Ördögh Szilveszter: Az elefánt

Állatorvosnál voltál mi? A vörösfejû kisfiú az orrát piszkálta aztán megdörzsölte csupasz lábszárát. Ambruska megijedt, elpirult. Honnan tudod - kérdezte zavartan aztán ösztönösen körbepislogott, hogy más is hallotta-e. Hát csak azért mert kifigyeltelek - nevetett a másik. Látszott, hogy elöl csúnya, szabálytalanul nõtt fogai vannak. Beteg a disznótok mi? Ambruska elszégyellte magát. Nem is ismerte ezt a fiút, most látta elõször. Nem igaz - vágott vissza gyorsan és önkéntelenül lehajtotta fejét. Nincs is disznónk. Hiszi a piszi. Akkor miért voltál az állatorvosnál mi? A vörös fejû nem tágított mellõle. Ott csattogott az aszfalton szép bõr szandálja. Ambruska lábán kopott tornacipõ volt, kilátszott belõle retkes bokája. Ha tudni akarod azért voltam az állatorvosnál mert megbetegedett az elefántunk. Ha, ha, ha. Hiszi a piszi vihogottt a kisfiú és megfricskázta az orra hegyét. Hazudsz. Olyan nincs is, hogy valakinek elefántja legyen, azt csak az állatkertben van meg Afrikában. Láttam egy fényképes könyvben, az apukám mutatta. De igenis nekünk van elefántunk. Azért mert másnak nincs, attól még nekünk lehet - mondta haraggal Ambruska. Otthon van az istállóban és ha tudni akarod, a szeme betegedett meg. Véres a szeme. Csurog belõle a vér. Hiszem, ha akarom, hiszem ha akarom - nevetett a másik. Hát ha nem hiszed gyere el hozzánk, majd megmutatom. Ambruska ezt olyan hangosan mondta, hogy maga is megijedt. Na jó, nem bánom, ha megmutatod akkor elhiszem - egyezett bele a kisfiú, megvakarta az orrát és zsebre dugta kezét. Milyen állatotok van még? Van még egy zsiráfunk is. Zsiráf is, hu, az nagyon jó - bólintott most már csodálkozva a másik és elismerõen csettintett a szájával. Meg van hat oroszlánunk is, kettõ olyan nagysörényû tudod? Ambruska mutatta a sörényt, aztán gyorsan visszatette a foltra a kezét. Huha, ez aztán az igazán kafa öregem. Hat oroszlán, hu de jó neked hékám. Még van egy tigrisünk is, meg van sok madarunk. Milyen madarak - nyújtotta nyakát a kisfiú? Hát sokféle. Van strucc is, meg sas is. Sasból van a legtöbb, meg van egy keselyûnk is. És ez mind nálatok van otthon - nyitotta tágra szemét a vöröshajú. Persze, majd meglátod. Hu, ez állati, neked csodajó. Mindig látsz oroszlánt meg zsiráfot is. Játszani is szoktál velük? Persze, hogy szoktam. Ambruska pirulva elmosolyodott. Mindig én etetem õket. Az elefántot, a zsiráfot, a tigrist, meg az oroszlánokat, a madarakat a mamám eteti. Hagytam, hogy õ etesse. A madarakat jobban unom. Na ja, mikor ott vannak az oroszlánok is. Itt lakunk mutatta Ambruska a házat. Szép nagy házatok van. Ambruska megnyitotta az ajtót, érezte remeg a keze. Be van zárva. Hirtelen megnyugodott, gyorsan visszanyúlt a zsebébe. Szorította a kulcsot. Úgy látszik el kellett utaznia a papámnak. És a mamád? A mamám õ üdülni van, nem mondtam? Égett Ambruska arca. Hát akkor most mi lesz? Nem tudunk bemenni? Hát nem, meg kell várnom a papámat, mert nála van a kulcs. Hát akkor én meg hazamegyek. Kár, hogy be van zárva. Kár. Most nem tudom megmutatni. Azért nem baj, majd megmutatod máskor. Hát akkor szervusz. Ambruska az ellenkezõ irányba indult. Néha hátranézett kémlelve, hátha elfordult már a sarkon a vöröshajú kisfiú. Amikor látta, hogy elfordult uzsgyi vissza. Nyitotta gyorsan a kaput. Apjáék sötétedéskor jöttek meg a földrõl. Kapálni voltak. Csörgött a vizeskanna a biciklin. Azt mondta a doktor bácsi, hogy holnap reggel 6-kor kijön. Az apa nem szólt. Vizet eresztett a vödörbe, beleállította a kapákat. Az anya fõzéshez kezdett. Leült a sámlira, elotte fületlen garaboly, benne krumpli. Adtál délben gazt a csirkéknek? Igen. Ambruska a konyha ajtajában guggolt. Szedtél céklalevelet a malacoknak? Igen. Hátul sivalkodni kezdtek a malacok. Az apa most öntötte ki a vályúba a moslékot. A tojást összeszedted? Össze. 6 db volt. A szakajtóba tettem. Nem volt itt senki? Senki. Aztán csönd lett. A zsír sercegni kezdett a tûzhelyen. A malacok türelmetlen falása hallatszott még. Az égen a csillagok álmosan pislogtak.

- Igen szokott. A babóról, a télapóról, azt, hogy elindultak Filivel Kilivel és Bomborral a sárkányhoz már elérkeztek, hogy elvegyék tõle a kincseket.

- Az már volt.

- Meg manók is vannak és a sárkány, az nagyon gonosz és megnézték, hogy hol szúrható, a mellén és akkor majd egy másik ember fog szúrni a mellébe és vége lett és eltemetik vele az õskövet.

- Én szoktam. Például, hogy volt egy makkocska, megkapta a makkot a mókus, aztán fölmászott a fára, a barátaival megosztoztak. Itt a vége, fuss el véle. Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kis malacka. Találkozott egy fügével ami tudott menni, volt lába, keze, feje és összebarátkoztak és a füge evett másik fügéket aztán egy mókusnak adott. Sok-sok farkas odajött és tüzet gyújtott köréjük. Itt a vége fuss el véle.

- Hát nem szoktam mesélni.

- Szoktam, de most elfelejtettem.

- A sárkányok azok csak mesében léteznek, de manók sem léteznek, törpék sem léteznek. Ennyi.

- A farkasok azok nem tudom, hogy léteznek-e.

- Az nem hazugság, csak ezt kitaláltam. A füge nem tud beszélni, nincs is keze, nincs is lába.

Kozek Lilla pszichológus: - A mese és a valóság a gyermek mindennapjaiban nagyon gyakran összekeveredik, hiszen a mese a fantázia világának egy része. A gyerek mindennapi életének az eleme, ugyanúgy ahogy mi meghallgatjuk a Reggeli Krónikát vagy elolvassuk az újságokat, úgy õ is ebben él nap mint nap és nagyon különös lenne rajta számon kérni ennek az igazságát, hogy ennek tényleg mennyi az igazságalapja, hiszen ez egy más kategória, a morális szempontból valóságos és igaz dolog, meg a mesében igaz dolog, a mesében lehetséges dolog. Hogy ha a kislányom azt mondja, hogy látott egy sárkányt akkor megkérdezhetem tõle, hogy a mesében láttad vagy az utcán láttad valóságosan.

Kozek Lilla: - Amennyiben akarok vele játszani és tudom neki jelezni, hogy akkor meséljünk errõl a sárkányról és kimondtam akkor, hogy innentõl mesélünk errõl a sárkányról, akkor lehet mesélni a sárkányról. De van egy másik út is, amit választhatok, hogy vajon mi lehetett az, amit õ sárkánynak nézett és elkezdhetek nyomozni és hogy nézett ki az a sárkány. És akkor õ elmondja, hogy sárga volt, hosszú volt, csilingelt és akkor kiderül, hogy az a villamos. Amikor egy indián törzsfõnök Budapesten járt akkor bizony õ is a törzse nagy szellemének nézte a villamost, holott mi tudjuk, hogy egy közlekedési eszköz. Tehát arra a kérdésre visszatérve, hogy mi van, hogyha azt mondja, és õ az utcán látta a sárkányt és nem a mesében látta a sárkányt, akkor azt mondhatom, hogy akkor meséljünk akkor a sárkányról aki az utcán sétál és ezzel kijelöltem a kereteit a további beszélgetésünknek, hogy akkor most képzeletben egy mesét kezdünk el szõni mi ketten.

Kozek Lilla: - A gyerek számára az a jó, hogyha a szülõ biztonságos kereteket ad neki. Tehát, hogyha a szülõ ki tudja jelenteni és ki tudja jelölni azt a keretet, hogy akkor mi most együtt mesélünk errõl a sárkányról, akirõl persze mind a ketten tudjuk csendben és titkon, hogy ez egy villamos, akkor a gyereknek az biztonságos. De ehhez kell az, hogy mind a ketten tudjuk, hogy villamos. Tehát elsõ körben, amíg a gyerekben ezt nem tisztáztuk, beszéljük meg, hogy ez bizony egy olyan tárgy amivel az emberek közlekednek és persze, igazából hasonlíthat a sárkányhoz, hiszen képzeljük el a kínai ünnepi felvonulások sárkányait amik hihetetlen hosszúak, sok ember megy alattuk, nagy fejük van és közben hangosan tülkölnek és mindenféle zajt adnak. Hát simán lehet azonosítani õket egy villamossal.

Kozek Lilla: - Ez pontosan így van, hogy ami a gyerek ismeretanyagából hiányzik az sokszor nem akadály az õ számára, hogy azt mondja, hogy akkor majd én kitalálom. A gyermek sokkal kevesebbszer mondja azt, hogy nem tudom, mint azt, hogy majd kitalálom. Ez egy nem tudatos döntés, hogy én ki akarom találni azt amit nem tudok, csak egyszerûen így mûködik a gondolkodása. Az, hogy õ valami reális dologra nem tud választ adni, az nem lehet akadály. Neki muszáj választ adni, muszáj megnevezni.

Kozek Lilla: - Így van, ez így van.

- Igen, teljesen változó, hogy melyikõjük hogy élte meg. Ha nagyon beleléptek a lelkivilágába vagy nagyon érdekelte a dolog, akkor elmesélik, ha nem akkor csak említést tesznek vagy nem tesznek róla.

- Nem igazán. A fiamnál régebben volt olyan, hogy megpróbált lódítani, de rá lett szólva egyszer-kétszer, amikor így kitûnt belõle, hogy ez már azért mese lehet és akkor leszokott róla, egész egyszerûen nem próbál meg így átverni.

- Emberemlékezet óta nem volt ilyen, nem tudom. Az él bennem, hogy nem volt valósághû amit elmondott, de az, hogy mi volt történetesen az, amit mondott azt nem tudom. Tehát azt tudom, hogy rá lett szólva egyszer-kétszer, az biztos.

- Hát akkora marhaságokat mondott, igen. Tehát hogyha valami valósághû dolog lett volna esetleg beszélgetés tárgyát képezhette volna, de tényleg annyira nem állt meg az életben, amit mondott, hogy szólni kellett neki, hogy ez így nem.

- Semmi, abbahagyta, jóváhagyta és utána legközelebb nem csinálta.

- Persze. Hogyne tudna. Történetesen mivel két gyerek van, esetleg a másikra akarja kenni a saját okosságát.

- Ilyen szinten én azt hiszem, hogy igen és nem is helyes.

- Attól függ. Hogyha valóságba átültethetõ vagy elõzõ pár napon belül történt dolgokat épít bele ilyen szinten, akkor nem helyes és akkor rá is szólok, hogyha teljesen kitalált szituációban és semmit nem találok, ami összeegyezik az elõzõekkel akkor nem szólok neki érte. Tehát akkor mese szinten, tehát tényleg kitaláció szinten beszéljük meg a dolgot, de nem sûrûn.

- Nincsen baj azzal, hogy ha fantáziálnak és kitalálnak történeteket. Nekem alapvetõen azzal van a bajom, hogy ha ezt a valóság, tehát ami ténylegesen megtörtént vele annak az elferdítésével és úgy próbálja elõadni, illetve hogyha nem megfelelõ cselekménnyel csinálja, tehát hogy ha negatív dolgokról kezd el fantáziálni.

Kozek Lilla pszichológus: - Azt gondolom, hogy a szülõ az igazmondásra a saját példájával nevel. Amikor õ nem hazudik és õ igazat mond, akkor a gyerek is igazat fog mondani és nem fog hazudni. Az az utasítás, hogy fiam ne hazudj már ekkorát arra ösztökéljük, hogy hihetõt hazudjon és akkor már végképp nem fogjuk tudni beazonosítani, hogy mikor mond igazat és mikor lódít vagy mikor állít valótlan. Még ha azt mondjuk, hogy most mesélünk, most igazat mondunk, akkor kijelöljük a kettõ kereteit. Úgy tudnám ez érzékeltetni, hogy a fantázia az egy ismeretlen ország, ahol a gyerek utat épít magának, mindenféle úthálózatot és akkor a szülõ reagálhat úgy, hogy kijelöli a nyomvonalakat, azt mondja erre mehetsz, erre nem mehetsz, vagy pedig egyszerûen megcsinálja helyette az utakat és így a felfedezés fáradságát is, de az örömét is elveszi a gyerektõl. A szülõnek az a feladata, hogy kihelyezze a közlekedési táblákat és betartassa a közlekedési szabályokat, tehát hogy tanuld meg használni a fantáziádat, hogy mikor, hol és hogyan mûködhet jól.

Kozek Lilla: - Természetesen vannak olyan helyzetek, tehát a gyereknek a saját fizikai jóléte megköveteli, hogy bizonyos dolgokban igazat mondjon. Tehát vegyük azt, hogy nyitva találom a fürdõszobaszekrényt ami pedig gyerekzáras, benne a gyógyszeresdobozt és megkérdezem, hogy te nyúltál hozzá fiam. És akkor, ha azt fogja mondani, hogy nem, a Pistike járt erre, vagy kitalál valami mesét, akkor bizony bajban leszek, hogy vajon hiányzik-e a gyógyszerekbõl, mi történt. Akkor el kell neki mondanom, hogy nézd most miattad muszáj, hogy tudjam mi történt. Nem azért, hogy megbüntesselek, hanem azért, hogy megvédhesselek.

Kozek Lilla: - Az az igazság, hogy a gyerek, amikor azt mondja nekem négyéves korában, hogy nem õ vette el az irataimat vagy nem õ firkálta össze a leveleimet, akkor és valószínû, hogy õ volt, mert megismerem a dolgokat, akkor szembesítenem kell azzal, hogy igen is tudom, te voltál. Most az, hogy hazudtál, nem hazudtál ez egy olyan dolog amit a szülõ néha mérgében mond, de az igazsággal akkor is szembesítenem kell. Tehát azt, hogy kimondjam, hogy hazudtál az szerintem egy késõbbi korban értelmezhetõ.

Kozek Lilla: - Mindenképpen az iskolás korban zajlik már ez, amikor igen is muszáj azt mondani, tehát amikor már képes, a lelkiismerete tart már ott, hogy az igazság eltorzítása miatt lelkiismeretfurdalást érezzen.

Kozek Lilla: - Mindenképpen hagyni kell és, az ésen van a hangsúly, kereteket adni neki. Tehát akkor én mehetek vele, ha tudom azt mondani a gyereknek, hogy igen is meséljünk rólad. Vagy meséljünk most errõl. Vagy úgy örülök, hogy te mesélsz, hiszen ezzel hova vezetem el a gyereket? Ahhoz a biztos úthoz, hogy mindig kapcsolata lesz a valósággal és a saját képzeletvilága között, ugyanakkor megadom neki a realitás kontrollt, hogy nemcsak tervezget majd felnõtt korában, hanem meg is valósít dolgokat. Elvezetem oda is, hogy egy mûvészeti produkciót tud élvezni, hogy bele tudja magát élni mások helyébe és ez aztán majd odavezet, hogy meg is tud majd érteni másokat, akik nem feltétlenül azonosat gondolnak õvele és azonos élethelyzetben vannak, hogy át tud lépni a másik ember cipõjébe, ez az empátiának az útja.

- Én a gyerek hazugságával kapcsolatban akartam, hogy a gyerekeknek amikor abban a korban vannak, 3-4 éves korban, már jól beszélgetnek, de a fantáziájuk akkor nagyon élénk és késõbb is természetesen, de akkor kezdjük észrevenni azt, hogy valótlan dolgokat mondanak. Én óvónõ vagyok, nyugdíjas óvónõ és az én unokámnak az esetét szeretném elmondani. Jöttünk haza az óvodából kézenfogva és kis verebek röpködtek ott körülöttünk és kislány ugye kezdett nekem mesélgetni, hogy az õ kertjükben a kis verebek rászállnak a fejére, aztán ott összepiszkítják és azt le kell mosni. Hát én tudtam, hogy ez valótlanság, ez fantázia.

- Dehogy mondtam. Aztán ezen elgondolkoztam, most miért kezdi ez a gyerek ezeket a dolgokat így, mert ugye valóságos kis lényekrõl volt szó, nem kitalált sárkány, meg ilyesmi. Aztán azon gondolkoztam, hogy ez a gyerek úgy mondja el mintha megtörtént volna, de mivel még kicsi még nem tud jól fogalmazni õ úgy mondja el mintha ez megtörtént volna és én azt a szót, hogy elképzelem meg kitalálom akkor tanítottam meg neki. Nem mondtam, hogy hazudsz, hanem azt mondtam, hogy én is elképzeltem, hogy ha mit tudom én, valamilyen állat már nem emlékszem a történetre, ide jönne hozzám és csinálna vele valamit meg elképzeltem madárkákat meg cinkéket meg hasonlókat, de hát én ezt kitaláltam és ezt elmeséltem neked és elképzeltem, hogy milyen érdekes lenne és a végén nagyon jót nevettünk azon, hogy én is el tudom képzelni, meg õ is ki tudja találni és hogy ha majd õ nagy lesz akkor ezt le fogja írni.

- Na mostan ez nem a most közeli idõben történt, ez a kislány már egyetemet végzett, magyar szakos, angol szakos. Egy könyvet már lefordított angolból és akkor, amikor még kicsi volt ezt a tulajdonságot észrevettem. Öcsikéje volt, akkor õneki is mesélt. Amikor még nem tudott olvasni nézegette a könyveket, ugye képolvasás szerûen mondta el a történetet. Nem emlékszem már pontosan. Valamilyen kis szereplõ volt és altatta volna az öccsét. És mondta neki, hogy te nézz ide, ez itten egy psziché, ezt egy tündér, az meg itt az Ámor, ez egy fiú. Látod, most nem akarom pontosan idézni mert lejegyeztem hamar gyorsan, mert nagyon kedves volt, és azt mondja, hogy de ez a psziché ez nem piszé, érted, a piszé akkor lenne, hogy ha neki olyan orra lenne mint nem tudom melyik kis társának, olyan kis picike orra lenne. Ez psziché, de jól jegyezd meg, még az öccse nem tudott beszélni. Tehát ilyen volt a kislány. Meg is maradt ilyennek, iskolában színdarabokat írt, elõadták és maradt ezen a területen.

- Nem.

- Õ mindig igazat mondott.

- Gazdag fantáziája van igen és most is írogat meséket. Hát csak úgy magának. Na most az az érdekes, ezt még szeretném elmondani, az iskolában, gimnáziumban amikor fogalmazott, magyar szakos tanára ezt nem vette jónéven. Annyira elvette a gyereknek a kedvét a magyartól, hogy 3-ra érettségizett.

- Nem tanárnõ volt, tanár. Pontosan, ilyen kis önálló dolgai voltak. Általánosban jutalomkönyveket kapott érte. Szóval a tanárnak nem tetszett, úgyhogy õ nem is ment magyar szakra, nem is akart menni emiatt és sérült kifejezetten. Nem bízott magában valószínû, önbizalmát sértette meg.

- Na most aztán elment egy volt tanárához, egy régebbi magyar szakos tanárához aki fölkészítette õt az egyetemre magyarból. Aztán rájött, hogy õ csak szereti a magyart, elmúlt ez a gátlásos idõszak, az angol maradt, úgyhogy fölvették az egyetemre, elvégezte a magyar szakot és aztán az angolból fordított egy könyvet sikerrel és aztán kiadták a kislánynak a könyvét.

- Õneki a fantáziája is segített. Tehát nem szabad a gyereknek az ilyen igyekezetét, ha ilyen fantáziája van, hogy hazudik, hanem elképzeled, kitalálod, ezeket a szavakat õ még valószínû nem ismeri. Kitaláljuk, elképzeljük, és mi lenne ha. Föltételes módban, tehát nem az, hogy hazudsz, tehát el köll terelni és helyrehozni azt, hogy õ oda helyezze az õ elképzeléseit ahova való.