- Lotringer Éva jegyzete: Karácsony közeledtével minden évben eszembe jut egy történet. Nem tartozik a tipikusan édes vagy édesbús karácsonyi mesék közé, nem leszek tõle se ünneplõbb, se meghatottabb, de még jobb ember sem. Leszek viszont mindig feszültebb, fanyarabb, amolyan beszéljünk másról hangulatú. Nem mesélném csodaváró kisgyereknek, ünneppel iparkodó édesanyának, régi szép karácsonyokra emlékezõ öregnek. De amikor minden adventtel elindul felém az az õsi mondat, hogy megszülte elsõszülött fiát, pólyába takarta, jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson, mindig rájövök, hogy nem felejtettem el. Arra, hogy olvastam vagy talán hallottam-e ezt a történetet pár éve, már nem emlékszem, csak arra, hogy valóság volt. Sokakat felbolygató esemény. Az elmúlt években történt az eset valamelyik nagyvárosban. December 24-e volt, délután. A készülõdés és a lassan letelepedõ örvendezés meghitt órái. A városban pedig egy rosszul öltözött szegényes fiatal házaspár járta az utcákat egy kisgyerekkel. Egyáltalán nem emlékszem, menekültek voltak-e vagy hajléktalanok, mindenesetre becsöngettek a házakba és menedéket kértek éjszakára. Azt pedig seholse kaptak, hiszen minden család együtt örült, ünnepelt, élvezte a családi egység és szeretet idejét. Ünnep elmúltával éles cikk jelent meg a sajtóban. A szegény házaspár két beöltözött újságíró volt, akik ki akarták próbálni a derék ünneplõ polgárokat, hogy vajon felismerik-e most élõben ugyanazt a helyzetet, ami ünnepük alapja. És ugyanúgy tesznek-e, mint kétezer évvel ezelõtt az elsõ karácsonyon azok, akiknek ajtaján ott zörgetett ama szegényes fiatal emberpár, az ács és a mindenórás fiatalasszony. Nem kaptak helyet a szálláson, sem õk, sem amazok. Lehet persze ezt úgy kommentálni, hogy lám a történelem ismétli önmagát. De bennem sokkal inkább a megélt igazság, a hitelesség és a fájdalmas képtelenség kérdései merülnek fel a készülõdés békés idejében. Valóban a történelem ismétli önmagát? Vagy egyszerûen mi nem változunk egy fikarcnyit sem? Hát ez az, ami karácsony közeledtével mindig eszembe jut, ez amit legszívesebben senkinek nem mondanék el és elfelejteném.

- (zene)

- Hát mi már hat hónapja lakunk itt, tulajdonképpen ennyi lenne a tartózkodásunk is, mivel van egy 3 hónapos kisbabánk, ezért úgy tûnik, hogy maradhatunk még egy rövidebb ideig.

- Igen, itt született és koraszülött lett, sok problémán mentünk keresztül, két hónapig voltunk kórházban és nagyon sok segítséget kaptunk ez alatt az idõ alatt, hogy a kisfiamat, aki 4 éves, õt is az óvodából elhozták és támogattak minket.

- Föl se merült, hogy nem vállalom, szóval ez egyértelmû volt már nem tervezett volt, de egyértelmû volt, hogy megtartom.

- Hát nem tudom, ez úgy magától jön. Szóval emberek vagyunk és mások vagyunk, ez mindenkibõl magából jön szerintem.

- Hát én úgy éreztem, hogy végre hazajöttünk, hát ez a saját kis birodalmunk, még ha egy szoba is, szóval már belaktuk és az egész szállón tulajdonképpen a családok otthonossá tehetik, tehát azért, mert nem egyedül lakunk egy különálló lakásban talán még otthonosabb is, mert sok család összetart és már várjuk egymást haza, mikor hazajönnek munkából, hogy milyen volt a mai nap és egyáltalán. És talán olyan, mint egy nagy család az egész. A gyerekek is együtt kelnek, együtt jönnek haza az óvodából, iskolából, már várják egymást, ki jött haza elõbb, ki van itthon, ki nincs itthon, tulajdonképpen még talán jobban családiasabb.

- Igen, pontosan. Szóval nem biztos, hogy jobban éreznénk magunkat ettõl, hogy bár azért az ember mégiscsak vágyik egy saját otthonra, ami manapság sajnos elég elérhetetlen, hogy legyen azért egy saját kis birodalma, ahova hazamegy és csak õ van otthon.

- Hát igen, ez a legrosszabb, hiszen valamilyen szinten mindenki, aki egy családi szállóra kerül, lelki sérült, nehezebb sorsból kerültek ide, hányatottabb életük volt eddig és problémásabbak, mint egy átlagcsaládban nevelkedõ gyermek, akinek nagyszülõk, meg apa, anya, meg állandó otthon van. Ez az állandótlanság végül is a gyerekeket már pusztán ez is, hogy mindig máshol, nincs otthonunk, hogy nekünk miért nincs egy játszószobánk, nekünk. Miért nincsenek olyan szép játékaink, mint az ovis társunk, aki behozza. Mert hiszen, akik állandóan költöznek, nem tudnak olyan háztartást vezetni, mint akinek van egy állandó otthona és berendezkedik. Semmi kiút nincs, lakáshoz jutni sajnos egyre kilátástalanabbnak tûnik. Egy bizonytalanságot ad az embernek, hogy a gyerekeimnek mi lesz a holnapja, hogy hogyan tudom megoldani az életüket, hiszen még a sajátunkat se tudtam megoldani, de már nekik is kéne majd biztosítanom, mire olyan gyorsan felnõnek a gyerekek is, elröpülnek az idõ és én már tíz éve igényeltem lakást és sajnos tíz éve nem jutottam hozzá. Akkor a gyerekeimnek milyen jövõje lesz, hiszen 18-20 éves korban vagy után már azért õk is a saját otthonukon gondolkoznak. És ez sajnos már sokkal hosszabb távlatokra szól, hogyha valaki tényleg bérbõl és fizetésbõl él és semmi öröksége vagy nincs semmi olyan háttere, hogy egy jobb indulást kapjon. Egyszerûen nem tudom, mert hiába tudunk spórolni, abból egy lakást nem tudunk venni. Valószínû visszakerülünk így a nehéz idõszak után az albérleti forgalomba, ha csak nem történik valami csoda.

- Énnekem az elõzõ élettársam börtönben volt. Volt anyósom avval éltem együtt és nagyon sok problémám volt vele, úgyhogy kitagadott a házból, az unokáját magához vette, a lányomat és nekem meg el kellett jönnöm. Kikerültem az utcára, az én édesanyám kicsi korom óta nem nevelt, nagynéném, az meghalt, úgyhogy magamra maradtam és így kikerültem az utcára. Hát az élettársam meg otthagyta a feleségét, mert egy másik palival van még most is, otthagyta gyönyörû nagy házat, amit felépítettek, õ meg így járt.

- Azért örömöt szerezünk egymásnak, ha valamit találok, boldogan viszem oda hozzá, de ugyanõ is ugyanazt. Ha már egy pár forintunk van, az már egy nagy öröm. Hát mondjuk ez is nagy öröm volt, mikor azt megtudta, hogy terhes vagyok.

- Ez még 93-ban, 93 elmentem az orvoshoz, megállapították, hogy terhes vagyok, vittem a kiskönyvet is magammal és mutatom neki. Hazamegyek, mondom Esztikének, akinél voltam, mondom Esztike figyeljen ide, terhes vagyok, nem tudom Jóska majd hogy fog rá reagálni. Figyeld meg, hogy boldog lesz. Hát, nem tudom mondom, én nagyon félek tõle. Hazajött a munkából, mert egy idõs bácsinál dolgozott, lovász volt és hazajött. Mondom neki, jobb ha leülsz vacsora közben mondom majd szeretnék mondani valamit, mi baj van? Mondom azt hiszem, hogy igen, gyermekünk lesz. Megállt a kanál kezében, rám nézett azt mondja csak annyit mondjál, hogy jány lesz vagy fiú lesz? Mondom azt még nem tudom, mert nem mondott az orvosbácsi semmit. Hát akkor nem volt boldog, de már mikor az ultrahang kimutatta, hogy kislány, akkor már tényleg boldog volt. Õ is kislány, meg a nagyobbik is.

- Hát õ nagyon konfliktusan született, mert két kilóval, mert én az utcán hordtam ki õtet. Engemet meglátott a védõnõ, usgyi be a kórházba, tessék befektették, csúnyán be volt dagadva a lábom, meg nahát aki az utcán van, az úgy is tudom, hogy

- Hát nagyon boldog volt és tudtam nélkül elkérte a nõvérkétõl, hogy hadd fogja meg egy nagyon picit. De azt mondta, hogy azt se tudta, hogy hogy fogja, olyan pici, meg olyan kis lepke. Voltam bent, majdnem másfél hétig voltam a kislánynál, addig míg fel nem hízott két kiló negyven dekára, után meg mondták, hogy vigyék a csecsemõotthonban, addig míg el nem tudok intézkedni. Kikerültem a kórházból, hát azóta itt vagyok.

- Hát most nagyon problémás, mert a nagyobbik lányom a volt anyósomnál van, õtet ott hagytam, nem tudtam volna hova vinni. Anyukám szanaszéjjel járkál még most is, azt se tudom most is, hogy édesanyám hol van. És õ ott van. A kicsi meg, hogy mondjam, állami gondozásban van. Most ezt úgy kell érteni, hogy állami gondozásban, hogy addig lesz állami gondozásban, nem vették át tõlem, de nem is mondtam le róla. Addig lesz egy ilyen otthonban, míg nem tudunk valami lakást szerezni magunknak. De látogatni mindig szoktunk menni mind a kettõhöz. Tervezgetünk, mert karácsony elõtt szeretnénk megint elmenni és megnézni. Lehet, a kicsi az tudja nagyon. Jött az apu, jött az anyu és nagyon aranyos. És azt mondta, azt mondja a hölgy, aki gondozza, hogy ami két kilóval született és hogy hívják, hogy hét hónapra, ahhoz képest szellemileg nagyon-nagyon okos kislány, úgyhogy megfigyel mindent.

- Hol elsõ osztályos, hát már másodikos. És nagyon ügyes. Néha úgy megkérdezik tõle, hogy Julikám anyuék, apuék hol vannak és nem azt mondja, hogy hajléktalan, mert már õ hallotta ezt a szót valakitõl, hogy hajléktalan, hanem azt mondja, hogy oda vannak dolgozni apuék, mind a kettõ dolgozik és azért nem jönnek az apuék. Mert valaki elmagyarázta neki, hát most már elmagyarázták, hogy Julika anyukádék, apukádék kint vannak az utcán, a szüleid, oda vannak dolgozni és nagyon sokat dolgoznak az apuék és az anyuék, nagyon sokat dolgoznak.

- Hát megpróbálunk egy kis pénzt összeszerezni. Azért kiteszek magamért, hogy legalább annyit érezzen az a gyerek, hogy vannak neki szülei.

- Hát lánygyermek, én gondolom, hogy a babának és gondolom, hogy biztos fog örülni neki. Hát mondjuk két hete mikor vittem, akkor csak édességet vittem meg gyümölcsöt és édességet vittem. Úgy nem vittem neki most úgy játékot vagy valamit. A nagyobbik lánynak annak szoktam, mondjuk õneki már nem babát, õ már nem babázik, õ már hogy hívják egy értékes könyvet szívesebben elfogad, szereti a természetkönyveket, az állatos könyveket, nagyon szereti a regényeket és hogy mondjam, szereti a divatot, mondjuk én is a divatot, de hát mondjuk most nem bírtam neki úgy megvenni, de azért örülök neki. Jó tudom, hogy anyósom nagyon haragszik rám, de szíve szerint azért megengedi, hogy meglátogassam és nem félti tõlem. Eleiben félteni szerette volna, de én megmondtam, hogy ne haragudjon anyuka, de az a saját gyerekem, a fia nem tehetek róla, hogy így történt, én nem bántottam a fiát, meg nem is akartam, de ez az én vérem, az én húsom, ezért én harcolok a mai napig is harcolok érte, mind a kettõért, mind a két kislányért. Hát szeretném a karácsonyt úgy tölteni velük mind a kettõvel, hogy legalább mindegyikkel eltölthessek egy-két órát, vagy még egy egész napot is. Legalább az ünnep legyen felejthetetlen, ha már a hétköznapok nem olyan felejthetetlenek.

R.: - Miközben minden sors egyedi, az ember, aki valaha hallott már egy hajléktalan asszonyt beszélni ráismer olyan mozzanatokra, amelyek visszaköszönnek, de azt gondolom, hogy a szociológus számára, aki vizsgálatokban találkozott jó néhány ilyen emberrel, ennél is több az olyan mozzanat, ami jellegzetes és tipikus.

-Dávid Bea szociológus: Hát az, hogy nõ létére hajléktalan, az eléggé kicsi a valószínûsége általában, mert a hajléktalanok között ugye körülbelül egytizedük nõ, kicsit az arányuk, növekszik, de általában sokkal kevesebb a nõ. Hát a mi kutatásainkban ez elsõsorban a nõk és férfiaknak a személyes kapcsolatai különbözõségében keresendõk fõleg. Tehát ha azt nézzük, hogy a nõknek a családi kapcsolatai, amik nagyon fontosak abban, hogy megvédjenek bennünket a hajléktalanná válásban, sokkal erõsebbek, sokkal jobban tudják használni adott esetben, krízis esetekben is, mint a férfiak. Ha válás történik, akkor például azok a férfiak esetleg sokkal inkább veszélyeztettek, akik talán tudnak újra megnõsülni. Nagyobb az esély például az állami gondozottak között is, mert az állami gondozott nõk esetleg más karriert futnak be, mint az állami gondozásban élõ fiúk, akik följönnek például vidékrõl, úgy elveszítik a legközelebbi családi kapcsolataikat, tehát itt a rokonságot értem, ami szintén nagyon fontos a magyar társadalomban és nem tudnak helyette aztán más olyan kapcsolatokat találni, amik ezeket tudják pótolni megint egy ilyen krízishelyzetben. Tehát nincs utána egy olyan barátnõje, ismerõse, akihez esetleg egy szállást tud kérni adott esetben. És szó van itt ugye a mamáról, aki otthagyta, vagy nem törõdik vele, hát ezek aztán a legerõsebb, legfontosabb kapcsolatok lennének, hogy ugye az ember addig nem nõ fel, míg a szülei élnek, tehát addig van egy igazi védelem. De ez neki megint nincs meg.

D.B.: - Azt hiszem van. Döbbenetesek az adatok, hogy ezek az állami gondozásban felnõtt gyerekek újratermelik a saját gyerekeiknél ugyanazt, tehát nincs más mintájuk, kikerülnek az intézetbõl és nincs egy tapasztalatuk, hogy kell élni, hogyan kell konfliktushelyzeteket esetleg megoldani és ha egy ugyanilyen esetbe kerülnek, akkor nem tudnak mást választani, tehát egyszerûen nincs mibõl választani és hát eleve sokkal hátrányosabb helyzetbõl indulnak. Tehát én ha javasolhatnék valamit a társadalomban gyógyítóknak, akkor azt javasolnám, hogy három ember életét lehetne itt megmenteni és minõségibben pótolni vagy minõségibbé tenni, ha ezeknek az embereknek például lakáshoz juttatni. Mert ugye a hajléktalan kérdésnek ez a másik nagy problémája, hogy van-e kiút? Van-e esély? Hát a hajléktalanok között is van, akinek van inkább esélye és van, akinek kevésbé. És inkább esélye azt gondolom azoknak van, akiknek van kapcsolata, tehát akinek van miért kikerülni. Na most itt ennek a családnak, aki egy család lehetne, van esélye, lenne esélye. Dolgoznak, tehát egy kis támasszal, egy kis alányúlással meg lehetne menteni három embert és talán olcsóbb is lenne, mint egy gyereknek ott az intézetben felnõni.

D.B.: - Én azt gondolom igen. Sok mindenben tanítani kellene dolgokat, hogy hogy kell szülõnek lenni vagy hogy kell párt választani, amit nem tanítanak, ami ránk van bízva sajnos, hogy jöjjünk rá, sokszor. De még akkor is az a szeretet, amit õ meg tud adni a gyerekének, azt nem tudja semmi más pótolni.

D.B.: - Hát merem remélni, az elsorol. De azt gondolom, hogy inkább az utóbbi, de ez majdnem ugyanolyan jó vagy fontos. Szóval ez olyan energiát, erõt ad neki, tényleg nagyon pozitívan beszélt, a hangja nem sírt vagy ilyesmi, pedig azért ezek nagyon kemény dolgok, amiket elmesélt és hát no létére, mi erre sokkal érzékenyebbek vagyunk, a történeteknek az elmesélésekor. De ez olyan erõt ad neki, ami hát átsegíti õt és nagyon fontos, hogy ez van, mert ez tényleg élteti és esetleg, hát én csak reménykedem és bízom abban, hogy ez segíteni is fog aztán valahogy, segítséget kap, segíteni kellene nekik és ahogy õk igénylik. Tehát ugye mindig az a gond, hogy sokszor ráerõszakolunk emberekre olyan dolgokat, amit mi azt gondoljuk, hogy az jó nekik. Hallgassuk meg õket és próbáljuk megérteni tényleg õket, hogy nekik mire lenne szükségük, de segítenünk kell, mert az õ önérvényesítésû képességük sokkal kisebb azt gondolom, mint a miénk, akik úgy tanultabbak, jobban otthon vagyunk egy kérvény kitöltésénél, egy pályázat megírásánál, hát ezeket tanulni