Vendég a háznál
2002. január. 3.
Kossuth rádió, 13.05

- Ez a nagyobbik. Ebbe van a nagyobb családom, és ez a kicsi itt, ez a kis családi házrész, ez pedig az elsõ nevelt gyermekemnek a kis fészke.

Rip.: - És ebbe a nagyobbik családi házban jelenleg most hányan laktok?

- Hát tizenhét gyerekecske van, s mi ketten felnõttek a párommal, és a papa. Itt van jobbra mindjárt egy kis szoba, ahol az én Balázs nevû gyermekem lenne, de most úgy látszik, hogy már útra indult. Õ egy Herkeszõlõségbõl való fiatalember, aki nagykamasz, és hát a kamaszproblémáit próbáljuk megoldani.

Rip.: - Hány éves?

- Õ tizenhét éves. Ebben a szobában a két nagylányom van. Az Ingrid, aki tizenkilenc, és az Ancsa, aki tizennyolc éves. Az Ancsa, õ ilyen, olyan gyerek, akit azért fogadtam be magamhoz, merthogy a testvéreit is én neveltem. Itt van egy nagyszoba.

Rip.: - Kik laknak itt?

- Itt lakik a Janika, akkor ott a Ricsike, és itt pedig Irmusom.

Rip.: - Úgy látom, van itt egy bordásfal. Milyen praktikus ez a gyerekeknek.

- A lakókonyhánk. Itt szoktunk fõzni. Van még egy kamra, aminek különös szerepe van, mert a kamaszok, azok nagy kamaszok, cigarettáznak, és mi felnõttek nem, és oda lehet elvonulni cigizni, hogyha.

Rip.: - Láttam itt egy kiírást, hogy melyik este ki mosogat. Nagyon praktikusnak tûnik.

- Igen, ehhez egy nagyon érdekes anekdotám fûzõdik. Hogy nekem a nevelt gyerekek az érettségijüket zömében ennek köszönhetik, mert volt egy olyan kölcsönös megegyezés, hogy aki megbukik, vagy rosszabb bizonyítványt hoz, mint amit tudna, az egy fél évig mosogat. És attól kezdve a gyerekek annyira hajtottak, tanultak, hogy nem volt több bukás.

Rip.: - Most jövünk föl a fölsõ szintre.

- Itt egy konyha van kialakulóban, hogy a fönti gyerekeknek ne kelljen, mondjuk, akarnak egyet reggelizni, vagy valami, ne kelljen lemenni, hanem fönt is el tudják azt végezni. És itt a Kati lányomnak a szobája. Kinyitom egy kicsit az ablakot.

Rip.: - Õ hány éves?

- Hát õ már huszonnegyedik éves. Komoly felnõtt hölgy. Neki már több felsõ fokú végzettsége van, és most is tanul. Úgyhogy. Itt van a Peti fiamnak a szobája. Õ is egy nagy felnõtt fiatalember. Neki keresem most azt a nappali tagozatos formát. Õneki munkásruhák lógnak, merthogy õ komolyan dolgozik is. Itt van Misikém. Az egyik felnõtt fiatalember, aki már, õ kirepült tulajdonképpen, de még velünk van. És itt van a két kicsikém. Két iskolás, a Zsoltika, meg a Kristófka. Õk igazi kisiskolások, és akkor itt van még elõl a saját szülésû gyermekem, de õ bezárja a szobáját.

Rip.: - Zsuzsi most az önállóságot élvezi ezzel, hogy bezárja a szobáját?

- Igen, merthogy eddig mindig meg kellett, hogy ossza a saját szobáját valamelyik nevelt testvérével, és most nagyon élvezi, hogy önálló szobatulajdonos lett, és tulajdonképpen itt fönt a nagyok mind megkapták most ezt a lehetõséget, hogy önállóan, önálló felnõttként, egy szobát külön birtokoljanak.

Rip.: - Hány éves a legkisebb gyerek most a házban?

- Négy éves.

Rip.: - Hányféle jogalapon vannak itt a gyerekek?

- Hát, van, aki a hagyományos módon, gyermekvédelmi támogatásban, régi állami gondozott státusz szerint van itt a családban, aztán van családba fogadott gyerekünk már, akit úgy nevelünk, mint a gyámjai. Aztán van olyan gyerek, aki itt ragadt. Letelt az utógondozása, tehát már õ nem egy finanszírozott gyerek, de még nem találtuk meg a kirepülésnek a módját. Õ van nálunk. Aztán van olyan kisgyerek, akit úgy nevelek, hogy az édesanya is itt él a családba, merthogy magunkhoz vettük az anyukáját is. Tehát anya, gyerek együtt él itt nálunk, hogy hátha az anyuka úgy megerõsödik, hogy majd tudja egyedül nevelni a gyerekét. Úgyhogy, ami létezik, mindenféle formájú.

Rip.: - Tehát, jelenleg tizenhat nevelt gyerek él a házban, de úgy tudom, hogy õk nem az elsõ generáció, hanem már megelõzték õket többen.

- Nem, már több generáció van, aki már kirepült, és én büszke vagyok rájuk, mert mindegyik megáll a maga lábán. Úgyhogy önállóak, saját lakásuk van, illetve közös albérletben él egy csoport gyerekem, akik úgy próbálnak majd továbblépni. Mindegyik leérettségizett, több szakmájuk van. Dolgoznak, keresnek, tanulnak, úgyhogy nagyon büszke vagyok rájuk, és jó a kapcsolatunk. Szóval, nem szakadt meg a kapcsolatunk.

Rip.: - Mikor és miért kezdõdött ez?

- Hát, ez nagyon, nagyon régen kezdõdött már. Tizenkilenc év,e amikor nekem a második gyerekem betegnek született, és nem tudta, hogy mi a szülei vagyunk, és összetett fejlõdési rendellenességekkel született. Hat éves korában egészségügyi gyermekotthonba került a Református egyházhoz, és nem az õ pótlására, mert egy gyereket nem lehet pótolni, hanem az én idõmet, meg energiámat le tudjuk kötni, így jött az elsõ gyerek, Borika, és aztán onnantól nem volt megállás.

Rip.: - És akkor a férjed is ebben abszolút partner?

- Hát ezt másképp nem lehetne csinálni, csak így. Bár most már eléggé kezd fáradni, és mondta, hogy jó lenne, hogyha egy kicsikét most már, ötven év után próbálnánk úgy alakítani az életünket. De ez még annak a függvénye, hogy az itt lévõ gyerekeket még fel kell nevelni. Még egy tizenöt év.

Rip.: - Imike úgy emlegette az édesanya jelöltet, hogy szõke haja van. Most pedig látom, hogy nem szõke, hanem vörös.

- Igen, a kisfiúval nekem is azok voltak a tapasztalataim, hogy gyakran fantáziál. Gyakran olyan dolgokat is mondott, amik még nem történtek meg, illetve csak az õ képzeletvilágában.

Rip.: - Ez egy sikertelen örökbefogadási kísérlet volt. Találkoztak néhányszor, és aztán Ön úgy döntött, hogy mégsem.

- Alapvetõen ez a dolog a kisfiú hiperaktivitásán bukott meg. Teljesen laikusként voltam kénytelen erre rájönni. Azon túl, hogy egy eleven és mozgékony kisgyerek, egyéb, talán születéskori károsodásból eredõ idegrendszeri problémák, figyelemhiány, összpontosítási nehézségek, rejtett, ha így mondhatnám, bizonyos fokú agresszivitás figyelhetõ meg, ami engem, megmondom õszintén, elriasztott ettõl a dologtól.

Rip.: - Többedik kísérlet ez már? Próbálkozott más gyerekkel is?

- Igen, volt egy korábbi eset is. Hát, úgy gondoltam, hogy azt a kapcsolatot sem tudnám vállalni.

Rip.: - Meddig jutott el az a barátkozás?

- Hát talán egy másfél, két hónapos, de igen lassú.

Rip.: - És ott mi volt a gond?

- Egészségi problémák voltak. Volt egy gyakorlatilag kideríthetetlen eredetû szívzöreje, amivel tulajdonképpen nem lehetett mit kezdeni. Ez aggasztott engem a legjobban, és egyéb jelek is, amibõl én arra következtettem, hogy talán ezt a gyereket bizonyos ártalmak érték. Esetleg a mama életmódjából, a terhesség alatt. Arra ebben a helyzetben nincs lehetõség, hogy az esetleges örökbefogadó ezt a dolgot tovább vizsgáltassa. Elmondják a gyerekrõl azokat a dolgokat, amiket abban az életkorban, illetve a korábbi életkorából, kórházi leleteibõl, esetleg születéskori leleteibõl tudnak, és tulajdonképpen ezzel az örökbefogadó szülõ azt kezd, amit akar. Én sokáig emésztgettem ezt a dolgot, és úgy gondoltam, hogy megpróbálom leküzdeni, de ez nem sikerült. A konkrétumokat, a nehézségeket vállaltam volna. Tehát, ha azt mondják nekem, hogy tíz éves korában meg lehet operálni, mert ez, meg ez a baja, akkor ezt minden további nélkül vállaltam volna, de a bizonytalanság, ez volt ebben a dologban a legszörnyûbb. Félelemmel nem szabad belemenni egy kapcsolatba. Tehát azzal, hogy az ember esetleg attól rettegjen, hogy a gyerek összeesik a játszótéren, és meghal, ez nem tenne jót lelkileg sem nekem, sem a gyereknek, mert ez elõbb, utóbb érzõdik a kapcsolatban.

Rip.: - Milyen gyereket szeretne?

- Semmiféle konkrét elképzelésem nincs. Természetesen életkori megkötések, bizonyos preferenciák vannak.

Rip.: - Például micsoda, milyen preferenciák vannak?

- Életvidám, kedves, egészséges. Na most, itt lassan kiderül számomra, hogy bizony ezekbõl az igényekbõl talán jó, ha az ember lead. Ezt nekem teljes mértékben be kell látni. Ezzel talán az elején az ember nem számol.

Rip.: - Azt szokták mondani, akik nem nézik jó szemmel, ha egy örökbefogadó szülõ nagyon válogat, hogy hát, hiszen hogyha neki születne saját gyereke, akkor sem tudná betáplálni a paramétereket, olyan lesz, amilyen.

- Ez teljesen igaz, de azért a saját családban született gyerekrõl néhány dolgot lehet tudni. Esetleg örökletes betegségeket lehet ismerni, a résztvevõk életkörülményeit, amik esetleg a gyerek késõbbi fejlõdésére kihatással lehetnek. Na most, ezekben az esetekben ezekrõl gyakorlatilag semmit nem tudni.

Rip.: - Mindig az örökbefogadandó gyerek szempontjairól szoktunk beszélgetni, és ezt szerintem, senki nem is vonja kétségbe, hogy a legfontosabb az, de ez most egy új szempontnak, egy szokatlan szempontnak tûnik, hogy az örökbefogadó szülõ egyszer csak elõáll, és azt mondja, hogy na de bocsánat, nekem is vannak azért szempontjaim és érdekeim.

- Igen, ezt én is így tapasztaltam, hogy ezt gyakorlatilag a gyermekvédelem is új szempontként értékeli, holott én úgy gondoltam, hogy ezekben az örökbefogadási ügyekben elsõsorban a kapcsolatot kellene védeni, a két félnek a közös életét. Teljesen egyetértek, hogy itt a gyermekek a sérültek, és nekik kell egy minél harmonikusabb késõbbi családi környezetet biztosítani, na de az sem mindegy, hogy ezért az örökbefogadó szülõ felvállal-e olyan dolgokat, amit esetleg erején felül tud, vagy egyáltalán nem tud teljesíteni. Esetleg a gyerek egészségével, vagy szociális környezetével, korábbi szociális környezetével kapcsolatban.

Rip.: - Meg azt is szokták mondani, hogy õk vannak leginkább rászorulva a segítségre.

-----   * * * * *   -----