- Nagyon sokszor olvasunk a kislányommal, aki 4 éves, különbözõ könyveket és a külföldi könyveknél gyakran elõfordul, tehát a külföldrõl fordított könyveknél, hogy jelen idõben íródik a mese.

- Magyar meséket, hát most kicsit gondom van a lányommal, mert azt hiszem egy kicsit leszokott, mert ezek a meséskönyvek mind nagy színes képekkel vannak és akkor alatta egy öt mondat.

- Igen. Na most azt hozzá kell tenni, hogy mi tévét nem nézünk, tehát naponta 10 percet, este megnézi a mesét. Ez talán nem gond, hanem itt az, hogy nézegessünk, nézegessünk, mindig nézegessük a könyveket.

- Hát a meséskönyvekben olvasom a mesét, de elég érdekes az érdeklõdése. Én biológia tanár vagyok és akkor rengeteg állatos könyvünk van és akkor mindig az állatos könyveket nézegetjük, csak nem tudom, hogy nem baj-e hogy nem hallgat olyan igazi mesét. Most megvettük a Grimm összest, abban is van olyan, hogy a farkas és a hét kecskegida vagy a malacok, ilyesmi mesék és én próbálom rászoktatni olyan mesére, amikor nincs senki hanem én mesélek neki, de most egy kicsit errõl leszokott. Az a kérdésem, hogy lélektanilag fontos-e a gyereknek, hogy a meséket jelen idõben hallja, azokat a meséket amiket én olvasok neki vagy pedig nem gond, hogy ha múlt idõbe rakom. Van-e jelentõsége, amiért így születnek ezek a meséskönyvek, vagy pedig egyszerûen csak ilyen fordítási hiba?

Vekerdy Tamás pszichológus: - A mese ideje az eleve múlt idõ, tehát egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy és így tovább. Háromszor mondom el, hogy volt. Ez a normális folyamat. Itt a mama a Buci-Maci Magazint említette, amit én be kell vallanom õszintén nem ismerek, de maga egy magazin az mindig igyekszik ilyen felajzottabb lenni egy kicsit és itt a jelen idõ, ha ebbõl idéz, akkor ez, hogy most odalép, kinyitja a szekrényt, és így tovább, ezzel él az irodalom is néha, de a mese klasszikus ideje a múlt idõ, ezt jól érzi a mama. Ez az egyik. A másik, hogy kisgyereknél, 3-3 és fél éves jó, hogyha képeket néz, de hát azt mondja a mama, hogy ezt õ úgy is tudja, szóval jó ha egy-egy képet néz meg egy-egy mesérõl, egy szép, egy kidolgozott képet, az elindíthatja a fantáziáját. De ha képregényszerûen olvas mesét vagy olvastat magának mesét, erre szokott rá, ez gond. Leszoktatni talán úgy lehetne, hogyha a mama fejbõl mesélne a saját életébõl, a gyerek kiskorából, nagyon rövid meséket, netán a kislány napját mesélné vissza, egy kis medvebocsba álcázva a kislányt, amit õ fel fog ismerni. Tehát ha fejbõl mesél az teljesen más hatású, én erre erõsen rábeszélném.

Vekerdy Tamás: - Igen, sõt akkor én elrugaszkodnék a képektõl, nem az öt mondatot olvasnám fel, hanem egy kis bármilyen egyszerû mesét kerekítenék.

Vekerdy Tamás: - Gondolom igen.

Nagy Attila olvasáskutató: - Egészen biztos és tegyünk hozzá két dolgot rögtön. A mai magyar családok egy részében van ugyan könyv, de a könyv és itt hadd ne mondjak százalékot, nem lehet megmondani pontosan, hogy ez 5 százalék vagy 25 százalék, de nem elhanyagolható, nem 1-200 családról van itt szó, hogy tulajdonképpen dekoráció a könyv, nem több annál. Tehát megveszik vagy még a nagyszülõk megvették a könyveket, de a gyereknek tilos hozzányúlni, mert az még nem neked való könyv. Másrészt pedig és ez a legújabb évek fejleménye, éppen 2000. novemberében Gereben Ferenc szociológus kutató barátom végzett egy reprezentatív vizsgálatot és abból kiderült, az utóbbi 10 évben megnõtt azon magyar családok száma akiknél semmilyen, egy darab könyv sincs. Tehát a könyv árak drasztikus emelkedésével bizony visszajött az ez elõtt 30-40 évvel korábban ismert tünet, hogy van egy vékony réteg, ahol nincs otthon könyv és ez súlyos következményekkel járhat. Na most ha viszont az óvó néni észleli, tudja, hogy vannak nehezen élõ családok, mert nem pusztán arról van itt szó, hogy kulturálisan érdektelen a család, hanem olyan körülmények között élnek, hogy nem telik rá, de az esetek többségében inkább arról van szó, hogy nem értették meg, nem fogták föl, nem volt jó példa elõttük. Na most ilyen esetekben azért az óvó néni, ha erre fel tudja hívni a figyelmet egyszerûen azzal, hogy õ naponta rendszeresen beül 9 órakor, fél 10-kor a szoba sarkába és egy gyönyörû képeskönyvet kinyitva elkezd mesélni és odagyûlnek mellé a gyerekek. Aztán szülõi értekezleten elkezd a szülõknek beszélni arról, hogy nemcsak õ mesélhet, hanem a szülõnek is jó lenne mesélni, sõt mi több jó lenne, ha néhány könyvet megvennének. Könyvtárba viszi a gyerekeket, óvodás csoportokat rendszeresen visznek most már könyvtárba a legjobb óvónõk, ezzel lehet valamennyire kiegyenlíteni ezeket a hátrányokat, mert a nehéz körülmények közül érkezõ gyerekek jórészében is van kíváncsiság, van fogékonyság, azaz, ha hiányzik a szülõi példamutatás az még nem 100 százalékos gát, csak egy megnehezített pálya a gyerek számára.

Rigó Péter pszichiáter: - Manapság ugye egyáltalán a mesélés mint a gyerek kreatív képzeletének a fejlesztését szolgáló eszköz hiányzik. A mai szülõk már nem tudnak mesélni a gyerekeknek, egyszerûen nincs rá idejük, fáradtak, kimerültek mondhatni és a gyerekek így egy nagyon fontos fejlesztési lehetõségtõl esnek el, hiszen a mese az, ami ebben a három-ötéves korban, amely egyébként a kreatív képzelet kifejlõdésének igazán a korszaka az erre fogékony korszak és késõbb ezt sokkal nehezebb vagy szinte lehetetlen igazából fejleszteni. Nem részesülnek, mivel ugye a mesét azzal, hogy halljuk megindítja, meg kell, hogy indítsa a képzeletet, el kell képzeljük mindazt, amit ugye nekünk felolvasnak. A gyerekek ezt hihetetlenül kedvelik. Hát tudjuk, hogy a meséket végtelenségig ismételtetik és mindannyiszor, én azt gondolom, számukra ez mindig egy másik mesét jelent és éppen azt gondolom, hogy éppen az õ kreatív képzeletüknek a munkája következtében ugye már halálra unjuk a meséket. Mint gyakorló szülõ adott esetben a gyerek mindig követeli és hát ez nagy örömmel tudja az embert eltölteni, amikor látja, hogy a mesék kapcsán ez a játékban is, az õ tevékenységében milyen szépen vissza is tükrözõdik. A gyerek a mesét is megkapja, nem lehet azt mondani, hogy nem kapja meg, de mindent lát a különféle médiahordozókból, tehát akár videó, akár valamiféle game boy vagy internet vagy bármi.

Rigó Péter: - Nem kell ezen absztrahálni, nem kell a képzeletet fejleszteni, ahogy mondják, a szem rágógumijaként kell használni a televízió képernyõjét. Na most ezek a gyerekek késõbb felnõnek, látszólag ugye semmilyen hiányban nem szenvedve. Ugyanúgy tudnak is adott esetben a mesékrõl, de érdekes módon, amikor eljön az a korszak, amikor a tinédzser korszakban, amikor az embereknél a kommunikáció elõtérbe kerül, a kontaktálás, az érintkezés, akkor ha nincs más rendelkezés csak mi együtt ülünk és beszélgetnünk kell, akkor egy ûr, egy hiány, egy unalom támad az ott lévõ emberekben, mert akkor kellene valahogy mértékben ezeket a készségeinket itt elõszedni, hogy kreatívan tudjunk egymással kommunikálni. Ha a drognak van valahol egy funkciója, akkor ezt az ûrt "nagyszerûen" be tudja tölteni és a kommunikációt úgy tûnik, hogy megoldja.

Rigó Péter: - Én ezt meg is szoktam kérdezni és hát sajnos nagyon negatív válaszokat kapok. Ugye köztudott, hogy a drogbetegnek a családja is már eleve deficites, úgynevezett csonka család, tehát nagyon kevés, hogy úgy mondjam jól funkcionáló család van, hiszen ez lenne a legjobb prevenció a drog ellen. Mondani szokták az apák ma már nagyon távol vannak, vagy nincsenek mert meghaltak korán vagy dolgoznak vagy elváltak. Az anya egyedül marad, túlterhelt, kimerült, kiégetté válik és egyszerûen sem ideje, sem kedve nincs már, különösen mikor a kisgyerek korban annyi probléma van, hogy még mesélni tudjon.

Rigó Péter: - Ami fejleszthetõ az mindig a személyiség már. Azt látjuk, hogy a drogbetegek különösen érzelmi vonalon éretlenek, tehát mindenhol, ahol drogbetegekkel foglalkoznak a rehabilitációs intézményekben éppen egyrészt a mozgás, a sport és a kreatív foglalkozások azok borzasztó fontosak, mert azok próbálják ezt valamilyen módon hát egyrészt pótolni, másrészt fejleszteni.

Rigó Péter: - Hogyne, sok helyen van mese, illetve ebbõl a mesébõl kiinduló kreatív vagy akár csoportos foglalkozások. Ez a mese a történetszövés, a narráció ez mindig egy állandóan elõjövõ téma lehet, akár mesének nevezhetjük a mítoszokat is, a mondákat is, amelyek alapvetõ emberi történésekrõl szólnak, alapvetõ emberi mûködéseknek a modelljét hivatottak és válaszokat is adnak bizonyos konfliktusmegoldó helyzetekre. Ezek nem egyéni pszichoterápiás vagy terápiás, hanem itt a közösségnek van egy döntõ, a közösségnek ez a kollektív személyiségfejlesztõ szerepe. Ebben természetesen a mesék, mondák felhasználása ma is él.

Hamikus Zsuzsanna: - Csoportterapeuta vagyok, ezt jó pár éve csinálom. Felnõtteknek segítek, lelki otthonteremtés, párkapcsolat terápia és ami a fõ profilom, az pedig a sérült belsõ gyermek gyógyítása, tehát a gyermekkori sérüléseink, elakadásaink felismerése és azok a játszmák, amiket már kiskorunkban kialakítottunk és fölerõsítve viszünk tovább, még finomabbra kidolgozva felnõtt korunkra, ezeket felismerjük, abbahagyjuk. És bizony nagyon sok olyan célirányos gyakorlatot kell csinálnunk, ahol egyáltalán ráismernek arra, hogy hát amikor a gyermekeinknek van valamilyen szükséglete, akárcsak éhes, szomjas vagy pisilni kell vagy föl kell õt vinni mondjuk ölben a másodikra babakocsival, ami hát elég nehéz egy lift nélküli házban. Megtesszük, de oda szúrunk neki egy picit vagy befizetjük egy nyaralásra és azt mondjuk, hogy látod, én most elintéztem neked egy kéthetes balatoni nyaralást, nekem bezzeg ez nem adatott meg kiskoromban. Tehát kielégítjük a gyermekeink szükségleteit, de ugyanakkor egy picit odaszúrunk neki, a saját sérüléseink följönnek. Nem vesszük észre, hogy milyen súlyosan bántjuk a gyermekeinket ezáltal.

Hamikus Zsuzsanna: - Végül is én mondhatom azt, hogy a terápiás tapasztalatom alapján születtek ezek a mesék, mert általában tíz emberrel dolgozom és hát tíz különbözõ sors, múlt, sérülések, tehát ott nem lehet célirányosan tízféle mesét elmondani, hanem inkább ilyen terápiás kiegészítõnek használom ilyenkor a meséket, mert akkor õ, ezt úgy mondjuk, hogy regrediál, tehát visszamegy egy kicsit gyermekkorba és az így visszamenõleg segíti az õ gyermekkori gyógyulását.

Hamikus Zsuzsa: - Hát ez egy nagyon érdekes dolog volt. Egy nyári délután ültem a kis Polszkimban, vártam valakire és eszembe jutott egy mese. És akkor ami papírfecniket találtam a kocsiban arra elkezdtem úgy ráfirkantgatni és este otthon összeállítottam és így született meg az elsõ mesém, A tündérek bolygója. Amikor két tündér lejön a földre, hogy segítsen az embereknek megtanulni a szeretetet. És azóta született még 13. Tehát a hét év alatt én így ezt a 14 mesét megírtam, amibõl most összeállt egy mesekönyv. Ez családi mesekönyv, kétszer hét mese szeretetrõl, arról az érzésrõl, amire annyira vágyunk és amit nagyon nem engedünk meg magunknak mégsem. És az elsõ hét mese gyerekeknek szól, a második hét pedig felnõtteknek, de mondhatom azt, hogy átjárás van a könyv két része között, hiszen az elsõ hét mese ugyanúgy fogadtatásra találhat a felnõttek részérõl, míg a másik hét mese a gyerekek részérõl. Sõt van egy olyan titkos vágyam, hogy esetleg a nagyobb gyerekek mesélnek hangosan a szüleiknek, hiszen ahogy én a terápiás munkám során látom, 50-60 éves felnõttek annyira vágynak a mesére, a simogatásra. Van is egy ilyen gyakorlat az egyik terápiás csoporton, hogy a gyermekkori vágyaink kielégítése.

Hamikus Zsuzsa: - Igen, két fõ kategória van. Az egyik, akik nagyon sok mesét kaptak és hallgattak is és maguk is olvastak, de õk is nagy örömmel hallgatták a terápiás csoporton is az én meséimet. A másik, a szomorúbb kategória, akiknek nem volt idejük, a szüleiknek, hogy mesét mondjanak nekik és õk százszoros nyitottsággal fogadták be.

Hamikus Zsuzsa: - Nem emlékszem. Engem 10 hetes koromtól már nem tudtak vállalni a saját szüleim, úgyhogy vidékre kerültem ki nevelõszülõkhöz, két nagyon idõs emberhez. Inkább arról vannak tudatos emlékeim, hogy én nagyon sokat olvastam és a Grimm mesekönyv volt a kedvencem. Voltak olyan mesék, amiket kívülrõl tudtam, de mégis 26 ezredszer is elolvastam, meg olyan mesét, ahol királylányok vannak meg minden olyan mesét, aminek a vége jó, tehát jóra fordul.

Hamikus Zsuzsa: - Lehet. Valószínûleg igen, úgyhogy én magam vigasztaltam magam mesékkel.

Hamikus Zsuzsa: - Igen, ez egy visszamenõleges felnõttkori vigasz, saját magamnak és most hogy így mondod nagyon sok mesében én szerepelek. Például az a legelsõ mese is, hogy egy árva kis manólány születik a gonosz varázsló által elátkozott erdõben és õ elõször magát gyógyítja meg szeretettel és ezt a szeretetet tudja sugározni aztán és ettõl feléled az erdõ és elmúlik róla az átok. Az erdei kis manók gyógyítják az erdõ virágait, állatait és simogatják õket és szeretik õket, ahogy egy gyermeknek is nagyon-nagyon fontos az édesanyja simogatása, úgyhogy így a meséken át én végül is áttételesen gyógyulási lehetõséget adok felnõtteknek is és gyerekeknek is. A pácienseim gyerekeinek küldtem el, hát csúnya szóval teszteltem le náluk, hogy milyen korosztálynak valók ezek a mesék és úgy vettem észre, hogy olyan 4-5 éves kortól már mindenki befogadó rá.

Hamikus Zsuzsa: - Sajnos nincs, nem lehet, már tinédzser koromban kiderült, hogy nem, úgyhogy most már 43 elmúltam és le is mondtam róla. De van nagyon sok tanítványom, akiknek így vagyok én a tyúkanyója és tavalyelõtt volt egy nagyon szép idõszaka az életemnek, amikor ágyszínházaztam. Ez egy tíz éve fennálló kis közösség, egy karitatív közösség. Gyermekkórházakba, illetve kórházak gyermekosztályaira járunk ki és játszunk a gyerekekkel és mesét is mondunk és ezeket a meséimet ott kipróbáltam a kórházban és nagyon nyitott és szeretetteli fogadtatásra találtam és akkor elhatároztam, hogy amint lesz pénzem, alkalmam, lehetõségem kiadni könyv alakban ezt a 14 mesét, akkor én fogok juttatni minden kórház gyermekosztályára egy-egy ajándék példányt, mert én tudom mit jelent szülõk nélkül az otthontól távol kórházban feküdni betegen. Mert olyan a kórházi rendszer, hogy sok szakkórház csak Pesten van és például Nyíregyházáról nincs pénz, lehetõség följönni az anyának mindennap. Volt olyan 4-5 éves gyerek, hogy egy héten egyszer volt csak fönt a mamája és éreztem, hogy én egy kicsit tudom pótolni. Kapja a figyelmemet, együtt játszunk, volt úgy, hogy tisztába is tettem, kimentem vele pisilni vagy virslit sütöttem neki ott a mikrohullámúba. Úgy hogy így.

Hamikus Zsuzsa: - Nagyon nagy segítség volt ilyenkor a mese, mert látszólag fal volt köztünk, a gyermek legalábbis annak élte meg, hogy hát ugye itt van egy idegen néni, nagyon sokszor percekig tartott, amíg egyáltalán mint a kis hercegben meg tudtam szelidíteni egy-egy kis beteg gyermeket és amikor elõvettem egy mesét és elkezdtem azt olvasni vagy akár az õ meséskönyvébõl, akkor ez egy híd volt köztünk és így fel tudott oldódni és mire a mesének vége lett addigra már felém is jobban ki tudott nyílni. Azért fontos és azért ideálisabb, hogy a szülõ a saját maga által kitalált meséit olvassa, mert ez is egy közvetlen híd a gyermek és a szülõ között, és hát ugye amíg kisebb a gyerek addig inkább csak a saját napját meséljük el neki, hogy õt belehelyezzük, hogy Pistike most veled ez meg ez, meg ez történt, tehát egyes szám harmadik személyben és ahogy nõ természetesen így föl tudja dolgozni a saját félelmeit, hogyha olyan jellegû a mese, vagy ugye a végén gyõz a jó és akkor hát õ is beleképzeli magát a hõs legkisebbik királyfi szerepébe és ez úgy meg is nyugtatja õt, oldja a félelmeit.