- Ketten vagyunk, velem együtt, tehát van egy kisfiam, 13 éves lesz, ketten élünk pár éve. Kisebb-nagyobb surlódások elõfordulnak, de azért én azt gondolom, hogy egész jól elvagyunk. Megpróbálom az apát helyettesíteni, hát kisebb-nagyobb sikerrel, de én azt gondolom, hogy jól csinálom. A kisfiam tudná azt igazándiból megmondani.

- Elváltunk. 1996 õszén már elköltözött és 97 tavaszán már elváltunk, azóta ketten élünk.

- Hát szerintem nem nagyon lehet. Megpróbáljuk mi anyák pótolni, de van, amit csak a papa tudna vele. Példákat mondok, fegyverekrõl kérdez a gyerek, vagy különbözõ sportok, vagy egy sakk, vagy birkózni, ilyesmi, szerintem ez csak az apuka kellene, mivel kisfiú. Igen nehéz, de azért megpróbálom, ami tõlem telik azt én megpróbálom. De a fiús dolgokat azt én nem tudom. Például van a húsvéti locsolkodás, ott is ugye az a normális a családokban végül is, hogy apuka kísérje a kisfiút locsolkodni. Sok éve már azelõtt is, mindig én mentem vele. És kirándulni, biciklizni, túrákra, bármire együtt megyünk és én azt gondolom, hogy azért tulajdonképpen mégiscsak az lenne jó, hogyha a papa menne vele.

- Néha igen, sajnos így néha, nagyon ritkán szokott találkozni vele és talán épp ezért, mivel ritkán találkoznak, sajnos nem lesz közös emlék és minél késõbb fog a papa jönni és minél ritkábban annál kevesebb az esély arra, hogy õk valaha is összerázódnak, én azt gondolom.

- Tulajdonképpen õ nem mondja ki, hogy neki hiányzik, csak úgy én észreveszem. Például iskolai dolgozataiban irodalomból kellett egy képzeletbeli fogalmazást írni egy török támadásról és akkor én utóbb elolvastam ezt, véletlen folytán belenéztem az irodalom füzetébe és bizony én is meg a papa is ott, sõt lehet mondani, hogy a papa még nagyobb, központibb helyet foglalt el, mint én. És ebbõl gondolom én, hogy bár nem mondja ki a fiam, hogy azért biztosan hiányzik neki. A történet olyan volt, hogy megtámadták a törökök a falut és a fiam azt írta, hogy a nõk és a gyerekek az erdõbe menekültek, a férfiak fölvették a harcot a törökökkel és amikor véget ért a harc, akkor a fiacskám azt írta, hogy õ kirohant az erdõbõl és rögtön a papát kereste és nagyon megörült, hogy meglátta és hálát adott - így írta szó szerint - hálát adott a jóistennek, hogy az apukám megmenekült. Tehát érdekes dolog, én megdöbbentem akkor, hogy õ soha nem beszél errõl nekem, viszont itt látszik, hogy mennyire mindig ott van a kis gondolataiban, álmaiban, hogy tényleg. És én azt gondolom, hogy õ amit leírt, azt õ szeretné, hogy az úgy történne és megvalósulna.

- Két lehetõségre tudok gondolni, vagy az édesapa kerülne közelebb, bár ezt nem tartom valószínûnek

- Ha a gyerekhez közel kerülne, annak igen, annak örülnék. Soha nem lennék gátja ennek a kapcsolatnak, mert szerintem az, hogy két ember kapcsolata tönkremegy és elválnak útjaik az nem jelenti azt, hogy a gyermeket el kell apukától tiltani, joga van hozzá, már amelyik apa megérdemli, de azt hiszem, hogy ez nem fog mûködni. Úgy próbálkozott, voltak rá nagyon gyenge próbák, de én azt gondolom, hogy ez nemigen fog mûködni, míg a másik megoldás az lenne, hogy esetleg egy pótpapa úgymond, ami nekem társ is lenne esetleg. Ez viszont azt hiszem az én dolgom lenne, dolgom, feladatom, nem is tudom hogy fejezzem ezt ki, hogy valahogy - most hülyén hangzik - azt mondom, hogy találjak egyet vagy leakasszunk a fogasról, de ez nem olyan könnyû. Idõm sincs, lehet még talán kedvem sincs nagyon, meg nekem annyira nem is hiányzik, de a fene tudja, nem tudom. Még nem próbáltam, nem is próbáltam még kísérleteket se tenni, hogy valahogy szerezzek kettõnknek egyet, ami mind a kettõnket úgy földobna egy kicsit nem tudom. Lehet majd egyszer.

- Szeretném megkérdezni, van egy kislány unokám 11 éves és rendben lezajlottak a láthatások és az elmúlt év augusztusában egyszerûen nem akart ott aludni az apukánál. Eltelt egy pár hónap, már nem is akart elmenni hozzá. Szabályosan stressz alá került, be is lázasodott nem egyszer a kislány. Ez a kérdésem, hogy kötelezhetõ arra egy 11 éves gyerek, hogy ne rendelkezzen õ saját maga. Ezt õ megmondta jegyzõkönyvbe a gyámhatóságnál is és a gyámhatóság nem függesztette föl a láthatást, hanem az anyukát bünteti komoly összegekre azon a címen, hogy az anyuka a hibás, hogy a gyerek nem megy el a láthatásra.

- Kislány, én a nagymama vagyok és én nagyon aggódom. Hát nézze ez adásba megy, nem szívesen akarom mondani, hogy a gyereket hova vitte sétálni, a Népligetbe, ahol vannak ezek a tetszik is tudni róla, a melegeknek a találkozóhelye. Többek között. Ez az egyik.

- Hogy mondjam, elég agresszív ember, mert az édesanyjával se jön ki, na most az édesanyja elviszi a kislányt, ott nagyon jól érzi magát, de ott is kijelentette, hogy nem akar elmenni az apjával. Tetszik engem érteni?

- Nem érzi jól magát, ezt határozta meg a gyámhatóság.

- Nem hallgatja meg, azt mondja az édesapa a kislánynak, hogy azt kell neki csinálni, amit felnõttek mondanak. A papával nem lehet beszélni, már a testvére is mondta neki, hogy így nem lehet, ilyen agresszíven közeledni a kislányhoz. Nem érti meg. Egyszerûen nem érti meg, egszerûen nem, mondom azt mondja, hogy más, most már az egész családjával nincsen jól. Mert nem úgy viselkedik ahogy kell, hát egyedül van, nem nõs és nem marad meg mellette senki. Hát ezt csak így mondom röviden.

- Szóval nem hiszem, hogy egy gyerek, egy 11 éves gyereket lehessen kötelezni a bíróság által, hogy menjen el az apjához, senki nem beszél az apja ellen. Ezt a gyerek a saját bõrén érzi, tetszik érteni engem?

- Soha nem gátoltuk meg, hogy ne menjen el vele.

- Hát nézze, az édesapja kellene a kapcsolatot tartani, de nem lehet kényszeríteni a gyereket, mikor jön a láthatás, a gyerek szabályosan belázasodik olyan stressz alá kerül. Ez olyan igaz. Hát ez nem vicc. Itt egy gyerekrõl van szó.

Kardos Ferenc: - Igen, elég sokszor találkozunk és ezek a gyerekek tényleg mind tizenegy év körüliek, tizen, tizenegy, tizenkettõ, tizenhárom. Ez az a kor, amikor valahogy eldöntik, hogy most ki mellé állnak a gyerekek. És nagyon határozottan és nagyon keményen. Nos azért itt lehetett érezni, hogy valószínû nagyon rossz véleménnyel van az anya az apáról és a gyerek ebben az idõszakban nagyon azonosul fõleg az azonos nemû szülõvel. Na most

K.F.: - Igen. Tehát amikor elmondott, semmi pozitívat nem hallottunk, másrészt azt mondta, hogy kell, el kell menni a gyereknek, ez egy kötelesség. Ami azt is lehet mondani, hogy nem jó dolog, de hát meg kell csinálni, mert akkor büntetik az anyut, szoktak is ilyet mondani egyébként. Na most, hogyha ennyi a felkészítés és nem tudnak valami pozitívat mondani, akkor az nagy gond, de az is lehet, hogy tényleg unalmasak ezek a láthatások, tehát hogy az apa nem fordít kellõ gondot arra, hogy amikor ott van a gyerek, akkor egy élmény legyen, amit õ újra akar, hogy egy közös kellemes emlék legyen ebbõl és hagyomány legyen ebbõl a dologból. Tehát ott folytassák, ahol abbahagyták mintha egy játékot vagy egy programot elõre tervezzenek. Sok mindent kell tudni ahhoz egy szülõnek, hogy hogy bonyolítsa ezt a kapcsolattartást.

K.F.: - Hát ez, nagyon-nagyon gyakorlatlan apákkal találkozunk, ez érdekes, hogy nekünk kell megtanítani azt, hogy hogy kell gyerekkel játszani, szóval vagy az apáknak a neveltetés, tehát a fiúknak a szülõvé nevelésével nagy gondok lehetnek, mert sokszor azt gondolják az apák, az az õ teendõjük, hogy elmennek, dolgoznak, hazaadják a pénzt azt vagy este hazajönnek, vagy nem, tehát egyszerûen a gyerekkel nincs olyan kapcsolata már a házasságban sem, amitõl a gyerek aztán hiányolná, hogyha elválnak. Most nem tudom mióta váltak el, vagy hogyan, de elképzelhetõ, hogy már akkor nem volt jó a kapcsolat és nem vette figyelembe a gyerek érdekeit, igényeit. És úgy gondolja, hogy az õ joga az, hogy a gyerek õt lássa, elvigye és akkor ott lebonyolítják a láthatást. Van olyan apa, aki bekapcsolja a tévét, aztán tévézik, a gyerek meg vagy elvan, vagy nem, vagy újságot olvas, vagy elmegy esetleg dolgozni abban az idõben vagy a barátaival a kocsmába, vagy akárhova, de azt az idõszakot, azt követeli, ez jár neki, hogy a gyerek akkor ott legyen. Ha ezt csinálták, akkor lehet, hogy ez a vége.

K.F.: - Így van. Ez a legnagyobb baj.

- Én pedagógus vagyok, gyermekvédelmivel foglalkoztam az iskolában 15 éven keresztül, úgyhogy van rálátásom a dolgokra, hogy jó lenne, ha sokkal nagyobb feltérképezést végeznének az iskolákban a gyerekeknél hányan élnek csonka családban, hányat hagyott és nyolcvan százalékban az apák sétálnak ki a gyerekeik életébõl, gátlástalanul. Többnyire a nõk maradnak ott, ritkább eset az, amikor a fordított helyzet van és én egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy ezeknek az apáknak jogaik vannak, vissza besétálni és a gyerekek két szék közül a földön ülnek és így nevelõdnek föl. Szóval sokkal jobb helyzetben voltak azok az anyák, akinek a férjeik Szibériában itt, ott, ottmaradtak, maradt maga az anya, õ volt az egyedüli fix pont a gyerek életében és nem tudott a gyerek a két szülõ között lavírozgatva élni. A másik, ugyan mit szólnának a kedves apukák ahhoz, ha nem szombat, vasárnap mondjuk kirándulni és Vidám Parkba, meg szórakozni vinnék el a gyerekeket, hanem történetesen elvinnék magukkal a kétheti koszos ruhát és kimosva, kivasalva hoznák mondjuk vissza. Hogy mit szólnának ahhoz, hogyha többek között egy gyereknek mondjuk az éjszakázásos és mindenféle nevelési idejét megfelezve mondjuk egy bébiszitteri pénzt követelne a nõ például mondjuk az apukától. Mert hogyha neki is joga van a gyerekhez, akkor miért nem fele a kötelesség? Az állandóságot ezek a láthatások egyszerûen fölborítják.

- Bizonyos esetekben, tehát amikor többek között például már az apa mielõtt a gyerek megszületne kézzel-lábbal tiltakozik a gyereknek a megszületéséért, mert számtalan nõ, hogyha megkérdeznék, hogy miért veteti el a gyereket például? Többek között éppen azért kényszerül erre a megoldásra, mert már az apukának többek között más, egy újabb fiatalabb kapcsolata van. Például teszem azt én a saját esetemrõl tudom mondani, hogy mint a hullámvasút, állandóan 16 és fél éves a fiam, egy állandóan így megy, hol úgy érezte, félévenként, amikor volt egy nõkapcsolata, akkor másfél évig ránk se fütyült, se gyerektartás, semmi, egy fillér se. Aztán eszébe jut, hogy jaj van neki egy gyereke, akkor hazajön, sír egy jó nagyot, stb. stb. akkor két hónapig, három hónapig, na és aztán megint eltûnik, mint Petõfi a ködben. Hát mi ez?

- Hát sehogy. Egyszerûen van, ha jön, jön, hát nem tilthatja meg, de ez egyáltalán vágyni nem vágyik utána. Csak itt az a borzalmas, hogy mondjuk például én büszkeségbõl egy fillért nem követeltem tõle, mert azt mondtam, hogyha valaki apának érzi magát, akkor tudja, hogy van kötelezettsége, ha nem, én viszont törvénnyel nem fogom rákényszeríteni. Csak most itt a borzalmas dolog ugye, hogy van egy értelmes gyereke az embernek és azt mondja, hogy fiam nem tudlak tovább taníttatni, mert nekem most már nyugdíjba megyek, a nyugdíjamból én magam se tudok élni.

- Kovács doktor vagyok, 81 éves orvos. Én többszörös nagypapa vagyok, elhangzott egy pár perccel ezelõtt, egy hölgy egyedül neveli a kisfiát és hivatkozott egy orvosnõre, aki a kislányát neveli egyedül. És az orvosnõ azt a megoldást választotta a saját szavai szerint is, hogy hazudni kell egy apát a gyereknek. Az orvosnõnek van igaza.

Kovács dr.: - Igen. Majd ha nagyobb lesz az a fiú vagy az a leány, akkor majd lehet vele beszélni, sõt az a hazugság, hogy az apa külföldön, amit az orvosnõ a kislányának mond, az átfordítható késõbb avval, hogy külföldön maradt vagy ott baleset érte, vagy valami más és akkor még mindig nem kell a gyereknek azt a tüskét növelni a szívében, hogy az apja hûtlenül elhagyta a mamát.

Kovács dr.: - Nem, nem, mert ezek még kisgyerekek, azt mondtam az elõbb, hogyha majd nagyobbak lesznek, akkor majd lehet ezen fordítani egy kicsikét.

Kovács dr.: - Igen, igen. Hát mi orvosok egész életünkben folyton kénytelenek vagyunk hazudni, tapintatnak nevezik, nem hazugságnak. Hazugság az, ha ártok valakinek.

- Tisztelt szerkesztõség! Sajnos egy gyakori probléma miatt írok önöknek, amirõl gyakran hallani is. Ez pedig az elvált szülõk harca a közös gyermekért, gyermekekért. A minap is hallottam a rádióban errõl, hogy mennyire tudja befolyásolni a szülõk egymással szembeni viselkedését, de nyilván az érzelmek viharát vajmi kevésbé tompíthatja és ennek legnagyobb szenvedõje a gyermek. Ekkor úgy gondoltam talán egy gyermek szemszögébõl másként hangzik az érvelés, vagy inkább kérlelés, mint szakértõktõl. Én ugyanis errõl az oldalról szólok. Gondolom szokványos történet a miénk, a szüleim házassága megromlott és elváltak. Természetesen egymást hibáztatva jelenetek, cirkuszok közepette zajlott a válás. A bíróság anyámnak ítélt. Láthatási engedélyek következtek bizonyos idõközönként, amit természetesen anyám igyekezett meghiúsítani. Ha ez nem sikerült, akkor mindig iszonyatos veszekedések, kiabálások közepette zajlott az elvitelem és hazahozatalom. Engem is megviseltek ezek a találkozások így. Talán ezért döntött apám úgy, hogy nem jön többet értem és egy-két óvodánál való meglesés után, ami szintén nagy vihart váltott ki miután kitudódott, nem láttam. Teltek az évek és én apámról csak negatív jelzõk kíséretében hallottam. És késõbb magam is így gondolkodtam. Mire kamasz lettem, azon vettem észre magam, hogy egyáltalán nem is kötõdöm apámhoz, nincs is apám, nem is ismerem. Hiába találkoztam vele akkor már néha, elvesztettem. Ez egyáltalán nem csoda, de rádöbbenni erre már a felnõtté válás küszöbén, amikor már magam kezdtem formálni a gondolatokat és nem a készen kapottat vittem tovább csupán, szóval ez a felismerés elkeserített. De apám sem volt könnyebb helyzetben, mert õ meg engem veszített el. Ott álltunk egymással szemben nagy kínos hallgatások közepette bizony idegenként. Késõbb aztán, mikor férjhez mentem tudatosan felvettem a kapcsolatot vele és családjával és ez tart a mai napig is. Azt is tudom már, hogy nem egészen úgy kell látni, ahogy anyám felhangolt gyerekkoromban. De mégis a kimaradt 20 éves szeretet kapcsolatot nem tudjuk bepótolni. Az egymáshoz való kötõdés egymás szokásainak, gondolatainak ismerete, a megfoghatatlan apa-gyermek viszony, ami a közös együttlétekbõl, tapasztalatokból, élményekbõl tevõdött volna össze talán, ez örökre hiányozni fog. Persze így is szeretem õt és õ is engem, de még ma is ott az árnyék, hogy nem bocsátanak meg egymásnak, én pedig, és a gyermek mindig így van, nem akarom egyiket sem elveszíteni. Anyámra sem haragszom, hiszen szeret õ is a maga módján, felnevelt becsülettel, ha nem vennék sértésnek, bár csak szólhatnék minden indulattól sértettségtõl, haragtól fûtött szülõnek. Kérem, gondolják át mit tesznek, nézzenek elõször magukba is, biztos, hogy csak a másik a hibás? De ha így is van, mi a jutalma a megõrzött haragnak? Csak keserûség és elrontott kapcsolatok semmi más. És ez senkinél nem csapódik le annyira, mint saját gyermekeiknél. Kérem, ne haragudjanak, hogy ilyen személyes levéllel terheltem önöket és tudom, hogy szerencsére nem minden szülõ viselkedik így, ha már egyszer válásra kerül a sor, talán mégis fel tudják levelemet használni valamelyik adásban és tanulság lehet némelyek számára. Ezzel kapcsolatban csak azt szeretném kérni, hogy anonim maradhassak. Nagyon kedvelem a mûsorukat és remélem még sokáig fogjuk hallgatni a rádióban. Kívánok további sok sikert és bölcsességet hozzá, hogy még sok embernek tudjanak segíteni. Tisztelettel: - név és cím a szerkesztõségben.

Ismét Kardos Ferenc gyermekpszichológus beszél: - Ha én belegondolok, hogy miért kezdtem én ezt az egészet, ezt az egész Kapcsolat ügyeletet. Az én szüleim ugyan nem váltak el, de az apám politikai okokból 2 éves koromtól 10 éves koromig Nyugaton volt. És az én anyám, úgy nevelt engem, hogy ott volt mindig az apám képe, ott volt, mindig tudtam, hogy mi történik vele, hogy csomagot küldött, leveleztünk. Annyira élt bennem, nem is emlékeztem az arcára és mikor 10 éves koromban a vonatról, akkor teljesen olyan volt számomra, mintha elõzõ nap láttam volna. Tehát énnekem nagyon fontos volt és rájöttem, hogy én ezt szeretném a gyerekeknek a Kapcsolat életében vissza adni ezt az érzést, hogy visszakaphatják az apjukat esetleg négy év után, öt év után is és meg is tudjuk ezt csinálni. De még jobb lenne, hogyha el se veszítenék õket, hanem kezdettõl kezdve az élne bennük, hogy nekem van apám, törõdik velem, foglalkozik velem, gondolata itt van nálam, ez építõ a gyerekeknek.