- Hát én kettõt feltétlenül mert én egyke vagyok és tudom, hogy ennek mik a hátrányai, hogy mennyire jó, ha ott egy testvér, akire mindig számíthatok akár a gyerekkorban akár késõbb felnõtt korban. De nem tudom, túl sokat nem, tehát háromnál többet biztos nem szeretnék.

- Én jól érzem magam így egykeként és ha most belépne az életembe egy testvér azt biztos nem viselném jól, de tudom, hogy mennyire jó, ha ott van egy testvér, ezt látom másokon. De az a véleményem, hogy nem olyan jó, hogy ha a gyerekek között olyan túl nagy a korkülönbség, mert gyerekkorban ezt még elég rosszul viselik.

- Hát az én unokatestvéreim között például 9 év van és az ott nagyon rossz. Két fiú és az egyik 19 éves, a másik 10 és nagyon rosszul viselik egymást, nem beszélnek egymással, piszkálódnak, de az én gyerekeim az ott legalább kettõ vagy három lesz.

- Az aktuális helyzettõl, a férjemtõl majd, az anyagi állapotoktól és hát hogy akkor mennyi gyereket szeretnénk majd.

- Hát ez nemcsak az én döntésem, hogy hány gyerek legyen, ez az õ döntése is lesz természetesen.

- Akár, de szerintem az már sok egy kicsit. Tehát ha megengedik a körülmények akkor lehet, de négy gyerekkel nehezebb is bánni és inkább kevesebbet, de azt jól neveljem.

- De lehet, feltétlenül lehet, szerintem kettõvel jobban tud foglalkozni az ember. Hogy ha ott van egy nagyobb, aki épp kezdené az iskolát, de ott van mellette egy pici baba, akivel mindig foglalkozni kell, akkor az nem biztos, hogy jó úgy együtt.

- Szerintem ez az anyagi körülményektõl is nagyon függ, a lehetõségekrõl, hogy mennyire van idom. Hogyha mondjuk dolgozni járok mellettük akkor lehet, hogy nincs rájuk annyi idõ, de ezek feltétlenül az anyagi körülményektõl és a majdani férjemtõl függenek.

- Úristen, ezt én nem tudom konkrétan megmondani, azt biztos el fogom tudni majd dönteni akkor és ott, de én kettõnél nem nagyon, maximum hármat, többet nem nagyon szeretnék.

- De lehet, hogy jobb, de szerintem a kettõ is bõven elég, tehát úgy is jó testvérek lehetnek. 

Mv.: - Áron, mondd el nekem, hogy mennyi idõs a kistesód?

- 4 és fél hónapos.

- Rozi.

- Én nagyon szeretem.

- Mert sokat lehet vele játszani. Dögönyözni.

- De már nagyon sokat lehet vele játszani.

- Például tornáztatni, azt mindig szoktam, akkor dögönyözöm.

- Igen, igen.

- A kezével tornázunk, meg a lábával is szoktunk. A lábát is meg szoktam tornáztatni meg a kezét is.

- Mindig mondja amikor nyöszörög a Rozi, mindig mondja, az Áron az sokkal jobb kisbaba volt. 

Mv.: - És te miért voltál jobb kisbaba, mi volt ennek az oka?

- Mert nem nyöszörögtem biztos ennyit.

- Rengeteget kéne vele foglalkozni. Egyszer az a baja böfiztetni kell, másszor nem tud kakilni, akkor azért sír mert kakás, akkor azért sír mert éhes. Mindig valami van vele.

- Nagyon-nagyon jóban vannak, mert ez egy élmény, ahogy õk együtt tudnak szórakozni már elég régóta, talán Rozinak egy-két hetes kora óta megvan ez a nagyon jó viszonyuk. Vagy talán még elõtte is, nem tudom, tehát õk szenzációs jóban vannak. Ahogy bújik oda a nagy testvéréhez és tényleg mintha puszit adna neki úgy csinál és húzza magához és nagyon szeretik egymást, ahogy mosolyog rá. Ebbõl is látszik, hogy imádják egymást és hát a nagy testvér is ugye folyamatosan foglalkozik vele, énekel neki, versel neki, furulyázik neki és ettõl õ nagyon boldog, a kislány. Hát az elsõ vagy a második héten már nem is tudom volt az, hogy Áron a nagy fiú ugye úgy gondolta, hogy Rozinak itt az ideje, hogy meg kell tanulnia számolni és odakészítette neki a macis kendõt, amin van egy csomó maci és elkezdtek számolni és hát a kéthetes Rozi csak nézte a mackókat és Áron pedig mondta neki, hogy na Rozi, akkor most számold meg a mackókat, itt vannak a mackók számold meg. Úgyhogy volt egypár ilyen érdekes dolog. Én azt hiszem, hogy amikor õk, vagyis hát Rozi kicsit nagyobb lesz akkor már nagyon sok mindent el fog lesni az Árontól és sokkal könnyebb dolga lesz a világban, mint Áronnak volt.

- Úgy szabad fölvennie, hogyha én ott vagyok és megbeszéljük, tehát úgy nem, hogy õ fogja és felveszi valamilyen megfontolásból. Akkor szabad neki felvenni, hogy ha megbeszéljük, hogy most felveszi. Egyébként nem is nagyon szereti már felvenni, mert már túl nehéz neki. Tehát Rozi növekedése sokkal gyorsabb mint az övé és ez által már nehéz neki 6 kilós csecsemõ, míg a 3 kilóst még el tudta vinni néhány hónappal ezelõtt. Áron pedig tényleg látszik rajta, hogy boldog attól, hogy Rozi boldog.

- A múltkor például ott beültük anyával a kádba és apa kinn maradt és a Rozi átfordult az oldalára amit még soha nem csinált. Másnap ugyanezt csinálta. Mi anyával beültünk a kádba és megint átfordult oldalra.

- Hát egy.

- Valamilyen szinten biztos, hogy van, de az az igazi nagy testvérféltékenység az nem jött létre soha. A két fiú között azért nem, mert nagyon kicsi korkülönbség volt köztük és mire gyakorlatilag a nagyobbik észhez tért már egyértelmûen ott volt mellette a kicsi. Tehát õ úgy nõtt föl, hogy már ketten voltak, majdnem mint az ikrek. A kislánynál pedig azért nem alakult ki, mert az Andi nagyon betegen született, nagyon rosszul rajtolt és a két fiú már viszonylag nagy volt, tehát 6-7 évesek voltak, értették, tudták, hogy mirõl van szó. Nem tudott bennük kialakulni egy testvérféltékenység, mert testvérféltés alakult ki bennük. Õk akkor már érezték, hogy valami nagy baj van. Na most másfél évig tartott az míg az Andit próbáltuk életben tartani. Nem tudtuk, hogy mi baja van. Folyamatosan kórházról kórházra jártunk. Az volt a tét, hogy életben marad-e a gyerek és ezt a két fiú érezték, hogy valami nagy baj van. Borzasztóan gyorsan önállóak lettek. Gyakorlatilag 6-7 éves korban felnõtté váltak. Muszájból, mert nem tudtunk velük úgy foglalkozni ahogy kellett volna egy 6-7 éves gyerekkel, mert azzal kellett foglalkoznunk, hogy az Andi életben maradjon.

- Õ egy általános fehérjeallergiával született, amit rögtön nem ismertek föl és ebben a közegben ez a két gyerek mondom, nem alakulhatott ki bennük testvérféltékenység, testvérféltés alakult ki bennük ami mai napig is látszik a két fiúnak a viselkedésén. Csipkelõdnek, ahogy ezt egy serdülõkorú fiúgyermek egy 10 éves kislánnyal teszi. Húzzák, cukkolják, sokszor van sírás a dologból, de mindig látszik a két bátyján, hogy nagyon nehéz dolga lesz annak a fiúnak, aki evvel a kislánnyal járni akar.

Mv.: - Akkoriban amikor túljutottatok azon a közvetlen életveszélyen, hogy életben marad-e a kicsi vagy sem és a fiúk már rájöttek, hogy életben marad és õ szerepel a család középpontjában, körülötte forog a világ, nem volt úgy hogy azért titkon egyik-másik fiú nem szerette annyira azt a kicsit, hogy miért mindig õvele foglalkoznak?

- Tudat alatt biztos, hogy mocorgott a gyerekekben ilyesmi, de azért nem, mert ez a nagy családnak a varázsa, hogy ahol sok gyerek van ott minden gyerekbe úgy épül be ez a dolog, hogy sokan vannak. Ha én elmentem az Andival vásárolni már amikor olyan nagyobbacska volt, akkor nem egy kindertojást vett le a polcról, hanem hármat. Nem egy csokit rakott be a szatyorba, hanem hármat. Tehát a kislányban is benne volt, hogy õk hárman vannak és ugyanez volt a másik oldalon is, a két fiúnál is, hogy tudták, hogy õk hárman vannak és tudták, hogy a kicsi a kicsi, arra vigyázni kell, óvni kell. Olyan volt ez a dolog, mint hogyha négy felnõtt között nõtt volna föl az a kislány. Felelõsséggel voltak az Andi iránt és ez nem is engedte, hogy kialakuljon bennük aztán az, hogy én most féltékeny vagyok a húgomra.

- Na ezt jól látod. Tehát a gyerekben ez kialakult. A kislánynál tényleg van egy ilyen elkényeztetés. Az vesse rám az elsõ követ, aki ilyen szituációban nem kényezteti el a gyerekét, de az is tagadhatatlan, hogy jobban kezeli a két fiú ezt a problémát, mint én. Tehát én nagyon sokszor nem tudok nemet mondani a lánynak, a két fiú viszont igen. Tehát itt is ösztönösen a két fiúnál egy olyan nevelési technika alakult ki a kislánnyal szemben, hogy sokkal hamarabb helyire teszik a gyereket mint én, sokkal hamarabb mondanak neki nemet. Sokkal hamarabb terelik a helyes útra a kislányt, mint én az anyja. De ezt nem úgy teszik, hogy látszódna rajtuk, hogy esetleg ez valami féltékenység vagy. Nem ez egy ilyen teljesen ösztönös, amit én elrontok azt õk helyrehúzzák dolog és miután õk is gyerekközegben mozognak, tehát nagyon jól látják milyen az a lány, akivel õk nem szeretnek barátkozni, mert esetleg, kényes, nyakas, stb. De próbálják ösztönösen a gyereket olyan szintre nevelni, tehát olyan helyzetbe hozni, hogy ne váljon ilyenné, mint azok a mai lányok, amiket a fiúk nem szeretnek.

- A férjem a keresõ. Õ nehéz helyzetben van, õ egész nap dolgozik. Tehát amikor hazajön, akkor gyakorlatilag már nem nagyon van mit a gyerekeken nevelgetni. Tehát a napi problémák lezajlódnak délután amikor hazajönnek az iskolából, én itthon vagyok. Amikorra Õ hazaér addigra már minden rendben van.

- Mi a fõiskolán ismerkedtünk meg, mûszaki fõiskolát végeztünk. Ez bizonyos szempontból elõny, mert a szakmánk ugyanaz és tudunk együtt dolgozni és hát én a fõiskola óta gyakorlatilag otthon vagyok a gyerekekkel gyesen, négy, illetve most már öt gyermekünk van. Hát amíg egy volt, kettõ volt, addig tényleg otthon tudtam dolgozni és segíteni, alakítottunk egy céget is és ez végül is sokat segített, hogy otthon volt a rajzasztal vagy a számítógép és otthon meg tudtam csinálni a munkát. Aztán késõbb ahogy több gyerek is lett meg a cég is nõtt, bár az irodánkkal egy házban lakunk, de mégis az külön van egy alsó szinten. Nekem már az is probléma, hogy oda lemenni és ott elvégezni a munkát. A gyerekek már oda nem jöhetnek velem. Tehát zavarnák a többieket is és egy éve volt az, hogy fõállású anya lettem, már letelt a gyes és otthon maradtam, tehát az irodába se jártam le. Aztán valóban a mi családunkban is érkezett egy néni, aki segít és nagy szükségünk van rá, ugyanakkor én úgy érzem, hogy még mindig keresõ vagyok mert bár van szakmám és minden adottság megvan arra, hogy hát kvázi otthon végezhetem és a férjemmel együtt, mégis úgy érzem, hogy ha oda lemegyek és a munkát végzem akkor úgy bele lehet melegedni, hogy az ember nehezen hagyja abba és mivel hogy otthon van tulajdonképpen bármikor fölállhatna és így aztán sose áll föl, és szóval még keresem, hogy mi az ami még jobban beleilleszthetõ lenne a család életébe. Valahol a kézmûvesség felé látom ezt, hogy tán ott lehetne megvalósítani, de még nem tudom hogyan, meg hát az nekem a nagy szerelmem a kézmûvesség.

- Én azt hiszem, hogy a mi családunkban ez a létszám ez inkább abból adódik, hogy én akartam nagy családot. Judit nem volt ellene természetesen, de nekem négy testvérem van, tehát mi is nagycsaládban nõttünk föl. Most azt mondom, hogy elértük a normálisat. Megszoktam azt, hogy kilógunk a sorból. Én azt hiszem, hogy ez tényleg egy az az egyik része, tényleg az a hit amivel ezt végig lehet csinálni, mert mindig vannak, sokkal sûrûbbek a krízishelyzetek, sokkal sûrûbbek azok a pillanatok, amikor egy családban meg kell oldani valamit és sokkal több probléma van, kinõjük az autót vagy szóval olyanok amiknek van anyagi vonzata és ezeket nem lehet olyan egyszerûen megoldani. A másik az, hogy itt ugye a szakma és a családnak a válaszútja. A feleségemnek nagyon fontos az, hogy a gyerekekkel megtalálja azt a tevékenységet és itt nem elsõsorban csak a tanulás meg a pelenkázásról van szó, hanem azok a tevékenységek, amik nevelik a gyerekeket és itt most gondolok arra, hogy kárpótoltunk egy 1500 négyzetméteres telket és ottan kukoricát termesztünk és kézzel megy a törés, kézzel megy a kukoricahántás és aztán utána ebbõl lesz csuhébaba és mindezt Budapesten. Szóval meg lehet ezt is csinálni és azt hiszem ez többet ér annál, hogy van egy szakma, amihez én mindig el szoktam persze mondani azt a pöfögésemet, hogy a legdrágább kukoricát fogjuk így megtermelni, amit egy mérnök fog lehántani, de aztán utána látom azt, hogy a gyerekeknek az életében ez mennyivel többet ad és ez is egy olyan dolog, hogy ez a mi utunk, ez nem lehet minta, de azt hiszem, hogy nehéz végigmenni a saját útján mindenkinek. Megtalálni azt és azokat a pontokat ahol a családi egység megvan. Én nagyon örülök annak, hogy soha nem volt televíziónk, és ezzel így nagyon sok problémán túl tudunk könnyebben kerülni, többet tudunk beszélgetni. Nagyon fontos az, hogy köztünk is van egy folyamatos kommunikáció és a gyerekeknek is azt hiszem, nem tudom, hogy hol fér bele az idejükbe, mert akkor nem lehet a kertbe lemenni játszani, csúszdázni, nem lehetne kukoricát csuhézni és nem tudom mi mindent és játszóházba járni, stb. Tehát én az hiszem, hogy a gyerekeknek az idejében is már tudatosan kell keresni azokat a tevékenységeket, ami nekik kell, hogy idejük legyen a tanulás mellett. És én itt azért egy dolgot kiemelnék még a sportot. Mi mind a ketten sportoltunk és nagyon fontos volt, egyrészt fizikai állóképességet ad, másrészt meg megtanít egy mért rendszerben teljesíteni. És ott viszont a saját erejüknek megfelelõ erõtársakkal vannak összemérve, ahol tudnak veszíteni, nyerni és tudják a saját kis ereiket próbálni.

Dávid Bea szociológus: - Hát azt, hogy a sokgyerekes családok kuriózumnak számítanak, az biztos, hogy így van. Azt nap mint nap én is, pedig én nem vagyok, nem tartom magamat igazán nagycsaládosoknak.

Dávid Bea: - Statisztikailag már a háromtól. Pont tegnap néztem meg az adatokat, háromtól már azt mondja a társadalom zöme, hogy az már egy nagy család, amit végül is a NOE tagságon keresztül is, hogy három gyerek után kezdõdik ez a címke.

Dávid Bea: - Ezt be kell vallanom pontosan ezt nem tudom, de a teljes társadalomra nézve ez alacsony az az arány. Tehát mindenképpen kuriózum, az emberre néha úgy néznek, hogy hát mintha nem ezen a Földön való lenne. Tehát biztos, hogy van egy ilyen fajta ellenállás az õ részükrõl is, hogy akkor megmutatjuk, hogy mi mások vagyunk és tudjuk, ami szomorú, mert nem így kéne ezt, hanem inkább egymást kéne erõsíteni egy nagy családnak. El kéne tudni úgy a társadalomban esetleg vegyülni, hogy lássák, hogy így is lehet élni és ott boldogok az emberek. A nagycsaládosnak is be kell látni azt, hogy van esetleg aki nem öt gyereket vállal, de két gyerekkel ugyanazt tudja teljesíteni vagy az életben másra van hivatva, tehát neki azért van csak két gyereke. Tehát jó lenne, hogy ha híd lenne a két típusú családminta között és tanulnánk egymástól és megerõsödnénk.

Dávid Bea: - Ez egy kölcsönös dolog valószínûleg. Senki sem nagycsaládoson kezdte, tehát mindenkinek volt, megérezte azt, hogy milyen mikor egy gyereke volt és akkor még hova tartozott, két gyereke és akkor elérkezett az a pont, hogy három-négy és akkor utána esetleg öt-hat. Utána már azt hiszem, tehát nem tudom pontosan hol ez a választóvonal és amikor azt mondja, hogy akkor én tudatosan, most ha már engem "kitaszítanak" a többségi társadalomból akkor én most megmutatom. Ezt nem tudom, hogy ez hol van ez a pont, de pont azért, mert még amíg a megértés nincs meg a két fél között ez létezik és sajnos talán még az is, hogy egymást felerõsíti, tehát az egyik ezt mondja, a másik azt mondja és akkor ez így, mint a gyerekek, hogy már akkor nem lehet tudni lassan, hogy ki kezdte el, de van.

Dávid Bea: - Erre megint nem tudok adatot mondani, de egyáltalán nem biztos.

Dávid Bea: - Nem. Tehát nagyon sokszor olyan van, hogy két fiatal összekerül és mind a kettõ egyke volt és pont azért, mert neki hiányzott õ vállal három-négy gyereket. Az ismeretségi körünkben nem egy-kettõ ilyen van, aki teljesen tudatosan esetleg nem öt-hatot, szóval tényleg nem a nagycsaládot. Az ilyen nagyszámoknál esetleg. Ez is egy érdekes kutatási téma lenne, hogy ott mennyiben az van, hogy egy ilyen minta, tehát hogy milyen jó volt ott amikor 10-en ültünk az asztalnál, ebédnél és ezt én is szeretném továbbadni és akkor azt gondolom, hogy az az anyuka megnyugodhat mert akkor jót tett és jól csinálta a dolgát. De ugyanakkor ennek van az ellenkezõ példája is, hogy a nagycsaládban élõ gyerekek esetleg úgy ítélik meg, hogy õk mindig, a nagyobbak fele ki voltak használva vagy nem volt gyerekkoruk, mert a testvéreket kellett ellátni és õk meg azt mondják, hogy hát minden csak nem sok gyereket mert én nem akarom a gyerekemnek esetleg azt átadni, amit én kaptam. Tehát ez is, az is.

Dávid Bea: - Igen, és a családban az a fontos, hogy legyen egy egység és ott a kölcsönös kapcsolatok, legyenek azért testvérek, de legyen férj és feleség és mindenki egymással is, nemcsak lefele vagy fölfele, hanem hát vízszintesen is jók legyenek a kapcsolatok.