- Imádok meséket kitalálni, verseket is írok meg dalokat. Egyszer csak összejön a fejembe, hoppá, ez pont jó ötlet, le is íratom a mamával, gyorsan siessünk.

- Igen, mindegyik megvan. Van éppen itt is egy darab.

- Igen, nagyon szívesen. Tessék itt van.

- Nem tudom.

- A mamám.

- Igen.

- Hát eléggé sok.

- Úgy hogy tanulok, tanulok, tanulok, utána megunom, hogy mit tanultam és akkor egy ilyen verset hozok belõle.

- Kitalálok egy dalt és utána néhányszor eldalolom.

- Hát akinek van elég esze csak az tud.

- Nem, hanem úgy gondoltam, hogy akinek van elég esze hozzá, hogy kitalálja meg minden. Én szeretek verseket írni. Nem mindenki gondol róluk jókat, de szeretem, hogyha megdicsérnek érte.

- Az én verseimrõl néhány gyerek azt mondja, hogy ez nem stílusos, ez rossz, ne is hallgassuk.

- Csak egyetlen egy fiú, aki már nálam nagyobb.

- Van aki szereti, van aki nem.

- Hát a versek néha feldühösítenek, néha megnyugtatnak.

- Hát azért, mert úgy gondolják, hogy idegesítõk és csúnyák és fujj.

- Vannak olyan egészen csúnya versek is.

- Megszületik, csak úgy jön.

Nagy Attila: - És ez az olvasást szeretõ gyerek ez ne egyszerûen egy könyvmoly legyen, hanem egyúttal attól, hogy olvasni szeret, ettõl nagy valószínûséggel az iskolarendszeren belül sikeres lesz, jó tanuló lesz, érdeklõdõ, csillogó szemû, a tanító nénivel együttmûködõ és a tanár úrral majd együttmûködõ tanítvány lesz és ráadásul, errõl szoktunk leginkább megfeledkezni, hogy az olvasó ember az egyúttal töprenkedõ belsõ párbeszédeket folytató gyerekké, kamasszá, fiatalemberré, érett személyiséggé válik és az, aki képes erre a belsõ töprengésre, belsõ párbeszédre, belsõ béke megteremtésére, azok az emberek sokkal konfliktustûrõbb, sokkal inkább tudják az élet megpróbáltatásait elviselni, mert képesek beleilleszkedni kétévesen, négyévesen, hatévesen abba, hogy milyen szembeszállni a nehézségekkel, milyen bemenni a sûrû erdõbe, milyen a sárkánnyal megvívni, bármennyire is életveszélyes, bármennyire is megsebesülünk, de gyõztesen kikerülhetünk. No vissza a kérdéshez. Mit tegyen a szülõ. Legelõször is a legfontosabb annak tudatosítása, hogy a nevelés az nem parancsszavak, diktátumok, óhajok, követelmények gyûjteménye. Az is lehet persze, kényszeríthetjük is a gyerekünket, hogy most legyél kedves, edd meg ezt a fõzeléket, hallgasd végig ezt a mesét, de ennél sokkal fontosabb az, amit a szaknyelv úgy hív, hogy modellkövetés. Önkéntelen utánzás, vagyis a szeretet kapcsolat mentén, ha a gyerek rátanul arra, hogy jaj, de csodálatos dolog a papa, a mama ölében, a nagypapa, a nagymama, nagynéni ölébe ülve mesét hallgatni, meg látom hogy az öregek, az õsök folyóiratot, könyvet, újságot vesznek a kezükbe és idõnként még beszélgetnek is róla, akkor kialakul ez az önkéntelen másolási motívum, amit szaknyelven szociális tanulásnak hívunk, azaz a nevelés az elsõrenden önnevelés. Azt tudom átadni felnõttként, szülõként, pedagógusként hatékonyan, ami az én számomra is fontos, tehát ha én szeretek olvasni akkor könnyû dolgom van. Ha a szülõ azt szeretné, hogy a gyereke olvasson, akkor elõször neki is olvasni kell. Például mesekönyveket, például a tanító néninek olvasni kell gyerekkönyveket, például a tanár úrnak a tanárnõnek kell olvasni a kortárs irodalmat és akkor lehet hatékony.

Nagy Attila: - Úgy van, még az is elõfordulhat, hogy abszolút nem ismeri a betûket, de az ujjaival vezeti a sorokat végig és mondja kívülrõl a mesét, mert egy két-három éves gyerek kétszer, háromszor hallott mesét betûhíven képes visszamondani. Elképesztõ memóriájuk van a piciknek és elképesztõ figyelmük és kijavítják az este fáradtan szavakat tévesztõ szülõket, hogy nem az van odaírva és a szülõ nem érti. Pedig nagyon egyszerû, a gyerekbe mint a szivacs ívódik be az a történet, ami neki gyönyörûség és belsõ varázs, mert elindultak azok a fantáziaképek, amelyeknek a segítségével õ a saját napi feszültségeit, félelmeit, szorongásait meg tudja jeleníteni a farkas formájában, a róka formájában, a vasorrú bába formájában és ettõl kezdve már egy olyan csodálatos belsõ film megy, ami kiemeli abból, ami megnyomorította délelõtt, délután vagy este. De azért hadd tegyük hozzá, hogy a mai magyar családoknak talán az egyharmada olyan, ahol a gyerekeket ezzel a varázslattal, ezzel a gyönyörûséggel megajándékozzák és imígyen ezek a gyerekek 5-6 éves korukban ezzel a kívánsággal mennek óvodába, iskolába, hogy mesét halljanak, illetve mielõbb megtanulhassák.

- Legtöbbször az anyukám, de amikor elmegy az anyukám a nagymamához, akkor az apukám szokta mesélni.

- Este, meg néha reggel is.

- Igen.

- Az anyukámnak, de az apukám legtöbbször nézi a tévét.

- Néha a Csipkerózsikát, a Hófehérkét.

- Hogyha a fürdésben a testvérem az elsõ, akkor õ választ mesét és hogyha én, akkor én. De hogyha nagyon rosszak vagyunk, akkor az anyuka választ.

- A Hófehérkében nekem az tetszik, hogy ott olyan a haja mint az ég, olyan sötét amikor esik az esõ, meg az tetszik, hogy olyan fehér a bõre, mint a felhõk, meg az, hogy olyan szép a ruhája.

- Egy kicsit szomorú, mert a Hófehérkének van egy gonosz anyója és az mindig megmérgezi.

- Azért lesz utána, mert amikor a vadász elindul amikor föl akarja venni a Hófehérkének a szívét, akkor útra engedje és akkor rátalál egy házikóra, de amikor már rátalált, akkor nagyon sok átkot, hogy megmérgezett egy almát és azt odaadta neki és õ megmérgezte és a legmérgezettebb felét adta oda, meg volt nála egy selyemöv, azzal elkötötte a derekát.

- Én arra gondolok, mert mindig amikor alszom úgy hallom a mesét és akkor rendes élõbe érzem, mert alszom és akkor azt álmodom.

- Ez úgy van, hogy amikor alszol, akkor ilyen álom megy a fejedbe.

Mv.: - Amikor neked mesél anya, akkor mindig elalszol közben?

- Mert nagyon hosszú a mese.

- Igen.

- Igen.

- A Hófehérke.

- De, mert néha bebújnák a bokrok mögé és akkor azt hiszi, hogy otthon vagyok, pedig csak a törpék vannak otthon.

- Azért, mert benne van sok érdekesség. Mondjuk jön a gonosz anyó és akkor nem tudom, hogy mit csináljak vele és amikor hazajönnek a törpék akkor néha ott látnak engem a földön és akkor az a jó benne, hogy segítenek nekem.

- Mindig. De nem olyan sokszor.

- Amikor az ember nem olyan nagyon nagy erõvel van.

- Nem.

- Ezek a mesében.

- Nem.

- Azért mert úgy írják a meseírók.

Nagy Attila: - Nehéz itt megmondani, hogy mi a komoly mese és még ma is van olyan kolléga, szakértõ, aki azt mondja, hogy jaj Istenem Grimm mesét nehogy meséljünk. Nem merném ilyen határozottam mondani, hogy mit ne meséljünk. Azt egészen biztosan merem mondani, hogy 3-4, de már 2 éves korban is miért ne lehetne az Illyés Gyula féle 77 magyar népmesében, Benedek Elek, Móra Ferenc meséit mondani, Csukás Süsüjét, Kormos Vackorját. Ezeket el lehet kezdeni bõven óvodáskor elõtt és az óvodáskort is végig kíséri, hiszen a gyerekek évekig tudnak ugyanannak a mesének örülni. Sokszor a szülõt már õrületbe kergetik, amikor huszadszor is mindig ugyanazt a mesét kell mesélni és hadd mondjam azt, hogy bármennyire is felnõttként irritál már bennünket, hogy hát mi unjuk a legjobban, engedjünk a gyerek kívánságának. Oka van annak, hogy õ miért ezt a mesét követeli. Nem az az oka, hogy õ el se tudja képzelni, mert hiába mutatjuk nézd, még mennyi mesekönyvünk van és engedd meg. Nem. Elolvassuk neki és alkudozhatunk. Igen. Ma este is elmondjuk a farkast, máskor is elmondjuk a Kiskakas gyémánt félkrajcárját, ha megengeded, hogy utána még egy mesét mondjak. És akkor a gyerek meg fogja engedni, de elõbb a Kiskakas gyémánt félkrajcárját, mert az rettenetesen tetszik neki, hogy darázs mind megcsípi a török basa fenekét és ezzel világgá fut. Valami miatt a gyereknek ez a saját belsõ konfliktusát, feszültségét feloldja és adjuk meg neki ezt a feloldást, ha õ ezt kéri.

Nagy Attila: - A gyerekek többsége nem tudja megfogalmazni, hogy miért is kell és mi inkább csak érezzünk rá és hagyjuk a gyerekre, hogy ha neki erre van szüksége. Tudniillik a mesének pont az a fantasztikuma, hogy képekké alakítva teszi kezelhetõvé azokat a konfliktusokat amire a gyereknek még nincsenek meg a szavai. Itt az apai kérdés segítette a megfogalmazást.

Nagy Attila: - Két dolog adódik. Az egyik az, hogy a mesék legnagyobb részében a gyerekek megszólalnak. Közbevetett kérdésekkel megszakítják, egy kicsit kifejezik, hogy mégse történik baj. Egy kicsit megpróbálják elterelni, érthetetlen szavak jelennek meg a mesében és ez a fantasztikus, amit sem a televízió, se a magnetofon, se a lemez nem tud, hogy visszabeszéljen a gyereknek. Ezért van szükség a személyes mesére, hogy párbeszéd alakulhasson ki, közelebb kerülhessünk egymáshoz, hiszen milyen nagyszerû volt ez a példa, hogy apa és fia ezzel a kis fekete gida segítségével közelebb kerültek egymáshoz. És van még egy dolog, amibe a szülõk egy része beleszokott botlani, nevezetesen én gratuláltam egy ismerõs szülõnek amikor kiderült, hogy milyen nagyszerûen érettségizett a gyerek és erre a szülõ kihúzta magát és azt mondta, hogy igen, mi már hároméves korától kezdve minden este meséltünk a gyereknek és minden este visszakérdeztük a tartalmát. Na most ez lehet, hogy bizonyos intellektuális tréningnek megfelelt. Azaz memóriagyakorlat, szókincsfejlesztésnek jó volt, de a meséknek nem az a lényege, hogy a gyerek egy az egybe visszamondja a tartalmát, hanem amit elindít a gyerekben, amit felold, amit elrendez, azt nem fogja tudni a gyerek szavakba önteni, ergo, tehát azt akarom nagyon röviden mondani, hogy elégedjünk meg azzal, hogy a gyerek a mesehallgatás közben kipirul, netán gyöngyözik a homloka, netán hozzánk bújik, belénk karol és aztán a mese végére kisimul, megsimogat, elenged, és azt mondja, hogy most már jó, menj aludni. Megnyugtatta, elringatta. Talán hétéves lehetettem amikor Pinokkiot olvastam és a Pinokkioban szerepel a kékhajú tündér. És én most néhány hónappal ezelõtt a televízióban véletlenül láttam ennek egy színpadi adaptációját és döbbenten látom, hogy a kékhajú tündér fekete hajú. Na most számomra egész eddig, meg gyerekkoromból ugye, mert hát azóta nem olvastam a Pinokkiót, de hétéves koromban nekem a kékhajú tündér az szõke volt, mert nyilván volt ötéves koromban, hatéves koromban egy gyönyörûséges szõke hölgy, aki egyszer s mindenkorra a kékhajú tündér lett. Megmagyarázhatatlan, de õ csak az én tündérem volt. Senki másé és ez valójában minden olvasmányélménynek az egyik nagy kulcsa, hogy nemcsak a színeket varázsoljuk át, hanem az arcokat, a jellemeket, a szituációkat is saját emlékeink saját belsõ tapasztalataink, élményeink és vágyfantáziánk szerint átrendezzük, a történéseknek bizony sokszor még a jelentését is, sorrendjét is.

Lázár Ervin: Mese Julinak