Nemes Lívia: - Hát kiknek? Mindenkinek, aki felnõtt és valaha gyerek volt. Mindenki, akit érdekel a saját gyerekének a fejlõdése és úgy tudja követni, hogy jé, az én gyerekkoromban én így és így próbáltam ezt meg azt csinálni. Tudniillik sok szülõ van, aki azt mondja, hogy én soha, én ilyet soha, mint az én gyerekem és szinte elfelejtette, hogy vele esetleg probléma volt vagy baj volt, vagy az iskolában nagyon izgult, vagy nem tudott beilleszkedni, vagy nagyon egyedül érezte magát az óvodában, ahova most beadta a gyerekét. A kisgyereknek a legfontosabb az édesanya, akitõl leválik, másodsorban az édesapja, aki nincs mindig otthon ugye, amikor õ kicsi, mert valakinek csak dolgozni kell, de azért összeáll a család 3 éves korra körülbelül. És összeáll az az együttes, akik egymással vannak, néha féltékenyek a másikra. Aztán születik egy kistestvér és akkor újra kezdõdik a féltékenység, hogy õ hova is tartozik, kihez tartozik. Szóval minderrõl a problémáról, meg arról, ami megnyilvánul a viselkedésben a gyereknél, ezzel foglalkozik az én könyvem és szoktam mostanában gondolni, hogy például az én gyerekkoromban nagyon-nagy probléma volt az, hogy a gyerek eszik, vagy nem eszik, jól eszik vagy rosszul eszik, kellõen fejlõdik-e a súlya. Mintha ma ez kicsit kiment volna a divatból. De egy másik tünet, hogy így mondjam, jött divatba, az, hogy a gyerek nem akar elaludni. Az anya ágyában akar elaludni, a szülõkkel akar együtt lenni, fölriad éjszaka, meg kell vigasztalni. Ha külön szobája van, azért, ha nincs külön szobája, akkor azért, úgyhogy változnak a gyerekkori tünetek és mindig van valamilyen probléma, amit a gyerek azzal, hogy fölnõ, túlfejlõdik és vannak gyerekek, akikben nyomot hagy az a gyerekkor, ami mindig konfliktusokkal, problémákkal jár. Tehát a bennünk élõ gyermek, akirõl az én könyvem szól leginkább azokkal a gyerekekkel foglalkozik, akiket pszichológushoz is elvisznek. Vagy azért, mert az anya aggódik, vagy azért, mert a gyereket az iskola elküldi, mert az iskolának van problémája vele és az anya nem érti, hiszen neki semmi problémája a gyerekkel és ugyanez fordítva. Hogy otthon baj van, az iskolában nincs, vagy az iskolában van vele baj és otthon nincs. Vagy, hogy továbbmenjünk, a fejlõdésben elkövetkezik a pubertás és a pubertásig nem volt semmi gond a gyerekkel és a pubertásban egyszerre csak kitört mindenféle probléma. Más gyerekekkel a pubertásban mindaz, ami eddig probléma volt, hogy rosszul aludt, elmúlik, megszûnik. Úgyhogy nagyon változatosak a bennünk élõ gyerekek, vagy a bennünk élõ felnõtt problémákat visszatükrözõ gyerekek. Vagy azok a felnõttek, akik az egész gyerekkorukat boldognak, idealizáltnak tudják elmondani és amikor beszélgetünk velük vagy mélyebben bele tudunk nézni az õ gyerekkorukba, akkor kiderül, hogy egyik gyerekkor se volt felhõtlen. Mindenki átment kríziseken, gondokon és magában hordja.

- A lányom az évvesztes, úgyhogy négy évet járt szegény óvodába, elõtte az az igazság, hogy minden várakozásomat felülmúlta, tehát szinte csodáltuk a lányomat, a képességeit, a viselkedéseit.

- Igen, abszolút önálló és ez most is egyébként fennáll, fõleg idegen környezetben. És ez a csalódásomnak a legnagyobb foka, hogy itthon énvelem kezelhetetlen, nevelhetetlen és mindenhol máshol pedig tökéletesen megállja a helyét. Igazándiból nem tudom mire visszavezetni. Mi azt a felfogást képviseltük a férjemmel, hogy dicsérni kell a gyereket, hogy mindent, amit csinál és jól csinálja azt tudatosítsuk benne, hogy az nagyon jó, hogy azzal meg vagyunk elégedve. És ez egészen addig mûködött, amíg az igazán iskolai teljesítmények nem jöttek és itt kezdõdnek a problémák, mert valahogy én is úgy vagyok vele, hogy van egy képem ugye a saját gyerekkoromról, a saját iskolás éveimrõl és én tudom, hogy nagyon-nagy lelkesedéssel mentem iskolába, otthon rengeteget gyakoroltam pluszban nem, azért, mert nem ment, hanem éppen azért, mert nagyon-nagy kedvem volt hozzá és nagyon jól haladtak a dolgaim az iskolában. És tulajdonképpen ezt érzem nála is, hogy õ jól teljesít az iskolában, de ez az otthoni hozzáállás, ez nagyon hiányzik.

- Csinálja õ, csak valahogy az én mércémhez képest nem elég jól. Hát például, amikor ugye írni tanultak és rajzolták a betûket, akkor abszolút nem érdekelte, hogy az hogy néz ki. Tehát én azt gondoltam, hogy ugye a tanító néni is elvárja azt, hogy azok a kerek betûk, azok szépek, kerekek legyenek, ne átírva, hanem egy vonallal, stb. stb. és nem érzem azt, hogy neki igényei lennének evvel kapcsolatban. Tehát, hogy minél szebb legyen, hogy mondjam, a füzete csinosabb legyen, tisztább legyen, ne legyenek szamárfülek, hanem egyszerûen õ egyszer megcsinálja, minél gyorsabban túl legyen rajta. És az egy dolog, hogy jó vagy nem jó, a lényeg az, hogy készen van. Az esetek nagy részében talán még a minõséggel, tehát avval, hogy jó-e a feladat, azzal nincs gond, csak a szépségével. Tehát egyszerûen egy kislánytól én nem ezt várom el, hanem úgy gondolom, hogy õ igenis törekedjen arra, hogy amit kiad a kezébõl, az szép legyen és ápolt legyen, gondozott legyen, mint ahogy õ maga is az kéne, hogy legyen igazándiból. És tulajdonképpen például ez sem találkozik az én elvárásaimmal, tehát nekem ez nagyon furcsa. Az egy dolog, hogy ugye a gyerek kitûnõ tanuló lett, de nem igazán vagyok meggyõzõdve arról, hogy ez a kitûnõ tanulóság, ez valóban olyan kitûnõ, amit én elvárnék tõle.

- Hát valahogy úgy gondolom, hogy ahogy én ismerem a lányomat, annál õ sokkal többre képes, mint amit most csinál, ugyanakkor lehet, hogy a többiekhez képest az iskolában ez elég. Tehát nekem ez a nagy bajom, hogy nem tudom többre sarkallni pontosan azért, mert az iskolában megkapja az elismerést.

R.: - Ha arra gondolsz, hogy esetleg a családból máshonnan hozta volna ezeket a tulajdonságokat, végül is azt hiszem igazad van, tehát elképzelhetõ, hogy a férjem tulajdonságai erõsebbek benne. Erõsen így látszanak a dolgok. A másik pedig az, hogy mondtad, hogy én milyen vagyok, na most hát az ember ugye számot vet magával és az életével, hogy mit ért el azzal, ahogyan õ élt és amilyen õ elérhet-e mást? Tehát képes-e másra. És ugye az ember azért próbálja a gyerekét olyannak nevelni, amilyennek szeretné, hogy õ többre vigye. Na most pontosan ez az önállóság, ez a karakánság, ami a gyerekben megvolt pici korában és ezt próbáltuk egyre erõsíteni. Hát most tulajdonképpen ez üt vissza igazándiból, amikor õ makacs, mint egy öszvér és nem hajlandó a saját elképzeléseit feladni, hát gyakorlatilag én akartam ezt, hogy ilyen legyen. Úgyhogy evvel is szembesülnöm kell.

- Na most pontosan ez az, hogy az, hogy egy ember felnõttként sikeres lesz-e vagy sem, az végül is ezeken az idõszakokon is múlik. És hát ugye a gyerek most kiskamasz, egyébként is egy nehéz idõszakban van, plusz még mondom ezek a tulajdonságok és hát nagyon úgy nézem, hogy egyébként a gyerekek, ahogy születnek, ahogy ugye genetikailag végül is meghatározott tulajdonságokat is hoznak és a nevelés az pont, ahogy mondtad a másik gyerekemen látom, hogy aki ugye éppen most

- Beleszólt a beszélgetésbe, hogy bizonyos szinten nemcsak nevelés kérdése, tehát én úgy látom, hogy ahogy megszületnek, nagy százalékban meghatározó dolgokat hoznak és ilyen szempontból nevelhetetlenek.

V.T.: - Még kitûnõbb lenne. Én nagyon sok ami gyereket ismerek és nagyon-nagyon keveset lányokban is, akik szépen, kereken írnak, akik különösen rendesek, különösen akkor, ha élénkek és önállóak és értelmesek. Ezek a gyerekek pontosan így csinálják, gyorsan összecsapják a sokszor tökéletesen értelmetlen leckét, az a lényeg, hogy megvan. Itt megtudtuk azt is, hogy még jó is. Én egy nagyszerû kislányt ismertem meg abban az áradatban, amit a mama elmondott és én nem hiszem, hogy a gyereknek bármiben változnia kéne. Csak azt szeretném, még egy apró megjegyzés, hogy évvesztesnek nevezte szegény kislányt, aki négy évig járt óvodába. Én természetesen évnyertesnek nevezném, hogy milyen igazán megérhetett az iskolára, sokat játszhatott, sok mesét hallhatott, tehát nagyszerû és azt mondta még, hogy csodáltuk az óvoda elõtt, azt hittem elõbb egy óvódás kislányról van szó, de hát ugye mostanra, legalábbis a mama csalódott benne. Én azt hiszem, hogy a gyerek most is egy csodálatot érdemlõ kislány és hogy csak irigyelni lehet a szülõket a gyerekért. És hogyha tényleg konfliktusaik vannak a mamával, azt hiszem ez az eset, amikor a mamának önmagával kéne szembesülnie, hogy neki tényleg ezt kell-e és így kell-e elvárnia ettõl a gyerektõl.

V.T.: - Feltétlenül és még ugye itt el se váltak a szülõk, tehát érthetetlen, hogy a papa tulajdonságai miért ilyen üldözöttek? Talán azért, mert egy leánygyermek, egy fiúnak talán ez megengedhetõ volna, de a leánynak nem.

V.T.: - Normális és élénk szellemû mai gyerekek így rázzák le a házi feladatokat, ahogy ez kislány és így van jól. Szerintem.

V.T.: - Hát talán még azt a sokszor elmondott mondatot, hogy egy normális kisgyerek, legyen fiú vagy lány, a nap végére piszkos és szakadt. Nem pedig ápolt és gondozott, pláne, ha élénk, pláne, hogy mozgékony, mert mindenfélével foglalkozik, törõdik, de semmiképp nem a külsejével. Be kell vallanom, én ezeket a gyerekeket jobban is szeretem, mint azokat a gyerekeket, - talán hiba - akik megtanulják nagyon korán, hogy annyira kell vigyázni a ruhára, a cipõre, a nem tudom mire és alig érik el a tizedik életévet, már tulajdonképpen kis nõk tipegnek elénk, amit szerintem nekik se tesz jót, de látványként se igazán kellemes.

V.T.: - A mamának, csináljon bármit, nem tud eléggé megfelelni, itt éppen ez derült ki. Minden sikerült, kivéve néhány ilyen dolgot, hogy a külalak milyen, az ápoltság milyen és a gondozottság milyen. Én pedig ezeket a problémákat be kell vallanom nem tudom igazán komolyan venni és itt biztos bennem van a hiba vagy bennem is van a hiba. Én elégedett vagyok nagyon a megismert kislánnyal. Továbbá az, hogyha egyszer mi akartuk, hogy ennyire önálló legyen, ennyire karakán legyen, erre neveltük, akkor most miért baj, hiszen én akartam, hogy ilyen legyen. Hát most ilyen.

- Végül is ez az ember feladata, hogy megbarátkozzon azzal, amit kapott, meg mondom most egy kicsit úgy a ló két oldalán kevergünk, mert ugye a kezdet kezdete az túlságosan is jó volt talán most így utólag és most estünk át a ló túloldalára. Tehát most itt az ideje, hogy magamban is helyre tegyem a dolgokat, a gyerekkel valami olyan kontaktust alakítsak ki, ami ugye a normál középre helyezi majd a hangsúlyokat és normálisan tudunk együtt élni.

- Igen, beszélgettünk és úgy érzem, hogy van is valami hatása annak, hogyha az ember leül a gyerekével és nyugodt hangon, tehát nem hisztérikusan, nem kiabálva nem valamiféle zsarolások után vagy útján próbál vele kapcsolatot teremteni és elérni valamit, hanem tényleg este esetleg egy veszekedés után lecsillapodva kicsit késõbb õ is utána gondol, én is utánagondolok és utána úgy értelmesen meg tudunk beszélni dolgokat. És valóban látom, hogy van van hatása másnap, két nap múlva, hát remélem, hogy hosszú távon azért ez kialakul, hogy emlékeztetni tudja az ember arra, hogy végül õ maga is ki tud mondani dolgokat, megoldási javaslatokat, a hangot kell megtalálni. Hogy az ember szereti a gyerekét, ezt meg kell tudni mutatni. És vele is úgy éreztetni, hogy az tényleg az legyen, hogy tényleg szeretem és azért várok el tõle dolgokat, azért kérek tõle dolgokat, mert azt szeretném, hogy neki jobb legyen, de ezt követelve nem megy. Képtelenség bizonyos dolgokat megváltoztatni, bizonyos nagyon mélyen lévõ dolgokat, nagyon mélyen lévõ tulajdonságokat megváltoztatni. Nyilván az ember törekszik rá, példát próbál mutatni, olyan dolgokat megmutatni a gyereknek, ami esetleg irányítja az életben, olyan társaságba vinni, olyan emberek közé, olyan felnõttek kezébe adni, de hát hiába. Szóval azért azt szerintem mindenki látja, akinek a gyereke közösségbe jár, hogy a gyerekek sokkal jobban hatnak egymásra, mint ahogy mi gondoljuk és mint ahogy mi szeretnénk sokszor.