- Amikor kibukkant a kis buksija akkor és amikor megkaptam elõször a kezembe rögtön az elsõ fürdetés után.

- Tegnap volt hathetes. A terhesség nagyrészt könnyû terhesség volt, azonban a 8. hónap folyamán egy kis nehézség merült fel, akkor ugyanis a feleségemnek feküdnie kellett az ébrenlét 12 órájából 10 órát. Mindent nekem kellett csinálni otthon is és hát mellette dolgoznom is kellett ugye.

- Hát ugye a cél lebegett a szemem elõtt, úgyhogy jól bírtam. A szülés maga könnyû volt, elsõsorban nekem.

- Én nagyon szívesen bementem a szülésre, de a végsõ döntést azt a feleségemre bíztam, hogy ha õ szeretné, hogy bent legyek, akkor bent leszek, ha azt szeretné, hogy inkább kint várjak akkor kint vártam volna. Csodálatos érzés. Elõször is, hogy tudtam segíteni a feleségemnek közben, valamelyest megkönnyíteni a szülést és hát látni ahogy a kisfiam kibukkan és felsír.

- Tulajdonképpen csak abban, egyrészt az idõtöltésben, ugye ott sok óra eltelik tulajdonképpen eseménytelenül, a fájásokat leszámítva, aztán tevõlegesen magánál a szülésnél tudtam segíteni amikor jöttek a nyomások, akkor a fejét kellett tartanom és õ azt mondta, hogy ez sokat jelentett neki.

- Teljesen, átvette otthon az uralmat. Igyekszünk nem elkényeztetni, de hát nem tudom, hogy sikerülni fog-e és az életrõl felfogott és kialakult képet is megváltoztatta. Abban, hogy az élet során talán ez a legfontosabb feladatunk, egy új élet elindítása.

- Elsõsorban a fürdetés ami abszolút az én feladatom. Azonkívül hát szoktam tisztába tenni, felöltöztetni, levetkõztetni és büfiztetni.

- Hát igen, a szoptatást leszámítva.

- Ezeket nagyon szívesen vállalom, mert addig is tudok foglalkozni a kisfiammal. Hogyha nagyon fáradtan érkezem haza és akkor ahogy belépek a lakásba és megpillantom a kisfiamat, akkor egybõl minden fáradság elmúlik.

- Szeretnék vele beszélgetni és játszani. Bár én szoktam mondani, hogy most is néha büfiztetés során beszélgetünk egymással. Én hangosan, õ pedig halkan, illetve némán.

- Inkább úgy érzem, hogy én reagálok az õ megnyilvánulásaira és azt próbálom értelmezni. Hát ilyen apukás módon.

Suhai Hodász Gábor pszichológus: - Hogyha jobban belegondolunk, egy újszülött és egy csecsemõ körül az apa mindent el tud látni, amit az anya a szoptatás leszámítva. Fizikai értelemben igen. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy az apák nagy része valóban megelégszik a klasszikus korai gondozói apai szerepkörrel, nevezetesen a sétáltatással és a büszkélkedéssel. A fürdetés egy viszonylag újkeletû dolog, körülbelül egyidõs az apák szülõszobai jelenlétével. Azok a vizsgálatok, amik azt vették górcsõ alá, hogy milyen apák milyen részt vállalnak a csecsemõ korai gondozásából, egy nagyon érdekes dolgot vettek észre és ez kicsit tartozik ahhoz is, hogy kell-e hogy az apa jelen legyen a szülõszobán. Azt találták ugyanis, hogy azok az apák intenzívebben, többet vesznek részt a baba gondozásában, akik szerettek volna jelen lenni a szülésnél. Ez azért nagyon fontos, mert nem azokról van szó, akik ténylegesen jelen voltak. Benne vannak ebben a pakliban azok is, akik szerettek volna, de ilyen, olyan oknál fogva nem voltak jelen. Egy másik vizsgálat azt találta, hogy azok az apák, akik már a várandóság alatt is elkezdték kivenni a részüket a házimunkából a szülés után is inkább teszik ezt. Érdemes átgondolni, hogy mirõl szólnak ezek az adatok. Az én véleményem szerint arról, hogy az az apa, de ez többedrészt a gyerek gondozásában és ez által több idõt is tölt a gyerekkel ami által erõsödik kettejük között a kötõdés, mélyül a kapcsolat, aki rugalmasabban kezeli a társadalmilag elõírt nemi szerepeket, aki nem gondolja azt, hogy a mosogatás kizárólag nõi munka, aki nem gondolja azt, hogy a sörözés pedig kizárólag férfi munka.

Suhai Hodász Gábor: - Úgy tûnik, hogy nem. Úgy tûnik, hogy nem, mert hogy nem arról van szó, hogy felcseréljük a szerepeket. Nem arról van szó, hogy én mostantól kezdve apaként úgy funkcionálok, mint hogyha én lennék az anyja a gyereknek és a feleségem majd úgy fog mûködni, mint hogyha õ lenne az apja. Arról van szó, hogy a feladatköreinknek növeljük az átfedõ, közös metszetét. Azt a részt, amiben én is részt tudok venni. Nagyon sok ilyen tevékenység van, ami nagyon jól megosztható, praktikusan is leosztható. Amíg én fürdetek te addig összeütöd a vacsorát.

Suhai Hodász Gábor: - Azt hiszem, hogy semmi. Nincsen ilyen, ami nem átruházható, azonban a tapasztalatok azt mutatják, hogy valami egyszerûen nem cserélõdik föl, alapvetõen más az érzelmi viszonyulás. Az anyák fészekrakása már a szülést megelõzõ hetekben megkezdõdik és a fészek érzése egy nagyon erõs, nyugodtan mondhatjuk, hogy velünk született tevékenység. Ugyanakkor viszont a babával való nemcsak gondozói törõdés, hanem az együttjátszás, noha azt gondolnánk, hogy egy olyan anyai dolog, hogy hát ezt az anyák tudják jól és majd az apák akkor jönnek a képbe, amikor a gyerek már mondjuk járni tud vagy rollerezni vagy beszélni. Szóval majd úgy késõbb. Úgy tûnik, hogy nem. Azok az apák, akik jelen voltak a szülésnél, statisztikailag kimutathatóan többet fordulnak a gyerek felé csak úgy, anélkül, hogy tisztába kéne tenni, hogy ezt vagy azt vagy amazt kéne konkrétan csinálni vele.

Dr. Raffai Jenõ pszichiáter: - Javasoljuk, hogy a terhesség idején a papa legyen minél többet a feleségével és hogy aktívan kapcsolódjon be a babával való kommunikációba, tehát vannak is ilyen gyakorlatok, hogy például a papa kezdje el masszírozni a mamát gyengéden, a hasfalát, a hasfal környékét, ezen keresztül lépjen kapcsolatba a babával vagy ezt a kis bökögetés játékot játssza, hogy megböki nagyon gyengéden a hasfalnak az egyik oldalát és akkor egy idõ után tapasztalni fogja, hogy a baba akkor arra reagál, oda mozdul és akkor elkezdhet játszani egy ilyen felelgetõs játékot. Szintén van egy ilyen érdekesség, hogy az egyik kismama számolt be, hogy a papa ilyen nagyon intenzív kapcsolatot alakított ki ilyen bökögetõs játékon, simogatós játékon keresztül a babájával és hogy amikor ugyanezt próbálta csinálni a kismama, tehát õ saját maga, arra nem reagált a baba. Ezek tényleg misztikusnak ható dolgok, de nem lehet a látott tények elõl elzárkózni, hogy a baba mégis ilyen differenciáltan tudja érzékelni, mennyire tud különbséget tenni mondjuk egy anyai kéz simogatásán vagy apai kéz simogatásán, mert az apai kézre reagált és az anya kezére nem reagált, nem ment oda, nem simult bele, de amikor a papa odatette a kezét abba belebújt és amikor szépen lassan átvitte a másik oldalára akkor a baba elkezdte követni. Rendkívül fontos a papáknak a jelenléte és maga a kapcsolat.

- Csilla lányom 3 éves, és két ikerfiam van, Balázs és Máté, õk most szeptember 7-én voltak egyévesek. Addig könnyebb volt, amíg csak a lányom volt. Tulajdonképpen a fogantatás pillanatától elkezdõdött a foglalkozás. Minden este volt egy kis éneklés az embriónak, tehát annak idején Kodály Zoltán is ezt mondotta, hogy a gyereknevelés az már a 9 hónapban elkezdõdik. Mikor az öcsik megszülettek az idõ szûkössége miatt ez kicsit bonyolultabbá vált és így hát sajnos lényegesen kevesebb idõ jut a gyerekekre, de azért így is még tudunk szakítani félórákat, egy órákat amikor csak egy-egy gyerekkel foglalkozunk. A párom júniusban sajnos elkezdett dolgozni és hát így tulajdonképpen az éjszakai mûszakba is és a nappaliba is igen komolyan beszállok. Nekem kell a három gyerekre vigyázni és otthon minden egyes teendõt ellátni.

- Nem áll tõlem ez távol. Az ténykérdés, hogy minden második, harmadik nap egy ilyen végkimerülés környékezi az embert, de ennek ellenére azt mondom, hogy azért úgy fekszik le mindennap az ember, hogy megéri.

- Azt látom, hogy lányomnak már mindenképp szüksége van programra. Elmegyünk állatkertbe, és hát szégyen szemre a gyerek már elõbb ismeri fel az állatokat mint én, és hát a picikkel mondjuk ilyen összerakós játékokat, logikai játékokat játszunk, kivel mit lehet.

- Így van. Egész egyszerûen már csak azért is, mert kénytelen az ember, mert ez két ember 24 órás munkája.

- Hát a béketûrésembõl igen hamar kijövök, a reggeltõl estig, illetve estétõl reggelig tartó nyüszítés, sírás és folyamatos ordítás. Tehát az ingerküszöböm az most már körülbelül 30-35 másodpercre korlátozódott és körülbelül ennyi idõ alatt jövök ki a béketûrésembõl, úgy kell magamat lefogni a végén.

- 30 másodperc után könnyen elképzelhetõ, hogy kiabálni fogok, méghozzá nem is akármilyen szinten.

- Félelmetes, hogy a lányomtól most már háromévesen, aki már tudatos pontosan ugyanazt kapom vissza, amit én adok. Tehát látom, hogy ugyanazok a gesztusok, ugyanazok a mozdulatok és ugyanaz a vitatkozás elkezdõdik nála is, mint nálam. Tulajdonképpen egy ilyen Mastroianni és Sophia Loren filmekbe illõ veszekedést tudnék említeni, amikor kézmozdulatokkal mutogatunk egymásnak, hihetetlenül veszekszünk és az anyjuk az éppen vagy nevet rajtunk vagy pedig mérgében leállít engem.

- Talán ennyire a fizikai dolgokba nem szállt be, de õ is mondjuk érzelmileg egy odaadó ember volt. Tehát a sörnyitáson és a tévénézésen kívül másra is futotta.

- Gyerekkorom óta ezt érzem, hogy ez a közeg az, amiben jól érzem magam. Tulajdonképpen ki kellett, hogy alakuljon az, hogy bármi adódik az életben, tehát akár a párom akár egy hétig nincsen, akkor muszáj minden feladatot ellátni mert hát azt nem mondhatom, hogy most délután 4-tõl lejárt a szerzõdésem és akkor valaki csináljon valamit. Például amikor a feleségem két hónapig a picikkel kórházban volt, mert ugye az ikerterhesség révén veszélyeztetett terhes volt és én voltam otthon egyedül a Csilla lányommal, utána hazamentünk a házunkba és azt mondta, hogy anya gyere mesélni. És mondta az édesanyja, hogy jó-jó, jövök. És még egyszer megismételte a gyerek, hogy de anya gyere légy szíves mesélni. És mondta az anyja, hogy jól van, jövök már. Utána odajött hozzám, megfogta a combomat és azt mondta, anya gyere már mesélni.

- Szerintem pont azért, mert egyrészt többet foglalkozom vele.

- Ezt nem tudom. Erre nálam okosabb emberek biztos, hogy válaszolnának.

- Mondtam neki többször, hogy én apuci vagyok, de azért nagyon hamar visszaállt a gyerek.

Mezei András: Apja és fia

Apuval megszökünk, mink haza sem jövünk.
Kezünket zsebre vágva kisétálunk a világba.
Méghogy õ nagy, én kicsi, talán ez is valami.
Lábunk elõtt fut a labda, hol én rúgom, hol meg apja.
Kifullad a szuflája, kerekül a tonzurája.
Mintha pingponglabda táncol úgy villog ki a hajából.

Aztán meg leülünk, izzadt ingben lehûlünk.
Ehetnénk is az ebédet, kezet mosunk, bokát, térdet.
Mégse legyünk amolyan szidnivaló koszosak,
Hazamegyünk jó barátok, Almássy téri vagányok.

Suhai Hodász Gábor: - Igen. Az anyák az oltalmazó játékokat szeretik. Az ölelgetést, a ringatást, a simogatós játékokat. Az apák ezzel szemben hogy, hogy nem a lendületesebb játékokat.

Suhai Hodász Gábor: - A hintáztatás, a földobálás és azt hiszem, hogy ez nagyon fontos. Részben mondhatjuk persze, hogy egy 50 kilós anya egy 10 kilós csecsemõt hát hogyan is dobálhatnak. Ott van ezért 80 kiló az apuka, hogy ezt õ bírja. Részben ez is benne van, de van ennek egy másik nagyon fontos oldala és azt hiszem, hogy azok az apák, akik nem mennek bele ezekbe a játékokba, akik kihagyják, valami nagyon fontos dologtól fosztják megy a gyereket. Nemcsak akkor érzem magamat biztonságban, amikor rossz nekem, sírni kezdek, jönnek, kitalálják, hogy miért sírok. Nagyon fontos élmény csecsemõkorban a bízni tudás képességének kialakításához az, hogy repülök fölfelé és ez marha jó, de Jézus, Máriám, most állati magasan vagyok, most megnézné ilyenkor egy babának az arcát, szeme, szája elnyílik és kifejezetten rémült képet vág valahogy ott fönt és aztán elindul lefelé és akkor ez a rémület ez még jobban eluralkodik rajta, és akkor elkapja az apa és ránevet. És akkor a gyerek is elkezd nevetni, és van egy alapvetõ élményem, lehetek fönn, lehetek lenn, nézhet úgy ki, hogy lepottyanok, de nem pottyanok le mert itt van apa és elkap. Ez valami õrületes biztonságot ad. Azt hiszem, hogy ez nagyon fontos, például azért, mert hogyha megvan ez "a biztonságban vagyok akármi is van", ki lehet jönni a helyzetbõl, lesz valaki aki utánam nyúl, ez önmagában elég, hogy nekiinduljak az életnek. Ez az élmény, ez a tapasztalás. Másik dolog, ezek ilyen egészen apró dolgok, hogy jobb azoknak a gyerekeknek például a mozgásfejlõdése akiket sokat hintáztatnak, sokat dobálnak, sokat dögönyöznek, akiket nem óvnak túl az elsõ játszótéri mászókai kalandok alkalmával.

Suhai Hodász Gábor: - Az apák azok, akik azt mondják a játszótéren, miközben az anyák két kézzel fogják a csúszdára felfelé igyekvõ gyereket, hogy hát menjél föl fiam vagy ne csúszdázzál. Ezek a kis bátorságpróbák. A megoldható, leküzdhetõ bátorságpróbák. Tehát amikor nem a másfél éves gyerektõl várjuk, hogy kétkerekû biciklivel körbeszáguldozza a játszóteret, mert ez egy túlzó elvárás, de hogy ezeket az apák, a mammutvadász apák sokkal jobban tudják nyújtani és ez ugyanolyan fontos véleménye a gyereknek, mint a következõ pillanatban az, hogy lehet kihez bújni, lehet kihez kuporodni. Egyébként amikor feltette a kérdést az is eszembe jutott, hogy Ausztriában végeztek egy vizsgálatot üvöltõ módon reform apák körében. Olyanok körében akik gyesre mentek és 100 százalékosan részt vállaltak a baba gondozásában, megnézték részben azt, hogy milyen az õ kötõdésük a babához. Azt találták, hogy szignifikánsan erõsebb, mint az úgymond mezei apukáké, ami nagyon jó és ami nagyon fontos. Ugyanakkor viszont hála Istennek ezt a vizsgálatot nem fejezték itt be, hanem nyomon követték éveken át ezeket az apákat. Megnézték például azt, hogy a második vagy a harmadik, következõ gyerekekkel milyen az õ viszonyuk. Milyen a szerepvállalásuk, megõrzik-e ezt a nagyon alternatív apai szerepkört és azt találták, hogy bizony nem. Szépen, fokozatosan úgymond visszavesznek, kijjebb hátráltak ebbõl a nagy-nagy szerepátfedésbõl.

Suhai Hodász Gábor: - Az interjúk, amiket ezekkel az apákkal készítettek azt mutatják, hogy leginkább azért, mert nem fért össze az egyéb helyeken, munkahelyen, itt, ott, amott nyújtandó férfi szerepekkel, nem tudták integrálni, összehozni az ilyen nagyon nagyfokú úgymond anyai viselkedésmódokat az õ apa szerepükben. Nem arról van szó tehát, hogy egymásba csúsztatható vagy teljesen átfedhetõ. Legnagyobb keresni azt az optimumot és hiszek benne, hogy ez családonként változik. Nagyon sok köze van a nagyszülõknek, hogy õk milyen szülõk voltak, hogy az én apám milyen apa volt, ahhoz, hogy én mennyit vállalok be. Hogy én mennyire adom magamat oda a családomnak ahelyett, hogy ülnék a tévé elõtt és innám a sört meccs közben és bezárkóznék és azt mondanám, hogy játssz a gyerekekkel kedves. Szóval, hogy azt hiszem, hogy ez is egy olyan, mint amit részben hozunk, részben pedig alakítunk. Azt azonban egészen biztosan el lehet mondani, hogy a várandóság alatti apai készülõdés nagymértékben és pozitívan járul hozzá ahhoz, hogy ez az új felállás, hogyha belegondolunk akkor amikor a gyerek megszületett ez egy vadonatúj felállás. Ha még egy gyerek születik az is egy új felállás, hiszen ez a háromtagú család négytagúvá bõvül. Mindig változik ez a rendszer, tulajdonképpen a mûködését, az egyes részeinek az egymáshoz való viszonyát össze kell csiszolni. Mentõl inkább készülõdöm az elsõ, második, többedig gyerekem megszületésére bensõleg, annál könnyebben csiszolódik össze mindenki igényeinek a lehetõ legmegfelelõbben ez a 3, 4, 5, 6 stb. fõbõl álló család.

- Azt azért látom, hogy a miénk speciális, tehát hogy én lényesen többet csinálok otthon, de ténykérdés, hogy mondjuk az elmúlt 20-30 évvel ezelõtti állapothoz képest mondjuk a patriarchátusi szellem legalábbis ilyen vonatkozásban azért kopott. Ennek sok más társadalmi oka is van. Az biztos, hogy érzelmileg teljesen más a mostani apáknak a hozzáállása a gyerekhez mint annak idején volt.

- A mi esetünkben ezt nem tapasztalom, mert három gyereknél olyan irgalmatlan munkamennyiség van, hogy még nem is beszéltünk arról, hogy valakinek mellesleg dolgozni is kéne. Én hát azt gondolom, úgy látom, hogy a nõk alapvetõen strapabíróbbak. Erre ott kellett, hogy rájöjjek amikor mindhárom gyerekem születésénél benn voltam és hát tulajdonképpen a vajúdási idõszakot is végig kísértem és a születésnél is ott voltam, ott világosan kiderült, hogy a természet miért így alkotta meg az embert, hogy a nõnek kell szívósabbnak lenni, ugyanis aki egy ilyen folyamatot végig csinál és kihord egy gyereket, hát nem véletlen ugye az se, hogy bizonyos betegségek például 60 éves kornál egy agyvérzés egy nõnél több mint valószínû, hogy felépül vagy legalábbis az esetek 50 százalékában. Hát egy férfi embernél erre nagyon kevés esély van. Senki ne induljon ki abból, hogy apaszerep, illetve anyaszerep van. Mindenki próbáljon a család érdekében mindent megtenni, ettõl azért a férfi férfi marad, a nõ meg nõ marad. Például a késõbbiek folyamán elmegyünk egy vendéglõbe egy rendelésnél, egy fizetésnél itt még hiszek a férfi szerepben, például lesegíti az ember a feleségének vagy az illetõ hölgynek a kabátját, akkor a vendéglátóhelyen ugye õ megy elõre, mármint a férfi, kifelé ugye a hölgy megy elöl. Tehát mondjuk azt gondolom, hogy ilyen értelemben a hagyományok azok nagyon jók. Bár azt azért hozzá kell, hogy tegyem, hogy még mielõtt itt a szentek mennybemenetelét eljátszanánk, azért a mosogatás és egyéb házimunkák azért 70 százalékában a feleségem csinálja meg elõbb, már csak azért, mert egy nõt általában a rendetlenség jobban zavar, és ebbõl kifolyólag a nõk elõbb elvégzik ezt a munkát.

- Ami az érzelmi részét illeti az biztos, hogy nem. Azt mindenképp kell, hogy lássa a gyerek, hogy azért az apuka az nadrágban jár, illetve öltönyben jár, az anyukán meg szoknya van adott esetben. A nõk esetében is ezt látom, hogy azzal semmi probléma nincs, hogy egy nõ adott esetben határozott és céltudatos, csak amikor a nõiességét kezdi elveszíteni ott van a probléma.

- Biztos, hogy nem, mert legalább a fiaimnak is több esélye lesz, hogy mondjuk adott esetben a saját családjuknál többet csináljanak.