Rozi.: - Egy kistesó. Nagyon várom. A kistesó nem lehet ajándék, csak én úgy nevezem, amikor én kisbaba voltam, anyuci volt majdnem a tesóm.

Rozi: - Hát azért, mert úgy gondoskodott rólam, mint egy tesó.

Rozi: - Emlékszem. Hát az úgy volt álmomban, hogy megszületett elõször a kistesóm.

Rozi: - Hát én most úgy álmodtam, hogy mind a kettõ, vagyis kettõ kistesóm volt.

Rozi: - Igen. Elvittem õket sétáltatni, - bocsánat elfelejtettem megkérdezni, hogy a rosszat meséljem el vagy a jót.

Rozi: - Elmentünk sétálni, egy kicsikét tudtak még járni, mert hónapokig tanuljuk, segítettem nekik jó volt az, amikor ezt csináltuk. És itt a vége, fuss el véle. Ennyit álmodtam. Akkor most mondhatom a rosszat? Na az úgy volt, hogy elmentünk csak az egyik kistesóval, mert a másik (nem érthetõ) a lánnyal és sajnos eltévedtünk. Bementünk a szellemek várába, ott van öt járda és minden volt, ez a szellemek kútja, ez a hazafelé út, ez a nemtalálkozó út, és ez a virágok útja. Na átmentünk a hazafelé úton, de ott minden veszély várt ránk. Amelyik hídon kellett átmenni leszakadt, amin mentünk és akkor olyan nyúlós voltam, hogy megkapaszkodtam odatettem a lábamat és megfogtam a peremit és akkor így a kistesóm átment, aztán meg sárkány tüzelt, de még nem volt járda, szivárványon kellett sétálnunk. Aztán szivecskén kellett és amikor megérkeztünk haza, akkor hirtelen nem láttuk az ágyban a kistesót. Láthatatlan volt és összetapogatták, valami van itt, mondtam itt és hirtelen meglátszott anya arca, meg apa arca és a kistesó arca is. Itt a vége fuss el véle.

Rozi: - Igen, valami olyat szeretnék, hogy emeletes ágy legyen, de olyan emeletes, hogy három emeletes legyen.

Rozi: - Hát énszerintem a kisöcsém, mert szerintem fönt félne. Hátha kettõ is lenne, akkor a legbátrabb (nem értehetõ) a legfélénkebb lent, én meg fönt. Este én sem félek, csak nem szeretek egyedül lenni.

Rozi: - Igen, szerintem jó azért, mert akkor sokat lehet vele játszani, szeretgetjük egymást, vagy mindent csinálhatunk, meg ha elmegy anya, akkor vigyáznék rá, meg gondoskodnék, hát meg foglalkozni is lehet vele.

Rozi: - Igen.

Rozi: - Dehogyis, majd megnyugtatom, úgyhogy dédelgetjük, cumisüveget adunk neki, meg hát minden, és akkor én elmegyek isibe, akkor nem tudom, hogy mit csinál.

Rozi: - Nem vagyok iskolás, csak majd ha iskolás leszek. Csak egyszer valamikor összevesznek a tesók, az például nem jó.

Rozi: - Igen, hát már el lehet vinni játszótérre, hintázok vele, aztán futkározunk, aztán libikókázunk, meg mindent.

R.: - Igen, meg lehet, de sokkal kedvesebb és picit és végre nyugton maradok, lassan mehetek.

Rozi: - Hát rossz lesz, de azért kívánom, hogy legyen. Ha kistesó lenne, akkor kinyitnám az ajtót, ha õ ki akar menni, csak ha ki akar menni a hidegbe, akkor nem nyitom ki. Ha valami neve lesz, akkor azt mondom

Rozi: - Ha kisfiú lesz, akkor Zsolti,

Rozi: - Hát Noémi, mind a kettõt szeretném, de legjobban kislányt. Szõke a haja, kék a szeme, csillogó foga lenne. Most említsük, hogy itt van a Noémi és akkor itt van az ajtó,

kinyitotta az ajtót, én meg becsukom, hogy nem szabad Noémi, Noémike, vissza pedig játszani babásat.

Rozi: - Persze. Remélem, nem fogja elrágni a lábaikat, mert a babák minden esznek, ha játék is, ha is nem.

Rozi: - Hát avval, ami fontos, ceruzákat meg írásokat meg amit iskolában tanultunk, ezeket nem adnám oda, meg azt a füzetet, amibe belerajzolták, hogy csillagos ötöst kaptam.

Rozi: - Tudom, de ezeket a dolgokat majd ha iskolás leszek nem adom nekik oda.

Rozi: - Igen. Hát a kettõ legjobb ajándékom. Ha nem lesz, akkor kussolok legalább egy kicsikét, azok olyanok, mint a rossz napjaim.

Rozi: - Hát nem mondtam, de én azt majd megmondom, sokat gondoltam a kistesómra, anyuci nagyon szeretném, hogy szülessen egy kistesóm, mert nagyon örülnék neki.

Ingmar Bergman: Fanny és Alexander. (részlet)

- Testvéremmel és a szüleimmel. Minden évben ilyenkor összejövünk, együtt vacsorázunk, beszélgetünk, jól érezzük magunkat. Mindig összejöttünk a szüleimmel karácsonykor, de régebben volt egy élettársam, tíz vagy tizenkét évig éltünk együtt. A társammal együtt karácsonyozni az sokkal bensõségesebb, de az embernek a szülei mindig ott vannak a szívében és ott nem lehet semmilyen probléma.

- Nagyon egyszerû a válasz, mert nincs. És az ember, hogyha egy kapcsolatot végig élt, akkor egy kicsikét óvatosabbá válik. Bizonyára mindenki megégett valamennyire egy ilyen kapcsolat után. Megértem azt, hogy nulláról kellett fölállnom. Még egyszer nem biztos, hogy meg tudnám tenni.

- Nem, mindenképpen egy olyan, abszolút stabil kapcsolatot szeretnék, felhõtlen érzelmeket, olyan érzelmeket, amiket kimutatnak az emberek. Ahogy én látom a világot, két véglet van. Van, akik csak elmennek egymás mellett és ilyen pillanatos kapcsolatokat élnek, de nagyon sokan vannak, akik ettõl megcsömörlöttek és nagyon félnek mindentõl, ugyanúgy egy picit begubóznak, mint én.

- Nem, semmiképpen nem.

- Harmincöt és én családra vágyom. Gyerekekre.

- Végig gondolva igen.

- Semmi. Elmentünk egymás mellett, megpróbáltunk megvalósítani egy olyan egzisztenciát, ami szükséges ahhoz, hogy egy normális párkapcsolatot éljünk és ebbõl adódóan, hogy állandóan dolgoztunk, elmentünk egymás mellett. Nem vettük észre, hogy mi a fontos a másiknak, hogyan kéne odafigyelni a másik emberre, minden rezdülésére vagy bizonyos dolgokra odafigyelni, mi az, ami neki fontos, mi az, ami lényeges. Mindig csak a munka és a munka. Én úgy éreztem, hogy az nagyon lényeges pont, hogy mit viszek haza. És hogy a társam azt fontosnak tartja. De mint utólag kiderült, hogy végig gondoltam az egészet, nagyon valószínû az, hogy éppen hogy nem ezen volt a hangsúly. Sokkal fontosabb lett volna a kapcsolatunkat egy stabilabb pontra tenni. Én nem vettem például észre azt, hogy õ valószínûleg nagyon szerette volna, hogy elvegyem feleségül.

- Hát egy kisbaba vagy kettõ, vagy három.

- Hát beszélni, nem beszéltünk róla, de hát nem is tudom, tehát mind a ketten imádtuk a gyerekeket, de valahogy arról, hogy nekünk lenne és legyen gyerekünk vagy szülessen gyerekünk, errõl így konkrétan nem ültünk le beszélgetni.

Egyszer megadatott az a lehetõség, mert hát terhes lett a barátnõm és nagyon boldogok voltunk mind a ketten, de jött egy betegség, vagy betegség-tünet sorozat nem is tudom minek nevezzem és az a tortúra, amin az ember végigmegy, tehát elmenni a genetikushoz, orvosokhoz, tanácsadásra és mindenki vizsgálgatja és mindenki azt mondja, hogy esély van arra, hogy esetleg sérülten szülessen a pici, konkrétan a mi esetünkben plusz 9 vagy 10 százalékot adtak. Tehát összességében 15 vagy 16 százalékot arra, hogy sérült lesz a baba. Hát én nem kívánom senkinek azt a tortúrát, meg az idegességet, amin végigmentünk és eldönteni azt, hogy jól döntünk-e vagy rosszul azzal, hogy megszüntetjük a terhességet vagy kihordjuk. Az ember a szíve mélyén mindenképpen úgy érzi, hogy az a pici, az az élet, az kisgyerek, az egészséges lesz, olyan egészséges, mint amilyenek mi vagyunk, de az ember azt nem tudja, legalábbis én személy szerint egy aránylag büszke ember vagyok és nem tudnám, nem tudom, hogy el tudnám-e viselni azt, hogyha valaki lenézõen viselkedne a kisfiammal vagy kislányommal szemben. Az embereket úgy kell elfogadni a gyerekeket, felnõtteket, mindenkit amilyenek. Mindenkinek vannak érzelmei. Lehet, hogy nem úgy mutatják ki, mint bárki más, de akkor is vannak és hát nem is tudom, hogy hogy mondjam, nem biztos, hogy én ott el tudtam volna viselni, hogyha ne adj isten nekem egy sérült gyermekem születik, hogy egy másik egészséges ember lenézze és úgy viselkedjen, hogy az engem sértene. Ez egy nagyon-nagy felelõsség. Nagyon-nagy elhivatottságot, szeretetet kíván. És megpróbálni együtt élni ezzel a gondolattal, ezzel a dologgal nagyon nehéz.

- Nézze, három vagy négy genetikusnál is voltunk és mindannyian azt mondták, hogy bizonyítani nem tudják, de van arra esély, 15-16 százalékos, hogy sérült lesz a pici és ez a sérülés, ez nem testi jellegû, hanem agyi jellegû lett volna, ezért úgy döntöttünk, hogy talán jobb az, hogy még mielõtt megismernénk, meg megszeretnénk, tehát két hónaposan elvetettük inkább a babát. Szerintem ez adta meg a végsõ lökést annak, hogy szétmenjünk, hogy elszakadjunk egymástól.

- Nem tudtam, a mai napig nem tudtam feldolgozni, mai napig is úgy vagyok vele, hogy vannak pillanatok, amikor úgy eszembe jut, hát egyáltalán nem úgy viselkedek olyankor, mint amikor általában egy férfiember, tehát könnybe lábad a szemem, gondolkodom, hogy mi lett volna ha, mit kéne csinálni? Nem tudom. Egyet tudok csak, azt, hogy imádom és szeretem a gyerekeket, fel vagyok háborodva, amikor otthagyják, baráti körben egymás után apák úgy döntenek, hogy nekik szórakozni kell és otthagyják az anyukákat gyerekekkel, nem tudom, én ezt életemben nem tudnám megcsinálni, nekem õk a mindeneim, õ lenne minden a gyerek és a feleség.

- Mert hogyha valamit szeretnél és nem tudja megvenni anyukád vagy apukád, akkor pedig meg a Jézuskától lehet kérni.

- Mondjuk játékokat, csokit meg segítséget.

- Hogyha valamit nem szeretnél itt az oviban vagy valahol, akkor megteszi.

- Hogy a Vanda járjon velem mindig együtt logopédiára, hogy a Vanda hozzánk jön mindennap, hogyha nincs ovi.

- Olyan aranyos.

- Nincs, csak barátom.

- Mondjuk, hogy ki ne vágják az öreg fákat.

- Nem. Mert akkor a mókusoknak nincsen nekik hely, a mókusoknak.

- Igen, ott kint, ahol volt a Vidám Park, ott.

- Arra, hogy soha ne haljanak meg az állatok, mert akkor nem tudnak enni meg inni, hanem csak az angyalok között lenni.

- Három óra körül elmegyünk a családdal a pásztorjátékra, ahol általában a nõvérem is elõ szokott adni. És elõtte pedig kórházba megyünk, az elfekvõbe. Utána pedig a családdal együtt megünnepeljük a karácsonyt otthon.

Nálunk az egész nagycsalád összegyûlik, mert a nagymamám is ott lakik és meg szoktuk várni, amíg mindenki megérkezik és akkor utána bemegyünk a karácsonyfához, akkor imádkozni szoktunk, meg énekelünk, meggyújtjuk a negyedik gyertyát és megnézzük az ajándékokat, meg ugye a családdal együtt vagyunk, mert elég ritkán találkozik a nagycsalád és akkor a karácsony az a pont, amikor mindenki ott van.

- Legtöbbször írok egy karácsonyi listát, többet fölírtam, de azokból egy-kettõt kiválasztanak biztos a szüleim és akkor azokat megveszik.

- Mi nem szoktunk semmi ilyen listát írni, hanem kérdezgeti mindig a nagymamám, járok lovagolni, meg vívni és ilyen lovaglós, meg vívós ruhákat szeretnék.

- Általában nem kérek dolgokat, hanem így azt mondom, hogy rábízom az angyalokra.

- Hát hogy az olyan embereknek, olyan néniknek, bácsiknak, akik ott vannak és a családjuk vagy nem látogatja meg vagy nincs is, azoknak egy kis örömet vinni oda. Lehet még furcsállni, hogyha így bejöttünk a kórházba, hogy a levegõ is más, meg a légkör is más, mert az ápolónõk próbálnak mosolyogni, de látszik, hogy fáradtak, a betegek nagyon levertek és mi pedig örömmel megyünk be meg nevetéssel és annyira más világ az egész, teljesen más környezet és más helyzet.

- Igen. Nagyon kis korom óta, olyan három-négy éves.

- Hát anyukámék elvittek és így.

- Tizenkettõ.

- Amikor kisebb voltam biztos átéltem a félelmet, néha azért a beszélgetéstõl még félek, de úgy igazából nem.

- Elõször voltam most karácsonykor, egy nénihez kerültem oda és én úgy készültem, hogy õ fog beszélni egész végig és hát így, hogy nekem kellett beszélnem, így kicsit nehezebb volt, de szerintem így is szép lett.

- Hát mindenrõl, az életemrõl, a testvéreimrõl, anyukámról, és kérdezgettem tõle.

- Hát bólogatott, meg annyit tudott mondani, hogy nem.

- Igen, mert nagyon látszott az arcán, hogy örül, meg a végén el is sírta magát, hát utána én ott maradtam, mert a néni szerette volna, hogy ott maradjak, megfogta a kezemet és nem akarta elengedni úgy akarta, hogy ott maradjak, aztán beszélgettem vele tovább. Aztán a végén meg, amikor már nem kellett, akkor már alig tudtam elmenni. És szerintem jövõre is fogok menni és akkor megkeresem õt.

- Hát megkérdeztem, hogy élnek-e a rokonai és azt mondta, hogy szoktak jönni, de csak ritkán és õ öt éve már bent fekszik, meg karácsonykor sem mehet haza, úgyhogy nem tudom, én nagyon magányos lehet szerintem az élete.

- Mindig rákérdeztem.

- Hát nagyon, szerintem szeretné, hogyha még máskor mennék hozzá, meg szerintem nagyon tetszett neki ez a beszélgetés.

- Hát ahhoz megyek, akihez a legkevesebben mennek. Elkezdem neki mondani, hogy én innen és innen jöttem, itt lakom és a néninek vannak-e gyerekei, akkor szoktak-e hozzá jönni? Ez a néni, aki engem felismert most ebben az évben, õvele beszélgettem egy nagyon jót. Elmondta, hogy meghaltak az unokái, akkor egy idõ után el is sírta magát. Megkért ez a néni, hogy a hálóingét rakjam be a szekrényébe és ilyen nagyon kicsi szekrénye volt és nagyon nehezen bírtam belerakni, azt mondta, hogy õvele nagyon jól el lehetett beszélgetni, nagyon kedves néni volt. A végén pedig összegyûlünk és a folyosókon éneklünk egy nagyot.

- Igen. Gitárral.

- Elvileg igen, meg még utána a végén egy körbe ott kint a kertben megállunk, egy nagy körben és megbeszéljük, hogy kinek, milyen élménye volt és akkor egy kicsit, hogy hogy is volt igazán ez a kórházlátogatás.

- Egyszer az egyik ismerõsöm mesélte, hogy a gyereke évrõl-évre odaült egy bácsika mellé és a bácsi soha nem szólt, meg õ se szólt hozzá semmit és a harmadik évben a bácsi elsírta magát.

- Néha mondjuk nekik rosszul is esik, hogy jövünk mi ahhoz, hogy örömet vigyünk?

- Arra gondolnak mindig, hogy nekik milyen rossz és akkor utána már az se érdekli õket, hogyha mi jót csinálunk azt gondolják, hogy ezt mi nem szívbõl jövõben csináljuk, vagy nem tudom

- Hát nem. Azért lehet, hogy azt gondolják, hogy ez nem szívbõl jön, mert arra gondolnak, hogy nem tudjuk átvenni az életüket és ez valahol igaz is, de valamennyire bele lehet gondolni az õ nehézségeikbe, mert például nekem, szerintem minden embernek vannak a maga életében, a maga nehézségei, amik lehet, hogy másnak nem nagyok, de neki nagyon nehezek és ezeknek a néninek, bácsiknak az a nehézség, hogy ott kell feküdniük és lehet, hogy már több éve, nekünk teljesen más, de azért megpróbáljuk átélni.

- Végül is mikor így elkezdenek mesélni, akkor nem arra próbálok figyelni, hogy engem érdekeljen az, amit õ mond, hanem hogy örüljön annak, hogy meghallgatja valaki.

- Vannak olyanok, akikhez bejárnak, de azért 24-én nem igazán van ideje az embernek bemenni a beteg nagymamához és nagyon sokan mondták, hogy milyen boldogság nekik az, hogy ha nem is a család, de legalább valaki meglátogatja õket és szerintem ez azért jó, mert még egy mosoly is elég néha például a néma néniknél vagy annál, aki nem akar beszélni, néha tényleg csak egy mosoly is elég.

- Hát nekem jól szokott esni és utána nagyon jó, hogy tettem valamit azért, hogy õk jobban érezzék magukat 24-én.

- Hát végül is, ha úgy vesszük, akkor nekem az is egy ünnepi készülõdés, hogy ugye az örömöt viszem nekik. Tehát 24-e, az végül is nekem is öröm és így, hogy nekik is az legyen végül is, hogy õnekik segítsek a készülõdésben, pont azért is megyek.

- Hogy a nagypapám meggyógyuljon. Beteg volt, meg úgy vitték a kórházba, amikor hányt. Nagymamám felhívott, mert akkor mi Horvátországban voltunk.

- Igen. Azért, mert szeretem õt, meg az anyukám apukája és tudom, hogy rossz lenne neki, hogyha meghalna az apukája.

- Mert mindig olyan nagyon beteg lenne, akkor szerintem.... A nagypapámmal mindig le lehet menni horgászni, meg játszani lehet, meg még lehet vele sétálni, gombát szedni erdõben, megnézni az akácfát, meg lehet szedni szedret, meg ribizlit.

- Gyógyszer.

- Nem, mert nem tud még annyira, hát nem tud járni, hogyha nincs kapaszkodóhely.

- Hát addig õ otthon marad és majd mi hozunk addig gyógyszert, mert

- Igen.

Mert hogyha meghalna, nekem is rossz lenne, az anyukámnak, az Mártinak, az apukámnak. Mert akkor nem lenne egy nagypapánk.

- Nem.

- Igen. Mert mindig, amikor szoktunk elmenni, megölelem, meg adok neki puszit, szerintem hát õ tudja, hogy én nagyon szeretem, õ is nekem szokott puszit adni, meg én is és akkor ebbõl lehet tudni, hogy szeretjük egymást.

- Mondtak olyat, fõleg a kisebbik lányom, sajnos szinte egy idõben, pedig nem beszéltek össze a témával kapcsolatban, hogy nem nagyon érdemes erre a világra gyereket szülni manapság, mert olyan sok a bizonytalanság. Most úgy érzik, hogy nem kellene megpróbálni. De közben tombol bennük az anyaság iránt vágy. Egyik nap lelkendezve beszélnek a babaruhákról, másik nap meg szomorkodnak, hogy de minek, hát olyan nehéz ebben a mai világban. Ez nagyon szomorú, hogy így van.

- Én nagyon, nagyon régóta, legalább egyet. Olyan jó érzés egy picike gyereket látni a fejlõdését. Az egyik gyerekem felfedezett egy nagyon érdekes könyvet, és azzal foglalkozik ez a könyv, hogy egy kisgyerek 3 éves koráig, amit megkap a szüleitõl szellemileg, érzelmileg az meghatározó az életében. És annyira jó érzés, hogy egy csomó minden visszaköszön benne abból, hogy én próbáltam ösztönösen õket mindenre megtanítani és úgy készülök már arra, hogy én ezt a könyvbõl tanultakat, plusz a saját tapasztalataimat a gyerekeimmel kapcsolatban, ami volt vagy átéltem és adtam neki, azt ötvözve tudjam õt tanítgatni, szóval már ez egy olyan kor nekem, hogy nagyon vágyom arra, hogy egy kisbaba legyen körülöttünk.

- Hát próbálom, igen. Úgyhogy úgy próbálok rájuk hatni, hogy voltak jelenlegi helyzetnél sokkal súlyosabb és sokkal kritikusabb korszakok. Nem szabad elcsüggedni, meg kell próbálni másképpen látni és tenni azért, hogy ha becsületesen dolgozom, élek, úgy kell viselkedni, hogy elfogadjanak, szeressenek és akkor nem hiszem, hogy ez olyan tragikus legyen, hogy a legalapvetõbb ösztöneink ellen tegyünk, hogy ne vállaljunk gyereket.

- Sokkal boldogabbnak érezném magam, még akkor is hogyha a nagypapája már nem látná az õ cseperedését, de sokat mesélnék róla, meg szóval olyan kiegyensúlyozottá válna a család szerintem egy kisgyerekkel, mert attól valahogy mindenki megfiatalodik, ha kisgyerek van a családban és újabb értelmet kap az élet és lehet, rengeteg szeretetet lehet neki adni, ami egyszer nagyon-nagyon visszajön. Én ezt tapasztalom legalábbis a saját gyerekeimnél, hogy amit én adtam, az mind-mind visszajön. És nem azért adtam, hogy visszajöjjön, hanem látom azt, ahogy õk a jó példát az beléjük ivódott és valami módon azt valakinek adják. Nem is kell az, hogy énnekem adja, hanem a szerelmének vagy bárkinek, de az, hogy nem hiába. Mi még úgy éltünk, amikor õk kicsik voltak, hogy hétfõnként nem volt tévémûsor és akkor a legnagyobb, legboldogabb nap volt a héten, mert akkor diafilmet vetítettünk nekik, meséltünk, gyertyafény volt, akkor ropogtattuk a földimogyorót, vagy diót, meg gyümölcsöt ettünk és akkor együtt voltunk és csak egymásra figyeltünk és nagyon-nagyon jó volt. Meg az, hogy minden este vagy a férjem vagy én meséltünk nekik és mi már adott esetben el is aludtunk a mesén, mikor õ még mindig ébresztgetett, hogy de még meséld el mama még egyszer meséld el. Még mai napig emlegetik a hétfõket.

- Egyelõre igen, nagyon siratom. Reménykedem, hogy majd azért mégiscsak gyõzni fog bennük az anyai ösztön és akkor mernek vállalni, kell vállalni.

- Igen. Nagyon szép a karácsony, ha vannak gyerekek, kisgyerekek, akkor olyan varázsa van annak, amikor izgulva készülünk és meglepjük és azt a határtalan örömet láthatjuk a gyerekek arcán, hogy amit õ úgy szeretett volna és írt levelet az meg is valósul. Ártatlanul, boldogan örül, az nagyon szép dolog. Számomra a szeretet ünnepe a karácsony. Amióta a férjem meghalt, azóta nem igazán könnyû megélni a karácsonyt, de azt remélem, hogyha õk majd megszületnek, az unokáim, akkor újból értelmet nyer ez az egész. Talán amióta õ nem él, azóta meg sajnos most már édesapám se, most lesz elõször olyan karácsony, hogy õ sem él, talán az õ emlékük miatt is tesszük és tartjuk meg, de már nem tudom olyan izgalommal csinálni, mert az vele volt szép és vele volt jó és a gyerekeknek adni és ezért lesz majd annyira és ad erõt a kisgyerek, hogy megint ugyanazt az értelmet kapja. Mert õértük érdemes széppé tenni és bensõségessé és meghitté.

Ingmar Bergmann: Fanny és Alexander. (részlet)

- Jézuska hozza az ajándékokat a gyerekeknek. A felnõttek adnak a gyerekeknek ajándékokat még, meg a gyerekek, meg annak az anyukája is adnak azoknak a felnõtteknek ajándékokat.

- Mind a kettõ. Csak a Jézuska meg a Mikulás az nem hoz a felnõtteknek ajándékokat.

- Mert õk már felnõttek és a felnõttek máshonnan kapnak ajándékokat.

- A szülõktõl, meg a gyerekektõl. Csak a gyerekeknek nem kell venni ajándékokat, a gyerekeknek nem ajándékokat kell venni, hanem például rajzolni vagy valamit csinálni, bármit lehet csinálni csak ne vegyenek ajándékokat. De hogyha a gyerekeknek nincs pénzük, akkor nem vehetnek ajándékokat.

- Azért, mert õk már felnõttek és máshonnan hozza nekik a tündérke az ajándékokat.

- Igen és a felnõttek meg átadják a felnõtteknek és a gyerekeknek.

- Hosszú ruhája van és szép szárnya van és szõke a haja.

- Hát mert már láttam karácsonykor, már egész este fennmaradtam, hogy lássam a tündérkét.

- Úgy, hogy az ablakomon kinéztem.

- Azért, mert tudta, hogy ott vagyok és én írtam neki egy levelet és azt akarta vinni, én meg észrevettem.

- Azt, hogy kedves tündér! Kérek szépen egy babaruhát, egy babakészletet és egy mit is? Ja igen, egy könyvet. Az ágyamban voltam, utána lebújtam az ágy alá, mert nekem olyan fa ágyam van, és oda bújtam és a tündérke nem vett engem észre, csak én láttam õt.

- Úgy, hogy az ablakot nagyon halkan kinyitotta, meg kívül is van olyan kilincs nekem és kinyitotta úgy nagyon-nagyon halkan az ablakot úgy, hogy nem is hallotta senki és elvitte a levelet. Utána meg szép halkan becsukta.

- Nem, csak én vettem õt észre.

- A bõre? Az ilyen narancssárga úgy, mint nekünk. Kék volt a szeme és sokkal szebb, mint az embereké.

- Nem, mert tudom, hogy létezik tündér.

- Fenn az égben, ahol nem látják az emberek és hogyha még repülõvel, meg helikopterrel mennek, meg rakétával még akkor se látják, mert a tündérek, azok nagyon magasan laknak. Ahol még az emberek se látják õket soha.

- Nem látta. Mert mindenki olyankor már szokott aludni, fél kilenckor.

- Hát úgy, hogy én látni akartam a tündért és láttam is, mert fennmaradtam egész éjszaka.

- Nem mondtam el, mert nem hiszi nekem el.

- Hát, mert õ még nem látta.

- Barna a haja, hosszú, neki is van szárnya, és olyan fehér a ruhája.

- Õt még nem, csak a tündért meg a Mikulást.

- Mert még magasabban lakik.

- Meg a Mikulás. Azért, mert õk is szeretik a gyerekeket és karácsonykor, azért hívják karácsonynak, mert a gyerekeknek hoznak a felnõtteknek ajándékokat, a felnõttek meg a gyerekeknek és olyan szép olyankor minden, minden fel van díszítve.

- Igen, megváltoznak szerintem.

- Hát azért, mert mindenki hoz egymásnak ajándékokat és akkor majd õ i hoz valakinek ajándékot és akkor majd az a valaki is hoz neki ajándékot szerintem azért változnak meg. Mert a karácsony az nagyon-nagyon sok mindent jelent az embernek. Ünnep van és akkor nem szabad rosszalkodni, mert félnek.

- Hogy valami rossz fog velük történni, hogyha rosszalkodnak.

- Igen és máskor mindig rosszalkodni szoktak. A felnõttek nem, csak a gyerekek meg a rablók.

- De.

- A rablók azok ékszereket rabolnak és fõleg karácsonykor rabolnak el a leggyorsabban és a legtöbb mindent, mert karácsonykor ékszereket árulnak, hogy vegyenek és azt adják a feleségüknek.

- De, csak olyan gyorsan elment, hogy ne vegye senki sem észre, hogy nem tudtam vele beszélni.

- Hát azt, hogy nekem mit hoz a Mikulás meg a tündérke meg a Jézuska. Meg még azt, hogy én mit fogok csinálni felnõtt koromban. Arra nagyon kíváncsi lettem volna.

- Igen, mert gondolatolvasó, tudja, hogy az ember mit fog csinálni, mindent tud rólam, hogy én mit fogok csinálni és mit csináltam azelõtt.

- Azért, mert varázsgömbjében látja úgy, mint például az ott, csak az ott nem varázsgömb,

- Igen, ami úgy néz ki, mint egy varázsgömb, abba belenéz, hogy mit csináltam én régen, mert mit fogok csinálni.

- Azért, mert szeretném megtudni, hogy mi lesz velem, hogy mit fogok csinálni, kíváncsi vagyok rá. Én csak azt tudom, hogy doktor néni leszek, csak azt még nem tudom, hogy milyen betegségeken fogok dolgozni.

- Ezen kívül semmi mást, csak azt akartam még neki mondani, hogy majd jöjjenek el a Mikulással és a Jézuskával.

- Azt, hogy az emberek ne haljanak meg.

- Mert, hogy ne haljanak meg, mert õket nagyon szeretem az anyut és az aput.

- Igen.

- Azt csinálja, hogy ad vele egy varázsigét, csak úgy, hogy nem lehet látni úgy, hogy senkise veszi észre és akkor majd belerakja, ide bemegy a szánkón és ott benne marad és akkor megváltozik az ember, mert akár öreg, akár nem, akkor se hal meg.

- Úgy, hogy varázspálcám szépen kérlek, ne haljon meg az anyuka és az apuka.

- Ezután már nem, csak hogyha a tündérke visszavonja azt.

- Hát hogyha valami nem jó és õ visszavonja, valamiért visszavonja, akkor meghal az ember már.

- Még nem is szórta rá a varázsigét, mert még nem kértem meg.

- Szerintem igen.