- BabaNet
#baba#anya
Babanet - Vendég a Háznál  02.03.22
   Mûsorarchiv
   Mûsortörténelem
   Stáblista

Vendég a háznál
2002. március. 22.
Kossuth rádió, 13.05

- Általános iskolába 1991-ben kezdtem el járni és néhány száz méterre laktunk csak a sulitól és gyalog tíz perc alatt meg lehetett tenni. Elsõben, másodikban még elkísértek, onnantól kezdve egyedül jártam haza, reggel még elvittek sokáig kocsival. És aztán hatodikos voltam, amikor messzebb költöztünk az iskolától és két busszal kellett közlekedni. Akkor kezdtem el igazából megtanulni egyedül közlekedni a városban. Még az elsõ napokban, az elsõ egy-két hétben elkísértek, megmutatták az utat.

R.: - Tehát fölszállt veled anyukád a buszra, másik buszra és szépen elvitt. És ugyanez volt délután is. Érted ment és szépen hazahozott.

- Igen, ezek voltak az elsõ napokban, onnantól kezdve meg már egyszerû volt, megtanultam, megjegyeztem és azóta egyedül közlekedem a városban.

R.: - Te sose féltél, amikor egyedül közlekedtél a városban?

- Talán este és még most se mondom azt, hogy én nem félek, meg határozottan állítom magamról, hogy én meg tudom magam védeni, mert ez nem igaz. Tehát ha én tíz órakor ülök fel arra a buszra, ami majdnem hazáig visz és fölszállt mellém jól megtermett fiatalember, akkor ugye azért nem mondom azt, hogy hú de biztonságban érzem magam.

R.: - Volt már ilyen?

- Hál' istennek még nem volt rá precedens. Olyan természetesen volt, hogy összeszólalkozik az ember valakivel a buszon, merthogy ugye sokan vannak, megüti a másikat, félrelöki, komoly konfliktus még nem volt.

R.: - Kerültél kisebb korodban váratlan helyzetbe egyedül?

- Egyszer elsõs voltam és péntek délután volt, 12 órakor kijöttem az iskola kapuján és azt beszéltük meg édesapámmal, hogy délre ott lesz értem az iskola elõtt és leültem egy padra, hogy ott várom meg. Már elmúlt negyed egy, fél egy, háromnegyed egy és sehol senki. De tudtam már az utat hazafelé, hiszen a kocsi útvonalon is egyértelmû az út mellett ott a járda és hát péntek délután volt, haza mertem menni egyedül. És hát hazaállítottam és bementem a lakásba és hát néznek rám, hogy én mit keresek otthon és akkor indult volna édesapám értem, mert úgy emlékezett, hogy egyre kell jönni. Mondjuk 7 évesen még 7 vagy 8 évesen ezt még nehezen érzi át az ember, hogy ezeknek a dolgoknak mekkora fontossága van, de akkor biztos voltam magamban, hogy jót teszek és hazamentem. Valahogy nekem az eszembe se jutott, hogy most ott kell órákig esetleg, hogyha addig nem jön. Akkor még ugye nem volt ilyen, hogy mobiltelefon és akkor megcsörgetem, hogy hol vagy.

R.: - Nem mondták azt, hogyha máskor ilyen fordul elõ, akkor mindenképp várd meg ott ne indulj haza.

- De, akkor mondták, hogyha máskor esetleg bármikor elõfordul ilyen, mindenképpen várjam meg. Aztán nem fordul elõ ilyen többet és rá másfél, két év múlva már egyedül jártam haza.

- Elég sok osztálytársuk jár egyedül. Van, aki gyalog, mert közel lakik van, aki busszal jár, mert itt Pest környékrõl, Ürömrõl vagy innen-onnan járnak be busszal és szeretnének már egyedül járni.

R.: - Mert az ciki, hogy anyuka, apuka viszi õket?

- Nem is a cikiség miatt, hanem mert szerinte már nagyobbnak érzik magukat.

R.: - És mikor fogod õket egyedül engedni?

- Már volt egy próbálkozásunk. Megbeszéltük az útvonalat, hogy hogy menjenek és akkor gondoltuk, hogy mi meg majd lopakodunk utánuk és akkor megnézzük, hogy hogy közlekednek, de aztán mindig elmaradt a lopakodás és akkor utána egyszer a férjem vitte õket iskolába és kérdezte, hogy no mondjátok fiúk merre szoktatok menni és akkor mondják, hogy átmentünk az úttesten és mondta erre a férjem, hogy nem arról volt szó, hanem hogy a járdán elmentek a lámpáig és a lámpánál mentek át az úttesten. De hát késésben voltunk - mondják a gyerekek - és különben is nem jött kocsi balról se, illetve ezt már azt hiszem az apukának nem is tudták elmagyarázni, hanem ettõl, hogy itt szaladtak át, õ már ettõl mérges lett és akkor jött a kioktatás. És utána mondták el nekem utólag, hogy hát azért mentek át, mert balról se jött autó, jobbról se, tehát átmentünk. No azóta be van szüntetve az egyedül járás.

R.: - A férjed nem engedi, hogy egyedül járjanak a gyerekek?

Ezzel, hogy ugye a megbeszéltektõl eltértek, most ezzel egy kicsit megcsappant a bizalom, úgyhogy most egy darabig megint az van, hogy inkább nem.

R.: - Te ezzel egyetértesz?

- Hát ez nehéz kérdés, mert amíg nincs baj, addig mondhatjuk, hogy ó, hát nem is lesz semmi baj, ilyen vacilláló állapotban vagyok, merthogy egyfolytában izgul az ember, ha a gyerek egyedül közlekedik. Ha tudnánk elõre, hogy soha nem lenne semmi baj, akkor jó, hát próbáljuk meg újból, de most akkor most még én is azt mondom egy darabig, hogy most ez volt egy tanulság, majd megint elkezdjük.

R.: - Mikor akarjátok elkezdeni? Mikor kell a gyerekeknek egyedül járni már?

- Nem tudom. Ugye hiába gondolunk arra, hogy a mi idõnkben hogy volt, azt már nem lehet összehasonlítani, fõleg, hogy más egy nagyváros meg egy kisváros. Sok osztálytárs jár valóban egyedül, olyan ismerõsünk is van, aki egy évvel idõsebb, mint az én nagyobbik fiam, a nagyobbik most 12 éves, egy évvel idõsebb fiú már két-három éve egyedül biciklizget itt Óbudán. Én nem mertem volna engedni, én nem engedtem és a mai napig is egy-két ilyen megbeszélt bicikli utat tett meg a nagyobbik fiú egyedül biciklivel a bicikliúton, hogy lakástól elment a férjem munkahelyéig és akkor vissza, stb. stb. Annyit próbálkozunk most a tömegközlekedéssel, hogy iskolától indul egy buszjárat, arra fölülnek és elmennek az edzésre, ott leszállnak és akkor odatelefonál a fiú, hogy megérkeztek. És akkor utána én pedig majd értük megyek.

R.: - Ehhez mit szól a férjed?

- Azt hiszem nem tudja.

R.: - Nem meritek neki megmondani?

- Nem is az, hogy nem merjük, hanem nem is tudom, hogy még nem jött szóba.

R.: - És a fiúk örülnek, hogy egyedül mehetnek?

- Örülnek. Végül is én megbeszéltem velük, két-három naponta visszatérek rá. A kicsi az még csak 10 éves, amikor egyedül közlekedik a nagyobbik, akkor biztonságosabbnak érzem a dolgot. Ha már ketten vannak, akkor már nagyobb veszély lehet, nagyobb eshetõség lehet arra, hogy bohóckodnak vagy dumálnak és nem figyelnek annyira oda. Ha meg már három-négyen lennének ott esetleg még nagyobbak is, akkor szinte az még rosszabb lenne. Most így, hogy kettõjük mennek, de van, hogy többször egyedül megy a nagy, két-három naponként, akkor elmondatom a kicsivel, hogy akkor hogy közlekedünk, amíg várjuk a buszt, addig még lehet dumálni, de ha már megérkezik, akkor abbahagyjuk, akkor már nem hülyéskedés, hanem odafigyelünk a felszállásnál, ahogy leülünk végig a buszon olyan hangterjedelemmel beszélgetünk, hogy másokat ne zavarjon, leszállásnál megint odafigyelni, nagy a közlekedés az egy felelõsségteljes dolog, stb. stb. így átismételgetjük a dolgokat, meg ezzel, hogy telefonon odaszólnak, vagy én is rájuk tudok kontrolláltan telefonálni és hallom hogy milyen a háttérzaj, tehát így most ezt így próbáljuk. Nem mindennapos, hanem alkalmankénti.

R.: - Melyikben bízol jobban a kisebben vagy a nagyobban?

- A nagyobban jobban bízom. Õ valahogy olyan felelõsségteljesebb. A kicsi az szépen mosolyogósan rámondja mindenre és aztán szerintem azt csinál, amit akar. Ilyen volt már ilyen egy-két ilyen visszajelzés, hogy tanárnõ látta vagy hallotta, ahogy a nagy elkezdte szidni a kicsit, hogy megmondta anya, hogy így és így és akkor nem álltál meg és akkor oda nem figyelték, ilyet a napközis tanárnõ úgy említett. Hát most megpróbáltuk, közbejött ez az eset, most emiatt leállítottam, de ezzel a délutáni edzéssel, ami jól jön ki ezzel most megint megpróbálkozunk. És hogyha itt nem fogunk csalódni, megmarad a bizalom, akkor nemsokára vége az évnek és akkor utána jövõre biztosan mehetnek majd egyedül.

- Ugyanúgy neveli gyermekeit, ahogy annak idején magát nevelték?

- Szerintem úgy biztos, hogy nagyon sok hasonlóság van ahhoz képest, de egyvalamiben én úgy érzem, hogy más vagyok, méghozzá az, hogy megpróbálom õket nagyon önállóvá és határozottá nevelni. Úgy emlékszem, hogy engem nagyon burokban tartottak, nagyon sok mindentõl megkíméltek és amikor úgymond önállósulni kezdtem, a szüleimrõl leválni, akkor ez nagyon sok problémát okozott. Úgyhogy az biztos, hogy én ezt a gyermekeimnél már korábban megpróbálom, hogy ez könnyebben menjen nekik. Tehát egyrészt mindazt, hogy önállóan megtalálják a helyüket, feltalálják magukat bármilyen szituációban, illetve hogy határozottabban tudjanak reagálni mindenféle benyomásokra.

R.: - Miért nevelték burokban?

- Hát akkor azért még más volt a világ ugye, amikor én gyerek voltam és valahogy ez olyan természetes volt. Nem volt ez a rohanás, a szülõk sokkal rövidebb ideig dolgoztak, sok idõt töltöttünk együtt és egyszerûen nem kellett rám terhelni problémákat, merthogy mindent õk maguk meg tudtak oldani, abszolút egy zárt világban éltem. Olyan szinten, hogy nem kellett sokáig közértbe járnom meg csekket feladnom, meg ilyesmi, de azt hiszem ez a mai rohanó világunkban, amikor tényleg mindenkinek ezerfele lenne dolga és nagyon sok mindent magára vállal az ember, akkor ez már így nem tehetõ meg, hanem én is egyre jobban megpróbálom a gyerekeket is bevonni egy picit, hogy segítsenek nekem, hogy ezt õk is megtanulják. Mert úgy érzem, hogy erre szükségük van.

R.: - Valójában jó az, hogy burokban nevelték?

- Hát nem lett belõle bajom késõbb, de

R.: - Nem kellett ezzel megküzdeni?

- Hát dehogynem. Pont amikor ugye elkezdtem felnõtté válni, akkor bármilyen olyan dolog jött, ami nekem furcsa volt, szokatlan volt, ismeretlen volt, akkor valahol az egy nagyon nehéz igazából stresszhelyzet volt. És én azt szeretném, hogyha ez az én gyermekeimnek ez valahol egy természetes dolog lenne, hogy bármilyen új impulzus jön, akkor õk azt könnyebben meg tudják oldani és ne egybõl görcsösen álljanak ott a megoldás elõtt.

R.: - Van azért annak valami elõnye is, hogy burokban nevelték?

- Persze, azért ez a burok, ez egy óriási szeretetet is és védettséget jelentett, úgyhogy nem biztos, hogy elcserélném azt, ami ahogy engem neveltek, csak azt hiszem, azokat az idõket már túlhaladtuk és azért nem lehet az, hogy az én gyerekeimet már ennyire burokban neveljem. Persze én is megpróbálom õket lehetõleg minél jobban megvédeni mindenféle külsõ benyomásoktól, de szerintem az a nagyon úgymond ilyen, hát valahogy békebeli volt az az egész idõszak, ami ugye a mai világra már nem jellemzõ.

R.: - Az elõbb említette, hogy a saját gyerekeit is megpróbálja néha olyan védett burokban nevelni. Ilyenkor a férjével nem kerül konfliktusba, összetûzésbe?

- Nem, szerencsére. A férjem is nagyon hasonló gondolkodású, szerintem õ is érzi, hogy ez a mai szülõknek ez egy nagyon nehéz dolog, hogy egyrészt ugye felkészítse õket erre a nagyon kemény világra, ahol nagyon nehéz érvényesülni és helytállni, amit ugye minden szülõ szeretne a gyerekének, másrészt pedig, hogy azért azt a nagyon jó kis családi fészekmeleget megadni a gyerekeknek nagyon nehéz feladat.

R.: - Valaha is megbeszélte az édesanyjával vagy az édesapjával, hogy ti engem burokban neveltetek, nekem ez nem volt jó, vagy a szemükre hányta ezt?

- Így konkrétan ezt nem, bár azt mindig felemlegetik, hogy mondtam nekik, hogy majd én megmutatom, hogy hogy kell nevelni gyereket. Mert igazából nálunk abból volt azt hiszem konfliktus, hogy volt egy öcsém, akit úgy éreztem, hogy jobban szeretnek nálam, merthogy én önálló voltam és nem kellett velem annyit foglalkozni, mint az öcsémmel és azt hiszem ez nekem egy fájó pont volt, de igazából mást így nem kritizáltam soha.

R.: - Most azt mondta, hogy önálló volt, önállóbb, mint az öccse, az elõbb meg mégis azt mondta, hogy nem nevelték önállóvá.

- De ez nem az az önállóság volt, tehát úgy engedték, hogy próbálkozzam a saját szintemen, de nem vártak el tõlem komolyabb dolgokat, hogy a család életében úgymond komolyabban részt vegyek. Tehát engedték, hogy az én gyerekkori szintemnek megfelelõen próbálkozzam, tehát már az is maga a burok, tehát mondjuk egy iskolán belül elengedtek ide, oda, amoda, de azt, hogy nekem kelljen mondjuk megszervezni egy hétvégi vásárlást, vagy segítsek bármi olyan komolyabb dologban, azt nem várták el tõlem. De az öcsém még nálam is önállótlanabb volt és neki még nagyobb szüksége volt ezekre a pátyolgatásokra és úgy emlékszem, vagy szóval ez máig így van, hogy akkor ez nekem nagyon rosszul esett.

R.: - Amikor késõbb felcseperedett, hogyan küzdött meg az önállótlansággal, milyen jelei voltak?

- Az, hogy nagyon nehezen tudtam bármi olyan dolgot elintézni, ami akár nekem is fontosabb lett volna, tehát stresszhelyzetet okozott az elsõ csekk feladás, amikor elõször kellett önállóan úgy elmennem vásárolni, hogy komolyabban rám bíztak.

R.: - Hány éves volt ekkor?

- Hát a csekknél már elég komoly, azt hiszem talán a 18-19 körüli, amikor az autóvezetéshez kellett valamit befizetni, komolyan ott a Nagypostán nagyon rosszul éreztem magam. Meg ezek a vásárlások ugye, amikor az embert otthagyták és mondták, hogy tartsam a sort, és akkor elmentek és akkor én emlékszem, hogy árgus szemekkel néztem körbe-körbe, hogy mikor jönnek, mert úgy éreztem, hogy már mindjárt ott vagyunk és nagyon rossz lesz, ha odaérek a pénztároshoz és akkor még nincs ott senki, aki tehát nem hozták oda, amit ki kellene fizetni, úgy hogy ilyenek voltak. Meg hát amikor az elsõ hivatali ügyeket kellett intézni, a felvételik kapcsán az egyetemre, ezek mind-mind nagyon-nagyon nagy nehézséget okoztak. Biztos vagyok benne, hogyha ezt elõbb elkezdik, hogy együtt elvisznek, amikor õk ilyeneket intéznek vagy korábban rám bíznak ilyeneket, akkor azért ez könnyebben ment volna. Én próbálom erre az én gyermekeimet rávenni, tehát amikor én olyasmit csinálok, ha együtt megyünk, akkor a postára, akkor megnézzük, hogy melyik ablaknál mit kell csinálni, hogy kell kérni, akkor egy közérben segítenek nekem, õk kérnek ezt, azt vagy õk számolják ki hozzá a pénzt, tehát én próbálom ezeket mind megelõzni.

R.: - És hogyan sikerül?

- Én úgy veszem észre, hogy nagyon jól, a nagyobbik lány nagyon szívesen vállalja, hogy elmegy akár egy nem azt mondom, hogy nagybevásárlást végezni, de egy liter tejért vagy egy kis kifliért nagyon szívesen önállóan leszalad és akkor nagyon büszke, hogy õ azt egyedül el tudta hozni és ki tudta számolni rá a pénzt.

R.: - Hány éves vagy?

- 6 és fél.

R.: - Szoktál valahova egyedül menni?

- Úgyhogy anyu meg apu otthon van, úgy nem szoktam, csak úgy, hogy esetleg úgy, hogy az anyunak a közértbõl a kisközértbõl kell valami, és akkor megmondja, hogy mit vegyek, ad hozzá pénzt és én meg azt megveszem ott a kis boltban.

R.: - És ilyenkor mész le az utcára?

- Nem. Anyu levisz kocsival, amikor a moziból megyünk hazafelé és kell valami, akkor meg szoktunk állni és ad pénzt és akkor megveszem neki.

R.: - És anya látja a kocsiból, ahogy bemész a közértbe?

- Igen látja.

R.: - Soha nem szokott sehova egyedül elengedni?

- Nem. Csak úgy, hogy õ ott van, hogy például kinn áll a kocsiban, meg ilyen nagy közértekbe, meg ilyen nagy dolgokban õ majd vásárol, központokban nem szokott így beengedni egyedül.

R.: - És miért nem csinál anya olyat, hogy mondjuk otthon van és leenged téged a boltba, a közeli boltba?

- Azért, mert félt engem.

R.: - Mitõl félt téged?

- Attól, hogy például elüt egy autó vagy valami bajom esik vagy például elrabolnak este.

R.: - El szokták rabolni a gyerekeket?

- Igen úgy, hogy este van és a rablók pont este szoktak járkálni, mert este tudják, hogy valamennyi ember alszik és akkor könnyen elbírnak lopni ékszereket, meg ilyen éles dolgokat, meg gyerekeket.

R.: - Miért lopnák el a rablók?

- Ilyen szolgának használják ki, hogy õnekik nincs pénzük, mert azokat rabolnak el, mert nincs pénzük, gyerekeket lopnak el, meg ékszereket és annak azt mondják, hogy fõzzenek kaját, de a kicsik hogy bírnának fõzni kaját, hogyha õk még kicsik és hogyha nem fõznek nekik kajákat, akkor megverik valamilyen bottal.

R.: - Szoktatok furcsa embereket látni az utcán?

- Ühm. Például olyannak, aminek itt az egész lába, egyik lába megvan, a másik lába meg innentõl nincs meg, mert valamilyen baleset volt vele.

R.: - És miért kell félni ezektõl az emberektõl?

- Azért, mert olyan rondák és tõle rosszat álmodunk, meg akkor félünk, hogy velünk is olyasmi fog történni.

R.: - És ezekkel az emberekkel nem szabad leállni, nem szabad beszélgetni velük?

- De szabad, csak nem szabad hozzájuk érni.

R.: - És anya mit mond neked arról, hogyha majd egyedül mehetsz az utcán és megszólítanak téged idegenek, akkor mit csinálj velük?

- Beszélgetek és majd hogyha nem szeretne beszélgetni, meg sürgõs dolgom van, akkor majd már megyek tovább.

R.: - Mindenkit meg szabad hallgatni, nincs olyan, hogy tovább kell menni, mert lehet, hogy valami furcsaságot akar nekem mondani, vagy furcsaságot akar velem csinálni?

- Hát hogyha furcsaságot akarna velünk csinálni, hogy már feltûnõ lenne, akkor mennék tovább.

R.: - Te nem fogsz majd félni, amikor egyedül mész az iskolába és haza is egyedül jössz?

- Nem, mert akkor már nagyobb leszek és meg bírom majd magam védeni, meg anya azt mondta, hogy valami sportra majd be fog íratni, mert mindig hagyom magamat, mert egy hétéves kisfiú már meg is pofozott.

R.: - Miért pofozott meg?

- Azért, mert elkezdte csúfolni a kislányt, meg engem, hogy rondán rajzolunk és mi meg elkezdtük visszacsúfolni és nem a kislányt pofozta meg, hanem engem.

R.: - És azt mondta anyu, hogy balettra vagy karatéra fog beíratni vagy valami sportra.

R.: - És te megvédted a kislányt azért szóltál?

- Igen.

R.: - És magadat nem tudtad megvédeni? Miért nem akartál visszaütni?

- Azért, mert én félek a fiúktól, mert õk erõsebbek, mint a lányok.

R.: - És te is szeretnél olyan erõs lenni?

- Igen.

R.: - És akkor vissza fogsz ütni?

- Igen.

R.: - És az jó, hogyha visszaütünk?

- Igen, mert azzal nem rosszat teszünk, hanem csak megvédjük magunkat.

- Csutoros Gergely jegyzete: A fiam elsõ osztályos. A második héten elkezdett panaszkodni, hogy a Peti állandóan verekszik. Mindig ütöget meg lökdös és ha visszaadom, akkor még nagyobbat ad, mondta. De hát egy fejjel kisebb, mint te. Sokkal erõsebb és nagyobb vagy, - bíztattam. Á, de akkor is! mondta. És különben is a lányokat is veri, háborgott tovább. Aztán szépen lassan kiderült, hogy a Peti mindenkit ver és bárki, aki hozzá szól számíthat egy taslira. Hát magamban egy kicsit háborogni kezdtem, hogy milyen mulya ez a gyerek. Egyet kéne csak odacsapnia és a Petike egybõl megtanulná a rendet. Eltelt két nap és Áron megint rosszkedvûen jött hazafelé az iskolából. No mi baj? Miért lógatod az orrod? Faggattam. Á! Megint verekedett, bevágott ide két nagyot, mutatott a mellkasára. Érezhette rajtam a felháborodást, mert mentegetõzve hozzátette a Balázst is veri, meg az Ádámot is. Most már igazán nem értettem a dolgot, hiszen Áron mindkét barátja magasabb a fiamnál. Hogy lehet az, hogy egy kisebb és gyengébb gyerek sakkban tartja ezeket a nagy lovakat? Áron nem tudott elfogadható magyarázatot adni, csak azt hajtogatta, hogy vad, meg hogy marha nagyot tud bevágni. Tudod mit? Pattant ki a szikra a fejembõl, fogjatok össze, szorítsátok a sarokba és püföljétek meg. Aztán mondjátok meg neki, hogy mindezt azért kapta, mert állandóan verekszik. Tetszett az ötlet a fiamnak, de azért a biztonság kedvéért az anyját is megkérdezte, mit kéne a Petivel csinálni? Hát az anyukája szóról-szóra ugyanazt tanácsolta, mint én. Összebeszéltetek, kérdezte a gyerek. Nem, csak mind a ketten tanítottunk már ráadásul testnevelést, az öltözõben pedig gyakran elõjönnek az indulatok. Másnap kíváncsian vártam, mi történt az iskolában? Na mi volt? Semmi, felelte kedvetlenül, az Ádámék nem akarnak szövetséget kötni. Hát akkor nincs más hátra, mint egyedül kell elintézned a dolgot, feleltem. Szedd össze magad és ha bánt add vissza neki úgy, hogy többet eszébe ne jusson kötözködni veled. Ne hagyd magad. Van elég erõd, eszed, gyorsaságod hozzá, nem igaz, hogy egy kisebb gyerek meg tud verni. Ezek után elmeséltem neki, hogy a gimnáziumban a torna óra után a lányok öltözõje elõtt hogyan vertem meg a Kármán Pockot, pedig sokkal erõsebb volt nálam. Tetszett a gyereknek az ötlet, de ahogy elnéztem nem tudtam elképzelni, hogy odaáll valamelyik társa elé és megveri. Pedig sokszor bebizonyosodott már, hogy jóval erõsebb, mint a vele egykorúak. Emlékszem, amikor egy falusi kutat a csoportjából csak õ tudott megtekerni. A garázsban a feje fölül leemelte a biciklijét, vagy eltolta azt a megrakott talicskát, amit a nála idõsebb fiúk nem tudtak elvinni. Meg aztán itthon mindig azzal nyúz, hogy apa bunyózzunk. Széttoljuk a bútorokat és a parketten püföljük egymást. Amikor itthon verekszünk érzem, hogy nincs benne gátlás, ha verekednie kell. Persze tudom, hogy más velem, mint a társaival. Emlékszem hányszor tanítottam, hogy a kisebbet, a gyengébbet és a lányokat soha. Eltelt két-három nap, éppen az anyukájával mentünk érte, amikor Áron nagy vidám szaladt elénk. Megoldódott a probléma a Petivel, újságolta nagy büszkén. Egyszerre sóhajtottunk. No mesélj. Az történt, kezdte a szokásos magyarázó stílusában, hogy támadt egy ötletem, a szünetben hirtelen odaálltam a Peti elé és azt mondtam neki, hogy tudod mit? Legyünk barátok. És a Peti úgy, meglepõdött, hogy egybõl azt mondta, hogy jó, legyünk barátok. És azóta nem verekszik és képzeljétek el senkivel. Nemcsak velem nem, hanem a többiekkel sem. És most már legalább egy barátja van, mert eddig nem volt neki barátja. Akkor a feleségemmel egymásra néztünk, kényszeredetten mosolyogtunk, mintha a fejünket is leszegtük volna. Nagyon szégyelltük magunkat. Azóta fél év telt el. Peti és Áron ugyan nem lettek jó barátok, de egyetlenegyszer sem akaszkodtak össze. Sõt. A kisfiú valóban kicsit megnyugodott és tényleg kevesebbet verekszik.

 

 

 


 

Szakértõink
  e-mail

 

X
EZT MÁR OLVASTAD?