- Hét és fél éves most már.

- Kijött a Léna, valamit csináltunk, vacsoráztunk, játszottunk, tanultunk, valamit, azt fölvette aztán utána visszajött és elemeztük. Elõször õ kielemezte, aztán mi is elemeztük, hogy abban az adott helyzetben mi az amit másképp lehetne csinálni ahhoz, hogy jobban mûködjön a kapcsolat.

- Rengeteg. Nagyon nehéz kezelni. Nincs olyan dolog, amivel hosszasan le tudja magát kötni. Azért annyi idom nincs, hogy most hazajöjjünk és akkor addig, amíg el nem megy fürdeni vele foglalkozzak.

- Igen.

Szilvási Léna, a Magyar Videotréning Egyesület munkatársa: - Minden szülõ szeretné, ha a gyerekével való kapcsolata jobb lenne és minden gyerek nagyon szeretné, hogy ha szülõjével jobb lenne a kapcsolata. Tehát nem hibáztatjuk, nem azt mondjuk, hogy hogy kell másképpen csinálni, nem azt mondjuk, hogy maga hány hibát követett el, mit rontott el. Nem ez a lényeg. Õk együtt élnek, õk a legfontosabb emberek egymás számára és ezt mi kiindulópontként vesszük és ezt építjük tovább.

Szilvási Léna: - És ugye pont az ilyen túlmozgékony gyerekeknél az nagyon gyakran probléma, hogy annyit kezdeményeznek és attól, hogy nagyon aktívak, sokat kezdeményeznek, gyakrabban csinálnak bajt vagy csinálnak olyat, amire a szülõ nemet kell, hogy mondjon és pont az ilyen hiperaktív gyerekek szülei tapasztalják azt, hogy a gyerek 5-6 éves kora körül már csak nemet tudnak mondani, mert ugye nem tudnak minden viselkedésre reagálni, tehát a nagy gondokra reagálnak elsõsorban. És az ember tényleg úgy érzi magát ilyen szülõként, mint egy rendõr, hogy csak akkor szól, amikor már a gyerek az asztal tetején van vagy már felborult valami vagy már elõre fél, hogyha elindul rossz irányba, akkor abból csak baj lehet. És itt az Évával azt igyekeztünk megtalálni, hogy nézzük meg, hogy a Viktor azért nemcsak rosszat akar csinálni, tehát nemcsak nemeket kell neki mondani, hanem itt a szülõnek egy kicsit újra kell hangolnia magát, hogy észrevegye azokat a konstruktív kezdeményezéseket, amik sokkal nagyobb számban vannak, mint azt az ember észrevenné, csak olyan kisebb jelzések, amit már az ember észre sem vesz, amikor ennyi gyötrelmen túl van. Mert ugye egy ilyen szülõ azt is tapasztalja, hogy állandóan panaszkodnak a gyerekre az óvodában, állandóan panaszkodnak a játszótéren a többi szülõ, tehát már az ember szülõi énképe is nagyon megroggyant erre az idõszakra, tehát nem egy magabiztos szülõvel állunk szemben, hanem olyan, akinek hát a gyerekére nem lehet büszke, mert több vele a gond, mint a büszkeség vagy a dicséret. És azért ez nehéz, tehát ebbõl kell, hogy kimozdítsuk vagy kell, hogy segítsük kimozdítani a szülõt, hogy új lehetõséget, új eszközöket találjon a saját gyerekéhez.

Szilvási Léna: - Egyrészt a vizualitás. Tehát hogy látni lehet, hogy mirõl beszélünk. Ugye a legtöbb terápiás segítség az verbális, tehát a kép ereje nagyon fontos, tehát amikor a szülõ meglátja a gyereke mosolyát egy reakcióra vagy egyáltalán meg tudjuk állítani azt a pillanatot, ami egyébként ugye nem ismétlõdik meg soha. Tehát ennek a képnek az ereje nagyon nagy, tehát vizuális és ettõl fölsokszorosodik az ereje. Ebbõl fakad az, hogy gyors, igyekszünk sûrûn járni, tehát kéthetente, tehát egyik héten felvétel, másik héten visszajelzés és általában három hónap után, tehát hogyha sikerül intenzíven is jól beállítani a munkát, akkor három hónap után már a szülõ érzi, hogy változás van. Úgyhogy ha ezután még egy kicsit fókuszálva még három hónapot dolgozunk, akkor általában hat hónapnál tovább nem is tart a módszer, tehát nem két-három, négy-ötéves terminusokban dolgozunk. Az is fontos, hogy nem a gyereket tesszük a központba, hanem a gyereken keresztül mégis a szülõt, tehát a szülõvel dolgozunk. És itt a módszernek a nagy erénye vagy fontossága, ami szerintem nagyon megkülönbözteti dolgoktól, hogy próbáljuk a szülõt megerõsíteni és õt aktivizálni. Tehát itt a szakember nagyon háttérbe húzódik és mindenféleképpen a szülõ probléma megfogalmazását, a szülõ kérdéseit tekintjük legfontosabbnak. A módszer az erõsségeket keresi, tehát nem a hibákra próbálunk mi rámutatni. Ezt a szülõ megteszi saját maga, hogy észreveszi a hibákat. A mi dolgunk inkább az, hogy megtaláljuk azt, ami jól mûködik és ami erõsség.

Szilvási Léna: - Egy szülõ-gyerek kapcsolatban nagyon fontos, hogy partnerek legyenek, de hogy az irányító szerep a szülõé. Tehát nem is a szakemberé, hanem kifejezetten a szülõé. Viktor esetében megpróbált õ irányítani ebben a kapcsolatban és az volt nagyon fontos, hogy az Éva visszavegye az irányító szerepet, ami nem azt jelenti, hogy csak irányítom és semmi más, hanem hogy pont hogy tudja észrevenni azt, hogy a gyerek merre halad és hogy tud arra úgy rákapcsolódni, hogy azt jó irányba terelgesse.

Szilvási Léna: - És az utolsó visszanézés nekem nagyon jó volt, amikor a Viktor részt vett és mondta, hogy szereti õ is, tehát hogy valahogy nagyon szívesen részt vett ebben a folyamatban és örült a mamájának.

Sallai Éva a veszprémi egyetem Pedagógia és Pszichológia Tanszékének adjunktusa: - A családterápia kapcsán elhangzott, hogy egy édesanya, amikor kívülrõl, a videó mint külsõ szem segítségével szemlélhette magát, akkor nagyon hamar, egyik percrõl a másikra õ maga rájött olyan apró hibákra, amelyekre eddig éveken keresztül nem jött rá.

Sallai Éva: - Ez egy módszer a sok-sok fejlesztõ módszer közül. Nagyon meghatározó, hogy azt érzik-e, hogy valaki kontrollálni akarja a munkájukat vagy azt érzik-e hogy valaki fölajánl egy lehetõséget, ami segítség lehet abban, hogy a munkájukat professzionálisabban végezzék. Természetesen nagy az ellenállás, megint a képek erejéhez kell visszatérni, hogy bizony nagyon erõsen konfrontál egy videofelvétel, ahol láthatóvá válik az, hogy milyen stílusban beszélek, kövér vagyok-e, ránézek-e a gyerekekre, tehát kívülrõl láthatok olyan jeleket amikkel én nagyon elégedetlen lehetek. Nem megfelelõen bánok azzal a gyerekkel, akivel éppen problémáim vannak és itt lesz a leleplezõdés. Ez az ellenállás ez oldható. Egyik záloga, hogy ez egy egyéni módszer. Tehát akkor, amikor mi megnézzük a felvételt akkor õ ott egyedül van. Nem a kollegáival, nincsenek mások és miután a pozitív dolgokra koncentrálnak, ettõl nem alakul ki rossz kép. Tehát nem azt látja, mert nem is látja vissza, mert én nem mutatom meg azt a részt, ami mondjuk nem sikerült az órában.

Sallai Éva: - Miért mutassa meg? Mondok egy példát. Ha több gyereknek egyénileg segít a pedagógus és olyan módon teszi ezt a segítséget, hogy az egyik gyerekhez odamegy és azt mondja, látod, ha figyeltél volna akkor most tudnád, hogy hol járunk. Vagy a másik gyereknél mondjuk azt mondja, hogy mit gondolsz a két megoldás közül melyik áll közelebb a valósághoz amit õ leírt a füzetébe. Azt gondolom, hogy a két mondat között óriási különbség van és ha én arról akarok vele beszélni, hogy õ hogyan segít egyénileg a gyerekeknek, akkor nem fogom neki az elsõ felvételt megmutatni. A másikon keresztül tudok eljutni oda, hogy esetleg õ felismeri, hogy lehet hogy én ezt máskor csinálom, azért nemcsak ezen a módon és akkor ezt tud segíteni.

Sallai Éva: - Úgy van, de ez nem baj. A videótréning az nem azzal a pillanattal kezdõdik, amikor én a kamerával bemegyek az osztályba. A videótréning elsõ lépése az az a találkozás akár a szülõvel, akár a pedagógussal, amikor elkezdünk beszélni errõl a módszerrõl, amikor én meg tudom õt nyerni annak, hogy én segíteni akarok és õ igényelje ezt a segítséget. A másik dolog, hogy megváltozik a bent lévõknek a viselkedése. Én azt gondolom, hogy egy emberbõl más nem tud kijönni, mint ami benne van. Tehát nagyon jó, hogy láthatjuk azokra, amikre képesek, mert akkor képesek voltak, amikor én a kamerával dolgoztam, akkor ez megismételhetõ. Nagyon szeretem azokat a képeket, amikor a tipikus tanári magatartásoktól eltérõ magatartást tapasztalok, például nem tud válaszolni egy gyerek és egy darabig várunk, általában ez mondjuk 10 másodperc és akkor szólítják a következõt és az a tanító, aki mondjuk 25 másodpercet várt egy válaszra és az a válasz megszületik, akkor én ezt szeretném megerõsíteni. És azt a pillanatot mutatom meg, amikor ragyog az arca, hogy õ ezt a feladatot megoldotta. Ezzel a tanári segítséggel, mert ha õrá nem figyelnek, ha õt nem jól segítik akkor õ elakad a felénél és nincs sikere.

- Nálam ez változó, mert én elég hirtelen haragú vagyok és van, amikor én igazságtalanul, van amikor ok igazságtalanul, de hát többnyire azért jóban vagyunk egymással.

- Veszekedés minden családban van.

- Mondjuk nálunk a rendrakás, mert anyukán rendmániás. Szóval az ilyen kis apró dolgok, de nagy veszekedések nagyon nagyon ritkán vannak.

- Nálunk anya nem szokott annyit veszekedni, csak hogyha valaki rossz jegyet hoz. Miért nem néztük át együtt, hát mondtam, hogy csináljuk meg.

- Nálunk úgy szokott lenni, hogy elõször eszek, utána pedig megkérdezi, hogy mi volt az iskolában.

- Igen. Utána meg rátér, hogy hozzam az ellenõrzõt, mert megnézi.

- Nem, mert már megszoktam.

- Anyukámmal akkor szoktam beszélni, amikor õ bejön a szobámba és akkor beszélni akar velem, de egyébként nem nagyon gyakran szoktunk beszélgetni.

- Hát igen, olyan dolgokról amelyeket ha felnõtt leszel akkor tudnod kell és elmagyarázza, hogy mit miért és hogy kell. Amikor szüleim dolgoznak, akkor van amikor úgy csinálok, hogy jó sziasztok, sziasztok, megvagyok, bemegyek tanulok, de este mindig ráérnek és akkor van, amikor komolyabban is leülünk beszélgetni.

- Nem olyan rendszeres, mert nincs nagy probléma.

- Mindennap együtt vacsorázunk és egymás között megbeszéljük a dolgokat és a szüleim mindent elõttem csinálnak, nem titkolnak elõlem semmit. Tehát ha problémájuk van azt én is tudom.

- Igen. Így legalább megkóstolom az igazi életet.

- A szülõ állandóan kérdezget, hogy milyen, de én nem akarom, hogy kérdezgessen a magánéletemrõl, az csak rám tartozik.

- Jó igen, de hát ha elmondom neki akkor õ elkezd arról beszélgetni és hosszasan, hogy ezt hogy csináld és ne úgy csináld és az már nagyon idegesítõ, hogy állandóan dirigálni akar nekem és én azt nem szeretem.

- Van amikor egy kis dolgot, csak meg akarok óvatosan valamit kérdezni és úgy felfújják, mint hogyha az lenne a világ legnagyobb problémája.

- Az, hogy mondjuk hoztam egy hármast és mondom, de már ki fogom javítani, mert tudom, hogy a következõ órán én felelek és akkor mi az, hogy hármas, hát nem jó, megmondtam, hogy jobban tanuljál, ne tévézz, ne számítógépezz, csináld ezt és ez olyan, hát mindig az iskola szinte. Azt szokták a legjobban felfújni.

- Ne az legyen mindig a fõ téma, hogy az iskola, másról is tudjunk beszélni, nem csak az, hogy na rögtön elsõ kérdés, mikor hazamegyek, hogy na mi volt az iskolában, hanem szóval, hogy felszabadultabb legyen úgy a kapcsolatunk. Más is legyen köztünk. Szóval egy belsõbb kapcsolat. Szóval éretten kezel, hogy elmondja, hogy õneki milyen volt és hogy mi van, mit kell csinálni meg ilyesmik. Szeretném, ha többet lennénk együtt és elmennénk együtt szórakozni vagy étterembe vagy moziba, de nagyon ritkán fordul elõ, hogy együtt leszünk valahová. Én azt szeretném, hogyha, mert én is tudom, hogyha van valami gond, anyagi gond, vagy valami, de hogy jobban avassanak bele az õ titkaikba, mert én elmondom, akkor õk azt tudják, de én miért nem tudom azt róluk, hogy ez a gondjuk, vagy az a gondjuk.

- Igen.

- Faggatózom, hogy miattam? Nem miattad és akkor valld be legalább, hogy miattam és akkor nem tudom kideríteni, hogy most miattam, mert nem mondják el.

- Igen, és akkor például ülünk a kocsiban és anyu meg se szólal. Hirtelen elkezd százzal menni az úton, és akkor mit csináltam otthon, mi történt, hogy így megy. Meg se szólal, semmi.

- Nem igazán.

- Látszik a szülõn, hogy valami baja van és akkor nem mondja el. És akkor mondjuk, hogy elmondhatná, mert végül is mi is a családhoz tartozunk meg egy család vagyunk és nyugodtan megbeszélhetjük a problémákat. Hogy ha õk elvárják, hogy én elmondjam, hogy nekem mi bajom van, meg elmeséljem nekik a fél életemet meg ami történik velem, akkor azért azt én is elvárnám egy kicsit, õk is meséljenek magukról, hogy mégis hát a szüleim és jobban ismerjem õket.

Dr. Hajdúska Mariann pszichiáter: - Háromfajta család létezik a konfliktusmegoldások szempontjából. Van egyfajta konfliktuskerülõ. Ott ugye otthon úgy tûnik, hogy senkinek semmi baja a másikkal, csak éppen ez a nyomasztó csönd és üresség és kapcsolatnélküliség van. Akkor vannak olyan családok, amelyekre a permanens konfliktus jellemzõ. Ez azért ugyanolyan destruktív, mint az elõzõ, mert azt jelenti, hogy a vita, kiabálás a veszekedés, a soha meg nem oldódó és föl nem dolgozó ellentétek jellemzik a családot, ahol senki nem számíthat támaszra és mondjuk az ideális az lenne, ahol kompromisszumok születnek, tehát a konfliktus nem baj. Haragudhat egy szülõ a gyerekre a rossz jegyért, hogyha utána mikor lehiggad le tud ülni, tud vele beszélgetni, mellé tud állni meg tudja azt nézni, hogy õ miben segíthet annak a gyereknek, hogy legközelebb ez ne így sikerüljön, mert abból egy újabb rossz jegy lesz, hogyha õ megint csak az elvárásait és az indulatait kommunikálja a másiknál. Ha valaki mindig elzavar, amikor a gyerek állandóan azt érzi, hogy most hagyj békét, akkor az egy idõ után nem fog jönni és be fog zárulni önmagába és utána olyan kamaszoknál szoktak a szülõk rácsodálkozni, hogy semmit nem tudok, meg semmit nem oszt meg velem, mert csak jó hangosan becsukja a szobaajtót, de ennek mindig van elõzménye. Tehát hogy az elõzõ években a kisebb gyerek még ugye nyíltabb, érdemes megnézni, hogy vajon mindig meghallgattam, amikor õ jött és engem zavart a számítógép elõtt, a fõzés közben, a tévénézésben, az újságolvasásban. Áruló jel az is a gyerekek oldaláról nézve, ha a szülõ nem osztja meg szintén a problémáit a gyerekkel. Egy igazi, valódi emberi kapcsolat mindig valamennyire törekszik a szimmetriára, tehát a szülõrõl semmit nem tud a gyerek, tehát nem kell minden problémát megosztani, nem avatja bele az életébe, nem lát bele a napjaiba, akkor nem lesz ebbõl barátság majd a késõbbiek során. Tehát én hazamegyek és feszültebb vagyok és azt mondom a gyerekeimnek, hogy nézzétek egy nehéz napom volt, most engedjetek nekem egy negyedórát és után mindent megbeszélünk, akkor meg fogják érteni, mert azt fogják mondani, hogy nem róluk van szó, nem rájuk haragszom, hanem most egy kis idõt kérek magamnak amíg átállok az otthoni rendre, de ha ezt nem mondom csak durcásan hazamegyek, rosszkedvûen, elutasítóan viselkedem, akkor õk azt fogják gondolni, velük van baj.

Hajdúska Mariann: - Jó kérdéseket kell föltenni. Ez a mi volt az ebéd, mi történt az iskolában, ezek olyan kérdések, amire azt lehet válaszolni, hogy semmi meg nem tudom, nem emlékszem rá. Tehát ez nem elutasítást jelent. A gyerekekkel ahhoz, hogy õk megnyíljanak kell egy kis ráhangolódási idõ. Tehát azonnal az õt kinyitogató kérdésemre nem biztos, hogy válaszolni fog ez a na hogy is volt és miért sikerült rosszul a matematika dolgozat? Ez olyan elijesztõen hangzik, de ha én ezt egy kicsit bevezetem, újra fölépítem egy kicsit a bizalmat a kapcsolatunkban, ez kettõ, három perc, egy ráhangolódó beszélgetés.

Hajdúska Mariann: - Például az ember megkérdezi, hogy milyen napod volt ma, mit csináltál, tehát nem rögtön ez a számonkérés, teljesítmény, eredmények. Hogy én sok gyerektõl hallom, hogy otthon csak az számít, hogy én hányast hozok, tehát másról nem is beszélgetünk. Ha a gyerek azt szeretné elmondani, hogy miket mondott a barátnõje a szünetben az nem érdekes, az felesleges, az locsifecsi. Ezeket is meg kell hallgatni és az ember ezt is meghallgatja vagy be is kapcsolódik akár akkor mindjárt ki lehet bontani, hogy egy matematika dolgozatnak mi is a valós története. Ezekben a kapcsolatokban fõleg a kamaszoknál érdekes, hogy a kapcsolatot a gyerek szabályozza. Bármily nehezen elfogadható a felnõttnek, hogy ha õ jön, hogy ha õ akar kezdeményezni, ezt tiszteletben kell tartani. Lehet, hogy az ember ne érjen rá, de úgy ne érjen rá, hogy most egy picit várjál, majd egy félóra múlva és ne úgy ne érjen rá, hogy menjél, most hagyj békén, zavarsz. Az üzleti életben soha nem mondjuk azt, hogy tessék engem békén hagyni, meg zavar. Ha nem érünk rá, akkor nagyon finoman igyekszünk valami másfajta idõpontot megbeszélni. Én ismerek olyan pedagógust aki középiskolában tanít és a gyerekeknek van fogadóórája, nemcsak a szülõnek. A szülõknek is be kell vezetni, hogy ha jobb nincs, hogy legyen fogadóórája a saját gyerekeknek. Mivel az idõvel szabadon lehet gazdálkodni, hogy ez egy ilyen beszélgetési idõ. Nyilván a jól mûködõ családokban ez minden este megvan és nem kell kitûzni, hogy 6-tól 7-ig vagy 8-tól -9-ig. Ha rosszul mûködik egy család lehet, hogy ezen el kell gondolkodni, hogy legyen egy olyan tudatos idõ, amikor én biztos, hogy a gyerekeimmel beszélgetek, hogy beülök az õ szobájukba, velük, rájuk figyelek, nem a saját dolgaim vannak elõtérben. A gyerekek nagyon erõs jeleket adnak, ha nem figyelnek rájuk. Néha a problematikusság mögött nincs semmi más, mint egy felkiáltójeles mondat, hogy én is itt vagyok, tessék rám odafigyelni, de hát ebben a társadalomban ugye a problémára reagálunk. Rossz jegyet hoz, odafigyelek rá ugye, mert problematikus. Jó tanulónak lenni idõnként nagyon hálátlan, mert hogyha egy nagyon elfoglalt családban jó tanuló valaki, lehet, hogy senki nem törõdik vele, minden rendben van, jók a jegyei, nincs vele gond, pedig attól még ezer probléma és gond lehet a gyerekkel.