- Hát ott kezdõdik, hogy az én szüleim rengeteget olvastak és én ezt láttam és õk is nagyon sokat olvastak nekünk, tehát mi abszolút kezdtük ezekkel a mesekönyvekkel, a népmesékkel, a magyar népmesékkel, a Grimm mesékkel, az Andersen mesékkel a klasszikus meséken át és utána jöttek nagyon sorban az ifjúsági regények és lány lévén ugye nagyon-nagyon szerettem ezeket a Pöttyös, meg Csíkos könyveket, úgyhogy ezt tinédzser koromban nagyon faltam. De nagyon sok minden, édesapám nagyon sok klasszikus könyvet is a kezembe adott, amiket nagyon szerettem. Én nagyon sokat olvastam, nagyon nagy könyvfaló voltam, én nagyon szerettem bezárkózni a szobába és hason feküdni az ágyon és olvasni. De ezt is láttam otthon és én ebben nagy örömömet leltem.

- Ugye gyerekkoromban az volt a lényege, amikor együtt olvastunk, hogy az volt a jó a mesék mellett ugye a történetek mellett, hogy gyõz a jó és az embernek ez olyan jó érzés volt, hogy együtt voltunk. Aztán, amikor tinédzser voltam, akkor az volt nagyon jó benne ugye, hogy az ember olyankor mindenféle nehéz gondolatokkal küzd, meg nehéz a kamaszkor és mindenféle problémái vannak az embernek és ezek a könyvek nagyon jól segítettek, mert sok olyan volt bennük, amiben magamra ismertem és jó volt látni, hogy az ember ezekkel az akkor nagynak képzelt problémáival nem egyedül áll a világban.

- Ezek olyan nagyon banálisak, de például emlékszem amikor olyan nagyobb lány lettem és már úgy érdekelt úgymond a szerelem, ugye hát az ember tinédzser korában nem úgy esik szerelembe meg plátói szerelmei vannak és akkor ezek a kislány regények annyira jók voltak, amikor leírták ugyanezt, hogy ott van egy ugyanilyen tinédzserlány akinek ugyanígy plátói szerelme van, de hogy aztán mégis talál egy olyan fiút, akivel és akkor ezek úgy jók voltak.

- Úgy, hogy ugye az ember iskolás, akkor azért egyre komolyabb könyvekhez nyúl az ember és ugyanúgy, hogy megkaptam ugyanúgy édesapámtól azokat a könyveket, amiket õ

- Hát volt ilyen is, olyan is. Nagyon sok jó könyvet ajánlott apukám és nagyon jókra rátaláltam én is és aztán egyetemen pedig az olyan szintûvé vált, hogy egymásnak ajánlgattuk a könyvet és az mondjuk a barátaimmal mai napig így van, hogy ha valamelyikünk rátalál egy olyan nagyon jó könyvre, akár a férjemmel is, akkor biztos, hogy cserélünk és szólunk és felhívjuk rá a másik figyelmét.

- Nem, hát felnõttként azért már ez más. Egyszerûen jó egy kicsit elszakadni ebbõl a világból és a könyvekben egy másfajta világot megtalálni.

- Nem tudom, nem vagyok benne biztos, hogy mondjuk most olyan tudatosan olvasom már ezeket a könyveket, hát most már magáért a könyv öröméért olvasom és nem vagyok benne biztos, hogy mindig keresek benne valami olyasmit, amit aztán továbbgondolok vagy nem.

- Vannak ilyenek és akkor annak, azt úgy valahol mélyen elraktározom, de tehát nem idõzöm rajta úgymond olyan sokáig. Mert nagyon sok minden érdekel, nagyon sok könyvet olvasok, úgy hogy van olyan igen, hogy rátalálok valamire, de nem teszem el annyira tudatosan, hogy akkor most tényleg hú, ez az én problémaköröm.

- Nem, ez már egy abszolút másfajta élmény, úgyhogy akkor mondjuk még az embernek olyan nagyon egyszerû világa volt, tehát egyszerû kérdések voltak, azért felnõtt fejjel ugye ez már annyira egy összetett dolog.

- Nem, nem, hát nálunk minden este olvasunk a gyerekekkel is és utána a férjemmel, olyan nincs, hogy egy nap ne olvasnék. Abszolút azért, mert kisöpri a napi problémákat, hogy ezek egyszerûen mind elmúlnak, amikor az ember olvas, akkor egy picit kikerül ezekbõl a hétköznapokból és akkor úgy tud elaludni, mintha egy nagy levegõt venne és kimenne egy nagy tavaszi rétre, olyan könnyebben megy a dolog.

- Úgy, ahogy engem az apukám. Tehát én is abszolút, ott ugye nekünk nagyon-nagyon sok könyvünk van és próbálok, hát mondja a nagyobbik az, aki olvas, már mutatom neki, segítek és nemcsak a gyerekkönyvekre mondom azt, hogy melyik érdemes és van, amelyiket együtt is olvassuk, hogy a húgát is kicsit belevonjuk a dologba, hanem már felnõtt könyvekre is mondom, hogy én ezt elolvastam és nagyon jó és hogyha majd egy kicsit nagyobb lesz, akkor nyugodtan vegye a kezébe.

- Nagy Attila olvasáskutató: Az olvasás megszerettetésére talán egy másik példa. Beszélgettem egy apukával, aki azt mondta, hogy sokszor kérdez tõle a kisfia és hát erre sokszor azt válaszolja, hogy sajnos nem tudom, de gyere csak, nézzük meg. És odavezeti a könyvespolchoz és azt mondja, hogy hm. itt van egy kismadár, amit a kertben láttunk, nem tudom, hogy milyen, de keressük meg, mintegy példát mutatva arra, hogy ugyan a szülõ lehet esendõ, nem érthet hozzá, ámde a könyvekben ott aztán benne lehet minden. Ott van, hogy az egerészölyvet úgy hívják Buteo buteo, meg a darut, azt úgy hívják, hogy Grus grus, és akkor le van írva, hogy ezek a madarak hány centire nõnek, milyen színûek. Fantasztikus, hogy óvódás gyerekeket ilyesmikkel is el lehet varázsolni, nemcsak mesével, hanem az autókról, az épületekrõl, az egyiptomi piramisokról, de persze, ami mozog, az különösen izgalmas a gyerekeknek, tehát a békák, kígyók, a madarak, a füvek, fák, azok is mind utak ahhoz, hogy a betûk világát a gyerekek megszeressék és ez nem mond ellent szögesen annak, amit a mozgókép közvetít, mert a televíziónak is van számos olyan mûsora, ami után ki lehet nyitni a könyveket. Az National Geographic meg Spektrum adók is adnak idõnként olyan mûsorokat, amelyek után a gyerekek akarva-akaratlanul mennek a könyvtárba és kérdezik, hogy ennek a mõsornak a könyves változatát kérik, mert ugyanerrõl õk sokkal többet szeretnének megtudni. Vagyis azt akarom mondani, hogy miközben szülõként, pedagógusként a legkönnyebben kioldódó reflex, hogy ne nézd már azt a tévét, kapcsoljuk ki és ebben igazuk is van a szülõknek, hogyha napi három-négy órát ül a gyerek a tévé elõtt, az nem válik javára, attól ideges, feszült lesz, szorongóvá lesz, de azért ha válogatni segítünk nekik a mõsorokban, akkor a mõsorok egy része ezt a fajta információ forrást, amit nyomtatott betûnek, képeskönyvnek, Élet és Tudománynak, magazinnak, Süninek hívnak, ezt is a gyerek megtanulja jókedvûen kinyitni, forgatni és használni.

- Igazán a mi családunkban nem volt jó példa, tehát nem kaptam elég jó példát az olvasásra a szüleimtõl. Alig volt otthon könyv, egyrészrõl, másrészrõl pedig ami volt otthon könyv és nekiálltam olvasni is, például Tolsztojtól az Anna Karerinát, de nem igazán értettem gyerekfejjel. 8-9 éves lehettem. Nagyon sokszor nem értettem belõle és körülbelül a tizedik oldalnál abba is hagytam.

- Mondhatni úgy, hogy szinte semmit, ezen kívül még egy folyóirat volt, amire nagyon emlékszem ez a Dörmögõ Dömötör címû folyóirat, amit nagyon szerettem és ezt mindig meg is vettük.

- Nem. Nagyon sokkal másabb töltötte ki az életünket, építkeztünk. Én vidéki lány vagyok, úgyhogy nálunk ez teljesen természetes volt, hogy hét végén az iskolai tananyag megtanulása után a kertben segédkeztünk, tehát kertápolás volt úgymond, a kertészkedés volt a fõ elfoglaltságunk és utána pedig a malter meg a téglapucolás.

- Körülbelül olyan barátnõim voltak, olyan kaliberûek, mint én, tehát nálunk ott mindenkinek ez töltötte ki szinte az életét.

- Nem, nem emlékszem rá, hogy olvastak volna. Talán egy polcnyi könyvünk volt összesen otthon sajnos, visszagondolva sajnos, tehát nem kaptam elég alapozást erre.

- Õszintén mondjam a Káma-Szútrán kívül nem volt semmi, azt pedig nem igazán értettem, ezt a kámaszutrás dolgot még nem értettem, aztán késõbb mire megértettem volna, addigra ez nagyon mélyen el volt ásva otthon, tehát már nem találtam meg. De annyira lekötött más dolog, hogy nem volt idom sem rá, nem volt rá idõ. Hétköznap nekünk kitöltötte minden idõnként a háztartási munka, mostunk, vasaltunk, rendet raktunk otthon, mire a szüleink hazajöttek esetleg fõztünk valami egyszerûbb ételt. Mert én már kiskorom óta tudok fõzni, tehát tanultam, mire hazajöttek a szüleim, addigra már úgy kicsit pihenhessenek, ezért mi mindent megpróbáltunk, rendet rakni, meg megpróbáltunk mindent megcsinálni, hogy nekik már ezt ne kelljen pluszban megcsinálni. A hétvége pedig azzal telt, hogy nagymosás, takarítás, rendrakás, kertgondozás, kicsit tanulás és utána egy pár órát játszhattunk, tehát nem igazán fért bele az idõnkbe, minden percünket szinte kitöltötte ez a munka.

- Mindig, mindig. Egy kötelezõ olvasmány volt mindig a kedvencem és azt legalább tízszer elolvastam, az az Egri csillagok.

- Szakközépiskolába mikor elkezdtem járni, ott elég kevés volt a tudásom és megpróbáltam ezt a könyvekbõl pótolni. Én mûszaki szakközépiskolába jártam, úgyhogy fõleg mûszaki könyvek, de aztán voltak olyan magasröptû könyvek, amit nem igazán tudtam elolvasni még elsõ, másodikban és aztán azt késõbb próbáltam pótolni.

- Legalábbis 25 éves voltam, mire a regényekre ráleltem, tehát amikor megszületett a kislányom, utána kezdtem el inkább regényeket olvasni, mert több idom volt, szabadidom.

- Furcsa, de egyben megkapó is, mert mikor elolvastam talán az elsõ nagyobb regényemet, akkor nagyon meglepõdtem és nagyon örültem neki, amíg megértettem, felfogtam, addig nagyon sok idõ eltelt, de nagyon rákaptam az ízére.

- Erre nehéz válaszolni, de nagyon sok mindent. A szókincsemet bõvítették, az egész felfogásomat, formálták az életrõl, arról az idõrõl, amirõl olvastam. Az én érdeklõdésem inkább a történelmi regények iránt vonzott engem, próbálkoztam egy-két szerelmes regénnyel, de az nálam nem jött be.

- Inkább most, hogy újra elkezdtem iskolába járni, ez most inkább most kezdett el. Vannak itt is nagyon kedvenceim, aztán vannak olyanok, amik kevésbé kedvenceim, inkább a magyar regényírókat szeretem.

- Igen. Muszáj, muszáj.

- Megpróbálok mindent begyûjteni, ami érdekel. Kicsit az gátol abban, hogy kicsit nagyon drágák a könyvek.

- Nem, mert én már pici kora óta olvasok neki, minden este mesét olvasunk. Hogyha egyik könyvet befejeztük, akkor veszünk új mesekönyvet is. Én próbálom rászoktatni arra és õ nagyon szereti a könyveket, úgyhogy õ remélem még nálam is többet fog olvasni. Én például nem emlékszem arra, hogy az én anyukám mesélt volna nekem egy mesét is gyerekkoromban, tehát én egy ilyenre se emlékszem vissza. És szerintem egy gyereknek mesevilág, az fantasztikus, a fejlõdéséhez, az értelméhez az kell. Egyszerûen elengedhetetlen.

-Adamikné Jászó Anna fõiskolai tanár: Nem, nem, nem. Errõl sokat szoktunk beszélni, hogy valahogy a televíziózást meg kellene beszélni, tehát családon belül, mit nézzen a gyerek, szelektálni kell, válogatni. Például ment nagyon régen, hát nem olyan nagyon régen egy pár évvel ezelõtt az RTL-en a Kicsi ház a nagy erdõben sorozat, ez Lora I. Widernek egy nagyon, ez Amerika egyik legnépszerûbb írója, csak egyik könyve van lefordítva, egy sorozat a Kicsi ház a nagy erdõben a gyerekkoráról, valami fantasztikus tündéri könyvsorozat. És tudom, mikor megnézték a gyerekeim, akkor ezt a bizonyos magyarra fordított elsõ kötetet el is olvasták. Tehát ösztönözhet a televízió, hát az Internet is, számítógép is, hát föl lehet a jóra használni. Ezeket a gyilkolászós játékokat tiltanám el nagyon-nagyon keményen és ezeket a trágár dagonyázó szövegû mindenféle filmeket, amiket bizony-bizony néznek a gyerekek.

Ané.J.A.: - Hát miért volna baj?

- Mokos Anikó középiskolai tanár: Általában óraközi szünetekben odajönnek hozzám és megkérdezik, hogy ezt vagy azt a könyvet olvastam-e és hogy tetszett-e, mit szólok hozzá? Vagy csak mutatják, hogy õk éppen most ezt olvassák.

- Azt gondolom, hogy azért, mert olyan viszonyban vagyunk, nem azért, mert én tanítok nekik mondjuk magyar irodalmat, én matematikát tanítok nekik, egyszerûen beszélgethetnek velem ilyen témákról is. Mondjuk ami a matematikához kapcsolódó ilyen matematika történeti dolog, arról szoktam nekik beszélni, de amikor egymás között szünetben beszélgettek és én hozzászóltam, akkor meglepõdtek, hogy én ezt honnan tudom? Mondom, tanultam én is a gimnáziumban. Ez úgy lassan alakul ki, tehát, amikor õk elkezdték ezt a gimnáziumot és engem kaptak egyik tanárukként, akkor elõször úgy puhatolóztak. Mindig vannak olyan gyerekek, akik úgy könnyebben megnyílnak, hamarabb odamennek olyanhoz is, akit nem ismernek és aztán látva a reakcióimat, akkor úgy a többiek, akik egy kicsit nehezebben oldódnak, õk is oda merészkedtek. Ez természetes nekik, hogy van olyan felnõtt, akivel lehet így beszélni és van olyan, akivel pedig nem lehet. Nem tiszteletlenek, de én azt, hogy így hasra essenek elõttem, szóval azt én soha nem vártam el, én egy ilyenfajta ember vagyok és a tanítványaimhoz is csak így tudok közeledni.

M.A.: - Ilyen értelemben nem szoktam ötleteket adni, egyszerûen elmesélem, hogy én mit olvastam és az, hogy tetszett-e nekem vagy nem és hogy azt gondolom, hogy érdemes lenne elolvasniuk. Csak ennyi, tehát javaslok csak nekik.

M.A.: - Igen, órán nem nagyon szoktam. Jobban mondva hogyha látom, hogy mondjuk nagyon fáradtak egy nap, akkor lehet, hogy az óra 35. percében már onnantól kezdve nem matematikával foglalkozunk, hanem mondjuk ilyesmirõl beszélünk. De ez nem egy ilyen rendszeres dolog. Ez az adott, tehát a szituációtól függ, hogy mit csinálunk.

M.A.: - Fõként olyankor szoktunk beszélni róla, ha én is azt a könyvet olvasom éppen, amit õk. Például így volt ez a Harry Potter könyveknél, nagyon tetszett nekik, olvasták, az én nagyobbik fiam is olvasta és õk unszoltak, hogy olvassam el és amikor elkezdtem olvasni, akkor megkérdezték, hogy és hogy tetszett nekem mondjuk az elsõ vagy a második vagy a harmadik kötet és akkor arról beszéltünk, hogy nekem melyik rész tetszett, mi az, ami tetszett ebben az egész sorozatban és mi az, ami nekik tetszett benne.

M.A.: - Olyan értelemben nem vita, hogy én elfogadom, hogy neki nem ugyanaz tetszik, ami nekem és próbálom azt elfogadtatni velük, hogy ez egy természetes dolog, hogy egy könyv másként hat különbözõ emberekre. Tehát hogy neki más tetszett benne, mint nekem, vagy neki tetszett egy olyan könyv, ami nekem nem és fordítva.

M.A.: - Én úgy látom, hogy ezt mind otthonról hozzák, tehát aki például komoly könyveket olvas, azért, mert otthon ezt látja szüleitõl. Tehát nem tudom, hogy az iskola milyen hatással van rájuk, de azt látom, hogy ez inkább ilyen szülõi hatás és az, aki klasszikusokat olvas, az azért azt olvassa, mert mondjuk otthon a szüleinek az van meg, azt ajánlották neki. Nem tudom mondjuk, hogy az én hatásom mennyire érzõdik, de azt érzem, hogy ez ilyen otthonról hozott.

M.A.: - Azt nem látom, hogy az én hatásomra elkezdenének valamit olvasni, de azt, hogy így megbeszélünk, ebbõl az alakul ki, hogy egyre többen odajönnek szünetben beszélgetni vagy kérdezik a véleményemet. Tehát ezt látom inkább. Van olyan, hogy elolvassák azt a könyvet, amit ajánlottam, de én ebbõl nem csinálok ügyet, hogyha senki nem olvassa el azt, amirõl én beszéltem.

M.A.: - Ezt nekem azért nehéz megmondani, mert nekem az a természetes, hogy amikor megtanul egy gyerek olvasni, onnantól kezdve olvas. Tehát azt gondolom, hogy azért aki 17 éves koráig nem kezdett el ilyen komolyabb könyveket olvasni, nem hiszem, hogy késõbb rászokik.

M.A.: - Én úgy látom, hogy egyáltalán az fontos nekik, hogy beszélgessen velük valaki nem arról, hogy hogy tanulnak, hogy a szabadidejükben hova mennek, milyen élmények érték õket, tehát egyszerûen úgy látom, hogy arra van szükségük, hogy beszélgessen velük valaki.

-Jakab Judit magyar tanár: Úgy érzem, hogy több ilyen volt egyébként, de ami most beugrik, az meg is lepett. Az Kuprin: Szudamitja volt, ami ugye nem kötelezõ olvasmány, ami nagyon távolról kapcsolódik a középiskolás tananyaghoz. Sikerült egy órán abból részleteket felolvasni és valahogy olyan volt a csillagok együttállása, a borús idõ, meg talán az, ahogy akaratlanul is, de a szépségtõl, mármint a szöveg szépségétõl elcsukló hangon, mindenesetre az egyik osztály, ahol ezeket a részleteket fölolvastam, néhány tagja egy héttel késõbb jött, hogy elolvasták és nagyon köszönik. Hát számukra a szerelemrõl gondolkozni, a testi szerelemrõl gondolkozni ez után a könyv után mást jelentett, mint ez elõtt. Tehát ez elfelejthetetlen élmény volt.

J.J.: - Verseket sokszor kapok. A múlt héten is kaptam egyet, volt egy nézeteltérésem az osztályomba járó egyik fiúval, õ kivonta magát a felelõsség alól mondván, hogy õ nem vett részt a többiek szervezkedésében. Én ezt tudomásul vettem és másnapra vittem neki egy részletet a Jónás könyvébõl. Hát a vétkesek közt cinkos, aki néma. És ez a gyerek másnapra hozott egy képeslapot egy verssel, egy Bodor Béla nevû mai magyar költõ az Éterrõl címû és az Élet és Irodalomban megjelent versét írta le, aminek a lényege annyi, hogy a hang az nem az agyból jön, hanem a torokból és az egész verset õ közölte. Ebben a válaszban nagyon ott volt az, hogy õ megértette az én kérdésfelvetésemet, megértette azt, hogy én miért Babitscsal próbálok protestálni az õ magatartása ellen és benne volt az a gesztus, hogy talán egyetért. Sokszor mutatnak a gyerekek verseket, az õ verseiket, sokszor mutatnak hihetetlen fércmûveket, kínrímekkel, mekegõ strófákkal, nagy vallomásokat megfogalmazva ezekben az írásokban. Nagyon örülök ezeknek a verseknek és nagyon nehéz ezekrõl a versekrõl nekik úgy beszélni, hogy ne bántsam meg õket, de azért azt tudassam velük, hogy ezek sok esetben nem versek, amelyeket õk készítenek még akkor is, hogyha nagyon õszinték és nagyon a saját érzelmeikrõl szólnak. Viszont van, amikor visszaélek ezekkel az õszinte percekkel és a témához kapcsolódó igazi verseket viszek nekik mintául megmutatni, hogy más hasonló helyzetben, hogy fogalmazta meg a gondolatait. Hogy hasonló élethelyzetre, hasonló fájdalmas vagy örömteli pillanatra, milyen mûvek születtek, születhettek. Úgy veszem észre, hogy sok esetben ez segített, segített abban, hogy egyik-másik gyerek lemondott arról, hogy költõ legyen. Annyit talán mindenképpen elkönyvelhetünk mind a ketten magunknak, hogy néhány gyönyörûbb vallomással gazdagabbak lettünk õ is, én is.