- Keveset. Én mikor gyerek voltam sokat olvastam. Bár mondjuk lehet, hogy nem alsós koromban. Mikor óvodások voltak és olvasgatták a könyveket, most mióta iskolába járnak ahhoz képest a plusz könyvolvasás az nagyon lecsökkent.

- Igen.

- Nem tudom. Ha tudnám, akkor többet olvasnának.

- Peti jobban. Ha nem is éppen könyvet, hanem valamilyen újságot, de azért olvas. A lányom az kevesebbet.

- Játszik a nintendóval.

- Olvasni jó.

- Most már én is kevesebbet, mint régebben. Nincs már arra idõ, hogy én végigböngésszem a boltokat vagy hogyha találok egy könyvet, akkor olyan vagyok, hogy akkor szeretném egybõl kiolvasni. Azt hiszem, valahogy így maradt el.

- Nem tudom. Van az a pár, ami még lánykoromból volt, a fõiskola alatt amit veszegettem meg olvastam. Még a gyerekek elõtt, azok vannak meg.

- Ezek még nem nekik valók. Bár a Durell könyveket már megpróbáltam Petinek. Elkezdtem belõle olvasni, de még nem érdekli.

- Jártunk már könyvesboltba, de általában olyankor mentünk könyvesboltba, ha valakinek kellett szerintem ajándékot venni és akkor nézegettük, hogy azt is jó lenne meg azt is jó lenne megvenni, de hát az árak azok olyanok, hogy azt csak ajándéknak vesz az ember. Szívesen vennék most, hogy Petikém elkezdte tanulni a verseket és akkor az íróknak a versesköteteit, válogatásokat, meg õ is mondja, hogy vegyünk már. Lexikonokat, olyan szépek azok a lexikonok, de hát ilyen sorozatot megvenni az nem két fillér.

- Könyvtárba járunk rendszeresen.

- Õk maguk választanak. Elõször mindig odamennek a polchoz, ahol ezek a természettel kapcsolatos, tudományos könyvek vannak, azokat szokták kihozni, azt megnézegetik, én pedig való igaz, hogy van egy-két amit tudom, hogy gyerekeknek való, ezt a Lázár Ervin könyvet azt kihoztuk. Nagyon imádták, esténként azt olvastuk mesének, akkor ami neki volt abból hoztunk ki többet, tehát végül is van amit én is mutattam, hangkazettát, esti mesének.

- Tavaly még olvastam ezt a Lázár Ervin meséket, majd most meglátjuk, hogy találunk-e valamit megint a könyvtárban, mert szeretik végül is.

- Akármeddig, felnõtt korukig is szívesen olvas az ember mesét.

- Igen. Elvileg azért hagytam most abba az olvasást, mert ha én olvasok én annyira beleélem magam, hogy akkor én kiröppenek az itteni valóságból és teljesen átmegyek oda, amit olvasok. Abba a hangulatba, ha szomorú szomorúba, abba légkörbe és akkor annyira kizökkenek, hogy olyan nehéz visszaváltani, hogy most ezt kell csinálni vagy azt kell csinálni vagy amazt kell csinálni.

- Én 10 éves koromban kaptam Fekete István Hajnal Badányban címû könyvét, ezt akkor elolvastam, nagyon tetszett, megfogott, megragadott. Mai napig elõveszem ezt a könyvet, hogyha idõm van és valami problémám van és én elolvasom mai napig is.

- Hát az, hogy két gyermek hogy tud fölnõni együtt, hogy szeretnek egymásba és min kell együtt keresztülmenniük, hogy õnekik jó legyen az életük a végén.

- Hát a természeti leírások. Nagyon sok olyan természeti leírás van, hogy ha azt nem olvasom el, akkor nem biztos, hogy el tudom képzelni, hogy mégis hogy mi módon, mert ugye az alappárbeszédek megmaradnak az emberben, de ezek a természeti szép leírások ezek nem.

- Hát ha bánatom van vagy nem sikerül úgy ahogy én szeretném a dolgaimat, akkor veszem elõ ezt a könyvet. Minden szempontból hat, szeretetet, mindent kihoz nekem ez a könyv.

- Igen.

- Igen, ha talál egy olyan könyvet, akkor igen. Nálunk mindenki olvasott a családban és nagyon sok könyvünk volt, mert ugye édesanyám gyûjtögette a könyveket. Mai napig is fenntartjuk ezt a hagyományt.

- Igen, nálunk minden vacsora után este villanyoltásnál mindig olvasás volt.

- Õ nagyon szeretne megtanulni olvasni, mert ugye mikor kicsi volt rengeteget olvastam neki és azt beszéltük meg, hogy ha õ megtanul olvasni minden este nekem fog õ mesélni.

- Igen, nagyon várja. Mert ha magamnak veszek egy könyvet, akkor neki is kell valami mesekönyvet vagy kifestõt vagy bármit, de az könyv legyen.

Sándor Csilla szerkesztõ: - Gyerekkönyvekkel nekem nagyon régi kapcsolatom van. Nagyon sok embernek már gyerekkorától már kapcsolata van a gyerekkönyvekkel, de nekem talán annyiban érdekesebb az én helyzetem, hogy az én szüleim könyvesboltban dolgoztak és én az iskolából sosem haza, hanem a könyvesboltba mentem ahol, nagyon sok könyvet elolvastam. Volt egy raktárhelyiség, ahol föl voltak halmozva a könyvek, én mindig befészkeltem magam ide és addig, amíg édesanyám bezárta a könyvesboltot addig nagyon sok könyvet elolvastam. És hát otthon is nagyon sok könyvet megvásároltunk, úgyhogy a késõbbiekben is mindig volt egy olyan készlet, amihez hozzányúlhattam.

Sándor Csilla: - Igen, hát ez egy hasonló helyzet lehetett igen.

Sándor Csilla: - Amikor még nagyon kicsi voltam, akkor a képek és az illusztrációk voltak azok, amiket nézegettem, aztán szinte mindent elolvastam, tehát válogatás nélkül olvastam azt mondhatnám. Tehát nem voltak szempontjaim, inkább azt mondanám, hogy faltam a könyveket.

Sándor Csilla: - Igen. Jó tanuló voltam az iskolában, a tanulmányaimon nem látszott meg az, hogy nem a leckét készítem és ezért nem is nagyon törõdtek azzal, hogy én mit olvasok.

Sándor Csilla: - Hát nem.

Sándor Csilla: - Hát hogyha visszaemlékszem azokra a könyvekre, amiket akkor olvastam, szinte nincs olyan az emlékeztemben, amit most nem olvasnék el újból, tehát nem voltak azok rossz könyvek. Lehet, hogy az õ ízlésük annyira jó volt, hogy csak jó könyveket rendeltek a könyvesboltnak. Nem tudom.

Sándor Csilla: - A szüleim? Nem. Magamra maradtam ezekkel a könyvekkel.

Sándor Csilla: - A szüleimmel nem volt ilyen konfliktusom, viszont a nagynénémmel igen. Neki voltak kedvenc könyvei és hogyha ellátogattunk hozzájuk, akkor mindig meglepetésszerûen adott valamit, amire azt mondta, hogy én ezt olvassam el feltétlenül, mert ez neki annyira tetszett. Általában nekem nem tetszettek ezek a könyvek, úgyhogy így erõs konfliktusba keveredtem, mert nem mertem ellent mondani neki, a könyvet nem akartam végigolvasni, úgyhogy nagyon nehezen derült ki az, hogy énnekem ez nem tetszik, nem mertem bevallani. A Fekete István Bogáncs címû könyvét azt nem bírtam elolvasni. Nem. Azóta se tudja, nem mertem bevallani.

Sándor Csilla: - Nem mondanám ezt ennek ellenére, hogy én magamra maradtam, mivel azóta sokkal több olyan könyvet látok, amit most nem javasolnék a gyerekeknek. Lehet, hogy megváltozott a könyvkiadás ilyen szempontból, most már nem engedném a gyerekeket úgy a könyvek közelébe, hogy bármit olvassanak. Vannak átírt mesék, rossz mesék, erõszakos mesék, értelmetlen mesék, sokféle olyan mese van, ami nem való a gyereknek.

Adamikné Dr. Jászó Anna az ELTE Tanárképzõ Fõiskolai Karának tanára: - Nem tanítják minden tanárnak a gyermekirodalmat. Sokszor azt tapasztalom, hogy tanítók, tanárok nem ismerik eléggé a gyermekirodalmat. Mindenféleképpen kézbe kellene vennie az országnak a gyermekirodalom ügyét, mégpedig azért, hogy jó könyvek kerüljenek a gyerekek kezébe és nem árasszák el a könyvpiacot, ezek a Walt Disneys ócskaságok, amelyek a rajzi világukkal, sztereotípiáikkal rombolják a gyereknek nemcsak az ízlését, hanem egyszerûen a gyereknek a gondolkodását is. Magyarországon kialakult a gyermekirodalomnak egyfajta megvetése. Például a tudományegyetemeken, a nagy egyetemeken nem tanítanak gyermekirodalmat, pedig ez világszerte mindenütt úgy van. Egyetemeken tanítják és doktorálni lehet belõle. Magyarországon nem lehet doktorálni gyerekirodalomból. Na most mivel kialakul valamiféle lenézõ szemlélet, következésképpen vannak olyan gyerekirodalom tanárok, akik a gyerekirodalom helyett csak folklórt tanítanak, mert csak azt tartják értékesnek. De hát a folklóron kívül nagyon-nagyon szép gyermekirodalmi termés van, ha szabad így mondani, világszerte.

Adamikné Dr. Jászó Anna: - Ennek megvan az oka. Erre van nekem egy nagyon jó példám, hát mindenki ismeri vagy legalábbis sokan ismerik Szolzsenyicinnek a Rákkórház címû mûvét. Ott van egy nagyon érdekes jelenet, a funkcionárius ugye beteg és meglátogatja a lánya két hosszú nagy copffal és a lány kifejti ugye, hogy õneki nincsenek sikerei a nagy irodalomban, tehát következésképpen majd a gyermekirodalomban fog landolni. És valóban elõfordul és ez jelenség, hogy elég sok tehetségtelen író írt gyermekirodalmi mûveket és ezek bizony rossz hírbe hozzák a gyermekirodalmat. Vannak a gyermekirodalomban értéktelen mûvek, de nem ezekbõl szabad kiindulni.

Adamikné Dr. Jászó Anna: - Pontosan errõl van szó, pedig a nagy írók azt mondják, hogy a gyermek, hát Móra Ferenc ugye, a gyermeknek csakis a legjobban szabad adni és Móra Ferenc nagyon-nagyon sok idõt áldozott a olvasókönyvei és a gyermek történetei megírására. És ez valóban így van, hogy csak a legjobbat, mert a hatéves gyerek, ugye 6-7 éves gyerekben nagyon nagyon sok változás alakul ki, ekkor alakul ki a nyelve, ekkor hogy úgy mondjuk, szocializálódik, illeszkedik bele a társadalomban és ennek egyik jele az is, hogy ekkoriban alakul ki a nemzeti azonosságtudata. Ekkor fedezi fel, hogy õ magyar vagy német vagy francia vagy esetleg ekkor fedezi fel azt, hogy õ kétnyelvû. Nekem az unokáim hatéves korukban jöttek rá, hogy õk németek is és magyarok is, tehát két nyelven tudnak. Következésképpen ekkor gondozni kell a nemzeti azonosságtudatuk kialakítását és ez kétféleképpen történhet. Egyrészt nagyon jó olvasmányokkal, tehát úgynevezett multikulturális nagyon jó egyrészt Magyarországot bemutató, másrészt más népeket bemutató nagyon jó történeti és realista regényekkel, másrészt pedig nagyon jó nyelvezetû könyvekkel, mert a nemzeti azonosságtudat kialakulása nagyon szorosan kötõdik az anyanyelvhez. Tehát az anyanyelvi nevelés szempontjából is nagyon-nagyon fontos a jó gyermekirodalom. Ha én miniszter volnék most, akkor kiírnék egy pályázatot jó realista gyermekregényre, történeti regényre, multikulturális regényre, tehát olyan regényre, amelyek nemcsak a magyarokat, hanem más népeket is bemutatnak. Mert az azonosságtudat ebben az összehasonlításban sokkal jobban, sokkal okosabban fejlõdik.

Adamikné Dr. Jászó Anna: - A kisgyerekkel mindent el lehet fogadtatni. Mindent. Minden a tanáron múlik. Manapság van egy furcsa, fanyalgó szemlélet, hogy ami kötelezõ, á hát az ugye gyerekek hát ezt csak úgy kötelezõ, ezt nem is nagyon kell elolvasni. Sajnos ezt a tanárok terjesztik ezt a szemléletet, pedig ez egy furcsa, szélsõséges önzõ szemlélet. Egyszerûen a társadalomban élõ embernek tudnia kell azt, hogy kötelességei is vannak. Tehát ami kötelesség, az egyszerûen az emberi mivoltunkhoz tartozó tulajdonság. De most mindezen kívül és mindezen fölül a tanár kelthet hangulatot egy mû körül. Most másik szempontból is szoktak fanyalogni a tanárok, mégpedig azt mondják, hogy olyan messze van ez a gyerekektõl meg a szókincse nagyon régies. A gyerekektõl már a Kemény kalap és Krumpliorr is messze van, mert a Bagamérit is meg kell magyarázni, tehát nem lehet ebbe a zsákutcába bemenni, hogy elavulnak a szavak, kiavulnak az szavak, a 10 évvel ezelõtti könyvbõl is kiavulhatnak a szavak, lehetnek ismeretlen szavak. Tehát ez nem szempont. Itt egészen egyszerûen közel kell vinni a gyerekekhez a mûvet, el kell fogadtatni és a kicsi gyerek, a 6-7-8 éves unokáimtól tudom, az iskolákban tudom, amiket látogatok egymás után, igenis akarnak olvasni és igénylik is az olvasást. Nagyon sok kisgyereket fáraszt a televízió és otthagyja. Számtalanszor tapasztaltam kisebbnél is, nagyobbnál is. Tehát meg lehet nyerni a gyerekeket az olvasásnak.

- Nekem nagyon tetszik az Emil és a detektívek és a Harry Potter. A 4. részét még nem olvastam kétszer, de a többit már elolvastam.

- Még többször is olvastam az Emilt, csak ezt a kettõt szoktam mostanában olvasni.

- De van sok könyvünk, csak nekem nagyon tetszenek.

- Emlékszem, mert úgy mentem iskolába, hogy már akadozósan tudtam olvasni. Úgy volt, hogy érdekelt ez az olvasás dolog, mert a Peti már elsõs volt.

- Igen. Bátyám.

- 6 éves vagy 5, nem tudom. Nagycsoportos voltam. Úgy volt, hogy nekem megtetszett ez az olvasás dolog és akkor kérdezgettem az anyutól betûket, hogy jaj ez milyen betû, az milyen betû és egyszer csak megtanultam olvasni.

- Nem, de sok könyvet olvastam már, nagyon-nagyon sokat. Mindig ami tetszik, a címe azt kiolvasom. Ha tetszik, akkor meg még egyszer.

- Hát mikor hogy, mert mondjuk sokszor kapok a születésnapomra a gyerekektõl könyveket, és azokat még nem olvastam.

- A zsúromra mindig meghívom az osztálytársaimat. Nem az összeset, mert elég sok van belõolük és legtöbbször könyveket hoznak.

- Az anyu kérdezi, hogy mit szeret legjobban és akkor ha mondjuk szereti az egyik meséket meg ilyeneket akkor veszünk neki ilyen kis képes kártyákat meg valami kis könyvet.

- Igen. Ami nem olyan bárgyú, azokat sokszor olvasom.

- Mondjuk Grimm mesék.

- Pokemon meg ilyenek, ezeket nem nagyon szeretem.

- A legtöbb szeret. Nagyon szeret olvasni - mondjuk úgy. Aki mellett ülök most újév óta az nagyon szeret olvasni, csomó könyve is van otthon, már ki van olvasva az összes.

- Szoktunk, mondjuk olvasás órán vagy amikor elbúcsúzunk akkor mindig a Mariann néni mondja, az osztályfõnökünk hogy mi legyen olvasónaplónak és akkor ajánl könyveket, hogy ezeket olvassátok el nyáron, mert biztos lesz rá idõ.

- Elolvastam az Emilt, mert az volt feladva.

- Igen, többször is, és nem tudom. Mást nem is nagyon, meg a Pál utcait, mert az meg a testvéremnek volt feladva.

- Igen, mindkettõ, de az Emil egy kicsit jobban, abban jobb dolgok voltak.

- Vagy olvasok vagy itt van nekünk videojátékunk és azzal játszok.

- Igen azt sportolok, nekem nagyon tetszik. Volt, hogy négy gólt rúgtam az ötbõl, az nagyon szép volt. Úgy egyszerre kettõt, hogy belõttem egy gól és utána kilõtte az ellenfél kapus és a lábamról pedig megint bepattant, így lett a gól.

- Hát napközben, ha van idom rá. Iskolában nem nagyon van idõ, mert ilyen 15 perces szünetek vannak.

- Most, hát elkezdtem az Emil és a detektíveket még egyszer és ezt befejeztem akkor a Harry Pottert próbálom elkezdeni, mert megvan mind a négy rész.

- Jó képek vannak, jó kitalált dolog. Nekem nagyon tetszik.

- Igen, de azt tudom, hogy hosszú lesz, nehéz lesz kiolvasni.

- Igen, de ki is lehet, ha valaki csak arra gondol, hogy hadd olvassam már ki ezt a könyvet.

- Nagyon sokszor.

- Igen, ilyen kis búvár zsebkönyveket szoktam, azok jók és lehet belõlük tanulni és jó képek vannak rajta. Az ásványokat mondjuk azt kivettem többször is, mert egyre több ásványunk gyûlt össze és azokat meg akartam nézni, hogy hátha benne van és ha benne van tudjam a nevét.

- Igen, szerintem nagyon szép. Ott van fölötte mindig, hogyha meg akarom nézni egy ásványomat mindig az anyu jut eszembe, mert ott vannak az anyu epekövei. Fekete, olyan mintha grafit lenne lecsiszolva.

- Hát én nem nagyon.

- Anyu esti puszit ad és kész. Megpróbálok elaludni valahogy.

- Nem, ehhez már nem kell.