- Múltkor nagyon érdekes élményem volt a Városligetben. Ott a gyerekek mondták, hogy le akarnak futni valami távot és hárman elmentek futni és ott maradtam kettõvel. A Gida ott volt a babakocsiban és jött egy anyuka és ugye ilyenkor mindig beszélgetésbe elegyednek a kismamák és akkor egy kislánnyal volt és úgy kérdezte, hogy hát mennyi idõs a kicsi és hogy mit eszik, hogy eszik, meg mik a szokásai. És hogy ugye már így sokkal könnyebb a másodikkal, merthogy mindenki azt mondja, hogy a másodiknál már sokkal ügyesebben meg másképp csinálja az ember. És akkor én mondtam, hogy igen, nem szoktam kiakasztani magamra a táblát, hogy öt gyerek van. És elbeszélgettünk, aztán elbúcsúztunk és utána én azt éreztem, hogy bár nagyon helyes volt az a kislány és biztos, hogy nagyon kitölti a napját, de sokkal, szóval annyira gazdagabbnak éreztem, hogy nekem itt hamarosan még befut három gyerekem és hogy sokkal többet adnak. Szóval úgy éreztem, hogy nagyon jó, ahogy az a szituáció, amiben vagyok. Nem mondom azt, hogy csak probléma van, ugyanolyan arányban nõ az öröm.

- Most már ketten vannak a kis törpéink és igazából a testvér konfliktusokat sokszor úgy érzem, hogy nem tudom megfelelõen kezelni, tehát hogy tud-e valamit ajánlani, illetve, hogy esetleg több szó is esethetne szerintem a mûsorban errõl, mert nem tudom, nekem ez ilyen teljesen homályos terület, mivel nincs is testvérem, meg nem is látok jó példákat magam körül.

- Hát igen, tehát õ szereti is a kicsit, meg féltékeny is és igazából tehát én eddig úgy éreztem vannak idõszakok, amikor úgy érzem, hogy tök jól megy a dolog és akkor egyszer csak jön egy ilyen, amikor egyszerûen nem bírja a nagyobb elviselni, hogyha a kicsihez fordulunk és hozzá szólunk, vagy netán szoptatom vagy tisztába teszem és akkor tehát szándékosan olyan dolgokat csinál, amit tudja, hogy nem szabad.

- Azt én értem, hogy természetes, de ennek ellenére nem tudom kezelni ezt a problémát. Én nagyon igyekszem, tehát itt igazából nekem az volt a problémám és tehát itt az õ számára elfogadhatatlan az, hogy én a kicsivel annyit foglalkozom, amennyit és én meg nem tudok vele kevesebbet. Tehát ez ilyen patthelyzet.

- Hát ez úgy néz ki, tehát én egész nap itthon vagyok, semmi mást nem csinálok, csak a gyerekeket, meg a házi munkát és a kicsi, az fölkel, korábban, mint a nagy, úgy másfél órával, akkor tudok csak a kicsivel foglalkozni, plusz amíg õ így el tesz-vesz. Akkor utána fölkel a nagyobb, akkor legalább egy órát úgy foglalkozom a gyerekekkel, hogy kicsit énekelünk, meg babusgatom, akkor a nagy van ölben, a kicsi az csak ott statisztál körülöttünk és esetleg könyvet nézünk, verseket olvasunk, meg képeket nézünk. És akkor utána megreggelizünk együtt és elmegyünk sétálni. Akkor amíg sétálunk, addig gyakorlatilag csak a naggyal foglalkozom annyit, amennyit õ igényel, ugye õ azért a külvilággal foglalkozik elsõsorban, nem velem.

- Hát mindig hárman vagyunk, igen.

- Hát nem.

- Nem. Hogyha a kicsi alszik délután, akkor tudok a naggyal lenni kettesben, de akkor is csak szerintem olyan fél óra, amit tudok úgy, hogy direktben vele. Tehát az, hogy építünk együtt kockákból például vagy labdázunk vagy ilyesmi, mert hát elég sok dolgom van itthon és tehát azt is csinálnom kell.

- Este igen. Este együtt fekszenek le, szóval megvárják egymást, úgyhogy az nem jött be, hogy megpróbáltuk külön úgy, hogy a kicsit hamarabb letenni. Mert akármilyen fáradt nem alszik el.

- Hát este mióta megvan a kicsi, azóta nem mesélek, elõtte meséltem neki, de mióta megvan a kicsi, azóta úgy fekszünk le, hogy a kicsi szopizik, a nagy meg odabújik és akkor így alszunk el. Tehát csak egy rövid mondókát mondok el neki.

- Elalszik. Õ alszik el leghamarabb. Az az igazság, hogy próbálkoztam többször is, amikor a kicsi aludt, hogy a nagynak meséljek, és azt mondta, hogy ne mondjam.

- Hát nem tudom.

- Igen, igen, sõt a közös éneklést is. Elõtte nagyon szerette hogy együtt énekelünk és egyre többször, tehát mondhatni, hogy kivételes eset, hogy örül az éneklésnek, elhárítja. Azt mondja, hogy ne. És akkor eleinte még õ énekelt egyedül és nekem nem volt szabad, de most már elkezdtem, akkor azt mondja, hogy nem és kész. Õ sem énekel.

- Igen. Igen.

- Hát az az igazság, hogy közben itt persze eltelt a nyár és történt egy csomó minden. Tehát voltunk lenn egy hónapot Balatonon, amikor nem volt, az összes problémánk megszûnt, egész nap lenn voltunk a parton és ott egy ilyen játszótér mellett telepedtünk le és hát kicsit változó, de végül is azért viszonylag állandó gyerekközösségben volt, tehát ugye mindenki odajárt mondjuk legalább egy hétig. És szinte nem is láttuk az Esztert és nem is volt semmilyen testvér konfliktus. Ahogy hazajöttünk, akkor még egy hétig jó volt és utána megint kezdõdött az egész elölrõl és akkor azt mondta a párom, hogy õ úgy látja, hogy egyszerûen az Eszternek nagyon kell a gyerekközösség és hogy látja, hogy aznap, amikor, hogyha elviszem valami olyan helyre, ahol találkozik gyerekekkel, akkor sokkal oldottabb az Eszter és sokkal kevésbé agresszív és amikor nem találkozunk gyerekekkel, akkor viszont szörnyû. Na ezen felbuzdulva most beadtuk egy óvodába, egy hete jár és fantasztikusan boldog az óvodától. Nekem iszonyú macera, mert nagyon messzire kell vinni, a kistestvérének szintén, mert hát õt kénytelen vagyok magammal hurcolni állandóan. De az Eszter az nagyon boldog, hogyha azt mondom, hogy ne menjünk, tegnap ugye esett az esõ és el is aludtak és csak nagyon késõn értünk oda és mondtam, hogy ne menjünk már ilyen késõn és teljesen kétségbe esett, hogy úristen, õ nagy szeretne óvodába menni. Õ kérte, hogy hadd legyen ott ebédre, utána õ kérte, hadd legyen ott délután, így egymást követõ napokon. Nem bánta meg, újra kérte, szóval nagyon boldog az ovitól, de viszont lehet, hogy talán azért, mert nagyon fáradt nem tudom, de most teljesen igyekszik levakarni magáról a kistestvért

- Szóval eddig úgy játszottak együtt, de most az utóbbi két napban egyszerûen megõrül, hogyha már elindul felé a kicsi és csapkod és sikít.

- Menne. Hát õneki rettenetesen hiányzik a nõvére, és ahogy meglátja rögtön boldog és rohan oda. És hát a nagy meg utálja az egészet.

- Egy éves.

- Õ május elején volt három, harmadikán született.

- Mert én pont arra gondoltam, hogy kevesebbet viszem óvodába, hogy egy kicsit legyen, forduljon a Lõrinc felé is, mert szóval ez így a kicsinek borzasztó, hogy eddig sülve, fõve együtt voltak és most egyszercsak eltûnik és amikor itt van, akkor is csak elutasítja. Egy kicsit el vagyok keseredve, hogy ez az egész kistestvér dolog ez azért... Én mindig is nagyon bizonytalan voltam és végül is én azt gondoltam, hogy nekem azért mindig egy fájdalom volt, hogy nincs testvérem és hogy azért az Eszternek jobb lesz, hogyha lesz testvére és végül is úgy látom, hogy ez elég jelentõsen eltávolított minket egymástól. És még azt a végén, hogy õ mondta is, meg is fogalmazta, hogy kérdeztem, hogy szeret-e lenni az óvodában és hát mondjuk látszott rajta, hogy szeret és akkor mondta, hogy igen, mert ott sosincs egyedül. És akkor kérdeztem, hogy miért, itthon egyedül érzi magát, amikor nekem a Lõrincet szoptatnom meg tisztában tennem kell és mondta, hogy igen.

Vekerdy Tamás pszichológus: - Igen, hát elõször is azt nagyon pontosan elmondta a mama az egész helyzetet, kezdve onnan, hogy Eszter szereti is meg féltékeny is, meg van, hogy tök jól megy az egész. Van, hogy nem bírják egymást elviselni. Egy dologgal nem értene talán az ember egyet, ezzel a vággyal, hogy most ne menjen Eszter annyit óvodába és legyen ott Lõrinc számára is. Ne. Röviden. Tessék felmenteni, tessék örülni neki, hogy neki jó az óvodában. Lehet, hogy nem volt közelebb óvoda, de akkor ezt sajnos vállalni kell. Érezze végre az Eszter egy év után, hogy most õ kerekedett fölül. Egy kisgyereknek a kistestvérnek sokkal kevesebbet árt az, hogy

V.T.: - Igen, hisz amennyit Eszternek ártott az, hogy hát egyedül volt, mint ezt õ megfogalmazta, persze tudjuk, hogy nem volt egyedül, ilyeneket lehetne erre mondani, hogy tisztába tevés, szoptatás és akkor Eszter ott cselleng és nem tud mit csinálni és rosszul érzi magát. Nem lehetne hogy neki is legyen olyan babája például, amely szopik egy cumisüvegbõl és õ is szoptat ez alatt? Vannak olyan érdekes cumisüvegek, nem is drágák, amibõl kifogy látszólag a tej. Mondjuk. Vagy nem lehetne, hogy Eszter hozza oda a törlõkendõt, a pelenkát, a krémet, a nem tudom mit és akkor esetleg azt mondom, hogy jaj, de jó, jaj de ügyes vagy, jaj hát Lõrincke, megint összekakálta magát, rémes! Nem is tudom, már hol áll a fejem, de jó, hogy segítesz és így tovább. És ezer ilyen dolog. Persze ez akkor jó, ha ez õszinte. És tényleg úgy érzem, hogy Eszter segít. Még egy dolog, amit tudni kell. Azt mondja a mama, hogy valami ilyesmit mondott, hogy nekem semmi mást nem kell csinálnom, csak a gyerekeket meg a házimunkát. Nem tudom, hogy tudja-e, hogy ez iszonytató. Egyedül két gyerek és a házimunka, ezt kell mondanom, tudom sokan csinálják, kibírhatatlan ép ésszel és természetes, hogy Eszter úgy érzi, hogy õ egyedül marad. Mert a kicsivel van, amit muszáj megcsinálni világos, Eszter marad ki inkább a dologból.

V.T.: - Az merül fel azonnal, hogy nincs véletlenül valami segítség? Valami olyan nagymama, olyan nagynéni, az apa korábban jön haza, anyagilag esetleg elképzelhetõ volna, egyszer egy héten egy pár órára valaki, egy fiatal lány, aki vigyáz a gyerekre netán vagy éppen segít? Szóval nagyon sok.

V.T.: - Nem így volt. Nagy családok éltek együtt, ahol rengeteg nõ, férfi nyüzsgött, sorházak voltak és szomszédok voltak és nagy tágas terek és udvarok és kertek és mezõk és teljesen más volt az élet. Nem ilyen izolált, az úgynevezett úri házakban pedig cselédek, dadák, nevelõnõk. Ezt az óceániai népeknél, ha egy anya valamilyen okból egyedül szült, tehát nem nagycsaládban él, csak a férje van, stb. akkor két segítõt ad mellé a törzs. Ott nem gondolja senki, hogy ezt egyedül fogja lejsztolni, ezt mi találtuk ki. Ez egy téves gondolat. Tehát Eszter valamit jól érez. Énnekem kicsit elfacsarodott a szívem, hogy a mese megszûnt, de utána megértettem, nagyon jól kérdezte a kolléganõ is, hogy hát ez talán valami büntetés, nem is szabad, ez egy fájó emlék Eszternek, egy csodálatos idõbõl, mikor még csak õk ketten voltak minden idõ és a teljes mama az övé volt és amit nagyon szeretett, együtt énekeltek és amit nagyon szeretett, mesélt neki a mama. Rá fog újra szokni a mesére az óvodában és akkor már majd lehet neki mesélni. Most ezekre a segítõkre én azért is gondolok, bár ezt is kérdezte a kolléganõ, hogy nem volna arra mód, hogy egyszer õ Eszterrel menjen el ketten sétálni, a cukrászdába, a másik szobába, csak mesélni, csak Eszternek, szóval minden ilyen dolog, amit valamit családtag szomszéd, barátnõ, bárki lehetõvé tenne, rendkívül hasznos lenne. De a fõ kérdés, igaza van Eszternek, hogy igyekszik levakarni, nagyszerû, hogy ki tudja mutatni elutasítását és utálatát e percben Lõrinccel szemben, akit egyébként kedvel és igenis menjen az óvodába. Még Lõrinc kárával is, nem lesz az olyan nagy kár neki.

V.T.: - Pontosan, így van. Tehát két testvér, három testvér, több testvér igen, mindig jön, megy, a rosszbanlét, a jóbanlét és amikor nagyobbak lesznek és a dolog egyébként rendben van, akkor a dolog egyre könnyebb és egyre jobban lesznek egymással, de igaza van, valami mindig marad az újra és újra esetleg felcsattanó rivalizálásból is, de ez abszolút nem baj.

V.T.: - Igen, ott azt az érdekességet tapasztalná a mama, hogy kettõ összefog a harmadik ellen, jóllehet ez idõnként változik, hogy melyik kettõ melyik harmadik ellen.

(részlet Márai Sándor: Egy polgár vallomásai címû mûvébõl)

-Dávid Bea szociológus: Most az utóbbi hónapokban került a kezembe Diósi Pál könyve, a Tarisznyaleltár, ami számomra is nagyon meglepõ és döbbenetes volt és pozitív. Pont egy része errõl szólt, a Budapesten élõ fiataloknál a testvéreknek a szerepének a fontosságára, hogy mennyire nagy különbséget tapasztalt és mutattak az adatok a tekintetben, hogy azok a gyerekek népszerûbbek a társaik körében például, akinek van testvére, mint akinek nincs. Nincs rájuk írva ezekre a gyerekekre, hogy nekem hány testvérem van, hanem másképp viselkednek, esetleg önzetlenebbek, barátságosabbak, segítõkészebbek, jobban alkalmazkodnak, tehát csupa olyan pozitív tulajdonságuk van, amit otthon kénytelen-kelletlen, de megszoknak azért, mert meg kell osztani a testvérrel. A anyukát, apukát, idõt, ugyanakkor van kivel játszani, tud együtt társasjátékozni, tud veszíteni, esetleg tud nyerni, csupa olyan készségük van, ami esetleg azoknak a gyerekeknek nincs meg, akik egyedül nõnek fel.

D.V.: - Biztos. És nekem rögtön egy kicsit olyan bandagyanússá válik ez a dolog. Mindegyikük otthonról esetleg hoz egy ilyen kicsit agresszívebb, kicsit keményebb, ugyanakkor magányos érzést. Na most hogyha ez egy csoportban csak együtt vannak és felerõsödik, hát az adott esetben még veszélyes is lehet, még a többiekre nézve is, mert ugye egymást úgy felhergelik, egymással szemben is sokkal kevésbé tudnak esetleg abban a csoportban alkalmazkodni, tehát egy állandó rivalizálás folyik például közöttük, tehát ilyen szempontból még ezek egymást föl is erõsítik adott esetben. Igen, biztos, hogy így van.

D.B.: - Valószínûleg mélyfúrásokat kell most majd csinálni azt hiszem, tehát a testvérkutatás az nagyon izgalmas és érdekes tényleg ezek után.

D.B.: - Nem, önmagában az, hogy testvér van. És az se nagyon számított az adatok alapján, hogy az most édestestvér-e vagy az, hogy együttélõ testvérek legyenek, tehát hogy adott esetben ez nem a féltestvére volt, együtt éltek, az már ebben az esetben jó volt. A választóvonal ott volt, hogy van testvér, nincs testvér.

D.B.: - Abszolút, abszolút igaz.