Sinkó István a GYIK Mûhely vezetõje: - Módomban volt éppen nem olyan régen arról beszélgetni könyves szakemberekkel, hogy a beszélt nyelv és a vizuális nyelv olyan erõsen, szorosan kötõdik az emberi élethez és ezt a pedagógia sajnálatos módon még mindig nem igazán érzékelteti az iskolában. Ma már iskolán kívül sokkal erõsebben, de maga az élet mutatja meg, hiszen valljuk be õszintén, hogy a nem olvasó gyermekek nagymértékben elég, ha nem nem olvasnak, mert képet néznek. Nem biztos, hogy csinálják a képet, de nézik. Hogy milyen képet néznek ez már megint egy másik dolog. De a látvány, tehát a vizualitás olyan erõvel hat a gyermekre, de hát a felnõttre is látjuk, hogy ez megkerülhetetlené teszi azt a gondolatot, hogy a vizuális nyelv és a beszélt nyelv a verbalitás és a vizualitás valamilyen módon össze kell, hogy fogjon ahhoz, hogy egy igazi jövõképet tudjon mutatni a gyerekek számára. Én azt hiszem, hogy a gyermekmûhelyeink, ahol nagyon sok dramatikus, nagyon sok szöveges forgatókönyvírás, színház darab készítése is zajlik, tehát ahol azért mi igyekszünk ennek a nagyon intenzív vizuális nyelvnek az ellensúlyozására a beszéltetést az írást is megjeleníteni a gyerekeknél, tehát hogy ez a kettõsség egyfajta jó egyensúlyba jusson és én azt szeretném ha ez majd a jövõben a különbözõ hasonló szakkörökben, amelyek azért most már gombamódra nõnek ki itt az országban, megjelenjen. A másik oldalon meg hogy a pedagógiában megjelenjen ennek a fontossága.

- Jó napot kívánok én Cs. J vagyok. Egy olyan kérdésem lenne, hogy van egy 6 éves nagyobbik fiam és nagyon szépen rajzol. Én beszéltem az óvónõjével, hogy ne csak az én elképzelésem, ugyanis õ is azt mondta, hogy kimondottan tehetséges a gyerek és most hát nem is nagyon foglalkoztam volna vele, hadd rajzoljon, ahogy akar, csak valamelyik nap itt egy cirkusz volt és sírt mert nem tudta eltalálni az arányokat. Mi csak itt pislogtunk a férjemmel, hogy mi van, egy hatéves gyerek? És most azon töprengek és nem tudom, hogy mi lenne a helyes, hagyjam õt úgy rajzolni, vagy vigyem el valakihez aki jobban ért hozzá. Vagy tanuljon az a gyerek rajzolni, ha már annyira szeret. Mert én nem tudok meg a férjem sem, viszont láthatóan kiemelkedõen jobban és szebben mint a korosztálya.

- Igen nem jó, én is érzem, hogy ez nem jó és hagytam is volna, nem is akartam, csakhogy volt ez a sírás itthon és hát mondom, innentõl megállt a tudományom, mert ha õ többek kíván, akkor én nem tudok ebben neki segíteni. Még óvodás, még egy évet maradt az oviban.

- Azért mert sokat fog õ utazni, mert falun lakunk és városra fog kerülni, ez volt az egyik ok, meg hát május végén született.

- Nem, nem tudunk elköltözni, úgyhogy a férjem fogja vinni minden reggel, viszont úgy gondolom, hogy talán mégis jó lesz, mert hogy Valdorfba megy.

- Nem. Semmiképpen nem jó. Oda akkor se vinném. Szóval egyszerûen, ha nem lenne a Valdorf itt a közelünkben akkor sem vinném oda.

Vekerdy Tamás pszichológus: - Azt gondolom hogy én is még egy kicsit hagynám. Persze én el tudok olyat is képzelni, hogy olyan igény ébred egy kisgyerekben, hogy és akkor elviszlek ahhoz a faluban lakó nem tudom festõ bácsihoz vagy jól rajzoló ácsmesterhez vagy nem tudom, de nem ilyen kis korban. Tehát hogy valaki valamit megmutasson neki, amire õ kíváncsi, a szülõk azt nem tudják megmutatni, lehet, hogy valahogy kerítenék erre alkalmat.

Vekerdy Tamás: - Inkább csak azt tudnám mondani, kicsit félek, mert én elfogult vagyok atekintetben, hogy én nem vagyok híve a tehetséggondozásnak, ahogy ezt mondani szokták és vannak akik azt mondanák és bizonyára nekik is megvan a maguk igaza, hogy hát figyeljünk erre fel, keressük a fejlesztés módját. Én ha az én gyerekem volna ezt nem tenném. Itt hallottam, hogy talán Valdorf iskolába megy a gyerek, bár sajnos messzebb, nem szerencsés. Jók, sokszor nagyon jók, melegek a falusi iskolák. Nem mindig persze, de sokszor igen, de mindenképpen a Valdorfban ott nagyon sok mûvészettel találkozik a gyerek. Rajzolással, festéssel, úgyhogy ez ott majd ápolva lesz, hogy úgy mondjam.

Vekerdy Tamás: - Hogy úgy gondolja, hogy õtõle várnak külön többet, mert már rájöttek, hogy milyen ügyesen rajzol? Hát ez lehetséges, ezt nem tudjuk. Az elbeszélésbõl egy kicsit úgy tûnt inkább, hogy az óvónõ csak elfogadólag tudomásul veszi ezt, ami helyes egyébként. Szóval van magyar tehetséggondozó társaság, a Fõvárosi Pedagógiai Intézetben mûködik ez. Én egyelõre nem fordulnék oda, de figyelemmel kísérném tényleg a gyereknek a képességeinek a kibontakozását és gondolkoznék rajta, hogy hol van olyan ember vagy kör vagy intézmény akihez esetleg, volt már erre példa, hogy viszonylag kisgyereket beadtak egy mesterhez vagy néha eljárt hozzá és az nem volt haszontalan. Szerintem még lehetne várni egy-két-három másfél évig.

Vekerdy Tamás: - Igen.

"Csakhamar rájöttem, hogy ceruzával vonalakat lehet húzni. És ezekbõl mindig összeáll valami. Sõt az ember elõre is elhatározhatja, mire hasonlítson majd a valami, amit rajzolni fog. Egy darabig titokzatosan hallgattam, valahányszor a megrajzolandó mû címe iránt érdeklõdtek, de pár hét múlva már vállaltam, hogy a képnek ne utólag adjak címet. A boldog pacsmagolásnak az sem vetett véget, hogy kevesebb idom maradt, mert beírattak az elsõ általánosba. Szorongva és bõgve mentem az elsõ órára. Az osztályba anyám, nyilván megrettenve attól ami engem vár, már nem mert belépni. De hamar kiderült, hogy hasonlóan járok, mint hajdan a tornaiskolában. Az elsõ órán a tanító néni húzott egy vonalat krétával felülrõl lefelé. Majd arra kért minket, hogy a táskánkba csomagolt írólapra mi is húzzunk egy ilyen vonalat. Meghúztam és vártam. A többiek viszont girbe-gurba vonalakat húztak. A tanító néni akkor azt javasolta, hogy sokáig kapirgáljuk a papírt a ceruzával felülrõl lefelé, majd csak egyenes lesz az a vonal. A többiek kapirgáltak, a tanító néni a táblán szintén húzta, húzta a vonalat felülrõl lefelé, amíg az egyetlen szép vékony vonal ronda kövérré nem vált. Láttam a vonalat el kell rontani. Hát elrontottam én is. Könnyebben, mint vártam volna, mert a tanító néni a padok között sétált és nekem folyton átrakta a ceruzát a jobb kezembe. Az elsõ osztály aztán hasonló kompromisszumokkal telt el. Sokat rajzoltunk, de nekem valahogy nem tetszett az a mód ahogy kellett. Mindenekelõtt az éggel gyûlt meg a bajon. Korábban egy-két vízszintes kék vonallal is megelégedtem, de aztán beláttam, hogy az ég nagyon nagy valami. Nem lehet elintézni egy-két henye vonallal. Komoly lelki tusák után otthon olyan eget rajzoltam, amely a papír vízszintes felezõvonaláig ér és már-már belelógott a házak tetejébe a fák koronájába és az emberek meg a kutyák fejébe. Ez már jobb volt, de nem az igazi. Fehér csík maradt az ég és föld között és ez engem igen bosszantott. Amikor elõször mertem befesteni az egész lapot éggel, amikor az ég alsó határa a föld felsõ határával esett egybe boldogan, borzongva bámultam a papírra. Megvan. Akkor a házakkal lettem elégedetlen. Sok házat rajzoltam korábban, de sose tudtam zöldágra vergõdni azzal, hogy mint a tapasztalatból tudtam, a háznak eleje is meg oldala is van. Ha mind a kettõt odarajzoltam csáléra állt az egész. Az osztályban mindenki így rajzolta és nem vették észre, hogy nagyon nagy a baj. Nem értették miért tépem össze dühödten a rajaimat. Otthon is így rajzoltam rosszkedvûen, de egy délután váratlanul oda sem figyelve, csak a kezem önkéntelen mozgásából a papírra sikeredett egy sarokház, amely kétfelé folytatódott. Jobbra, és balra. De úgy, hogy a járda meg a tetõ nem párhuzamos volt, nem ám, hanem közeledtek egymás felé. Ahogy a rajzra néztem tudtam, hogy óriási felfedezés született. Gyávaságból még bevonalkáztam a házat, ablakokat és kaput is jelöltem, de hát anélkül is ház volt. Igazi, amely le akart mászni a papírról. Annyira ház volt. Én pedig bele is mehettem volna a képbe, az igazi utcába, mind a kettõbe. Úgy éreztem titokzatos hatalmakat cseleztem ki. Kuncogva rajzoltam tele lapok százait ilyen házakkal és közben arra is fény derült, hogy a hátullevõ fák kisebbek, mint elöl és ki hitte volna, ez az emberekre is vonatkozik. Kicsit olyan érzés fogott el, mint az elsõ tornaórákon, de mégis mélyebb annál, mert bukfencezni lehet, szaltózni is tud, aki nincs elhízva, de hogy igazi utca legyen ott a lapos papíron, az csoda. Az iskolában is kezdtem ilyen utcákat rajzolni, de nem kaptam rájuk ötöst. Meg is szidtak érte. Így aztán kénytelen voltam régimódi utcákat rajzolni, amelyek nem jöttek le a papírról. A dolog felháborított, de otthon tovább kísérleteztem. Rájöttem, hogy futó embert nemcsak oldalról lehet rajzolni, hanem szembõl is. Hogy csak az egyik lába éri a földet, a másikból csak a combja látszik, mert az eltakarja a lábszárát meg a lábfejét és egy kicsit hosszabb is, mint a földet érõ lábcombja. Ezt már nem mutattam meg az iskolában senkinek. Otthon sem értették a koncepciómat, azt kérdezgették miért van mostanában mindenkinek fél lába? Aztán áttértem a fejekre, de csak otthon, mert az iskolában nem volt szabad fejeket rajzolni. Pár év múlva kiderült, hogy nekem volt igazam, de akkor már nem volt kedvem az egészhez. Mert nagyon unalmasan kellett csinálni. Húzni kellett vonalzóval egy vízszintes vonalat, a horizontot, a párhuzamosoknak azon kellett összefutniuk. Ezt hosszasan, bonyolultan magyarázták és pontokat vétettek föl velünk a vízszintesen. Semmi öröm nem volt benne. Közben egyszer volt egy szünet. Nemzedékem leghosszabb szénszünete. És lelkem mélyén azt reméltem, hátha utána megváltozik valami. Talán észbe kapnak a tanár bácsik és tanár nénik. De nem. Úgy rajzoltunk továbbra is, mint elõtte. Unalmasan, elõírás szerint egyformán."

Sinkó István a GYIK Mûhely vezetõje: - Éli 27 éve megszokott életét, gyerekekkel foglalkozik az óvodáskortól egészen a 18 éves érettségizõ korosztályok. Ugye hát azért is Gyermek és Ifjúsági Képzõmûvészeti Mûhely. Szerencsére hál Istennek az alapítvány túlélt minden olyan gazdasági válságot, amely sújtotta és sújthatta az ilyen nonprofit jellegû vállalkozásokat, alapítványokat. Támogatóink, miniszteriális és magántámogatóink úgy gondolják, hogy szükség van erre a mûhelyre ott a Nemzeti Galériában és mi is úgy gondoljuk, hogy szükség van ránk és a gyerekekre meg a szülõkre is úgy hat ez a jelenlét, hogy õk is úgy gondolják, hogy szükség van arra, hogy odajárjanak a gyerekek. Úgyhogy ha nem is mondom, hogy emelkedõ, de viszonylag jó létszámmal ebben az évben is elkezdtük a munkát.

Sinkó István: - Kreatív képzõmûvészeti foglalkozásoknak nevezném, habár tulajdonképpen nehéz meghatározni ezt az egész mûfajt. Kézmûves, mert ugye kézzel mûveljük és olyan típusúak a feladatok, amelyek anyagok használatát igénylik, másrészt viszont ma már a képzõmûvészet fogalomkörébe olyan anyaghasználatok, olyan tematikák, olyan formák is megjelennek, amelyek távol állnak a hagyományos festés, szobrászkodás, grafikázás mûfajától. A GYIK Mûhely tulajdonképpen a 27 évvel ezelõtti megalakulásakor is már ezt a célt tûzte ki és Szabados Árpád, az alapító atya úgy gondolta, hogy a kortárs képzõmûvészet összes törekvése, anyagai és szemléletmódja kerüljön bele a vizuális nevelés legalapfokúbb képzési formáiba is, tehát az óvodáskorban is ismerkedjenek meg a gyerekek azokkal az eszközökkel és anyagokkal, amelyekkel a felnõtt képzõmûvészek mûködnek, természetesen az õ koruknak megfelelõ módon.

Sinkó István: - A GYIK Mûhely szeptemberi alakuló ülésein most már a megalakulásunk óta minden alkalommal elmondjuk a szülõknek meg hát a nagyobb gyermekeknek is, hogy mi kis mûvészeket nem képzünk. Mi nem tanítunk, nem egy tanító jellegû, nem egy kiképzõ jellegû. Ezt most nem feltétlen pejoratív értelemben használom, nem egy jellegzetes anyaghasználatot elsajátító szakkör képe kell, hogy megjelenjen annak a számára, aki megpróbálja a GYIK Mûhely módszereit elképzelni. Mi kreatív, gondolkodó foglalkozásokkal, foglalkozássorozatokkal akarunk a gyerekek számára segíteni abban, hogy beszéljenek egy másik nyelvet is, a vizuális nyelvet is.

Sinkó István: - Tényleg nagyon érdekes gondolat. Errõl mi a GYIK Mûhelyben a tanári kar nagyon sokat beszélgetünk. Van egy korosztály, úgy valahogy az általános iskola alsó tagozata vége felé, tehát harmadik-negyedik táján, tehát ez a mostani ugye 9-10 éves gyerekek és aztán a 11-12 éveseknél az az érzésem, hogy fogalmuk nincs róla, hogy egy-egy anyag mire használható, mire képes. Az egyik textil az gyûrhetõ, a másik az rugalmas. Hogy az agyag az mit bír még el, mi az a legvékonyabb vagy az a legvastagabb, hogyan lehet lábra állítani például egy figurát. Ezt egy kisgyerek ösztönösen megérzi két próbálkozás után aztán el is felejti. És biztos, hogy ez a része a dolognak ez tanítható, a mi számunkra ez azt jelenti, hogy mi nem akarjuk megtanítani õket, hanem nagyon sokat, nagyon sokféle módon bemutatható, tehát demonstrálható. Másrészt pedig az, hogy az anyagokkal való bánásmódnak vannak bizonyos határai, meg törvényei. A nagyból nem vágok kicsit fölöslegesen ki mert a nagyot föl lehet vágni kicsire és és aztán abból lehet még kisebbet vágni, de ha rögtön a nagyba vágom bele azt a lyukat, akkor a nagyot már dobhatom félre. Tehát hogy egyfajta ökonomikus anyaghasználatot elsajátíthatnak. Biztos, hogy ez évek óta romlik. Ez a fajta nem ismerése, meg nem ismerése az anyagoknak, fel nem ismerése az anyagoknak ez nyilván abból adódik, hogy a nagyon sok minden, ami körülveszi õket csak felszínesen érkezik meg hozzájuk, pedig hát ennél több anyag, mint amennyi mostanában körülvesz gyereket hát nem is volt még soha. Fém, mûanyag, papír, speciális anyagok. Ezeket mind használjuk, nagyon sokszor keverve, néha brutálisan durván, majdnem úgy mondanám, hogy szabálytalanul is, néha ellenszenvesek is ezek az anyagok a szülõk számára, miért kell ilyet használni. Talán épp azért, hogy megismerjék, esetleg le is mondunk majd késõbb róla, de megjelenítjük és aztán valamilyen módon értelmezzük, hogy az most jó-e vagy nem. Idõtálló vagy nem. Használható ez erre vagy nem. Célunk és szándékunk az, hogy mindazt amit az iskola nem tud megadni, nem tud nyújtani azt valamilyen módon pótoljuk. Természetesen nekünk is vannak korlátaink. Hál Istennek nem a tér, mert az elég nagy, nem is az anyagok használata, mert azzal is meglehetõsen jól állunk, hanem inkább talán azok a korlátok, hogy az idõ és a gyerekekkel való foglalkozás lehetõségei korlátozottak.

Sinkó István: - Most hogy így mondja azt hiszem igen. Azért mondom, hogy most hogy így mondja, mert nem szándékkal. Például a GYIK mûhelynek vannak olyan kézmûves szakkörök, fõleg ezek a népi kismesterséget, amelyek kvázi ilyen ajándékgyártó szakkörökként jelennek meg. Kis gyöngyözés. Aminek különben megint csak megvan a maga szépsége. Én fenntartással vagyok ezek iránt. Számomra sokkal vonzóbb egy nekihevüléssel összeragasztott háromféle anyag vagy egy kis agyagszobor, amit úgy hirtelenjében a gyerek otthon a talált anyagokból hoz létre és nem feltétlenül abból a néhány speciális anyagból, amit egy szakkör kínál számára. Én a gyerekeimen figyelem ezt meg. A családi ajándékozásnak ez egy formája. Nem mondom, hogy rendkívüli ajándékokat kapunk a gyerekektõl. Egy kis agyagszobrot egy kis valamire valamit fölhozunk, aminek néha éppen az anyagidegensége miatt lehet, hogy nem is olyan hihetetlenül esztétikus tárgy, de mégiscsak a saját tárgya. Egy gesztus, hogy a nagymama megérkezik repülõvel haza Budapestre és ezért én gyorsan rajzolok neki egy vers mellé egy illusztrációt, az nekem megfelelõ ajándéknak tûnik és az, amit kérdezett tulajdonképpen ezért csináljuk. Hát a legnagyobb része a gyerekeknek ugye nem lesz képzõmûvész. Mondtuk ugye, sem iparmûvész, de lesz benne egy elszántság, egy bátorság arra, hogy ez ilyen gesztusait megtegye. Aztán késõbb majd más anyagokkal meg más eszközökkel, de mégiscsak a sajátjával. Tehát, hogy személyessé tud tenni egy születésnapot, egy érkezést, egy indulást, egy bármi mást és nem feltétlenül az jut az elsõ gondolatként az eszébe, hogy vegyünk valami ajándékot a mamának, ami szintén nagyon szép dolog, de kétségtelen, hogy a melegsége a dolognak az a saját maga által készített tárgyban van.