R.: - Nemcsak engem keserített ez a levél, hanem Keveházi
Katalint is, amikor felhívtam. Õ az, akitõl a mûsorban a
hallgatóink errõl a programról, a Fõnix programról hallhattak.
Ugye talán emlékeznek sokan arról van szó, hogy arra
vállalkoznak a fõnixesek, hogy segítsék azokat az édesanyákat,
akik a gyes után újra el szeretnének indulni, meg akarnák
magukat mutatni a munkaerõpiacon. Szóval Katalin mi történt?
Keveházi Katalin: - Hát nagyon szomorú vagyok, hogy egy
ilyen rossz tapasztalatra tett szert velünk kapcsolatban az anyuka.
Ezt a programot nagyon-nagy érdeklõdéssel fogadják valóban a
mamák, úgy gondoljuk, hogy tényleg egy olyan kérdésre, olyan
problémára próbálunk segíteni megoldást találni, amire talán
még kevesen tesznek kísérletet.
R.: - Ez így van, én is tapasztalom, hogy milyen nagyon-nagy
igény van rá, de miért nem sikerült legalábbis rögtön
reagálni a mama jelentkezésére?
K.K.: - Utána nyomoztam, valóban nagyon-nagy nyomás alatt volt
minden munkatársunk. Az említett fiatalember az oktatási szervezõnk,
valamennyien anyák vagyunk az említett fiatalember kivételével
és éppen úgy adódott, hogy a program munkatársai nemigen voltak
bent ebben a hónapban, én például családi kötelezettségeim
miatt, - beteg volt a gyerekem, más munkatársak pedig el voltak
foglalva a szokásos nagyüzemben. Úgyhogy adódnak sajnos, mint
minden vállalatnál olyan idõszakok, amikor a prioritások
elterelik a figyelmet az adott feladatoktól. De ez egy idõszakos
pontatlanság volt és én remélem, hogy nem sok hallgató szerzett
ilyen jellegû tapasztalatokat a programunkról. Én úgy gondolom,
hogy akik a programunkban részt vettek, ezt az elégedettségi
indexeink is mutatják, elégedetten távoznak.
R.: - Én azt nagyon sajnálom, hogy ez az édesanya végül is
anyagi okok miatt nem tudott ezen a programon részt venni és igaza
van Katalin, talán az önök programjának a sikere hívja fel a
figyelmet arra, hogy bizony, bizony non profit módon is jó lenne
ezt a szolgáltatást megszervezni, merthogy nagy szükség van rá.
Úgy tudom, hogy beszélt már az édesanyával egyébként
telefonon.
K.K.: - Beszéltem telefonon és említettem neki azt a lehetõséget,
amit szeretnénk fenntartani. Rosszabb anyagi körülmények
között élõ kismamák számra folyamatosan teszünk arra
kísérletet, hogy támogatókat nyerjünk meg, akár állami, akár
vállalati körbõl arra, hogy a program iránt érdeklõdõk
számára biztosítsák a részvétel lehetõségét. És hát azt
tudom az õ számára felajánlani, hogyha találunk ilyen
támogatót, akkor feltétlenül értesítjük és örömmel várjuk
résztvevõink közé.
R.: - Jó lenne, ha lennének ilyen támogatók.
- Mûsorunk levélcíme: Vendég a háznál Magyar Rádió 1800
Budapest.



- Öt gyermekem van. Én érettségi után fõiskolára
jelentkeztem magyar és hittanári szakra, de már útban volt az
elsõ gyermekem, elsõ végére meg is született. Aztán
államvizsgára már négy gyermekem lett. Elég nehéz volt, de
hát én is az édesanyámra számíthattam, aki sajnos ma már
nincs közöttünk. És államvizsga után nem tudtam sokáig
nyilván elhelyezkedni, otthon akartam lenni a kicsikkel. Aztán
ahogy óvodába kerültek a legkisebbek, utána tanítottam, egy
évet fél állásban angolt tanítottam, végül is nem azt, amit
tanultam. És utána megszületett az ötödik gyermekem, ami már
elkeserített, merthogy egy kalap alatt tartottam négy gyereket és
az ötödiknél már elkeseredtem, hogy most mi lesz a karrierrel,
megint megtörik. Én idézõjelbe teszem ezt a karriert, mert
végül is ez nem karrier és ezért is gondolom azt, hogy minél elõbb
el kell mennem dolgozni, mert öt gyerek azért már öt kiscsizma
egy télen.
R.: - Mintha manapság jobban szétválna azoknak a nõknek a
csoportja, akik az anyai hivatást választják és azoknak a nõknek
a csoportja, akik elkötelezik magukat a munka mellett. Különösen
a te szakmádban Zsuzsi. Ugye bróker vagy. Számviteli fõiskolát
végeztél, ha jól tudom. Nem látod akár volt évfolyamtársaid
körében ezt a fajta szétválást, ezt a tendenciát?
Zs.: - Hát ahogy rágondolok tényleg nem is tudom, hogy van-e
olyan a volt mondjuk osztálytáraim közül, aki a munkájában is
olyan kiválóan megállja a helyét és ugyanakkor otthon is
anyaként teljes értékûen tud mûködni. Szóval vagy az egyik
vagy a másik. Nagyon nehéz ezt egyszerre.
R.: - Igen, de hát a választás, a választás kényszer
valahogy felerõsödött.
Zs.: - Igen. Nálunk fõleg anyagilag, tehát azért
kényszerültem rá, hogy én elhagyjam a logopédus pályámat.
R.: - Mert nem tudtál abból megélni
Zs.: - Nem tudtam. Nem tudtam.
R.: - A férjednek viszont szüksége volt a vállalkozásban a
segítségedre.
Zs.: - Így van és nem akartam, hogy õ tönkremenjen, meg
végül is anyagilag mentünk volna tönkre, hogyha nem vállalom
ezt.
- Mondjuk én boldogan vállalnám most, hogy mondjuk egy férj
mellett a vállalkozásába besegítek, mert azt gondolom, hogy
akkor több idom lenne tényleg az otthoni munkákra is. Aztán majd
esetleg késõbb kibontakoznék, ha még van rá igényem.
R.: - Mióta élsz kettesben, hármasban a gyerekekkel, mikor
váltál el?
- Hát ez már az ötödik év.
R.: - Ez az ötödik év, drasztikusan megváltozott az életed a
válástól?
- Igen a férjem az egy elég jómódú ember volt és hát
addig, én hat évig gyesen voltam és egyszerre adtam be a
válópert és mentem vissza dolgozni, úgyhogy azóta azért elég
kemény a dolog. Persze ezzel együtt azt mondom, hogy ez volt a jó
választás, csak most már egy kicsit kezdek belefáradni a
szabadságba.
R.: - Igen, hát nyilván nemcsak anyagilag változtak meg a
körülményeid, hanem egyébként is jobban rád szakadt a felelõsség.
- Persze, szóval most én viszem a családban végül is a
férfi szerepet, az anyukám nagyon sokat segít, tehát õ inkább
az anya, tehát a gyerekeimnek azért van anyja, csak én vagyok
inkább a férfi a családban mostanában. Úgyhogy most már jobban
megértem a dolgozó férfiakat is. Hát úgy a problémáikat, hogy
az ilyen gazdasági helyzetben elég nehéz talpon maradni. Hogyha
este én is, este fáradtan megyek haza van, hogy szinte beszélni
nincs kedvem, annyira elfáradok. Úgyhogy jobban szeretnék most
már nõ lenni inkább.
- Most én is így visszatekintve azt mondhatom, hogy talán ha
boldog vagyok, vagy kiegyensúlyozott az azért van, mert látom
azt, hogy Isten úgy rendezte az életemet, hogy minden szakasznak
megvolt a maga jelentõsége. Én úgy szereztem két diplomát,
hogy addig nem volt gyerekünk, nekünk pont az volt a problémánk,
hogy nem akart lenni kisbabánk. Azután viszont beindult ez a
dolog, úgyhogy jelenleg hét gyermeknek az édesanyja vagyok. A
legnagyobb 16 éves, a legkisebb az 5 lesz és igazából én ezt a
16-17 évet ezt velük töltöttem, sok-sok évig elég belsõ
nyugalomban. A tanítás utáni igényemet, mert nagyon szeretek
tanítani és jó is, hogy egy pár évet így gondtalanul csak
ennek élhettem, azt úgy éltem meg, hogy vasárnapi iskolában ott
folyamatosan tanítok most már meg se tudom, huszonakárhány éve.
Én most már negyvenet betöltöttem, negyven körül azért
rájön a nõkre egy ilyen kis nem is tudom helykeresés, vagy úgy
kicsit tágul a világ. Én teljes békében és nyugalomban voltam
otthon, amíg otthon voltam és ez ki is elégített. Bár mindig
kerestem magamnak egy kis ilyen szellemi dolgokat igénylõ dolgot
is. Most viszont elkezdtünk egy nagycsaládos csoportot, a
csoportnak a vezetõje vagyok és így adódnak a feladatok. És
ebben én kiélem mindenféle ilyen igényemet. Ami problémát
jelent, hogy én is keresem azt a megoldást, hogy a férjemnek hogy
tudnék segíteni, mert eddig nekem aranyéletem volt, mert az
anyagiakat õ biztosította. És most már kezdem úgy érezni
kicsit, hogy élõsködõ vagyok és ideje lenne valami anyagilag
hasznot hozó elfoglaltságot is keresni. Körülbelül így,
ezekkel a kérdésekkel szembesülök mostanában és ezek
foglalkoztatnak.



R.: - Erzsébet úgy tudom nagyszámú kismamát vizsgált meg az
elmúlt idõszakban grafológusként. Van valami általános
benyomása arról, milyenek ezek a mamák?
Zádor Erzsébet: - Ez valóban így van. Az elsõ száz
írásminta megvizsgálása, átvizsgálása után arra az
eredményre jutottunk, hogy majdnem százszázalékosan igazolják a
pszichológiai teszt eredményét a kézírásból kivett
személyiség jellemzõk. A kismamák dominancia igénye átlagos
vagy átlagos szint alatt van, a közérzetük nem a legjobb,
nehezen nyitnak, bizonytalanok, visszafogottak és mindenképpen
segítséget várnának a szakembertõl.
R.: - Ezek olyan mamák, akik pillanatnyilag gyesen vannak, úgy
kell a kismama kifejezést, amelyet használ, érteni?
Z.E.: - Akik sokáig otthon voltak, a családjukat terelgették,
irányítgatták, nevelték a gyerekeket és most döbbentek arra
rá, hogy szeretnének váltani valami újat.
R.: - Tehát az a közös ezekben az asszonyokban akkor, hogy
éveken át voltak otthon háziasszonyként, anyaként és most
szeretnének munkába állni.
Z.E.: - Igen, ez így van, ez mindegyikben közös. És egy picit
a mai felfokozott életritmusban, élettempóban nem találják meg
a helyüket. Tehát szeretnének sikeresek lenni, mármint egy
része, másik része a pénz miatt szeretne elmenni vagy csak
egyáltalán közösségben lenni.
R.: - De Erzsébet nem természetes ez, hiszen az a mama, aki
önökhöz fordul, az eleve azért megy oda, mert valamiképpen
tudni szeretné magáról, hogy hogy helyezkedjen el a munkaerõpiacon,
dolgozni szeretne. Tehát az önmaga helyzetével való
elégedetlenség már megfogalmazódott benne, én
következésképpen nem vagyok olyan nagyon meglepve, hogy
megállapították, hogy nem érzi jól magát a helyzetében.
Z.E.: - Úgy gondolom, hogy amíg egy kiegyensúlyozott családi
légkör, megfelelõ anyagi lehetõségével az édesanyák mellett,
mögött áll, addig a nõk többsége jól érzi magát ebben a
helyzetben. Elmondható, hogy sokan csak azért mennek el dolgozni,
mert szükségük van a pénzre vagy esetleg a válások
megszaporodása miatt égetõen szükséges, hogy megfelelõ
keresettel rendelkezzenek. Nagy részükben azért még a karrier
lehetõsége motoszkál, de az anyagiak ugyanúgy ott vannak. Tehát
70-80 százalékuknál az anyagi helyzetük javítása is cél és
ami nagyon érdekes, hogy sokan szeretnének tanulni, tehát
továbbképezni magukat és egy új irányba elmozdulni a tanult
szakmájukhoz képest.
R.: - Van abban valami közös, vagy jellemzõ, hogy milyen
irányba szeretnének elmozdulni, a vállalkozói szféra felé
inkább? Vagy éppenséggel a gyerekkel töltött évek azt
bizonyították be a számukra, hogy talán az emberek, a szociális
szféra felé nyitnának?
Z.E.: - Igen, akinek hiányzik a közösség, az inkább a
szociális szféra felé nyit. Volt egy-két édesanya, aki csak azt
szerette volna tudni, hogy közösségbe menjen dolgozni vagy
inkább vállalkozóként önállóan kezdjen új életet, új
munkát. Sokan szeretnének gazdasági területen elhelyezkedni,
szakmájuknál fogva is, vagy olyan szakmát tanulni.
R.: - Beszélt itt, mikor felsorolta, hogy melyek azok a közös
jellemzõk, amelyeket találtak dominancia problémáról vagy erõs
dominancia igényrõl, mit jelent ez közelebbrõl?
Z.E.: - Otthon õk a család ereje, szervezõ ereje,
irányítói. Tehát ez a dominancia érdekes módon ki is jött a
kézírásukból, ugyanakkor, ha egy nagyobb közösségbe lépnek
be, abban az esetben bizonytalan a kapcsolódásteremtés,
kontaktusteremtés, emiatt visszafogottabbak, gátlásosabbak,
szorongóbbak.
R.: - Ez is természetes, én nem vizsgálatok, levelek,
telefonok alapján érzékelem ezt, hogy sok-sok otthon töltött
év után az ember már egy picit fél kilépni az utcára.
Jelképesen is mondom ezt, fél egy kicsit számára idegen emberek
közé menni, hiszen egy zárt világban élt. Hogyan lehet õket
ebben segíteni?
Z.E.: - A grafológusnak és a pszichológusnak ebben van nagy
szerepe, hogy igenis kiemelni azokat a pozitív jellemzõket, azokat
a fontos személyiség tulajdonságokat, amire támaszkodva
megtalálja a boldogulását a közösségben és a szakmájában
is.



R.: - A gyes alatt hogyan változott meg az élete?
- Hát sok mindenben megváltozott, fõleg abban, hogy nagyon
monoton volt otthon az élet, egyhangú. Minden reggel azzal kezdõdött
a dolog, hogy felkeltünk, a gyerek nevelése, tisztába rakás,
etetés, meg ami ehhez tartozik mindenféle dolog, úgyhogy ez
nagyon-nagyon rossz volt, otthon egyedül, nagyon befásul az ember.
R.: - Maga az, hogy az embernek egy gyermeke van, az nem oldja a
monotóniát?
- Van, akinél oldja van, akinél nem. Nálam például nem. Hát
van olyan ismerõsöm, akinek ez lett végül is az életcélja,
gyerek, gyerek után születik és otthon van, ez õt
megelégedéssel tölti el, ez neki teljesen kielégítõ. Engem ez
nem elégített ki.
R.: - Miért? Mire vágyott volna még?
- Hát úgy éreztem, hogy nem tudok semmit csinálni, tehát
hogy ez, amit csinálok, ez kevés, ennél többet szerettem volna
úgy éreztem, hogy haszontalan vagyok, hogy nem vagyok jó semmire,
mert mást nem csináltam, csak a gyereket neveltem, ezen kívül
ott volt a háztartás, semmi más és nem éreztem úgy, hogy a
családban fontos lennék. Tehát maga az, hogy pénzkereseti lehetõség
szempontjából a gyes meg a gyed az nagyon kevés, tehát nem
tudtam a családomat eltartani úgymond, mert azért ez fontos
szerintem, hogy két ember tartsa el a családot, ne csak egy és
nekem ez nagyon rosszul esett.
R.: - Valójában akkor nyûg, teher volt a gyes?
- Részben nem, részben pedig igen. Az elsõ részben nem volt
nyûg, mert nagyon örültünk, nagyon váruk a kisbabát és nagyon
boldogok voltunk mind a ketten, hogy megszületett, hogy
nevelhetjük. Másrészrõl pedig elvont az élettõl egy olyan
részt, kiszakadt az életembõl, ami eddig kulcsfontosságú volt
nekem, a munka volt ez a rész. És ez nekem nagyon fontos volt és
így nem éreztem magam hasznosnak. Munka nélkül olyan az ember,
mint az ember fél karral.
R.: - És a gyermeke nevelése mellett ezt nem lehetett volna
csinálni, együtt a kettõt?
- Hát lehetett volna, de ez másfél év után nálunk is
bekövetkezett, én minél hamarabb beszoktattam a bölcsõdébe a
kislányomat és másfél év után mentem vissza dolgozni és
végül is kiegyensúlyozottabb, boldogabb lettem, az önbizalmam
visszajött, ez nagyon sokat számított az egomnak.
R.: - Miért ment el az önbizalma? Attól, hogy otthon van
valaki három éven keresztül, neveli a gyermekét még nagyon sok
minden másra is ráér vagy mást is meg tud csinálni.
- Szerintem nem. Mert eleve a szülés után másképp néz ki
egy nõ, mint szülés elõtt. Tehát mielõtt terhes lesz, teljesen
megváltozik az alakja, megváltoznak a belsõ kisugárzásai,
minden megváltozik körülötte. Az önbizalma teljesen elmegy egy
nõnek, ahogy hízik, ahogy kövéredik, teljesen elmegy az
önbizalma, ez kihat a kisugárzására is, mert egy kismama már
nem érzi azt, hogy õ vonzó a férfiak számára, mintha nem lenne
kismama. Bár mondjuk nekem ilyen tapasztalatom nem volt, mert
terhesen ugyanúgy leszólítottak hátulról, mert nem látták,
hogy terhes vagyok.
R.: - Hogy teltek a gyesnek a hétköznapjai? Mitõl volt igazán
monoton? Mi volt egy nap a legelviselhetetlenebb pillanat vagy óra?
- Számomra az, hogy nem találkoztam emberekkel szinte, tehát
maga az, hogy reggel fölkel az ember, megeteti a babát, tisztába
rakja, utána otthon persze ebédet fõz, aztán lemegyünk
sétálni, maga a séta volt az egész napnak a fénypontja. A
legrosszabb az volt, amikor vártam este haza a férjemet, alig
vártam, hogy hazaérjen, kiugrottam a bõrömbõl, õ hazajött
hullafáradtan, én pedig körülrajongtam, azt se tudtam, hogy mit
tegyek elé az asztalra, hogy hogy kedveskedjek neki, hogy
szeretgessem. Õ ezt nem igazán jól tûrte.
R.: - Miért?
- Hát amikor hazajön az ember hullafáradtan, akkor arra
vágyik, hogy egy kis nyugalom legyen, hogyha a feleség otthon még
elárasztja a saját kis apróbb-cseprõ dolgaival, ami történt
egész nap, az nem biztos, hogy jól hat a családi életre, hát õ
nem viselte jól.
R.: - Hogyan fogadta a férje a mindennapjait, mit tudott belõle
átadni?
- Az én férjem az semmit. Az õ elve az volt, hogy én
vagyok a gyerekért, mert végül is mintha enyém lenne a gyerek.
Sajnos ez nálunk így mûködött, hogy enyém a háztartás, a
gyerek, övé a munkája. Teljesen kizárta magát a gyereknevelésbõl.
Lehet, hogy ezért is volt ilyen monoton és ilyen egyhangú, mert
nem volt, aki segítsen, fõleg se szüleim, se rokonaim, senki,
tehát teljesen egyedül voltam, magamra maradtam és ez nagyon
rossz volt.
R.: - És másfél év után jött a munka. Milyen szívvel
hagyta ott a gyermekét a bölcsõdében és utána hogyan ment el
dolgozni.
- Egyrészt nyugodt voltam, mert az én kislányom nagyon
könnyen beszokott a bölcsõdébe, imádja a sok gyereket, egy
ilyen közösségbarát gyerek, nagyon szereti a gyerekeket,
úgyhogy nekem végül is ez nagyon megnyugtató volt, hogy õ jól
érzi ott magát a bölcsõdében. Másrészrõl pedig azért rossz
volt, egy kicsit rossz is volt, mert otthagyni végül is
vadidegenekre, az nem megnyugtató. De aztán ez így, mikor a
munkát elkezdi az ember, utána ez teljesen megváltozik és
teljesen beleéli magát a munkájába és utána megy haza a
családjához, akkor jobban tud örülni annak, hogy nyolc óra
után láthatja a gyerekét, legalábbis én így voltam vele.
R.: - Nem maradt volna még másfél évig otthon együtt a
gyermekével, nem lett volna az jó, teljesebb?
- Teljesebb lett volna a gyerek szempontjából biztos, hogy jobb
lett volna a gyereknek, én már nem bírtam. Szóval nekem ez a
másfél év is sok volt ahhoz, hogy otthon maradjak, egyrészt a
pénz hiánya, tehát azért az a pénz, amit kerestem, az azért
kiesett. Másrészt pedig azt, hogy elfelejtettem emberekkel
beszélgetni, elfelejtettem beszélni, helyesírni, egyáltalán
írni elfelejtettem, nem volt sehol, ahol alkalmaztam volna, tehát
otthon annyira lekötött a gyerek nevelése, hogy nem volt idom
szinte egy könyvet elolvasni, a napilapon kívül szinte semmit nem
olvastam. Teljesen visszamentem babanyelvre, a beszéd szintjére,
ami elég borzasztó.
R.: - Az mit jelent, hogy elfelejtett beszélni?
- Hát mivel a baba még nem tudott beszélni, ezért nem volt
senki, senki akivel kommunikáljak, így teljesen elfelejtettem
szinte a szavakat, tehát az olyan szavakat, amit nem mindennap
használ esetleg az ember.
R.: - Ilyenkor az ember nem folytat magában belsõ monológokat?
- De igen, nagyon sokszor, nagyon sokszor. Hát ezek vagy jó
dolgok vagy aztán az önvádaskodás, meg ilyen szintûek.
R.: - És hogyan tanult meg újra írni, beszélni?
- Nekem szerencsém volt, mert egy telemarketinges céghez
kerültem és ott kifejezetten a beszéd volt a fontos a telefonban,
így nagyon hamar visszaálltam a régi kerékvágásba, sokkal
több mindent tanultam és nagyon hamar megtanultam. Különbözõ
tanfolyamok voltak, amin részt vettünk, úgyhogy nekem nagyon
szerencsém volt ilyen szempontból és nagyon boldog voltam, amikor
visszamehettem dolgozni.