- Gyerekem sincsen még. Még férjnél sem vagyok. Én inkább
még az elõtte levõ problémákat látom. Hogy mind a ketten
egyetemisták vagyunk és szeretnénk persze minél elõbb
összeházasodni, de ennek nagyon komoly egzisztenciális
problémák vannak elõttünk. Lakásprobléma. Hát el sem tudom
képzelni, hogy mikor lesz valaha egy lakásunk. Én egy garzonnak
is örülnék, és hát majd ugye késõbb, hogyha több gyerek van
akkor nem egy garzonban kéne élni. Én ötödéves szociológus -
közgazdász hallgató vagyok és én ebbõl a témából írom a
diplomámat. Hát a címét úgy terveztem, hogy A nõk kettõs
szerepvállalása. A család és a karrier. De most már úgy
gondolom, hogy lehet, hogy módosítani fogom, hogy kettõs
szerepvállalás és nem a nõknek, mert ez a férfiaké és a nõké
én úgy gondolom. Csak sajnos még ez abszolút nem norma. Nem csak
a magyar társadalomban, hanem általában a társadalmakban
Nyugat-Európában sem, hogyha a nõ is dolgozik, akkor a férfinak
nem egy ilyen egyetértés, hogy igen dolgozzál, hogyha el tudod
látni a gyerekeket és a háztartást, hanem a férfinek ugyanúgy
részt kéne vennie a háztartásban és a gyereknevelésben. Tehát
lehet most sokan nem értenek egyet velem, de a két karrierû
családokban ezt bizony közösen kell vállalni, és a házimunkát
és a gyereknevelést meg kell osztani, és nem csak külsõ
segítségre számítani, nagymamákra.
- Nagyon jó, ha segít benne, de nem az õ dolga. Nem azért
mert õ hozza a pénzt, mert a gyerekek ugyanannyit hoznak, mint
õ, hanem azért, mert hát szóval a házimunka az egy robot,
az egy háttér azt meg kell csinálni. És azon kívül neki talán
több esélye van, hogy valamit csináljon az életével, tehát,
hogy amivel szerintem nekünk nõknek inkább segít, tehát nekik
segíteni. Tehát a saját életükben, a saját pályájukban.
Tehát az, hogy ledolgozza mondjuk a tizenkét óráját és utána
hazajön mosogatni szerintem ez nem megy. Meg még akkor elmegy mind
a két élet. Tehát, ha mind a ketten mosogatunk, mind a ketten
pelenkázunk, akkor mind a két élet elmegy.
Rip.: - Ha itthon van akkor.
- Én dolgoztam, és nem tudja. Tehát ez benne van, tehát
biztos, hogy benne van a génekben, mert tényleg elmosogatott, meg
mosott, meg a gyerekekkel is volt, de a családot összetartani és
az, hogy menjen, tehát, hogy egy család mûködõ egység legyen
szerintem képtelenek a férfiak. Pedig nekem a legjobb férjem van.
Tehát tényleg, hú hát az egyetemet úgy tudtuk megcsinálni, ez
volt a tervünk, hogy mindent megosztunk. A munkát is, a
háztartást is, mindent. És nem lehet. Tehát mi arra jöttünk
rá, hogy hiába van õ ott, hiába csinál meg mindent, valahogy
nem tudom. Szóval a nõknek ahhoz van több érzékük, hogy
megtervezzék a mai napot, a holnapi napot, meg a holnaputánit.
Hogy legyen tiszta ruha, legyen tiszta edény, legyen ennivaló.
Ehhez nincs érzékük a férfiaknak. Nekik ahhoz van érzékük,
hogy megtervezzenek egy házat, megtervezzenek egy mûtétet és azt
megcsinálják.
- A másik téma az, hogy valaki említette, hogy értéktelen,
vagy hogy élõsködik azért, hogy a gyerekeket neveli és
házimunkát végez. Azért, mert egy munkáért nem jár fizetés,
attól még ugyanúgy értékes. Tehát azt hiszem, hogy a férfi
fizetése ugyanúgy megilleti azt a nõt, aki a gyerekeket neveli
és a háztartást vezeti és ez nem élõsködés. Csak meg kéne
tanulni, tehát hogyha valaki azt választja, hogy õ anya lesz azt
ugyanúgy kellene értékelni, mint azt aki mondjuk elmegy dolgozni
és hazahoz érte ténylegesen pénzt. Ez ugyanolyan értékes munka
csak nincs kifejezve anyagiakban.
- Szóval a gyakorlat azt igazolja, hogy a nõ szüli meg a
gyereket és a férfi akármennyire szereti a nõt csak nézõ lehet
a szülésnél és ez az egész életben. Tehát az, hogy anya vagy
azt egészen, tehát az anyának magához kell ölelni és
összetartani a családot, a férfinak meg elõl kell menni mint
zászló és vezetni a hajót, és nem tudjuk. Tehát az, hogy
megtanulja. Persze amikor influenzával ágyban feküdtem
megcsinálja, meg talán be tudja pelenkázni, mindent meg tud
csinálni, mert ahova mûködik a szeretet minden mûködik, csak
sokkal kevesebb energiámba kerül nekem, mint neki, és nem
érdemes fölborítani talán a természet rendjét. Szóval
minekünk ez a tapasztalatunk, de hát majd tíz év múlva megint
elmondom.
- Szocializációs nevelés által ráépül. Mert annyira
másképpen nevelik a fiúkat és a lányokat, hogy én azt hiszem,
hogy a férfiak mint ki is derült, hogyha rá vannak kényszerítve
meg tudják tanulni ezeket a dolgokat. Csak ez annyira norma, hogy a
lányok azok a babákkal játszanak már óvodában és ezért
vannak ezek a különbségek.



- Nagyon sok mesekönyvük volt, bábjuk, babájuk. Sokat
rajzoltunk, ehhez megfelelõ eszközöket, gyurmáztunk,
konstrukciós játékaik voltak. Egyetlenegyre törekedtem
tudatosan, hogy én nagyon elutasítom az agressziót és ehhez
kapcsolódó játékokat nem voltam hajlandó vásárolni. Tehát az
én fiamnak nem volt katonája, nem volt fegyvere, és hát nem is
tudom még mi az ami ebbe belefér, különbözõ harci jármûvek,
és a családtagokat is megkértem, hogy alkalmanként amikor hoznak
játékot akkor ilyeneket ne vásároljanak. Innentõl fogva az én
fiam nem ismerte ezeket az eszközöket, ami eléggé mulatságosan
jött elõ. Körülbelül négy, öt éves lehetett, amikor az
udvaron játszó gyerekektõl látta, hogy az ujjukból, kezükbõl
fegyvert formálnak és hozzá hangot adnak és megkérdezte tõlem,
hogy mama mit csinál a Janika, meg a Palika amikor úgy csinál a
kezével, hogy és úgy csinál a szájával, hogy és utánozta a
hangot. És akkor döbbentem meg, hogy milyen jól sikerült
elszigetelni ettõl. Hogy õ abszolút nem értette ezt a
játéktevékenységet és akkor magyaráztam el neki, hogy hát
ilyenek vannak, ezeket a fiúkat ezek érdeklik, ilyet játszottak,
és aztán azt hiszem, hogy olyan öt, hat éves kora táján kapta
az elsõ vizipisztolyát, amit õ csak arra használt, hogy
fröcsköljön bennünket, meg a testvérét.
Rip.: - Azt mondta, hogy elszigetelte ettõl az agresszív
játéktól. Biztos, hogy jól tette? Nem volt elfojtás a fiában,
nem igényelte utána ezeket a harci eszközöket?
- Miután ilyen élményei nem voltak, tehát nem nézett ilyen
agresszív filmeket, nem merült fel ezzel kapcsolatban benne
kérdés, és természetesen innentõl fogva igény sem ezekre a
játékokra, én úgy gondolom, hogy õ nem szenvedett kárt. Most
már sajnos elég sok ilyen filmet néz, most már gimnazista. Ha
akarja, ha nem ezekkel találkozik a híradóban, az esti filmekben,
úgyhogy most már nem tudom ettõl megóvni. Addig amíg úgy
gondoltam, hogy ez kárt okozhat a személyiségében, a lelkében
addig megpróbáltam ezektõl megóvni, sõt még az agresszív
mesefilmektõl is.
Rip.: - A fia igazán nem kapott fiús, a lánya sem kapott
igazán lányos játékokat?
- Hát ezt már nem mondhatom el, mert elérkezett hozzánk is a
Barbie korszak. Ugyanis nem csak a család közvetlen családtagjai
vásároltak neki játékokat, hanem távolabbi ismerõsök is
akikkel egy-két éve évente találkoztunk, és hát õtõlük
sajnos kapott Barbie babát, és hát ettõl már nem tudtam
megóvni. Nagyon szerette, kedvelte, a megfelelõ életkorában
játszott is vele. Most már át is adta a kisebb generációnak.
Egészen jó állapotban megõrizte õket. Neki voltak igazán
lányos játékai. Fõzõcskézõ edényei, babaruhái, babái, de
idõnként ezzel a kisfiam remek jókat játszott.
Rip.: - Mi van a kezetekben?
- Pisztoly.
- Pisztoly.
Rip.: - Itt az óvodában szabad pisztolyozni?
- Nem szabad.
Rip.: - És akkor most miért van itt nálatok?
- Mert Kati néni megengedte és a Dani hozta az óvodának a
pisztolyt.
Rip.: - És miért engedte most meg nektek Kati néni?
- Azért, mert megígértük neki, hogy nem fogunk egymásra
lövöldözni.
Rip.: - És akkor mire lövöldöztök, kire lövöldöztök?
- A fákra.
- Gyerekekre nem fogjuk.
- Igen, a gyerekekre nem csináljuk.
- Mert abból baj is lehet.
- Itt abból baj is lehet.
Rip.: - A játékpisztolyból baj lehet, hogyha rálõttök egy
gyerekre?
- Nem, hanem, hogy elhajítjuk és akkor odakoccan a fejükhöz,
a szemükhöz és akkor árt egy kicsinek és akkor elkezd sírni.
Mert ha idetartjuk, hogy ez egy igazi pisztoly és elkezd sírni.
Rip.: - Mi a jó a pisztolyozásban?
- Hát fiús, meg szeretünk ilyen katonásat játszani és ez a
katonai fegyverünk.
- Vagy pedig ilyen nindzsásat. Úgy is lehet játszani vele,
hogy nem egy ilyen sarokra lövöldözünk, hanem a levegõbe.
- A fák az emberek.
- Meg a levegõ az ember.
Rip.: - Mire gondoltok, amikor katonák vagytok?
- Arra gondolunk, hogy mi most egy nagy háborúban vagyunk.
- Azt játsszuk, hogy ilyen katonák vagyunk és a levegõ az
ellenség, vagy a fák, vagy a bokrok és azokat.
Rip.: - Miért jó ilyet játszani?
- Azért mert nem az, hogy barbiezunk a lányokkal. Ez egy komoly
játék a fiúknak. Lányoknak meg a Barbie a komoly játék.
Nekünk meg nem az. Ismerek egy olyan fiút, akinek a Barbie-val van
teletömve az egész szobája.
Rip.: - És õ nem is szeret fiús játékokat játszani?
- Nem hiába is fiú.
Rip.: - Mi az érdekes ebben a katonás játékban?
- Az az érdekes ebben, hogy azt hisszük, hogy mi igazi katonák
vagyunk és mi háborúzunk.
Rip.: - És ebben a háborúban halnak meg emberek?
- Hát nem, ebben nem halnak meg.
- De mi szoktuk a levegõt lelõni, akkor meghalnak emberek.
Rip.: - És ha meghalnak utána mi lesz velük?
- Igaziból csak ilyen altató van benne, utána rabok lesznek.
Rip.: - És fölélednek?
- Igen fölélednek.
- Nem. Hanem akit lelõttek a gonosz katonák annak Isten hozzá
izéli a lelkét.
- A lelkét. Az már soha többet nem bír fölkelni.
- Nekem van már katonai kifestõm, amivel ki lehet katonait
festeni, meg van katonai mellényem, van katonai sapkám is. Sõt
még van még katonai kulacsom is, van katonai bicskám is. Lesz
majd katonai gatyám is.
- Meg katonai cipõje is lesz az Iminek.
Rip.: - Te mit csinálsz, vagy hogy nézel ki amikor katona vagy?
- Így.
Rip.: - Most összehúzod a szemedet és vicsorítasz a száddal
és?
- És így lövök.
Rip.: - Mi a célotok, miért küzdötök?
- Nem csak játsszunk az aranyért, egy aranyért. A falevél az
arany.
Rip.: - Mi a fontos ebben a harcban?
- Az, hogy megszerezzük.
- Meg tudjuk magunkat védeni, hogyha...
Rip.: - Kitol kell megvédeni magatokat?
- A rossz emberektõl, az igazi rossz emberektõl. Az igazi rossz
emberektõl, vagy pedig a tolvajoktól.
Rip.: - De ez csak játék. Ebben a játékban mitõl kell
megvédeni magatokat?
- Attól, hogy legyünk ügyesek, meg evvel játszunk. Meg, hogy
így bemegyünk a katonai gurulásokat hogyha lõnek, ha felnövünk
katonai háborúba megyünk.
Rip.: - Honnan tudsz ilyen katonai gurulásokról?
- Én tanítottam neki. Láttam a kommandós filmekben, hogy így
gurulnak.
Rip.: - Miért nézel te kommandós filmeket?
- Én az apukámmal szoktam fotelben kint ülni és azt nézem
vele.
- Én is.
Rip.: - Jók ezek a filmek?
- Nem.
- Szerintem jók. Egy ilyen a ... a legjobbak kommandósba.
- Énszerintem nem, mert abban ilyen vércseppek vannak, meg
ilyen.
Rip.: - És akkor miért nézed?
- A híradóban is mutatják.
- Én akkor el szoktam takarni a szemem, amikor ilyeneket látok.
Rip.: - Mégis a gurulásokat innen vetted és innen tanítod a
barátodnak. Akkor miért nézed?
- Vannak olyan filmek, amiben nincsenek olyan véresek, hanem
csak van egy garázst lenyomnak és akkor át kell alatta gurulni,
hát akkor elfognak téged a nindzsák, vagy valakik.
- Meg a híradóban láttam azt képzeld el a gonosz emberek ott
lelõttek egy embert és a földön voltak a vércseppek, meg ott
voltak a hullák.
Rip.: - És amikor te ilyet látsz, akkor mit érzel?
- Én eltakarom a szememet.
Rip.: - Anyától meg szoktad kérdezni vagy apától, hogy mi
történt?
- Igen.
Rip.: - És õk mit mondanak? Rossz érzés marad benned, vagy
megbeszélitek?
- Énbennem rossz érzés.
- Meg bennem is.
- Bennem is.
Rip.: - És ha felnõttök mik szeretnétek lenni?
- Én katona.



- Másfél év korkülönbség van, a kislány a kisebb, de
azért õ mindig idõsebbnek tûnt és komolyabbnak. A fiú mindig
gyerekesebb volt.
Rip.: - Körülbelül mennyi idõ a különbség a két gyerek
között, tehát hány évvel van lemaradva egy fiú egy lányhoz
képest?
- Olyan három évre saccolom amivel õ gyerekesebb.
Rip.: - Miben nyilvánul ez meg?
- Úgy hívtuk, hogy kicsit olyan elvarázsolt. Szóval olyan
játékosabb, olyan idealista mindig és hát eszébe nem jutott a
ruházkodásával foglalkozni, hogy hogy néz ki. Bármilyen
csinosan fölöltöztettem mindig lógott minden rajta. Sose
sikerült a gombokat egyformán begombolni, tehát mindig
félregombolta. Hogy mire hazaért addigra mindig nyakig sáros
volt. Ezzel szemben a leányzó azért a kezdet kezdetén már a
két, három éves videó felvételeken is látszik, hogy a haját
igazgatja. Mindig nagyon szerette volna a körmét kilakkozni,
kifesteni magát.
Rip.: - Szellemi fejlõdésben is volt különbség? Tehát
jobban ment a kislánynak az iskola és kevésbé a kisfiúnak?
- Hát igen. Szóval jobban vette az akadályokat a kislány, de
ez abból is adódik, hogy a természete egészen más. Szóval õ
azt is biztosan tudja állítani, amit nem tud, míg a fiú az sose
volt beszédes, és hát amit tud azt is nehezen mondta. De azért
hallottam az osztályban is, hogy a kislányok sokkal többet
tudnak, gyorsabb a reakciójuk és hát a fiúk csak úgy csendben
szépen hátul elüldögélnek. Attól függetlenül õk is nagyon
sokszor tudják a dolgokat, de sokkal hamarabb reagálnak a lányok.
Abban az idõben amikor az én gyerekeim iskolába mentek szó volt
arról, megint bevezetik a külön lány és fiú osztályokat az
alsó tagozatban, hogy ne legyen érezhetõ különbség a lányok
és a fiúk tudása között, mert akkor ez nem lelkesíti a fiúkat
és nem tanulnak úgy, mint a lányok. Végül is ez elmaradt, De
mondom, én tudtam errõl a dologról. Tudnak a tanárok errõl, de
hát egyáltalán nem akceptálják ezt a dolgot. Úgyhogy egy
tanár annak örül, ha a diák kilóg a padból és tudja a
válaszokat és minél kevesebb gondja van a gyerekkel. Úgyhogy
örültek, hogy a lányok jelentkeztek és hát úgymond rugdosták
a fiúkat, hogy õk miért nem jelentkeznek.
Rip.: - Nem jelentett ez valamilyen lelki problémát a fiadnak?
- Nem. Hát azért úgy igyekeztük õt erõsíteni, hogyha
kételyei voltak, hogy ezt õ is tudja, hogy mondja nyugodtan. De
azért, hogyha a húga valami miatt leszólta, hogy te ezt nem
tudod, meg buta vagy, akkor úgy lelkileg látszott, hogy hat rá.
Szóval azért rosszul esett neki. Csak ezt mi családtagok vettük
észre, hogy ez fáj neki.
Rip.: - És a lányodnak nem szóltatok, hogy ne mondjon ilyet a
bátyjának?
- De ezt folyamatosan mondtuk neki. A lányok olyanok, hogy
szókimondóak és hogyha mondjuk összetûzés volt és
összeverekedtek hát akkor igyekezett valamivel megbántani a
bátyát, hogy visszaadja esetleg az õ testi fölényét. Inkább
akkor volt mérges a leányzó erõszakos volt és egy darabig ezt tûrte
és utána azt mondta, hogy na köszönöm szépen most már ezt
visszaadom. Ebbõl volt a konfliktus és ez egy kicsit erõsebbre
sikerült.



- Három kisfiam van, de ez nem egy egyszerû dolog.
Rip.: - Mennyi idõsek a fiai?
- A legkisebb az elsõs, a középsõ fiam nyolcadikos és a
nagyobbik kilencedikes, tizenöt éves. A fiúk teljesen másképp
fejlõdnek, mint a lányok.
Rip.: - Ez így van.
- Van egy bizonyos életkor, amikor ez egyenesen szembeötlõ.
Tehát én közben mellesleg tanítónõ is vagyok.
Rip.: - Értem.
- És engem a három fiam kapcsán rettenetesen izgat ez, hogy a
mi iskolarendszerünk erre nincs felkészülve. Ha én annyi
kudarcot élek meg az értelmes, okos gyerekeimmel és nem igazán
tudom kezelni.
Rip.: - Nekem is régi fájdalmam, hogy a fiúk hát legalábbis
egy olyan tizenhat éves korukig az iskolarendszeren belül
hátrányos helyzetben vannak.
- Pontosan. Tíz és tizenhat között érzem én ezt dominánsan
problémának.
Rip.: - És maga tanítónõ?
- Így van.
Rip.: - Tehát alsó tagozaton tanít.
- Így van.
Rip.: - Ott még nem érzékeli?
- Ott is van már ilyen jel. Elsõ, másodikban még ez nem
ennyire kiugró. Például tavaly megfigyeltem, hogy egy nyelvtani
versenyen huszonnyolc kisgyerekbõl hat a fiú és hát a fiú az
aki nyer.
Rip.: - Igen.
- Szóval ez egy irtó érdekes dolog, hogy háromnegyed része
kislány a versenyzõknek, mert a fiúk ebben az életkorban ezt nem
szeretik, nem akarják, nem nekik való és fiú az aki nyer.
Rip.: - Nem tapasztalja éppenséggel a kollégái körében,
hogy bizony a tanítónõk sokkal jobban örülnek a jó
kislányoknak és nem szívesen veszik a fiúkat?
- Az biztos, hogy a viselkedési problémák miatt hárítjuk a
fiúkat, ezt én is elismerem.
Rip.: - Maga is ezt teszi három fiúval?
- Nem. Nem, nem. Csak elismerem. Így fogalmaznék inkább, hogy
a magatartási problémák. Tehát legyen az fiú, vagy lány, akit
nehezen kezelünk, annak a tanulmányára is ez nyomot hagy, ez
biztos. Tehát nem kikerülhetõ.
Rip.: - Mert én bizonyos fokig annyiban teszem kvázi, idézõjelben,
felelõssé az óvónõket vagy a tanítónõket, hogy a kisfiú
ugye állandóan nõvel találkozik, mint pedagógussal.
- Így van, így van.
Rip.: - És minden fiús magatartásformája a büntetendõ
cselekmények közé tartozik.
- Ez így van.
Rip.: - Tehát nem fiúsnak minõsül az õ magatartása, hanem
rossznak.
- Ez így van. Más szemüvegen keresztül értékeljük a
dolgokat. Ez teljesen így van.
Rip.: - A minta a kislány.
- Ez így van.
Rip.: - Te akkor leszel jó kisfiú, hogyha kislány leszel.
- Hát ugye én nem változhatok meg, mert én nõ vagyok,
kislányként nõttem föl, tehát nyilván nem fogom tudni õt
mindig másképpen értékelni. Próbálkozom, vagy sikerül, vagy
nem.
Rip.: - És hogy tapasztalja egyébként, hogy családokban ez
hogy van? A szülõk valahogy öntudatosan azt vallják, hogy õ
bizony ugyanúgy kezeli a fiát, mint a lányát.
- Nem lehet még a három fiút sem egyformán. Én nem hiszek
ebben, hogy egyformán lehet a gyerekeket, mert hát eleve más
adottságaik vannak. Tehát az egyik hízelgõbb, de esetleg
szerényebb képességû, a másikat pont azért kell másképp
kezelni, mert õ más adottságokkal bír. Tehát egyformán
semmiképpen sem lehet, és ezt nagyon nehéz családon belül
lerendezni.
Rip.: - És maga úgy látja, hogy nem tud ebben a fiainak
segíteni, csak folyton kudarcok érik õket?
- Nekem is probléma. Én most ugye itt négy férfival vagyok az
apjukkal együtt körülvéve.
Rip.: - Így van.
- És nekem például továbbtanulásnál kifejezetten hatalmas
probléma, hogy az a fiam aki a négy osztályos, negyedik osztály
után felvételizett a nyolcosztályos gimibe, a 75. volt és a
74-ket még felvették. Tehát egy nem rossz eredmény, õ sikeres
felvételit tett. Ugyanez a hatodik osztály utáni felvételinél
már sokkal rosszabb arányt mutat, mert a jegyei is rosszabbak,
mert az egész gyerek szétesett. Kamasz, nemtörõdöm, de nem lett
butább. Igaz?
Rip.: - Persze.
- Na most itt állok vele nyolcadikban, most hozzá kell tennem,
hogy én nem erõlködtem, hogy õ továbbtanuljon, a nagyfiamnak
sikerült, és õ akarta, hogy mi próbáljuk meg és én mondtam,
hogy rendben van, ha sikerül jó, ha nem akkor ezt vesszük
tudomásul. Tehát nem görcsöltünk emiatt és most azt veszem
észre nyolcadik után, hogy most már én görcsölök, hogy mi
lesz ha nem veszik fel, mert nem olyanok az eredményei.
Rip.: - Emlékszik tavasszal milyen nagy, hát hogy mondjam
sajtóvisszhangot kapott annak a debreceni gimnáziumnak az esete,
amelyik úgy döntött, hogy pluszpontot ad a fiúknak?
- Igen.
Rip.: - Ennek fényében mi a véleménye, mint pedagógusnak?
- Akkor én itt nagyon hallgattam és nagyon tapsoltam magamban.
Hát nem tudom, hogy mit mondjak erre. De én kezdem itthon látni,
hogy miért nincs a középiskolákban mondjuk fogalmazzak így
konkrétan, hogy a gimnáziumokban annyi fiú, és miért
szorítódnak lejjebb? Mert õk ebben az életkorban
használhatatlanok. Hát így szoktam idézõjelben fogalmazni.
Tehát nem a teljesítményük csúcsát mutatják.
Rip.: - Pontosan így van, ahogy mondja és aztán tizenhat,
tizenhét éves korban úgy hagyják maguk mögött a legtöbb
esetben a lányokat, mint ahogy maga idézte azt a bizonyos
helyesírási versenyt ott az alsó tagozatban.
- Így van. Úgyhogy én most kifejezetten az utóbbi idõben ezt
úgy figyelem, hogy a lányok és a fiúk hogy alakulnak és most
már gondoltam, hogy kellene ezeket jegyezni, csak hát ettõl nem
változik semmi.
Rip.: - Ettõl nem, de biztos, hogy azoknak a fiúknak, akiket
maga tanít azoknak egy kicsit jobb lesz a helyzetük ezután.
- Hát én nagyon próbálok arra figyelni, hogy õket megértsem
a fiúságukban. Szóval ez tény, hogy ez egy más fajta
viselkedés.
Rip.: - Igen. A fiai azt gondolom, hogy végül is nem fognak
hosszú távon rosszul járni. Rövid távon lehet, de hosszú
távon nem és manapság a gyerek hosszútávfutásra vannak
berendezkedve.
- Hát és egy elég nehéz életre. Nem könnyû ma senkinek sem
azt eltalálni, hogy mi a helyes.
Rip.: - Hát nem, csak arra gondolok tudja, hogy a mi életünk
valahogy hamarabb révbe ért, vagy révbe jutott, mint az övék.
- Könnyebb volt választani is. Ma igazándiból nem nagyon
tudja az ember a gyermekének megmondani, hogy mi az amibõl megél
és plusz szeresse is. Az igazság az, hogy nekünk kell dönteni.
Rip.: - Hát most még nyolcadik után biztos.
- Szóval végül is az indítókulcs még a kezünkben van.
Talán én is abban reménykedek, hogy a négy év talán egy olyan
haladék ami alatt letisztulnak. Nem baj, de az ilyen mûsorok is
segítenek abban, mert legalább megerõsítik az embert, hogy
másnak is van ilyen problémája, meg hát hall néha egészen jó
megoldásokat. Úgyhogy én is szívesen hallgatom.