Jasper Éva: - Hát az nagyon fontos, hogy értelmi sérülteket, epilepsziával élõket, olyanokat akik nem túl képzettek, tehát 8 általános iskoláig és autizmussal élõket.

Jasper Éva: - Nincs.

- Ez számunkra óriási gond volt, hogy a fiúnkkal mit kezdjünk. Fontos volt, hogy dolgozzon, mert hiszen alkalmas arra, hogy dolgozzon és ezt õ fontosnak is érezte, hogy dolgozzon és tegyen valamit. Miután befejezte a szakmunkástanuló iskolát megpróbáltunk mindent, amit lehetett és a világon sehol, semmiféle lehetõségünk nem volt. A kollegáim ezt tudták, hogy én kétségbeesetten keresek helyet a fiam számára és az egyik kerületi újságban hirdetést olvasott a kolleganõm. Volt egy tájékoztató errõl az egyesületrõl. Oda természetesen elmentem és abban a pillanatban, hogy meghallottam a vezetõjüket, tudtam, hogy õk a mi megmentõink. Mi rögtön utána kapcsolatba léptünk és akkor elkezdõdött az a számukra teljesen hétköznapi dolog, hogy kapcsolatot vettek föl elõször a gyerekkel, aztán a családdal. Helyszínen megjelentek, tulajdonképpen egy felmérést csináltak a gyerekkel, hogy milyen foglalkozásra tartják alkalmasnak és egy többszöri ilyen beszélgetés meg vizsgálódás után kezdték el keresni a helyet számára. Nagyon hamar, viszonylag hamar, két hónapon belül találtak egy helyet, ami sajnos csak ideiglenesnek számított, aztán egy másik helyet ami ugyancsak ideiglenes volt és végül a harmadik hely egy iskola volt, ahol mindmáig dolgozik, immáron egy éve, több mint egy éve. A gazdasági vezetõ mellett dolgozik és tulajdonképpen mindenféle ilyen gondnoksegéd munkát végez. Néha bevásárolni megy a gazdasági igazgatóval, segít a kémia szertárban a tanárnõnek tisztára mosni az edényeket, segít dekorálni az osztályt, segít a kertben, tehát mindenféle olyan munkára, amit rá lehet bízni.

- Jaj nagyon, rettenetesen féltettük, mert o a súlyos koraszülöttségébõl eredõen nyilván ugye egy védett környezetben nõtt, egy védett családban. Mindent tanítani kellett neki, semmiféle kész reflexszel, ösztönnel nem született, ezek még nem voltak készek. 6 hónapra született és így aztán teljesen természetes volt a védettség amiben föl kellett, hogy nõjön. Nehéz volt elszakítani, most már nagyon önálló és hát ebben az önállósodásban kulcsfontosságú volt a munkahely, hogy tõlünk és rajtunk kívül is érintkezzen emberekkel.

- Hát soha nem mertünk volna rábízni például ajtómázolást vagy kerítésmázolást, ilyesmit és szépen megcsinálta. Nagyon kitartó, rendkívül szorgalmas. Tízszer annyi akaratereje van, mint az egészséges klassz nõvérének. Mindannyiunkat megszégyenít egyébként a kitartásával és az akaraterejével, ha olyasvalamit talál amit szeretne elérni.

- Ilyen problémás gyerekeknek az élete az nem történhet szülõk és a velük foglalkozó intézmények kapcsolata nélkül. A mi kapcsolatunk az intézménnyel abszolút élõ, telefonon sokszor szoktunk beszélni és hogyha bármi gondunk van kölcsönösen vagy kérdésünk, akkor azt mindig megbeszéljük. Arra, hogy a szülõnek valami kapaszkodója legyen a gyerek egész élete során rettenetesen nagy szükségem lett volna. Én szülõként, anyaként csak azt tudom mondani, hogy egész életünk során soha semmiféle plusz támpontot vagy segítséget vagy jó szót sehonnan nem kaptunk. Általában legyintéssel intézték el, hogy ó, hát koraszülött, majd lesz, vagy örüljek neki, hogy ilyen amilyen és ne akarjam én, hogy több legyen. Ez az elsõ olyan intézményes hely, ahol olyan komoly segítséget, emberi segítséget kapott nemcsak a gyerekem ami most már az õ korában a legfontosabb, hanem mi az egész család, hogy szeretném hogyha ilyen intézménybõl több lenne és jó lenne, ha odafigyelnének azokra a szülõkre, akik kétségbeesetten szeretnék a hátrányos helyzetû gyereküket jobb körülmények közé hozni és nem tudják, mert azt se tudjuk, mert azt se tudjuk, hova fordulhatunk.

Jasper Éva: - Az elsõ beszélgetés után következik a felmérés, amelynek több része van. Egyrészt kérdõíves felmérést készítünk a szülõkkel is, ami egy kicsit arról szól, hogy a múltját jobban megismerjük a hozzánk jelentkezõ embernek. Aztán készítünk az értelmi sérült emberrel is egy interjút, amiben pedig azt próbáljuk megtudni, hogy mit szeretne csinálni, tényleg akar-e dolgozni, fontos ez számára, milyen erõfeszítéseket tesz meg ezért és aztán készül egy gyógypedagógiai felmérés is, ami pálya és munkaalkalmassági felmérés és intelligencia szintet is mérünk és ez alapján a gyógypedagógus instruálja, segít a szociális munkásoknak, hogy hogyan lépjenek tovább. Aztán része még a családlátogatás is, mindig kimegyünk minden családhoz, hogy megnézzük azt, hogy milyen helyre fog járni dolgozni a kliensünk, illetve, hogy ha szükség van rá, akkor fölajánljuk a családnak, hogy a családi problémák rendezésében is segítünk, segítjük felnõni, felnõtté válni a gyereküket és megtanítjuk õket arra, hogy hogyan lehet felnõttként tovább segíteni õket, hiszen mindig segítségre szorulnak majd. És akkor a felmérés bezárása tulajdonképpen együtt beszéljük meg és így alakul ki egy egyéni stratégia. Tehát itt ez egy nagyon fontos része és ezt mindenkinél szoktuk alkalmazni, a munkapróba. Ez azért fontos, mert az értelmi sérült emberek nem mindig tudják maguk elmondani maguk mit szeretnének csinálni, nem is nagyon ismerik a lehetõségeiket és ezért különbözõ típusú munkahelyekre el szoktuk õket vinni egy-két órát dolgozunk velük és akkor ott ok is választhatnak, hogy mi az, amit szeretnek csinálni, mi is meglátjuk, hogy mi az, amihez készségük is van, ez is nagyon fontos és akkor így együtt dolgozva kialakul egy kép, hogy milyen típusú munkahelyet keresünk nekik.

Jasper Éva: - Például postára szoktuk vinni levélszétválogatásra, aztán van konyhai munkapróbánk is, aztán az Édesipari Rt-be vagy pedig szalagmunkát lehet kipróbálni, aztán van ahol kézbesítõi feladatokat, a jobbaknak ügyintézõi feladatokat lehet kipróbálni. Az a lényeg, hogy különbözõ típusú munkák legyenek, mert abból lehet leszûrni, hogy mi az, ami neki való. A szociális munkás ilyenkor azt is figyeli, hogy tulajdonképpen milyen problémái lesznek, tehát ha magatartásproblémák vannak, hogy tud beilleszkedni, miben kell majd a betanításkor segíteni és erre a szociális munkás mit tud kidolgozni, hogy kezeli ezeket a problémákat. Ez fontos, mert ezt kell majd a munkatársaknak átadni a munkahelyen.

Jasper Éva: - Igen, az nagyon fontos, hogy nemcsak oktatjuk, megmondjuk neki, hogy mit csináljon, hanem együtt csináljuk vele hiszen így adunk mintát. Nekik a legjobban ezzel lehet mintát adni, hogy együtt csináljuk velük és akkor hogyha megvan a munkahely, hogyha sikerül ezt megtalálni, akkor ismét a szociális munkással együtt a munkahely feltáró kimegy erre a munkahelyre és ott vagyunk a szerzõdéskötéskor is, tehát mindenre odafigyelünk, hogy ne sérüljenek az értelmi sérült embereknek a jogai és a munkáltatókat is tájékoztatjuk a lehetõségekrõl, hiszen ha regisztrált munkanélküli az ügyfelünk, akkor a munkaügyi központ támogatásában is fel tudja õket venni. És ezért szeretik a mi klienseinket, mert mi egyrészt felmérjük õket, valamennyire garanciát vállalunk rá, hogy ezt megfelelõen el tudják látni ezt a munkát, és ok ha megszereznek egy munkahelyet, akkor ott nagyon hûségesen ott maradnak és ez egy nagy vonzerõ szokott lenni a munkáltatók számára.

Zoli: - Most éppen fóliázni próbálok, csak éppen beakadt a fólia.

Zoli: - Pántolni szoktam, fóliázok, csomagolok, meg hordom föl a raktárba.

Zoli: - Megy.

Zoli: - Hát a végére már el szoktam fáradni amikor sokat vagyok és túlórázom.

Zoli: - Egy nap elvileg 6 órát dolgozok, de valamikor 8-at.

Zoli: - Nekem ezt a munkahelyet ajánlották, mert voltam ilyen próbamunkán és ott mondta a Tárnok György, hogy van egy ilyen nyomdai munka, amit szeretnék-e csinálni, mondtam, hogy igen és ott erre a munkahelyre eljöttem, próbamunkán voltam, aztán azóta is itt dolgozom.

Zoli: - Igen és aztán megtetszett a munka.

Zoli: - Sok barátom van.

Farkas József a nyomda igazgatója: - A nyomdaipar, egyáltalán a szakma arról nevezetes, hogy elég sok vagy elég magas a képzetlen vagy betanított munkaerõigény. Tehát mindenképpen érdemesnek látszott megpróbálni, hogy egy értelmileg sérült segédmunkásként egyszerûbb fizikai munkára miként válik be. Azt tapasztaljuk a néhány hónap alatt, hogy ennek a fiatalembernek, illetõleg két másik fiatal is dolgozik nálunk, akik nem az alapítvány révén kerültek ide, de itt dolgoznak, nagyon nagy a monotonitás tûrõképességük és ez a monotonitás a nyomdaipari expediálásban, csomagolásban megkerülhetetlen. Õk ezt úgy látszik, hogy jól viselik, jól tûrik.

Farkas József: - A munkatársaknak vagy mondjuk a kollega közvetlen fõnökének egyetlen érdeke van, az hogy határidõre precízen, pontosan meglegyen a munka. Az két nap után látszik egy új dolgozóról, hogy képes-e határidõre, pontosan dolgozni. Mikor ezt látta, hogy ez a fiatalember képes erre, innentõl kezdve nem volt ellenérdeke, hogy bármi más gondolat megforduljon a fejébe.

Farkas József: - A kollegák között a bérezésben nincsenek különbségek. Tehát o ugyanazt a munkát végzi el, mint a másik gépen mellette csomagoló kollega, aki nem értelmileg sérült, tehát az o bére pontosan ennyi.

Farkas József: - Ha érne ilyen vád ezt a vádat mi azt gondolom visszautasítanánk. Egyszerûen amiatt, hogy attól, hogy valaki értelmileg sérült, attól õ nem alacsonyabb rendû tagja a társadalomnak, legföljebb kisebb értékû munkát tud végezni, de ha bizonyos feladatot jól ellát, akkor ugyanúgy kell kezelni, mintha nem volna sérült. Nekünk az alapítvánnyal van egy együttmûködési megállapodásunk és nemrégiben épp arról beszéltünk, ha újabb olyan kollegát találnak, aki alkalmas lehet a nyomdaiparba, akkor mi szeretettel várjuk.

- Megkeresett minket jó pár évvel ezelõtt, ajánlva, hogy van náluk egy-két olyan kliens, akit el tudnának képzelni, hogy itt a mi munkánkat segítsék.

- Ketten dolgoznak itt. Egyikõjük a konyhában segít be, a másikójuk pedig a házat takarítja. Próbával indult ez a dolog. Az alapítvány is besegített annak idején amikor az újabb klienst fogadtuk, hogy õk vezették be a munkatársat, megnézték, hogy mit tud csinálni, tehát õk maguk is tisztába kerültek azzal, hogy ez egy olyan munkahely, amit el tud látni a kliens vagy sem.

Móni: - Már négy éve.

Erika: - Én február 5-én kezdtem.

Móni: - Én konyhán dolgozok és segítek az Erzsi néninek.

Erika: - Én takarítok meg a Móninak segítek mosogatni meg néha fönt az emeletet takarítani.

Móni: - Nem.

Erika: - Én varrodában dolgoztam. Azért nem tudtam ott elhelyezkedni, mert hogy nehezen ment a varrás meg túl lassú vagyok meg igaz, hogy segítséggel lehet tudok dolgozni csak ott kell mellettem lenni.

Erika: - Igen.

Erika: - Néha az Éva bejön, megnéz. Meg a Tamás is ott van meg az Eszti is, úgyhogy van mellettem.

Erika: - Igen.

Móni: - Van, eléggé sok. Nagyon szeretnek engem, én is szeretem õket. Ki szoktam nekik vinni az ebédet meg minden.

Móni: - Igen.

Erika: - Eleinte volt. De most már az Évával megbeszélgettük.

Erika: - Igen.

Móni: - A fizetésemmel adok anyunak egy 5 ezret, többi meg az enyém lehet. Én meg berakok a bankba is, van nekem a bankban pénzem. A többit meg elkölthetem.

Jasper Éva: - Nagyon gyakran nekem az a tapasztalatom, hogy a szociális munkásnak ilyen biztonságot nyújtó szerepe van és az az egyik fõ feladatunk, hogy segítsük kommunikálni, beszélni az egészséges munkatársakat és az értelmi sérülteket. Mert eleinte rajtunk keresztül érintkeznek egymással tehát nekünk mondják, hogy mondjuk meg és a sérült is nekünk mondja, mondjuk meg a munkatársainak és aztán egy idõ után már elkezdenek egymással beszélni, hogy jobban megismerjék egymást és akkor már viszont zavar a szociális munkás, akkor ki kell lépni ebbõl a helyzetbõl.

Jasper Éva: - Hát az önállóságukat nagyon megerõsíti. Nekik is szükség van rá meg minden embernek, hogy leváljanak a szüleikrõl és hogy önálló életet éljenek. És azzal, hogy elkezdenek dolgozni megerõsödik ez nagyon bennünk, hogy õk már felnõtt emberek és már egyedül tudnak dönteni. Sokszor vissza kell õket fogni, hogy miben tudnak dönteni egyedül és hogy azért fogadják el a tanácsot. Azt hiszem, hogy ez a legfontosabb és nagyon megnõ az önértékelésük is. Nagyon sokszor van az, hogy hozzánk jön egy fiatal, szinte már depressziós állapotban, nem néz ránk és akkor elkezdünk vele dolgozni és munkába áll, akkor utána nagyon megerõsödik és akkor már a szemünkbe néz és mosolyog és mesél a munkájáról. Neki is most már helye van, szükség van rá. Mint mindenkinek, ez nekik is nagyon fontos. Az a nehéz, hogy a szülõkkel együtt valahogy ki kell találnunk, velük és a szülõkkel együtt egy olyan utat, amiben úgy tudnak továbbélni, hogy valamennyire önállóak is legyenek, de elfogadják a saját korlátaikat is és a szülõk is el tudják fogadni, hogy valamennyire már önállóak, de azért mégis segíteni kell õket. Egy ilyen megfelelõ középutat kell kitalálni.

Jasper Éva: - Igen, sokszor nagy változás is lehet. Elõfordul az, hogy jönnek hozzánk a szülõk és akkor kérik, hogy a gyerekük dolgozzon és aztán mikor elhelyezzük, akkor mindent megtesznek, hogy mégse mert megijednek ettõl. Teljesen érthetõ, hiszen õk arra rendezkedtek be, hogy az értelmi sérült embert segítsék, mindent megtettek eddig érte, fejlesztették, foglalkozásokra jártak velük és hát ugye most az jönne, hogy munkába álljon. Most viszont az van, hogyha munkába áll, akkor nem lesz otthon, nem lesz kirõl gondoskodni, az anyának elveszik a szerepe. Ebben is próbálunk segíteni a szülõknek, hogy a saját életük értelmét is definiálják át és próbáljanak valamit találni erre, vagy így tudják csak elengedni a gyereküket.

Jasper Éva: - Igen, ezt nem nagyon szokták kimondani, de azt hiszem azért ez is megjelenik. Nagyon félnek attól, hogy újabb csalódás és kudarc éri a gyereküket. Azért biztatni kell õket meg megmutatni azt, hogy mi hogy tudunk velük. Tehát nekik adni egy mintát, hogy hogyan lehet úgy közlekedni esetleg vele, hogy nem kell fogni a kezét mikor a mozgólépcsõre lép, mert egyedül is fel tud lépni.

Jasper Éva: - Azt hiszem, hogy ez állandóan kísérti a szülõket ez a dolog, mert azok, akikkel foglalkozunk nagyrészt huszonévesek. Akkor még Magyarországon nem volt korai fejlesztés, nem voltak olyan szolgáltatások, hogy a szülõket segítették volna abban, hogy elfogadják a gyermekük sérültségét és ezért az egész életük egy harc tulajdonképpen, hogy normál iskolába bekerül-e vagy nem, el tud-e utána esetleg végezni egy középiskolát vagy nem. És hát azzal, hogy mi elhelyezzük normál munkahelyre ezért ez gyakran elõfordul, hogy úgy gondolják, hogy most már ez a gyerek egészséges és képes nagyobb dolgokra is. Ebben segíteni kell a szülõket, hogy most dolgozzák ezt fel és fogadják el, mert eddig sokszor, gondolom azt hallhatták, hogy kinövi majd a gyerek és hát itt viszont már tényleg az a pont, hogy el kell fogadni, hogy nem növi ki, õ ilyen.

Jasper Éva: - Mondanék két telefonszámot, ahol be lehet hozzánk jelentkezni, az egyik az egy vezetékes telefon az 210-8991. A másik pedig az én mobiltelefonszámom, az pedig 06-20-9808103.