- Általános iskolába 1991-ben kezdtem el járni és néhány
száz méterre laktunk csak a sulitól és gyalog tíz perc alatt
meg lehetett tenni. Elsõben, másodikban még elkísértek,
onnantól kezdve egyedül jártam haza, reggel még elvittek sokáig
kocsival. És aztán hatodikos voltam, amikor messzebb költöztünk
az iskolától és két busszal kellett közlekedni. Akkor kezdtem
el igazából megtanulni egyedül közlekedni a városban. Még az
elsõ napokban, az elsõ egy-két hétben elkísértek, megmutatták
az utat.
R.: - Tehát fölszállt veled anyukád a buszra, másik buszra
és szépen elvitt. És ugyanez volt délután is. Érted ment és
szépen hazahozott.
- Igen, ezek voltak az elsõ napokban, onnantól kezdve meg már
egyszerû volt, megtanultam, megjegyeztem és azóta egyedül
közlekedem a városban.
R.: - Te sose féltél, amikor egyedül közlekedtél a
városban?
- Talán este és még most se mondom azt, hogy én nem félek,
meg határozottan állítom magamról, hogy én meg tudom magam
védeni, mert ez nem igaz. Tehát ha én tíz órakor ülök fel
arra a buszra, ami majdnem hazáig visz és fölszállt mellém jól
megtermett fiatalember, akkor ugye azért nem mondom azt, hogy hú
de biztonságban érzem magam.
R.: - Volt már ilyen?
- Hál' istennek még nem volt rá precedens. Olyan
természetesen volt, hogy összeszólalkozik az ember valakivel a
buszon, merthogy ugye sokan vannak, megüti a másikat, félrelöki,
komoly konfliktus még nem volt.
R.: - Kerültél kisebb korodban váratlan helyzetbe egyedül?
- Egyszer elsõs voltam és péntek délután volt, 12 órakor
kijöttem az iskola kapuján és azt beszéltük meg édesapámmal,
hogy délre ott lesz értem az iskola elõtt és leültem egy padra,
hogy ott várom meg. Már elmúlt negyed egy, fél egy, háromnegyed
egy és sehol senki. De tudtam már az utat hazafelé, hiszen a
kocsi útvonalon is egyértelmû az út mellett ott a járda és
hát péntek délután volt, haza mertem menni egyedül. És hát
hazaállítottam és bementem a lakásba és hát néznek rám, hogy
én mit keresek otthon és akkor indult volna édesapám értem,
mert úgy emlékezett, hogy egyre kell jönni. Mondjuk 7 évesen
még 7 vagy 8 évesen ezt még nehezen érzi át az ember, hogy
ezeknek a dolgoknak mekkora fontossága van, de akkor biztos voltam
magamban, hogy jót teszek és hazamentem. Valahogy nekem az eszembe
se jutott, hogy most ott kell órákig esetleg, hogyha addig nem
jön. Akkor még ugye nem volt ilyen, hogy mobiltelefon és akkor
megcsörgetem, hogy hol vagy.
R.: - Nem mondták azt, hogyha máskor ilyen fordul elõ, akkor
mindenképp várd meg ott ne indulj haza.
- De, akkor mondták, hogyha máskor esetleg bármikor elõfordul
ilyen, mindenképpen várjam meg. Aztán nem fordul elõ ilyen
többet és rá másfél, két év múlva már egyedül jártam
haza.



- Elég sok osztálytársuk jár egyedül. Van, aki gyalog, mert
közel lakik van, aki busszal jár, mert itt Pest környékrõl,
Ürömrõl vagy innen-onnan járnak be busszal és szeretnének már
egyedül járni.
R.: - Mert az ciki, hogy anyuka, apuka viszi õket?
- Nem is a cikiség miatt, hanem mert szerinte már nagyobbnak
érzik magukat.
R.: - És mikor fogod õket egyedül engedni?
- Már volt egy próbálkozásunk. Megbeszéltük az útvonalat,
hogy hogy menjenek és akkor gondoltuk, hogy mi meg majd lopakodunk
utánuk és akkor megnézzük, hogy hogy közlekednek, de aztán
mindig elmaradt a lopakodás és akkor utána egyszer a férjem
vitte õket iskolába és kérdezte, hogy no mondjátok fiúk merre
szoktatok menni és akkor mondják, hogy átmentünk az úttesten
és mondta erre a férjem, hogy nem arról volt szó, hanem hogy a
járdán elmentek a lámpáig és a lámpánál mentek át az
úttesten. De hát késésben voltunk - mondják a gyerekek - és
különben is nem jött kocsi balról se, illetve ezt már azt
hiszem az apukának nem is tudták elmagyarázni, hanem ettõl, hogy
itt szaladtak át, õ már ettõl mérges lett és akkor jött a
kioktatás. És utána mondták el nekem utólag, hogy hát azért
mentek át, mert balról se jött autó, jobbról se, tehát
átmentünk. No azóta be van szüntetve az egyedül járás.
R.: - A férjed nem engedi, hogy egyedül járjanak a gyerekek?
Ezzel, hogy ugye a megbeszéltektõl eltértek, most ezzel egy
kicsit megcsappant a bizalom, úgyhogy most egy darabig megint az
van, hogy inkább nem.
R.: - Te ezzel egyetértesz?
- Hát ez nehéz kérdés, mert amíg nincs baj, addig
mondhatjuk, hogy ó, hát nem is lesz semmi baj, ilyen vacilláló
állapotban vagyok, merthogy egyfolytában izgul az ember, ha a
gyerek egyedül közlekedik. Ha tudnánk elõre, hogy soha nem lenne
semmi baj, akkor jó, hát próbáljuk meg újból, de most akkor
most még én is azt mondom egy darabig, hogy most ez volt egy
tanulság, majd megint elkezdjük.
R.: - Mikor akarjátok elkezdeni? Mikor kell a gyerekeknek
egyedül járni már?
- Nem tudom. Ugye hiába gondolunk arra, hogy a mi idõnkben hogy
volt, azt már nem lehet összehasonlítani, fõleg, hogy más egy
nagyváros meg egy kisváros. Sok osztálytárs jár valóban
egyedül, olyan ismerõsünk is van, aki egy évvel idõsebb, mint
az én nagyobbik fiam, a nagyobbik most 12 éves, egy évvel idõsebb
fiú már két-három éve egyedül biciklizget itt Óbudán. Én
nem mertem volna engedni, én nem engedtem és a mai napig is
egy-két ilyen megbeszélt bicikli utat tett meg a nagyobbik fiú
egyedül biciklivel a bicikliúton, hogy lakástól elment a férjem
munkahelyéig és akkor vissza, stb. stb. Annyit próbálkozunk most
a tömegközlekedéssel, hogy iskolától indul egy buszjárat, arra
fölülnek és elmennek az edzésre, ott leszállnak és akkor
odatelefonál a fiú, hogy megérkeztek. És akkor utána én pedig
majd értük megyek.
R.: - Ehhez mit szól a férjed?
- Azt hiszem nem tudja.
R.: - Nem meritek neki megmondani?
- Nem is az, hogy nem merjük, hanem nem is tudom, hogy még nem
jött szóba.
R.: - És a fiúk örülnek, hogy egyedül mehetnek?
- Örülnek. Végül is én megbeszéltem velük, két-három
naponta visszatérek rá. A kicsi az még csak 10 éves, amikor
egyedül közlekedik a nagyobbik, akkor biztonságosabbnak érzem a
dolgot. Ha már ketten vannak, akkor már nagyobb veszély lehet,
nagyobb eshetõség lehet arra, hogy bohóckodnak vagy dumálnak és
nem figyelnek annyira oda. Ha meg már három-négyen lennének ott
esetleg még nagyobbak is, akkor szinte az még rosszabb lenne. Most
így, hogy kettõjük mennek, de van, hogy többször egyedül megy
a nagy, két-három naponként, akkor elmondatom a kicsivel, hogy
akkor hogy közlekedünk, amíg várjuk a buszt, addig még lehet
dumálni, de ha már megérkezik, akkor abbahagyjuk, akkor már nem
hülyéskedés, hanem odafigyelünk a felszállásnál, ahogy
leülünk végig a buszon olyan hangterjedelemmel beszélgetünk,
hogy másokat ne zavarjon, leszállásnál megint odafigyelni, nagy
a közlekedés az egy felelõsségteljes dolog, stb. stb. így
átismételgetjük a dolgokat, meg ezzel, hogy telefonon
odaszólnak, vagy én is rájuk tudok kontrolláltan telefonálni
és hallom hogy milyen a háttérzaj, tehát így most ezt így
próbáljuk. Nem mindennapos, hanem alkalmankénti.
R.: - Melyikben bízol jobban a kisebben vagy a nagyobban?
- A nagyobban jobban bízom. Õ valahogy olyan felelõsségteljesebb.
A kicsi az szépen mosolyogósan rámondja mindenre és aztán
szerintem azt csinál, amit akar. Ilyen volt már ilyen egy-két
ilyen visszajelzés, hogy tanárnõ látta vagy hallotta, ahogy a
nagy elkezdte szidni a kicsit, hogy megmondta anya, hogy így és
így és akkor nem álltál meg és akkor oda nem figyelték, ilyet
a napközis tanárnõ úgy említett. Hát most megpróbáltuk,
közbejött ez az eset, most emiatt leállítottam, de ezzel a
délutáni edzéssel, ami jól jön ki ezzel most megint
megpróbálkozunk. És hogyha itt nem fogunk csalódni, megmarad a
bizalom, akkor nemsokára vége az évnek és akkor utána jövõre
biztosan mehetnek majd egyedül.



- Ugyanúgy neveli gyermekeit, ahogy annak idején magát
nevelték?
- Szerintem úgy biztos, hogy nagyon sok hasonlóság van ahhoz
képest, de egyvalamiben én úgy érzem, hogy más vagyok,
méghozzá az, hogy megpróbálom õket nagyon önállóvá és
határozottá nevelni. Úgy emlékszem, hogy engem nagyon burokban
tartottak, nagyon sok mindentõl megkíméltek és amikor úgymond
önállósulni kezdtem, a szüleimrõl leválni, akkor ez nagyon sok
problémát okozott. Úgyhogy az biztos, hogy én ezt a
gyermekeimnél már korábban megpróbálom, hogy ez könnyebben
menjen nekik. Tehát egyrészt mindazt, hogy önállóan
megtalálják a helyüket, feltalálják magukat bármilyen
szituációban, illetve hogy határozottabban tudjanak reagálni
mindenféle benyomásokra.
R.: - Miért nevelték burokban?
- Hát akkor azért még más volt a világ ugye, amikor én
gyerek voltam és valahogy ez olyan természetes volt. Nem volt ez a
rohanás, a szülõk sokkal rövidebb ideig dolgoztak, sok idõt
töltöttünk együtt és egyszerûen nem kellett rám terhelni
problémákat, merthogy mindent õk maguk meg tudtak oldani,
abszolút egy zárt világban éltem. Olyan szinten, hogy nem
kellett sokáig közértbe járnom meg csekket feladnom, meg
ilyesmi, de azt hiszem ez a mai rohanó világunkban, amikor
tényleg mindenkinek ezerfele lenne dolga és nagyon sok mindent
magára vállal az ember, akkor ez már így nem tehetõ meg, hanem
én is egyre jobban megpróbálom a gyerekeket is bevonni egy picit,
hogy segítsenek nekem, hogy ezt õk is megtanulják. Mert úgy
érzem, hogy erre szükségük van.
R.: - Valójában jó az, hogy burokban nevelték?
- Hát nem lett belõle bajom késõbb, de
R.: - Nem kellett ezzel megküzdeni?
- Hát dehogynem. Pont amikor ugye elkezdtem felnõtté válni,
akkor bármilyen olyan dolog jött, ami nekem furcsa volt, szokatlan
volt, ismeretlen volt, akkor valahol az egy nagyon nehéz igazából
stresszhelyzet volt. És én azt szeretném, hogyha ez az én
gyermekeimnek ez valahol egy természetes dolog lenne, hogy
bármilyen új impulzus jön, akkor õk azt könnyebben meg tudják
oldani és ne egybõl görcsösen álljanak ott a megoldás elõtt.
R.: - Van azért annak valami elõnye is, hogy burokban
nevelték?
- Persze, azért ez a burok, ez egy óriási szeretetet is és
védettséget jelentett, úgyhogy nem biztos, hogy elcserélném
azt, ami ahogy engem neveltek, csak azt hiszem, azokat az idõket
már túlhaladtuk és azért nem lehet az, hogy az én gyerekeimet
már ennyire burokban neveljem. Persze én is megpróbálom õket
lehetõleg minél jobban megvédeni mindenféle külsõ
benyomásoktól, de szerintem az a nagyon úgymond ilyen, hát
valahogy békebeli volt az az egész idõszak, ami ugye a mai
világra már nem jellemzõ.
R.: - Az elõbb említette, hogy a saját gyerekeit is
megpróbálja néha olyan védett burokban nevelni. Ilyenkor a
férjével nem kerül konfliktusba, összetûzésbe?
- Nem, szerencsére. A férjem is nagyon hasonló gondolkodású,
szerintem õ is érzi, hogy ez a mai szülõknek ez egy nagyon
nehéz dolog, hogy egyrészt ugye felkészítse õket erre a nagyon
kemény világra, ahol nagyon nehéz érvényesülni és
helytállni, amit ugye minden szülõ szeretne a gyerekének,
másrészt pedig, hogy azért azt a nagyon jó kis családi
fészekmeleget megadni a gyerekeknek nagyon nehéz feladat.
R.: - Valaha is megbeszélte az édesanyjával vagy az
édesapjával, hogy ti engem burokban neveltetek, nekem ez nem volt
jó, vagy a szemükre hányta ezt?
- Így konkrétan ezt nem, bár azt mindig felemlegetik, hogy
mondtam nekik, hogy majd én megmutatom, hogy hogy kell nevelni
gyereket. Mert igazából nálunk abból volt azt hiszem konfliktus,
hogy volt egy öcsém, akit úgy éreztem, hogy jobban szeretnek
nálam, merthogy én önálló voltam és nem kellett velem annyit
foglalkozni, mint az öcsémmel és azt hiszem ez nekem egy fájó
pont volt, de igazából mást így nem kritizáltam soha.
R.: - Most azt mondta, hogy önálló volt, önállóbb, mint az
öccse, az elõbb meg mégis azt mondta, hogy nem nevelték
önállóvá.
- De ez nem az az önállóság volt, tehát úgy engedték, hogy
próbálkozzam a saját szintemen, de nem vártak el tõlem
komolyabb dolgokat, hogy a család életében úgymond komolyabban
részt vegyek. Tehát engedték, hogy az én gyerekkori szintemnek
megfelelõen próbálkozzam, tehát már az is maga a burok, tehát
mondjuk egy iskolán belül elengedtek ide, oda, amoda, de azt, hogy
nekem kelljen mondjuk megszervezni egy hétvégi vásárlást, vagy
segítsek bármi olyan komolyabb dologban, azt nem várták el tõlem.
De az öcsém még nálam is önállótlanabb volt és neki még
nagyobb szüksége volt ezekre a pátyolgatásokra és úgy
emlékszem, vagy szóval ez máig így van, hogy akkor ez nekem
nagyon rosszul esett.
R.: - Amikor késõbb felcseperedett, hogyan küzdött meg az
önállótlansággal, milyen jelei voltak?
- Az, hogy nagyon nehezen tudtam bármi olyan dolgot elintézni,
ami akár nekem is fontosabb lett volna, tehát stresszhelyzetet
okozott az elsõ csekk feladás, amikor elõször kellett
önállóan úgy elmennem vásárolni, hogy komolyabban rám
bíztak.
R.: - Hány éves volt ekkor?
- Hát a csekknél már elég komoly, azt hiszem talán a 18-19
körüli, amikor az autóvezetéshez kellett valamit befizetni,
komolyan ott a Nagypostán nagyon rosszul éreztem magam. Meg ezek a
vásárlások ugye, amikor az embert otthagyták és mondták, hogy
tartsam a sort, és akkor elmentek és akkor én emlékszem, hogy
árgus szemekkel néztem körbe-körbe, hogy mikor jönnek, mert
úgy éreztem, hogy már mindjárt ott vagyunk és nagyon rossz
lesz, ha odaérek a pénztároshoz és akkor még nincs ott senki,
aki tehát nem hozták oda, amit ki kellene fizetni, úgy hogy
ilyenek voltak. Meg hát amikor az elsõ hivatali ügyeket kellett
intézni, a felvételik kapcsán az egyetemre, ezek mind-mind
nagyon-nagyon nagy nehézséget okoztak. Biztos vagyok benne, hogyha
ezt elõbb elkezdik, hogy együtt elvisznek, amikor õk
ilyeneket intéznek vagy korábban rám bíznak ilyeneket, akkor
azért ez könnyebben ment volna. Én próbálom erre az én
gyermekeimet rávenni, tehát amikor én olyasmit csinálok, ha
együtt megyünk, akkor a postára, akkor megnézzük, hogy melyik
ablaknál mit kell csinálni, hogy kell kérni, akkor egy közérben
segítenek nekem, õk kérnek ezt, azt vagy õk számolják ki
hozzá a pénzt, tehát én próbálom ezeket mind megelõzni.
R.: - És hogyan sikerül?
- Én úgy veszem észre, hogy nagyon jól, a nagyobbik lány
nagyon szívesen vállalja, hogy elmegy akár egy nem azt mondom,
hogy nagybevásárlást végezni, de egy liter tejért vagy egy kis
kifliért nagyon szívesen önállóan leszalad és akkor nagyon
büszke, hogy õ azt egyedül el tudta hozni és ki tudta számolni
rá a pénzt.
R.: - Hány éves vagy?
- 6 és fél.
R.: - Szoktál valahova egyedül menni?
- Úgyhogy anyu meg apu otthon van, úgy nem szoktam, csak úgy,
hogy esetleg úgy, hogy az anyunak a közértbõl a kisközértbõl
kell valami, és akkor megmondja, hogy mit vegyek, ad hozzá pénzt
és én meg azt megveszem ott a kis boltban.
R.: - És ilyenkor mész le az utcára?
- Nem. Anyu levisz kocsival, amikor a moziból megyünk hazafelé
és kell valami, akkor meg szoktunk állni és ad pénzt és akkor
megveszem neki.
R.: - És anya látja a kocsiból, ahogy bemész a közértbe?
- Igen látja.
R.: - Soha nem szokott sehova egyedül elengedni?
- Nem. Csak úgy, hogy õ ott van, hogy például kinn áll a
kocsiban, meg ilyen nagy közértekbe, meg ilyen nagy dolgokban õ
majd vásárol, központokban nem szokott így beengedni egyedül.
R.: - És miért nem csinál anya olyat, hogy mondjuk otthon van
és leenged téged a boltba, a közeli boltba?
- Azért, mert félt engem.
R.: - Mitõl félt téged?
- Attól, hogy például elüt egy autó vagy valami bajom esik
vagy például elrabolnak este.
R.: - El szokták rabolni a gyerekeket?
- Igen úgy, hogy este van és a rablók pont este szoktak
járkálni, mert este tudják, hogy valamennyi ember alszik és
akkor könnyen elbírnak lopni ékszereket, meg ilyen éles
dolgokat, meg gyerekeket.
R.: - Miért lopnák el a rablók?
- Ilyen szolgának használják ki, hogy õnekik nincs pénzük,
mert azokat rabolnak el, mert nincs pénzük, gyerekeket lopnak el,
meg ékszereket és annak azt mondják, hogy fõzzenek kaját, de a
kicsik hogy bírnának fõzni kaját, hogyha õk még kicsik és
hogyha nem fõznek nekik kajákat, akkor megverik valamilyen bottal.
R.: - Szoktatok furcsa embereket látni az utcán?
- Ühm. Például olyannak, aminek itt az egész lába, egyik
lába megvan, a másik lába meg innentõl nincs meg, mert
valamilyen baleset volt vele.
R.: - És miért kell félni ezektõl az emberektõl?
- Azért, mert olyan rondák és tõle rosszat álmodunk, meg
akkor félünk, hogy velünk is olyasmi fog történni.
R.: - És ezekkel az emberekkel nem szabad leállni, nem szabad
beszélgetni velük?
- De szabad, csak nem szabad hozzájuk érni.
R.: - És anya mit mond neked arról, hogyha majd egyedül
mehetsz az utcán és megszólítanak téged idegenek, akkor mit
csinálj velük?
- Beszélgetek és majd hogyha nem szeretne beszélgetni, meg
sürgõs dolgom van, akkor majd már megyek tovább.
R.: - Mindenkit meg szabad hallgatni, nincs olyan, hogy tovább
kell menni, mert lehet, hogy valami furcsaságot akar nekem mondani,
vagy furcsaságot akar velem csinálni?
- Hát hogyha furcsaságot akarna velünk csinálni, hogy már
feltûnõ lenne, akkor mennék tovább.
R.: - Te nem fogsz majd félni, amikor egyedül mész az
iskolába és haza is egyedül jössz?
- Nem, mert akkor már nagyobb leszek és meg bírom majd magam
védeni, meg anya azt mondta, hogy valami sportra majd be fog
íratni, mert mindig hagyom magamat, mert egy hétéves kisfiú már
meg is pofozott.
R.: - Miért pofozott meg?
- Azért, mert elkezdte csúfolni a kislányt, meg engem, hogy
rondán rajzolunk és mi meg elkezdtük visszacsúfolni és nem a
kislányt pofozta meg, hanem engem.
R.: - És azt mondta anyu, hogy balettra vagy karatéra fog
beíratni vagy valami sportra.
R.: - És te megvédted a kislányt azért szóltál?
- Igen.
R.: - És magadat nem tudtad megvédeni? Miért nem akartál
visszaütni?
- Azért, mert én félek a fiúktól, mert õk erõsebbek, mint
a lányok.
R.: - És te is szeretnél olyan erõs lenni?
- Igen.
R.: - És akkor vissza fogsz ütni?
- Igen.
R.: - És az jó, hogyha visszaütünk?
- Igen, mert azzal nem rosszat teszünk, hanem csak megvédjük
magunkat.
- Csutoros Gergely jegyzete: A fiam elsõ osztályos. A
második héten elkezdett panaszkodni, hogy a Peti állandóan
verekszik. Mindig ütöget meg lökdös és ha visszaadom, akkor
még nagyobbat ad, mondta. De hát egy fejjel kisebb, mint te.
Sokkal erõsebb és nagyobb vagy, - bíztattam. Á, de akkor is!
mondta. És különben is a lányokat is veri, háborgott tovább.
Aztán szépen lassan kiderült, hogy a Peti mindenkit ver és
bárki, aki hozzá szól számíthat egy taslira. Hát magamban egy
kicsit háborogni kezdtem, hogy milyen mulya ez a gyerek. Egyet
kéne csak odacsapnia és a Petike egybõl megtanulná a rendet.
Eltelt két nap és Áron megint rosszkedvûen jött hazafelé az
iskolából. No mi baj? Miért lógatod az orrod? Faggattam. Á!
Megint verekedett, bevágott ide két nagyot, mutatott a
mellkasára. Érezhette rajtam a felháborodást, mert mentegetõzve
hozzátette a Balázst is veri, meg az Ádámot is. Most már
igazán nem értettem a dolgot, hiszen Áron mindkét barátja
magasabb a fiamnál. Hogy lehet az, hogy egy kisebb és gyengébb
gyerek sakkban tartja ezeket a nagy lovakat? Áron nem tudott
elfogadható magyarázatot adni, csak azt hajtogatta, hogy vad, meg
hogy marha nagyot tud bevágni. Tudod mit? Pattant ki a szikra a
fejembõl, fogjatok össze, szorítsátok a sarokba és
püföljétek meg. Aztán mondjátok meg neki, hogy mindezt azért
kapta, mert állandóan verekszik. Tetszett az ötlet a fiamnak, de
azért a biztonság kedvéért az anyját is megkérdezte, mit kéne
a Petivel csinálni? Hát az anyukája szóról-szóra ugyanazt
tanácsolta, mint én. Összebeszéltetek, kérdezte a gyerek. Nem,
csak mind a ketten tanítottunk már ráadásul testnevelést, az
öltözõben pedig gyakran elõjönnek az indulatok. Másnap
kíváncsian vártam, mi történt az iskolában? Na mi volt? Semmi,
felelte kedvetlenül, az Ádámék nem akarnak szövetséget kötni.
Hát akkor nincs más hátra, mint egyedül kell elintézned a
dolgot, feleltem. Szedd össze magad és ha bánt add vissza neki
úgy, hogy többet eszébe ne jusson kötözködni veled. Ne hagyd
magad. Van elég erõd, eszed, gyorsaságod hozzá, nem igaz, hogy
egy kisebb gyerek meg tud verni. Ezek után elmeséltem neki, hogy a
gimnáziumban a torna óra után a lányok öltözõje elõtt hogyan
vertem meg a Kármán Pockot, pedig sokkal erõsebb volt nálam.
Tetszett a gyereknek az ötlet, de ahogy elnéztem nem tudtam
elképzelni, hogy odaáll valamelyik társa elé és megveri. Pedig
sokszor bebizonyosodott már, hogy jóval erõsebb, mint a vele
egykorúak. Emlékszem, amikor egy falusi kutat a csoportjából
csak õ tudott megtekerni. A garázsban a feje fölül leemelte a
biciklijét, vagy eltolta azt a megrakott talicskát, amit a nála
idõsebb fiúk nem tudtak elvinni. Meg aztán itthon mindig azzal
nyúz, hogy apa bunyózzunk. Széttoljuk a bútorokat és a
parketten püföljük egymást. Amikor itthon verekszünk érzem,
hogy nincs benne gátlás, ha verekednie kell. Persze tudom, hogy
más velem, mint a társaival. Emlékszem hányszor tanítottam,
hogy a kisebbet, a gyengébbet és a lányokat soha. Eltelt
két-három nap, éppen az anyukájával mentünk érte, amikor
Áron nagy vidám szaladt elénk. Megoldódott a probléma a
Petivel, újságolta nagy büszkén. Egyszerre sóhajtottunk. No
mesélj. Az történt, kezdte a szokásos magyarázó stílusában,
hogy támadt egy ötletem, a szünetben hirtelen odaálltam a Peti
elé és azt mondtam neki, hogy tudod mit? Legyünk barátok. És a
Peti úgy, meglepõdött, hogy egybõl azt mondta, hogy jó,
legyünk barátok. És azóta nem verekszik és képzeljétek el
senkivel. Nemcsak velem nem, hanem a többiekkel sem. És most már
legalább egy barátja van, mert eddig nem volt neki barátja. Akkor
a feleségemmel egymásra néztünk, kényszeredetten mosolyogtunk,
mintha a fejünket is leszegtük volna. Nagyon szégyelltük
magunkat. Azóta fél év telt el. Peti és Áron ugyan nem lettek
jó barátok, de egyetlenegyszer sem akaszkodtak össze. Sõt. A
kisfiú valóban kicsit megnyugodott és tényleg kevesebbet
verekszik.


