- Három gyerekkel csak bábszínházban voltam még együtt, rendes színházi elõadásra csak a két nagyobbal mentem el és úgy választottam, amit én jónak gondoltam, vagy tanácsot kértem a kollégáimtól, hogy õk milyen elõadásra vitték el a gyereküket, hogyan tetszett, úgy választottam az elõadást.

- A Bábszínházban tartották, Sztravinszkij zenéjére csináltak egy bábelõadást, azért szerintem, hogy egy kicsit segítsék a zenét megérteni.

- A zene nagyon tetszett neki, a báboktól kicsit megijedt. Azt gondolom én is, hogy ezek nem kicsi gyerekeknek való bábuk voltak, kicsit ijesztõek voltak. A nagyobbaknak tetszett. De a zene is tetszett.

- Úgy érzik, hogy az, ami a színpadon játszódik, az a valóság. Azért az, hogy hús-vér emberek játszanak a színpadon ettõl sokkal hihetõbb nekik, mint például egy moziban vetített film, amin nem látják úgy az embert, mint a színházban.

- Azt láttam rajtuk, hogy nagyon izgulnak bizonyos részeknél, amikor olyan a cselekmény, az arcukat nem láttam, nem figyeltem közben, de úgy látom, hogy amikor olvasok egy történetet, egy mesét otthon, azt is úgy átélik és itt a színházban is ugyanúgy átélik, bár ezt mozifilmnél is láttam rajtuk.

- Az valóságszerûbb nekik, olyan valóságosabb, mint egy vetített kép. A legapróbb részletekre emlékeznek az elõadásból, ami engem nagyon meglep, mert van sok olyan rész, amin énnekem átsiklik a figyelmem, nem emlékszem rá és õk egész pici részeket is megragadnak és hetekkel késõbb eszükbe jut, hogy és arra emlékszel anya, hogy ott mit csinált kígyó vagy a párduc?

- Tavaly olyan darabokat választottam, aminek ismerték a történeteit. Hát például az Óz a nagy varázslót, vagy az Emil és a detektívek, amit a legnagyobbnak tavaly el kellett olvasnia, a Pál utcai fiúkat, tehát aminek a történetét ismerték, olyanra mentünk el. Volt, ami pont ezért csalódás volt a Bencének, mert nem ugyanaz volt a színházban, mint amit õ olvasott, vagy nem úgy jelenítették meg, ahogy õ elképzelte a könyv alapján azt.

- Úgy érzem, hogy a Bence, a legnagyobb már esetleg vágyna rá, de a két kisebbik nem tudom, hogy igényelné-e, hogyha én nem mondanám nekik, hogy most akkor ide megyünk vagy oda.

- Süsüt.

- Közepesen.

- Mert kilátszott az az embereknek a fejük.

- Nem ismerem õket.

- Emberek rendesen játszottak.

- Száját, állánál túl nem, orrát és a homlokát és a szemét.

- Nem volt azért annyira rossz.

- A mesét is figyeltem.

- Egy sárkányról.

- Igen, moziban láttam.

- A film.

- Mert abban nem látszódott ki a feje, a másikban meg igen.

- Én sem tudom azt.

- Világos. És ha átrendezték a termet, nagyon sokszor át kellett rendezni, akkor lekapcsolták a lámpákat.

- Ott elõl, ahol van a Süsü, ott sötét volt, de nálunk is sötét volt, ahol ülünk.

- Nem féltem.

- Hogy a királyfi az Ejfi barátja, az hogy dobjon el a tehén, meg ilyenek.

- Ahá, az emberek.

- Hogy kitagadta az apája. Még az is jópofa, hogy az elsõ részében, hogy kiejtse a szájából

- Betette a szájába és mondta, hogy ki ne ejtsd.

- Sokáig.

- De lett volna kedvem, még ha nem is lett volna kedvem.

- Végig is akartam nézni, meg nem is akartam végignézni.

- Meg még rókásat játszottak és nagyon hosszú játék olyan hosszú játék, nagyon.

- Nem. Otthon a gépben.

- Aha, meg még apának is kell segíteni, annyira hosszú és komoly játék.

- Ugyanannyira szeretem a számítógépet, mint amit néztem.

- Hogy élvezhetjük, hogy mi lesz a vége.

- Tudom. De ha oda kattintunk, odamegy akkor a róka és

- Sokáig.

- Nem, kevesebbet, sokkal.

- Nem. Hogy a testvéremnek jó legyen meg az anyukámnak, apukámnak is jó legyen, hadd nézzék.

- Aha. Igen.

- A Süsü a Vidám Színpadon volt teljesen színházi környezetben. Többször voltunk egy nagy bevásárlóközpontnak a rendezvényén, legutóbb az Aladdinon.

- Különleges élményben van részük, fõleg, hogyha ez igazi színházban történik a szó szoros értelmében, hiszen az egy teljesen más környezetbe máshová varázsolja a gyereket, mint például az említett bevásárlóközpont rendezvénye. Ott nincsenek meg azok a fények, nincs az a csend, nem tud úgy átszellemülni a gyermek az említett bevásárlóközpontnak a rendezvényén, így konkrétan az Aladdinon. Igazából mi ott

- Az egy színháznak mondott elõadás volt, igen. De szerintem nem volt ugyanolyan minõségû, mint a Süsü. Teljesen más hatást váltott ki a gyermekekbõl és ott sokkal nyugodtabban tudtak viselkedni, hiszen senki nem beszélgetett körülöttük, senki nem állt föl és az a varázs, az bele tudta magát élni a gyermek a mesébe.

- Mivel kisebbekrõl van szó, ezért

- Öt és fél és három és féléves gyermekeim vannak, nem járunk rendszeresen színházba, pár elõadáson fordultunk csak meg, ez körülbelül három-négy elõadást jelent.

- Szerencsére nem. Ha jól emlékszem, akkor a Süsü közben két szünet is volt, ahol felálltunk és kimentünk egyet sétálni. A gyermekek ismerték már a Süsüt mind könyvbõl, mind pedig rajzfilmbõl is, ezért szinte várták és tudták, hogy mi fog következni és ez a várakozás, ez együttjárt azzal, hogy nyugodtan végigülték a darabot. Azt mondanám, hogy más tudatállapotban van ilyenkor az ember. Mint ahogy mi is, hogyha nézünk egy filmet, akkor abba beleéljük magunkat, átéljük az ott történt dolgokat és eseményeket és szinte ugye a fõhõssel vagy mellékhõsökkel, akikkel éppen szeretnénk, azzal azonosulni próbálunk. Ezt a színház ezt az azonosulást és ezt a varázst, ezt át tudja adni. Azonban egy olyan hely, ami nyitott és közben a hátunk mögött jönnek-mennek az emberek, illetve az anyukák beszélgetnek, miközben megy az elõadás, azt nem tudja adni.

- Nem. Nem tudják átélni, egy fehér falak között, szinte megvilágítatlan színpadon, nagyon rossz hangminõségben élvezhetetlen az elõadás és az ember tudja, hogy nem benn van a mesében, hanem ott van valósággal két lábbal a földön.

- Én biztos vagyok benne, hogy mindhárom teljesen más, máshonnan közelíti meg a gyermeket. Kezdeném mondjuk a tévével, ami a legszemélytelenebb úgy érzem ezek közül. Ha belegondolunk mi anyukák, hogy mikor szoktunk bekapcsolni a gyermekeknek tévét, akkor szoktunk, amikor pont az ügyes-bajos teendõinket próbáljuk megoldani, illetve megcsinálni, ekkor mi nem vagyunk jelen és a gyermek egyedül a tévével van kapcsolatban, ami elég személytelen. Az élõ mese ezzel szemben, a mi személyünk van ott, ott már ugye közösen történik a cselekvés és a meseolvasás, az már akkor ugye az anyukával történik. Egy színház annyival több, hogy ott van az egész család vagy legalábbis a szülõknek vagy az anyuka, vagy az apuka a testvér. Ez már egy közös program, amire ugye elmennek, kiöltöznek, érzi a gyerek, hogy ez egy más nap, ez egy egészen más program, mint ami szokott lenni és itt nem az anyuka, nem az apuka, nem valamelyik családtag próbálja a gyermeket a mesébe varázsolni, hanem teljesen más bábuk ugye vagy Bábszínházban vagy pedig olyan emberek, akik beöltöznek valamiféle szerepbe.

- Úgy látom a gyermekeink életében nagyon-nagy szerepet tölt be a tévé és a számítógép. Ezt ugye mindenki úgy értékeli, ahogy õ azt személyesen látja. Ellenben az, hogy mi megmutatjuk nekik, hogy van színház és van másfajta elõadásmód is, sokkal emberibb és személyesebb is, így talán azért az is gyõzedelmeskedni fog náluk.

(színházi elõadás részlet)

- Nem tudom, nehéz volt, majd biztos fogunk róla beszélni.

- Igen, hát a Tavasz ébredése. Arról szólt, hogy volt egy fiatal lány, akinek gyereke lett és kapott ilyen szereket, aminek hatására elvetélt. És akkor ezt úgy érzékeltették, hogy szétszedték azt a játékbabát.

- A megvalósítás, az kicsit mintha túllõtt volna a célon, tehát eléggé el lehetett képzelni a szétszedett gyerek után az egész dolgot. Szóval megdöbbentõ volt szerintem az egész.

- Hát nekem ez nagyon nyomasztó volt és nagyon-nagyon nem tetszett és ilyen nagyon rossz érzés volt.

- Nem tudom, úgy a kettõ nem jött be, egyszerûen nagyon nyomasztó volt és olyan, kiakasztott szóval úgy végig kellett ülni és úgy végignézni ezt az egészet és nagyon nem tetszett.

- Igen.

- Hát éppen ezt akarom mondani, hogy szerintem pont ezért volt nagyon jó, mert ez az egy volt szerintem, amit én legalábbis megértettem és szerintem ez tök jó volt, hogy ilyen így tudták érzékeltetni, hogy tényleg ilyen sokkolóan, szerintem ez volt a legjobb.

- Tabu témákról szólt mind a három történet, amirõl így nem lehet beszélni,

- Mondjad Gergõ.

- Tehát például ez a leányanyaság. Tehát fiatal korban, nekem úgy tûnt, mintha ez a Marci vagy melyik, tehát valamelyik fiú követte volna el ezt, a követte volna el ezt a lánnyal.

- Kilencedikesek.

- Kölcsey Ferenc gimnázium.

- Engem pont azért nem tudom, én mondjuk tudok errõl beszélni, de lehet, hogy vannak mások, akiknek nem ilyenek, nem ilyen konzervatív nézetûek a szülei és hogy nem tudnak errõl beszélni.

- Én nem értek egyet azzal, hogy ez csak a gyerekeknek fontos, ugyanis én a szüleimmel is nagyon szívesen elolvastatnám, mert szerintem ennek a három tragédiának mind az az alapja, hogy a szülõi megértés, illetve, hogy nem beszéli meg a gyerekkel a gondjait és ezért menekül a gyerek az öngyilkosságba. Úgyhogy szerintem ez a szülõknek is nagyon érdekes olvasmány lehet.

- Hát végül is, hát miután könyvesboltban nem, de mondjuk azért könyvtárba azért lehet, hogy benéznék és még megnézném, hogy egyáltalán ott van-e ez a könyv és beleolvasnék. Mert vannak benne olyan részek, amiket valószínûleg csak a könyvbõl megtudnék.

- Hát igen, végül is igen, érdekelne.

- Hát szerintem ez az a téma, ami legjobban megfogja a mi korunkbelieket, merthogy végül is a szex vagyis így, meg a párosodás, meg hát végül is a tanulmányok, merthogy az egyik el volt keseredve, hogy nem sikerült neki a felvételi, tehát nekünk is tavaly még ez volt az egyik legfontosabb téma és szerintem ez nagyon megfog ez a téma minket.

- Hát nekem ilyen problémáim úgy érzem nincsenek, úgyhogy nem fogom elolvasni, mert értettem nagyjából a lényegét és nem igazán tetszett. Tehát nem hiszem, hogy elolvasom.

- Szerintem sokan úgy vannak vele, hogy inkább elõször elolvassák a könyvet és így elképzelik a szereplõket és utána nézik meg a darabot. Tehát inkább az olvasás az, ami színházi elõadásra hangol.

- Hát végül is nagyobb, de hát a színpadi változat megerõsíti, amit magamban elképzeltem elõtte a könyv olvasása közben.

- Hát az se baj, mert én máshogy látom lehet, hogy más fogott meg a könyvben.

- Van olyan mû, aminél tényleg mondjuk egy színházi darab vagy egy film, vagy valami hasonló az sokkal jobban segít a megértésében, mint mondjuk maga a könyv. Mert mondjuk a könyvben nem olyan jól van leírva. De néha meg fordítva van, hogy annyira, tehát nem úgy adja vissza az emberben és ez néha rossz azért.

- A színdarab, az egy ember, nem egy, de azért majdnem, hogy egy ember szemszögébõl, a rendezõjébõl látjuk azt és ha olvassuk, akkor azért mi többet odaképzelhetünk.

Kaposi László - Színház és drámajáték valami sajátos párosítása. Arról szól a dolog, hogy színházon keresztül hatnak a gyerekekre, a színház felvet problémát, beviszi a gyerekekkel együtt töltött idõbe, a közös munkába, a közös játékba és utána a gyerekekkel építjük, bontjuk tovább azt a világot, amit a színház felmutatott. Tehát megjelenik a probléma a színházon keresztül és továbbépítés, a folytatás, a továbbgondolás, mögé gondolás, a mélyítés, a dolgok mögé nézése, az már egy közös tevékenység része. Elvileg élmény két oldalról, a színház maga élményt kell, hogy adjon, a gyerek egy tisztességes játékörömöt, játékélményt kaphat és hát szerencsés esetekben tanulhat is, ezen keresztül.

K.L.: Formailag is nagyon erõs a különbség. Mindig egy maximum negyven fõs gyerekcsoportot fogadunk a játékainkra. Ezek a játékok három órahosszat tartanak minimum, mindig életkorra hirdetjük meg a játékainkat, tehát nem játsszunk olyat, hogy ami 13-14 éveseknek szól, akkor azt kérésre játsszuk majd a 17 évesnek vagy a 12-nek, mert azok nagyon-nagyon másféle lelki, fizikai felépítésûek. Tehát életkornak szól. Korlátozott létszám, testközelbõl játszanak a színészek, más eszköztárat használnak a színházban, mint a kõszínházakban megszokott. Tehát itt nem a musical színészek nyomják a mûsort, itt azt gondolom, hogy valami egészen másfajta létezés van a színházban és játékban egyaránt.

K.L.:- Megérkezik egy hétköznap délelõttben egy iskolai osztály mondjuk ide a Marcibányi téri Mûvelõdési Központba és fogadják õket a színész drámatanárok. Gyorsan próbálunk minél többet megtudni az osztályról. Tehát nem kérdezõsködünk, hanem figyeljük õket, együtt vagyunk velük. Azt nézzük, hogy hogyan ülnek le, hogyan fordulnak egymás felé. Mert hát ezzel az osztállyal mélyre kéne menni vagy mélyebbre kéne menni, nem felszínen szeretnénk maradni és ezért nagyon sok információt kéne gyorsan begyûjtenünk. Annak következtében, hogy mit tudtunk meg róluk a nyitó pillanatokban alakulhat, változhat a játék. Az nem fog változni, hogy a színház mi lett benne, mert az hoztuk és az kész. De az, hogy utána milyen mondatokat, milyen tempóval, milyen fogalmazásban, milyen stílusban mondanak a tanárok, az már nagyon erõsen változhat. Lement az elõadás, utána többnyire tanáros fejtegetésként induló tevékenység következik, ami pillanatokon belül játékba torkollik.

K.L.: - És ez a játék ez nagyon gyakran csoportos tevékenység, tehát csoportbontással, ami mindenféle differenciálással az osztály rétegzõdése szerintire és a tematikusra is lehetõséget ad. A csoportmunkáról természetesen beszámolnak egymásnak a csoportok és hát az együtt töltött idõ hosszától és a téma mélységétõl függõen gyakran ez a közös beszámoló zárja a délelõttöket.

K.L.: - Olyasmit, ami a gyereknek szól, vagy ami a gyerekrõl szól. Most éppen a Tavasz ébredése címû drámából készült játékot láthatták a nézõk és ezt játsszuk tovább velük. Azt gondolom, hogy csak súlyos és fajsúlyos és nagyon tömény anyagokat érdekes hozni.

K.L.: - A helyzet az, hogy akárhogyan is védekezik a gyerek az ellen, hogy igazat mondjanak neki, õ magában valahol azt érzi, hogy ezzel neki mégis foglalkoznia kell. Tehát a dolog egyfajta ilyen jég vagy üvegtörõ, át kell menni a falon és hogyha átmentél a falon, akkor azt gondolom, hogy valami más régió, más tartományba értél, akkor lehetõséged van arra, valami mást is megszólíts a gyerekbõl, amit lehet, hogy éppen az iskola, meg ezeknél az erõs hatások nélkül nem lehetne megtenni.