- Például az, hogy vegye a fáradtságot és azért hetente jöjjön el hozzám és amikor megyek haza, akkor várjon otthon sok szeretettel és akkor legalább egy picit tudjak vele beszélgetni. Mert ha mi nem is megyünk el hozzá, õ otthon van és el tud jönni.

- Nekem mondjuk nem, mert nekem olyan, mint egy nagymama, hogy süt, fõz és olyan, mint az anyukám csak nem annyiszor találkozok vele.

- Igen. Szerintem az enyém legalábbis az egyik, az biztos.

- Igen, õ minden hétköznap itt van nálunk és csak hétvégére megy haza.

- Szerintem már igenis menedék, legalábbis az enyém, mert meg tudom vele beszélni, hogy õ azt ne mondja el, amit én neki mondok, vagyis hogy õ sokkal titoktartóbb, mint mondjuk a nagypapám. Mert neki bármit mondok, az rögtön visszakerül a szüleimhez, ezen a téren jobban kedvelem a mamámat. De mondjuk a papámmal meg jobban lehet viccelõdni és akkor mondjuk a szüleimet figurázom ki, akkor õ benne van, csak a szüleimnek nem tetszik.

- Az én nagymamám már eléggé idõs, hatvanon jóval túl van már, az egészségi állapota nem engedi, hogy kiránduljon, mert még a barátaihoz sem mer messzebbre elutazni, de amúgy meg minden, hogyha a környéken kicsi távolságra van tõle, akkor benne vannak a dolgokban.

- Az én nagymamám pedig egészen más, mert olyan 64-65 év körüli és õ viszont mindig azt mondja, hogy nem a külsõ számít, hogy õ hány éves, vagy hogy hány évet élt már, hanem hogy õ milyennek érzi magát. Hogy fiatalnak vagy öregnek érzi magát és õ éppen ezért megy kirándul és minden évben legalább egyszer leutazik Hajdúszoboszlóra csak azért is, hogy megmutassa, hogy õ még mindig bírja a strapát.

- Nálunk általában szokott segíteni, mert úgy volt, hogy neki nincsen vezetékes telefonja és azért is vettünk neki mobiltelefont, hogy el tudjuk érni, mikor szükségünk van rá és így mindig, mert õ nem dolgozik és így sokkal több ideje van és amúgy se csinál olyan sok mindent a házában, ezért, meg fõleg, hogy közel lakik, így mindig el tud jönni, ha anyuéknak valami dolguk van.

- Nekem nem is volt, vagyis hát nem is ismertem a nagymamámat már kiskorom óta, mert már meghaltak mielõtt megszülettem volna.

- Hát igen és így nem is tudhatom, hogy milyen az az érzés, mint a többieknél, mint ahogy már mondták itt.

- Hát igen, én is szeretném, ha el lehetne vele beszélgetni olyan dolgokról, amik mondjuk csak inkább rám tartoznak, meg mondjuk engem is várhatna meglepetésekkel, finom sütikkel.

- A nõi élet újrakezdési között az egyik, amikor az anyai szerepbõl át kell váltani a nagymama szerepre. Én azt gondolom, hogy ez is egy olyan szakasza az életnek, amire föl kellene talán készülni. De kérdés persze, hogy melyik nagymama szerepre, mert ma már ez sem olyan nagyon egyértelmû.

-- Bottáné Gajdon Nárcisz az Újrakezdõ Nõk Egyesületének elnöke: Én azt hiszem, hogy mindenkinek a saját életébõl, a saját környezetébõl, körülményeibõl kell kiindulni. A nagymama szerepnek vannak ugye ilyen normatív elõírásai. Tehát amit történelmileg a társadalom kitalált, hogy milyen legyen a nagymama, azt elég jól körvonalazni tudjuk.

Bné.G.N.: - Õsz haj, jószagú sütemény szag, levendula, stb. igen, mindnyájan tudjuk. Hát azért az elmúlt negyven évben ezek a dolgok egész másképp alakultak, én is már nagymama vagyok és nincs fehér hajam. Nem tudom ez elítélhetõ-e vagy nem, mert azért nincs fehér hajam, mert festem a hajamat bevallom.

Bné.G.N.: - És ötszörös nagymama vagyok és õszintén mondom, hogy nagyszerõ dolog nagymamának lenni, mert én olyan elõnyös helyzetben voltam, hogy az elsõ unokám a jelenlétemben, velem született. És a mai napig nagyon-nagyon hálás vagyok a menyemnek, hogy ezt a lehetõséget megadta és bízott bennem, hogy én fogjam a kezét, miközben született az elsõ unokám. De azért én nem vagyok egy igazi aktív nagymama és én azt látom, hogy a mai asszonyok, akikkel én találkozom az egyesületen keresztül kicsikét másképp látják ezt a nagymamaságot, túl korán lesznek úgy tûnik nagymamák, amikor még dolgoznak, meg dolgozni akarnak. Tehát megváltozott a világ, a nagymamaság az nem egy olyan dolog, hogy na most akkor én dolgozom is és nagymama is vagyok, ez majdnem hogy képtelenség, mert egyszerre három mûszakot végigcsinálni a mindennapi nõi életben megtanultuk, megszoktuk, megcsinálni. De hogy ez úgy folytatódjon, hogy a harmadik mûszakban, mikor már törõdöttebbek vagyunk és mondjuk 10 kilós babát nem olyan könnyû fölemelni egymás után hatszor, hétszer, akkor valószínûleg ez egy kicsit másképp néz ki ez a nagymamaság. És hogyha valaki egész életében dolgozott és mondjuk még mindig dolgozik, mert ugye 62 éves korhatár lett most már, lassan egyre inkább beválik ez a nyugdíjas korhatár. Ha olyan szerencsés, hogy dolgozik, tehát eljár naponta és bérért az önfenntartását biztosítja, akkor a nagymamaság valahogy nem illik igazán bele az életébe. Fizikailag, idõileg, nem szeretetileg és szívileg, hanem gyakorlatilag nem illik bele, ezt Budapesten tapasztalni lehet. Legalábbis mi ezt tapasztaljuk a négyszáz nõ meghallgatása során az elmúlt három évben. Azt hiszem azonban, hogy azért ez változó. Valóban, akikkel mi találkozunk, örülnek az unokának, szívesen látogatják vagy idõnként vigyáznak rá, de hogy unokát tartósan neveljenek, arra az anyagi okok miatt sincsen lehetõségük, hiszen dolgozniuk kell ahhoz, hogy nyugdíjuk legyen. Vidéken egészen más ez a helyzet, mert a falusi nõk vagy a vidéki nõk, inkább jobban szorítsuk rá, hogy a falusi nõk, mert városias körülmények között korábban, ahol a teljes foglalkoztatás volt, ott hasonló gondolom a helyzet vagy néhány tapasztalatunk van errõl is. De a vidéki nõk, akiknek többségüknek nem volt bejárós munkahelyük, õk az õ kötényükbe belefért az unoka is. Ha korán jött, ha késõn, mert ott valójában otthon voltak a háztartásban. Hiába, hogy aki egy kicsit belelátott egy falusi nõ életébe, az elszörnyedt a robottól, amit õ végzett magától értetõdõen, felkészülten, mert ezt látta egész életében. És ott hogyha egy fiatal, mondjuk egy negyven éves, vagy harmincnyolc éves korában született az unokája, az ugyanúgy bele tartozott a családi ellátásba és ma is beletartozik. Tehát azt hiszem, hogy igen, van különbség a nagymamaság meghatározásában.

Bné.G.N.:- Nagyon régen, nem is emlékszem rá tulajdonképpen, mert most már 97 óta mióta nyugdíjba mentem, három állásom van és ezért hát igyekeznem kell nagyon jól beosztani az idõmet.

Bné.G.N.: - Rendszeresen átjönnek, velem itt vannak, különösen a legkisebb, amelyik most 6 éves. Mi külön lakásban lakunk, de egy házban. És ez nagyon jó mindenkinek, mert bizonyos szeparálást meg lehet valósítani, ugyanakkor viszont hogyha intenek akkor én rendelkezésre állok.

Bné.G.N.: - Hát igen, igen. A menyem és a fiam elfoglaltak, sokat dolgoznak, de a gyerekekkel is foglalkoznak, szabadidejükben együtt vannak, amennyit csak tudnak, különbözõ programokat csinálnak a számukra, de azért bõven jut még nekem is.

Bné.G.N.: - Így képzeltem el a nyugdíjas éveimet, tudtam, hogy képtelen volnék úgy élni, hogy ne csináljak valamit. Igaz, hogy most kevés idõm jut ilyen nagymama kori elfoglaltságra, de ugyanakkor úgy érzem, hogy jó az, hogy szükség van rám. Tudok még magamból kibányászni értékeket. Azt hiszem, hogy fenntartja az embert fizikailag és lelkileg is egy olyan szinten, hogy nem roskad magába. Nem olyan régen voltam egy negyven éves érettségi találkozón és ott sokan panaszkodtak a volt osztálytársaim közül, hogy elmentek nyugdíjba és nem tudnak magukkal mit kezdeni. És elég depressziósak, próbáltam arra õket megnyitni, hogy forduljanak az emberek felé, forduljanak mások nyomorúságai felé és próbáljanak meg segíteni. Rengeteg embernek van erre szüksége. Azt tapasztaltam, hogy ez megtérül, rengeteg örömöt okoz és nagyon megtartja az embert. És én hiszek abban, hogy az ember amíg él, mindig tehet valamit.

Bné.G.N.: - De. Igen. Van ilyen, de akkor mindig az jut az eszembe, hogy énnekem hálát kell adnom, hogy föl tudok kelni, hogy van erõm, hogy van még olyan egészségi állapotom, nekem ez megadatott. Egyáltalán maga a tény, hogy a munkalehetõségem megvan. Ma, amikor sok fiatalnak nincsen munkája.

Bné.G.N.: - Nem mondják, mert tulajdonképpen õk is hasonlóképpen gondolkodnak.

Bné.G.N.: - Én sok nagymamát láttam, akik lehet, hogy meleg kakaóval várják az unokákat, de azt is láttam sajnos, hogy eléggé rabjai a tévének például. És sok nagymamát láttam, aki elhessegeti az unokákat, hogy ne zavarják õt. Ma már talán nem olyan az a nagymamakép, mint a mesében, mint ami él bennünk, hogy régen hogy volt. Nekem arra valóban nem sok idõm van, hogy leüljek tévét nézni, de arra mindig, hogy amikor hozzám átjönnek, akkor leültetem õket, akkor olvasunk, kívülrõl tudják a Weöres verseket, a Bóbitát elõl, oda-vissza, mindent. Együtt mondjuk, együtt énekeljük, ezt nagyon szeretem és õk is nagyon szeretik. Ez az egyik dolog. A másik pedig az, hogy amikor el tudok velük valahova menni, akkor azt is úgy igyekszem emlékezetessé tenni. Szóval én erre törekszem tudatosan, hogy majd õk erre emlékezzenek, hogy ez milyen klassz volt, hogy amikor velem itt vagy ott voltak. Voltam az idõsebbik kislánnyal, mikor 8 éves volt, akkor elvittem egy kirándulásra. Én Pécsett születtem és õt elvittem oda és végigmutogattam neki az egész várost, hogy ismerje meg, hogy én hol éltem, hogy én honnan jöttem. Ott a nevezetességeket, szépségeket és nagyon fogékony volt. Tehát ez nekem nagyon tetszett. Meg szoktunk így máshova is el-el menni és akkor ez nekik egy élmény. Múzeumokba elviszem õket és nagyon szeretnek velem így idõket tölteni. Szeretném igen, hogyha ezek ilyen maradandóbb élményekké válnának náluk és errõl õk majd emlékezni fognak, hogy itt is, ott is velem voltak, vagy ezt vagy azt a mesekönyvet együtt olvastuk, vagy ezeket a zenéket együtt hallgattuk. Én ezt szeretem tudatosan is bennük elmélyíteni.

Én a magam részérõl nagyon büszke vagyok, hogy van unokám, hiszen a legnagyobb unokám 17 éves. Gyönyörû szép kislány és nagyon-nagyon boldog vagyok. Ez nagyon jó érzés. De ugyanakkor mindig respektáltam a menyeimet.

Bné.G.N.: - És mindig úgy éreztem, hogy az õ nevelési módszerüket, ami más, mint az enyém volt, még a pici gyerek tartásával, gondozásával is, jobb, hogyha tiszteletben tartom és igyekszem valamelyest távolt tartani magam tõle, nehogy beleszóljak, nehogy megbántsam, nehogy megsértsem. Most persze lehetséges, hogy ez számára egy rossz érzés, olyan érzést kelthetett, hogy talán nem törõdöm az unokámmal. Pedig hát ezt a férjem a megmondhatója, hogy bizony nagyon sok izgalmunk volt olyan dolgokért, amikért õk biztos, hogy nem is izgultak volna. Tehát ez az egész nagymamaság, ez az élet folyamatában azt hiszem úgy kéne felfogni, hogy természetes, magától értetõdõ dolog, mindenkinek máskor, másképp, ahogy a saját családjában alakul. Ha kívülrõl kényszerítünk rá valakire valamilyen szerepet, azt sokkal nehezebb elfogadni, nehezebb neki megfelelni és sokkal több félreértés kerülhet ezután a felek közé.

Bné.G.N.: - Feltétlen, nagyon-nagyon sokszínû, sokrétû, érdemes volna errõl sokat beszélni. Sokszor hallgatom nagymamák panaszait, hogy hát hogy ezt nem így csinálja, õ nem így csinálta, miért így kell csinálni? Túlaggódásokat hallok, hogy miért nem viszi orvoshoz az unokát, mert ez van, meg az van. Hogy miért nem csinál ezt, miért nem csinál azt, miért ezt a gyógyszert adja, miért azt, miért nem ezt eszi, miért azt, miért nem beszél és õ intézkedik, kérdezõsködik, informálódik, szinte önállóan, megegyezés az édesanyával való konzultáció nélkül. Ezt én úgy gondolom, hogy ez talán bántó lehet, ha megtudja a másik fél, aki akár a lánya, akár a menye. Itt én persze különbséget is érzek, nem rosszindulatból, de én úgy látom, mivel nekem két menyem van, én úgy látom, hogy másképp viszonyulnak az édesanyjukhoz, többet engednek meg az édesanyjuknak, ami nagyon természetes, mint mondjuk nekem, aki hát nem az édesanyjuk vagyok, hanem egy fogadott személyiség, akit az egyik menyem anyukának hív tehát és borzasztóan becsülöm és szeretem, a másik a keresztnevemen hív. És ez is egy érdekes jelzés itt a mi korunkban. Úgyhogy magától értetõdõ volt ugye régen, bekerült a családba a meny, akkor az új családban azt mondta, hogy anyuka, apuka. És nem biztos, hogy ez mindenkinek úgy természetes. Van, aki a közelséget, az intimitást úgy érzi, hogy az csak az édesanyjának szól és magam is, amikor elõször ugye az anyósommal kapcsolatba kerültem, valahogy az az anyuka, az nem velem születetten jött ki az anyósom felé, csak késõbb, amikor már megszerettem sajnos csak rövid ideig élt, amíg én ismertem, de talán késõbb még jobb lett volna, de hát az anya kifejezés nem biztos, hogy kötelezõ, az belülrõl egy tanulás, egy érzelmi tanulás során alakul ki. A másik menyem Nárcisznak hív és egyáltalán nem érzem ezt rossznak. És nem is bánt a dolog és nem is érzem, hogy minõsíti a kapcsolatunkat, inkább azt mutatja, hogy õ talán nagyon, sokkal jobban kötõdik még az édesanyjához, hogy az az egy az anya, az egy. Megváltozott valami, az egész együttélési, együttmûködési dologban és ez a változást ezt kezelni kell. Ez is egy újrakezdést jelent, a férjhezmenõ nõ életében ez egy nagyon fontos újra kezdési dolog, hogy a szerelmesének vagy a választottjának a családjával milyen viszonyba hogy fog kerülni. Erre soha nem készítenek föl minket. Én tudom, hogy igyekeztem, mikor elõször mentem a leendõ anyósomhoz, hogy minél kevésbé legyek kifestve, meg minél szolidabb legyek, mert valami olyan elképzelésem volt, hogy nekem valami nagyon fû alatti szolid nõnek kell lennem. És azt tapasztalatom, hogy általában a nõk így is gondolják. Hát persze, hogy ez egy másik fajta felkészülés, hogy hogyan válunk egy családdá, ez egy nagyon nehéz feladat és nem is biztos, hogy mindig sikerül. És van, amikor nem is érdemes erõltetni, mert lehet, hogy vannak feladatok, amelyek kellenek ahhoz, hogy együtt megcsináljuk, hogy családdá váljunk.

- Én például. Nekem mind a két nagymamám egyelõre még és remélem sokáig még él.

- Az egyik majdnem a szomszédunkban lakik, az egyik nagymamám. A másik nagymamám viszont valamivel messzebb Ecseren, de hozzá is el szoktunk menni kéthetente legalább egyszer.

- Az egyiket jobban ismerem, a másikat meg kevésbé, ugyanis el szoktunk menni minden második hétvégén, amikor ráérünk, kivéve nyáron és... De én viszont nem mindig szoktam menni, mert nem tudom, én csak úgy nem.

- Nem, nem is az, hogy unatkozom, hanem én szeretem is a nagymamámat, de jobban szeretem, amikor õ jön hozzánk, mert nem szeretem látni, hogy olyan búskomor és semmit nem csinál otthon, csak nézi a tévét és amikor eljön hozzánk, akkor meg azért nemcsak a tévét néz, hanem akkor süt, fõz, amit akarsz. És ott egyedül pedig szerintem eléggé unatkozik.

- Én mind a kettõt tegezem, de a szüleimet is ugyanúgy tegezem, bár az én szüleim viszont magázzák õket. Úgyhogy én azért tegezem õket.

-Igen, mert a távolabb lakó nagymamámmal, olyan hét év körül lehettem, amikor találkoztam vele és akkor mindenki õt magázta és akkor nem tudtam, hogy most tegezzem vagy magázzam és akkor mindig, hogyha megyünk hozzájuk, akkor mindig érzek magunk körül ilyen falat, ami olyan távolságtartó fal. Olyan kicsit idegenebb, mint az a nagymamám, akivel nap, mint nap találkozom.

- A közelebb élõ nagymamát nagyon szeretem és aki Ecseren lakik, õt sem mondhatnám, hogy nem szeretem, csak hát úgy, mint egy nagymamát, nem úgy, mint egy szülõt.

- Hát én nagyon szeretem õket és általában mi is minden héten meg szoktuk õket látogatni, bent laknak Keresztúron Pesten.

- Tegezem õket ugyanúgy, ahogy a szüleim is, én a dédnagymamáimat magázom, de azt a szüleim is és még a nagyszüleim is.

- Nem tudom, de lehetséges, mert mondjuk hogyha tegezzük sokkal több mindent ki tudunk úgy fejezni és hogyha viszont magázzuk, akkor meg sokkal nehezebb elmondani, amit gondolunk.