek intézetbe. Na most én ezt, tekintve, hogy én magam is idõs vagyok, a gyerekek is elég nagyok én azt gondolom, hogy ez egy átmeneti periódus. Az én feladatom ebben a dologban az, hogy õket a normális, jó élethez hozzásegítsem, el tudjam indítani õket. Ez a feladat. Ez egy olyan feladat, amit én õnélkülük végrehajtani nem tudok. Ezt meg is mondtam nekik és úgy tûnik értik.