Michael Ende: A végtelen történet. Részlet.

"Barnabás a könyvre nézett. Azt szeretném tudni - mormolta maga elé - mi is van egy ilyen könyvben, amíg csukva van. Természetesen betûk vannak benne, melyeket papírra nyomtattak, de mégis valaminek kell még lennie benne. Mert ha kinyitom, egyszerre elõttem áll egy egész történet. Személyek bukkannak fel, akiket még nem ismerek. Mindenféle kalandok, tettek és harcok fordulnak elõ és néha tengeri viharok játszódnak le, vagy az ember idegen országokat és városokat lát. Ez mind benne van ugyanis valahogyan a könyvekben. El kell olvasni, hogy átélhessük. Ez világos. De belül mindez már elõre megvan. Szeretném tudni hogyan. És egyszerre majdnem hogy ünnepélyes érzés kerítette hatalmába. Kényelembe helyezte magát, kézbe vette a könyvet, felütötte az elsõ oldalt és olvasni kezdte a Végtelen történetet."

- Versenyre készültek a madarak most is, ahogy minden tavasszal. Megvárták amíg hazatérnek a fecskék és a gólyák. Aztán felsorakoztak a versenyzõk is és a nézõk is a pusztán. Ilyenkor szokták megválasztani a puszta királyát. Mindenki azt jósolta, hogy idén is a sas nyeri, mint tavaly. Csak Piheszárny, az ifjú daru vélekedett másként és így szólt édesanyjához:

- Most majd meglátod te is, hogy ki a legnagyobb madár a pusztán. Én vagyok. Lehet, hogy a rétisas szárnya erõsebb az én szárnyamnál, de csak itt lent a földön nagyobbak nálam. Mert az égen én leszek a legnagyobb.

- Piheszárny képzeld el hogy néznél ki, ha olyan hosszú lábad lenne mint a gólyának, ha olyan csõröd lenne, mint a sólyomnak és olyan szárnyad, mint a sasnak. Micsoda formátlan madár volnál. Mi szeretünk téged ilyen kis piheszárnyúnak, amilyen vagy - mondta az édesanyja.

- Apám lehetek én a puszta királya?

- Még nem fiam.

- És ha majd úgy tudok már repülni, mint a sas?

- Még akkor sem.

- Mi kell ahhoz, hogy én lehessek a puszta királya?

- Az tudja igazán uralni a puszta egét, aki tiszta szívébõl képes szeretni a puszta fenséges homokját is. Szereti minden bozótját, bogáncsát, csalánját. Szereti télen, amikor a hó eltakarja, szereti nyáron, amikor a nap szikkasztja. Mert õsszel sáros, nyáron poros, de a miénk.

- Piheszárny és Sutaláb. Az apukám írta.

- Jó. Tetszik is.

- Az elsõ a Holdsugárka volt.

- Ez a Piheszárny és Sutaláb.

- Mert Piheszárny a leggyengébb és mégis a versenyen részt vesz és nem futamodik meg. Nagyra vágyott, hogy még magasabbra tört és pedig még gyengébb volt és várhatott volna még, hogy akkor lett volna ereje.

- Igen meg szoktam mondani, hogy mi nem tetszik benne, mi nem, hogy mit kéne csinálnia, hogy jobb legyen. Szóval tanácsokat adok.

- Igen, meg szokta.

-Radosza Sándor újságíró: Dórika kislányom túl szerény volt. Ugyanis nemcsak megfogadom, hanem gyakorlatilag együtt írjuk a meséket. Amit említett már a Holdsugárka címû mesét, az például egy Angliába kivándorolt babysitterrel kezdõdött volna. Erre mondta Dórika, hogy hát ne babysitter legyen, hanem egy cselédlány és ne Angliába, hanem a királyi palotába vándoroljon föl. Tehát a meseelemeket megköveteli. Ha nem is hétfejû sárkányt és békává változtatott királylányt vagy királyfit, de õ vezetett rá, hogy mitõl mese a mese. Még ha nem is tudta megfogalmazni, de nem elég egy ifjúsági novellát írni, az nem mese. Novellának gyenge, mesének pedig nem mese. A mese mûfajában kell valami csodálatos vagy varázslatos elem legyen.

Radosza Sándor újságíró.: - A mesébe bele lehet szõni mindazt, amit például Andersen bele tudott szõni, hogy a Rút kiskacsa, semmi köze, a kiskacsáról. Arról az emberrõl szól, aki különb mint a környezete, de a primitívebb környezet egy primitívebb lényt fogad be maga közé. A Piheszárny és Sutaláb címû mesém az elsõ síkon nyilván arról szól, hogy a pusztában minden évben királyt választanak. Most egy daru is indul, aki még gyenge hozzá, de egy szerencsés áramlat, egy széláramlat felemeli és õ lesz a király. Igen ám, de nem száll le mikor már fönt van a csúcson, hanem meglátja a felhõben önmaga tükörképét, azt hiszi, hogy egy másik daru. Hadat üzen szinte önmagának. A sast le lehet gyõzni a repülésben, de a nagyravágyásunkat soha mondom itt a mesében. Én azt hiszem, hogy minden mese több rétegû. Tehát a Jancsi és Juliska se arról szól, hogy kivitte a favágó meg a felesége a két gyereket az erdõbe, hiszen a szülõ inkább a saját kezét vágja le, de nem teszi ki a farkasoknak a gyerekét. Hanem például azt az elsõ napot, amikor elviszi az óvodába a szülõ a gyereket és a gyerek úgy érzi, hogy otthagyták, hogy õt cserbenhagyták és délután öt órakor, amikor jön érte az anyukája akkor visszatalál a gyerek a szülõhöz. Szerintem a Jancsi és a Juliska errõl is szól, és a Piroska és a farkas sem arról szól, hogy jobban hallhassalak aranyoskám és hamm bekaplak, hanem hogy ne legyen hiszékeny és egy reflexet ki kell alakítani a gyerekben arra, hogy idegennel ne álljon szóba.

Radosza Sándor újságíró.: - Alsó tagozatos tanítóként dolgoztam öt évig és ott tapasztaltam, hogy a gyerekek egyre kevésbé olvasnak. Ez nem az õ bûnük, a televízió és a videókazetták segítségével az erõszak felé és a rajzfilm a könnyebb olvasmány felé mozdította el õket. A rajzfilmek minõségével van baj. Tehát nem akarom mondani a szereplõk nevét, de a macska-egér harcban ki robbantja fel a másikat, ki vezeti bele az alagútba és hányszor tudja agyonütni, agyonvágni, felrobbantani.

Radosza Sándor újságíró.: - Azt látom, hogy a számítógépet erõltetjük, illetve erõltetik mindenáron. Ami nyilván nagyon fontos, a nyelvtudást, ami szintén nagyon fontos, de az olvasás, a humán érdeklõdés háttérbe szorult. Nézd meg az egyetemi felvételiket, hogy azért a közgazdasági egyetem, jogi egyetem és a mûszaki egyetemnek az a része, ahol a számítástechnikai szakembereket képzik, sokkal jobban megcélozzák a fiatalok. Hiszen jobban el tudnak helyezkedni, sokkal többet fognak keresni. Alapvetõ példa, hogy ugyanolyan iskolai végzettséggel, ugyanannyi évet jár valaki, ül az iskolapadban, ugyanannyit öl bele a szülõ pénzbe és önmaga tudásba és ha kijönnek, akkor tízszeres fizetéskülönbségrõl lehet szó és ez nem a humán javára. Én azt hiszem, hogy minden kor visszatalál önmagához. Idõnként reneszánsznak hívják, vagy hívhatják bárminek, vagy akár meg sem nevezik, megint vissza fog jönni az olvasás kultusza. Most a számítógép, az internet, a televíziós hálózatok és csatornák tömkelege kicsit kényelemre készteti a gyerekeket. Inkább megnéznek valamit videón vagy a televízión keresztül, de visszajön ennek a varázsa, mert nem pótolja a belsõ érzést. Hiszek abban, hogy ha nem is ez a korosztály, de a gyerekeink, vagy az unokáink vissza fognak térni az olvasáshoz.

- Például az Emlékek õrét, az Osztály rémét és még sorolhatnám.

- Olyan érdekes. Nem tudom ezt megfogalmazni ezt a csodálatos érzést. Tehát, hogy kizökkentsen a hétköznapok unalmas világából.

- Nem az, hogy unalmasak, csak ez a rengeteg tanulás. Mondjuk nem unalmas, mert van amelyiket szeretem, de azért mondjuk állattant azt nem szeretem és akkor az eléggé unalmas.

- Úgy, hogy el tudom képzelni azt, beleélem magam és akkor semmi másra nem figyelek csak arra amit épp olvasok.

- Igen. Igen felborítom.

- Nem azt, hogy nem tanultam annyit, hanem megpróbáltam egyeztetni az idõbeosztásommal. Vagy felborítottam az idõt és akkor csak azt olvastam.

- Lehet.

- Attól függ, hogy mit olvasok. Hogy amikor már, mert ugye ezt nem lehet letenni, és akkor nagyon sokáig szoktam olvasni amikor rám jön az öt perc. Kényszeríteni kell arra, hogy lerakjam, tehát, hogy ne olvassak, vagy hogy egyek is, meg mit tudom én. Attól függ, hogyha iszonyú izgalmas éppen az a rész, akkor végigolvasom és nem érdekel semmi.

- Most szeretem a Pál utcai fiúkat, az nagyon tetszett nekem, és érdekes, hogy utálom az ilyen kötelezõket és már még egyszer elolvastam, mert olyan izgalmas is. Tehát ez a Harry Potter miatt is van, hogy ez megszerettette velem az olvasást.

- Igazat megvallva nem.

Mert beleélem magam abba a világba, hogyha varázslatos, vagy ilyesmi.

- De azt meg elképzelni olyan jó, hogy ilyen izgalmas is. Tehát az ilyen kalandregényeket szeretem nagyon.

- És meg vannak olyan könyvek, mondjuk nem csak gyerekeknek ajánlanak és akkor, hogyha sokan olvassák, akkor ugye azt érdemes elolvasni és akkor mindenki szereti és olyan jó megbeszélni az iskolával és ez például erõsíti a barátságot, itt nálunk ez így van, hogyha mondjuk ezt megbeszéljük, meg minden. Ez nagyon sokszor téma.

- Apukám már kb. húszszor elolvasta az Egri csillagokat mégis az Életem ártatlan örömei a kedvence, de azt nem olvasom el sokszor. Anyukámnak pedig például ... valami ilyesmi volt. Most nem tudom. De õ is szeret olvasni.

- Néha amikor beteg vagyok, akkor a tesóm olvas, vagy valaki.

- Amit éppen volt. De anyukám szokta neki mondani. De úgy egyébként régebben nagyon sokat olvastak ugye amikor ilyen meséket, de most már annyira nem.

- Azért jó, hogyha nekem olvasnak, mert mondjuk hogyha fáradt vagyok, és akkor olvasok és azon alszom el.

- Még teljesen benne vagyok abban a világban és errõl beszélek egész végig.

- Igen szokott ilyen lenni. Amikor irtózatosan sok a lecke és akkor egy kicsit félredobom, de aztán tudom, hogy vissza kell térni. Úgyhogy inkább tanulok utána, de azért olvasok.

- Nem minden nap. Attól függ, hogy milyen kedvem van. Mondjuk hétvégén egész hétvégén olvasok. És akkor szoktam igazából mindent félredobni, mert ugye akkor kéne tanulni, mert akkor van sok idõ és akkor teljesen végig olvasok.

- Nagyon sokra.

- Mondjuk elolvasok egy-két könyvet, tehát olyan tizenkét órára nem tudom. Attól függ, mert ugye közben azért mást is csinálok. Eszek, meg ilyen dolgok. Alszom. Szóval nem tudom.

- Igen képes vagyok.

- Szokták mondani. Anyukám még azt csinálta, hogy eldugta a könyveket, hogy olvassak egy másik könyvet és utána majd mindig ad egyet. És már meg is csinálta, de aztán megtaláltam a rejtekét. Úgyhogy most megvannak.

- Nyitott szemmel is azt látom magam elõtt, és hogyha mondjuk nem olvasok egy ideig, akkor már eléggé nem az, hogy rosszul érzem magam, hanem olyan kielégítetlen, hogy még vágyok valamire. Tehát, hogy olvassak.

-Klim Zsófia tanár: Mivel idén az olvasás éve van, ezért az iskolánkban az egyik kolléganõmnek az az ötlete támadt, hogy akkor ennek tiszteletére meg kéne rendezni az olvasás éjszakáját. Ez úgy zajlott, hogy este nyolctól reggel nyolcig az iskolában olvastunk. Szabadon jelentkezhetett bárki, tanárok is és gyerekek is. A gyerekeknek alá kellett íratni a szüleikkel egy papírt, amiben a szülõk elengedték õket. Lehetett hozni természetesen hálózsákot és matracot azt kellett is, hogyha véletlenül elálmosodnának, akkor tudjanak aludni meg élelmet magukkal. De hát mi is fõztünk ott teát, meg volt egy kis sütemény, amit mindenki hozott valamit. És a mûvek kiválasztása az úgy történt, gondolkodtunk, hogy mik legyenek a szempontok. Hogy legyenek csak versek vagy novellák. Tehát inkább ilyen rövidebbek, hogy ne fáradjunk el, de aztán úgy döntöttünk, hogyha egy mûvet olvasunk egész éjszaka az jobb, mert kevésbé lehet elfáradni, mint hogyha állandóan valami elkezdõdik és befejezõdik, elkezdõdik, befejezõdik. Tehát így aztán úgy döntöttünk, hogy minden kollegám, aki ebben részt vesz az kiválaszt egy mûvet, saját magának egy kedvenc mûvét, amit úgy gondolja, hogy a gyerekek is élvezni fognak és ebbõl a mûbõl egy részletet és ez egész éjszaka úgy fog kezdõdni, hogy ezeket a részleteket felolvassuk és ezután a gyerekek szavaznak, hogy melyik mûvet akarják hallani egész éjszaka. Hát ez így is történt. Különbözõ mûvek voltak. Például Tamási Áronnak az Ábel, akkor Márai Sándornak a Csutora címû kisregénye, sõt még Esterházy Péternek a Harmonia Caelestis is terítékre került és el kell, hogy mondjam a gyerekek ezt választották, csak mi gyõztük meg aztán õket, mivel egy nagyon jó részletet választott ki belõle a kolleganõm, de aztán mi gyõztük meg õket, hogy ehhez azért történelmi háttérismeretekre és nagyon sok mindenre van szükség, meg hát igazából ezt azért nehéz nekik tizenkét órán keresztül ezt hallgatni. Akkor Szerb Antal Utas és holdvilág, Szerb Antal Pendragon legenda, Tamási Áron Zöld ág. Hát több mû is volt. Tehát lényeg az, hogy így a második helyen tulajdonképpen Szerb Antal Pendragon legenda végzett és így aztán a Pendragon legendát olvastuk egész éjszaka, úgy, hogy félóránként váltogattuk egymást. Hát a végére már eléggé eléfáradt mindenki. Volt aki elment egy órára aludni aztán visszatért, de lényeg az, hogy aztán az a kolléganõ akitõl az egész alapötlet tulajdonképpen származott, tehát õ volt a legkitartóbb és õ volt, aki a végén a gyerekekbe verte a lelket és az utolsó oldalaknál is még mondta, hogy most pedig már nem lehet abbahagyni és akkor tényleg aztán fél kilencig tartott és befejeztük az egész Pendragon legendát.

K.Zs.: - Azt hiszem olyan harminc és negyven között. Nem tudom pontosan megmondani, de ilyen számban.

K.Zs.: - Mi hatosztályos iskola vagyunk és hetedik, nyolcadikosoknak nem lehetett, mert úgy gondoltuk, hogy ott nagyon nehéz olyan mûveket találni, ami hetediktõl tizenkettedikes korig, tehát egy tizenháromévestõl tizennyolc éves korú gyerekeket egyaránt leköt. Tehát így a kilencedik és tizenkettedik korosztály, tehát tizennégytõl tizennyolc éves korig.

K.Zs.: - Ez ott egy teremben zajlott. Nem is tudom, hogy mi alapján választottuk ki a termet. Azt hiszem az alapján, hogy a székeket, mert ilyen kényelmesebb székeket hoztunk be és akkor ilyen kényelmesebb székekkel berendezett teremben, osztályteremben zajlott. Két párhuzamos osztály van nálunk, tehát nyolc osztályból került ki ez a negyven gyerek. Ez azt jelenti, hogy egy osztályból úgy öt gyerek. De egyébként így is volt. Tehát nem lehetett elvileg egy osztályból többen. Minden osztály öt cédulát kapott és azt mondtuk, hogy ahol nem kerülnek fölhasználásra a cédulák, tehát ahol nincs ekkora érdeklõdés, akkor azt át lehetett adni, de nem lehetett mondjuk egy osztályból tizenöt. Pont ezért, mert nem akartuk azt, hogy egy akkora teremben legyen, hogy nem lehet hallani, hogy mikrofon kelljen, vagy valami. Tehát ezt nagyon okosan lett. Csak most ahogy mondom most jutott eszembe, hogy ez miért volt így, mert ez igazából okosan volt így. Én nem tudom, így utólag a gyerekek azt mondták, hogy nagyon jó volt. Tehát élvezték, egyáltalán nem bánták meg. Azt nem tudom, hogy milyen visszhangja lesz bennük olyan szempontból, hogy olvasnak-e azóta többet, hogy ezek a mûvek, amikbõl még hallottak részleteket, hogy ezek esetleg megragadták õket, felkeltették-e az érdeklõdésüket és olvastak-e ezekbõl. Hát én magamról tudom, hogy én mindig is nagyon szerettem olvasni, de most az utóbbi idõben hát ugye annyi volt a dolgom, hogy nem nagyon volt erre idom és nem is próbáltam szakítani. De most amióta ez volt, azóta felhalmoztam magamnak egy csomó könyvet ezekbõl is többek között amiket itt hallottam és olvasok, azóta olvasok. Egyfolytában olvasok amikor van idom. Úgyhogy szerintem ez egy nagyon nagyon jó dolog volt és nagyon nagy élmény volt.

( Részlet a Végtelen történet címû mesébõl. )