- Nem, a világûrben.

- Igen, amikor este van.

- A Bencének eltemettük a fiú teknõsét fent a Börzsönyben és csináltunk neki egy keresztet, beraktuk egy gyufásdobozba és visszatemettük és beleszúrtuk a földbe a keresztet és azt írta oda a Bence a keresztre, hogy: szeretlek.

- Én voltam.

- Én is. És pont a dédnagymamám halt meg és azért sírtam.

- Én meg azért sírtam, mert a másik nagymamám meghalt, meg a nagypapám is meghalt.

- Hát azért, mert az én nagypapám szívbetegségben halt meg, nagyon sok csokrot hoztunk neki, mert nagyon szerettem.

- Akkor a föld alatt.

- Én hoztam az én nagymamámnak egy nagyon-nagy csokor virágot és beledobtam a gödörbe.

- Hogy emlékezzen ránk.

- Nem. Csak az égbolt figyel minket.

- Nem lát, hanem csak az, hogy azért akkor tudja, hogy mi milyen aranyosak vagyunk és nekünk van szívünk.

- És azt mondta, hogy akkor még õ is bennünk fog élni, mert az égbõl figyel minket.

Révész Renáta a Napfogyatkozás Munkacsoport tagja: - Krónikus betegségben szenvedett már az édesanya és közel állt a halálhoz és két kis iskolás korú gyermeke volt és az édesapa nem tudta, hogy hogyan készítse õket fel, annyira nem tudott mit kezdeni, hogy tulajdonképpen szinte mindig menekült a gyerekekkel való találkozás, a kérdések elõl. Végül is az volt a dolgom, ami egy más barátnak is lehetne a dolga, hogy megpróbálja közelíteni a beszélgetéseket a témához. Lehet beszélni elõször arról, hogy mi okoz az embereknek feszültséget, hogy a félelem és a fájdalom, az milyen érzéseket jelent. És errõl beszéltem én is a gyerekekkel, szembenézünk azzal, hogy igen milyen érzésekrõl van szó és akkor két-három találkozás során közelítettünk tulajdonképpen a feszültségektõl és a stressztõl, a fájdalomtól, a betegségétõl a konkrétumhoz, a halálhoz. Hogy mit gondolnak õk errõl, találkoztak-e már, gondolkoztak-e már errõl, álmukban esetleg volt-e már ilyesmi. És aztán mit gondolnak az édesanyjuk betegségérõl. És ehhez, ugye segítségül kértem egy mesét, egy mítoszt, mert a gyerekek sokkal szívesebben beszélnek ezekrõl a dolgokról szimbolikusan. Tehát fontos a fantázia. A mesének fontos része volt például az, hogy volt benne egy olyan momentum, ami a hiábavalóságról szólt. Tehát valaki próbált vizet vinni egy szomjazónak, de az az edény, amelyben vitte a vizet, az lukas volt és mindig kifolyt. És az egyik gyerek ezt emelte ki a mesébõl, hogy ez a hiábavaló erõfeszítés. Nyilvánvalóan õ is szeretné megmenteni az édesanyját, de felfogta, hogy a világban vannak bizony olyan dolgok, amit nagyon szeretnénk elkerülni és mégis bekövetkezik. Mind a kettõjüket végül is sikerült felkészíteni arra a beszélgetésre, amit aztán az édesapjukkal velem együtt folytattak. Édesapjuknak a szívérõl egy kõ esett le, hogy rettenetesen megdöbbent ezen, hogy lehet és az õ gyerekei mennyire éretten tudnak errõl beszélni, szembe tudnak nézni és hát végül is édesapa felkészítette õket arra, hogy mi lesz a temetésen, hogy lesz majd. Elmentek a temetõbe, hogy hol lesz a sírhely, hogy néz ki egy temetõ, mi történik egy temetésen és aztán a gyerekek elmentek nyilvánvalóan ott sírtak, mert hát felfogták, hogy ez az utolsó búcsú és mi is készültünk erre egy rajzzal, hogy hogyan kell elbúcsúzni valakitõl.

R.R.: - Az édesanya emléke nem múlik el, de a gyászt le lehet zárni. Tehát a gyász az azt jelenti, amikor krízisben vagyok és nem tudok mit kezdeni valakinek a halálával. Ezt nem tekinthetjük örökkévalónak, tehát így nem lehet élni. Tehát az a fontos, hogy odáig jusson el mindenki, hogy szembe tud nézni ezzel a hiánnyal és tulajdonképpen azzal az útravalóval, amit addig kaptunk az együttlétünk során, azzal menjünk tovább. Tehát például egy gyermek számára nagyon fontos, hogy azt tudja mondani, hogy nagyon jó rá gondolni, ülj még tovább, az emlékeinket, az érzéseinket. Én azt gondolom, hogy a gyászban ez a fontos, hogy megpróbáljuk kiemelni azt, ami a miénk maradt.

Lázár Ervin: Illés mese

- Én tanultam pszichológiát és teológiai a végzettségem, de most egy olyan tragédia történt a családban, amivel egyszerûen nem tudok szembenézni. Ezt egy 28 éves kismama rokonunk halt meg úgy, hogy egyik pillanatról a másikra. Egy ilyen érrendszeri betegséggel, ez veleszületett.

- Nem. Az egyik ér, az aortának egy olyan rendellenessége, érfal rendellenessége, amit nem lehet tudni, hogy mikor jön elõ és hát egyik pillanatról a másikra meghalt és ott van egy 2 éves kicsi lány és keresi a mamát. És hát pénteken lesz a temetés és szóval nem tudom, hogy mit lehet mondani a gyereknek? Mert azt nem mondhatom, hogy elment ugye, mert a gyerekben ez egy õrületes csalódás lenne.

- Folyamatosan várni fogja. Az, hogy meghalt, azt se mondhatom, mert fogalma nincs, hogy mi az. És a papa ott maradt egyedül és

- És a papa se tud mit mondani, mert szerencsétlen õ is csak áll és néz és még föl se fogta, hiszen az idegrendszerünk hála Istennek olyan, hogy ugye, ha egyszerre fölfognánk dolgokat, akkor beleõrülnénk. És még semmit nem mondtak neki.

- Hát hogy majd jön, eddig a nagymamánál aludt, most hazamentek a papával, hazamentek, ott aludtak és hát gyûlik benne a feszültség gondolom. Meg látja azt, hogy valami nincs rendben, hiszen borzasztó szomorúak körülötte.

- Igen. Amikor az én nagymamám meghalt, akkor a kisfiam volt nem egészen 4 éves, 3 és fél éves volt és hát együtt volt a család egy nagyon meghitt közösség volt és tényleg a nagymamám az a lelke és a szíve volt a családnak és mindnyájan együtt voltunk. És én azt mondtam, hogy nem szabad a gyereknek hazudni és meg kell mondani, hogy a dédike elment végleg és hogy a mennyországba és borzasztóan megviselte, a mai napig érezni, visszajött az éjszakai bepisilés akkor és egy csomó szorongás, tehát a halállal való szembenézés, amivel hát nem tud szembenézni. Most mondom nagyon közel van a családban, a lányomnak ugye ötödikes, júniusban halt meg egy kis osztálytársa nyirokmirigy daganata volt és borzasztó, hogy milyen, szóval milyen érzések dúlnak benne, amirõl nem beszél ugye, mivel hívõ család vagyunk és akkor elõtört, hogy de hát miért ilyen igazságtalan az Isten? Másrészt, hogy ugye, ha mi is meghalunk, szóval mi lesz velük, ha én vagy tehát ezek a gondolatok röpködnek a gyerekben.

- Próbáljuk beszélgetni, de nehéz errõl beszélni. Ugye a felnõtt embernek is vannak nagyon nehéz gondolatai, amiket nem biztos, hogy egy gyerek megért vagy fordítva. Most én is úgy érzem, hogy miért kellett ennek így lenni? Szóval én is, hogy mondjam, egy kicsit meghasonlott vagyok. De ezt ugye, ha én nem értem meg, akkor hogy mondjam meg egy kisgyereknek. Van egy nagyon aranyos kis könyvünk, mesekönyvként adták ki egy sorozatban, Én és a nagypapa és nekünk is megvan ez, amikor a nagypapa meghal. Egy kislányról szól, aki a nagyszülõknél nyaral, csak hát az ott egy nagyobb gyerek. Tehát az ott már egy ilyen 5-6 éves kisgyerek, akinek hát megmondták, hogy nagypapával mi történt, de hát mikor csak elnézem a kisfiamat és belegondolok, hogy ez a pici lány ugye miket kérdez. Én csak egy órára mentem el vasalót venni, de fölhívtak a telefonon, hogy anya hol vagy, anya hol vagy. Úgyhogy ezt akartam tudni igazán, hogy szóval nem szabad félrevezetni a gyerekeket. De mégis mi az, amit meg lehet mondani, szóval mennyi az.

Vekerdy Tamás pszichológus: - Hát nagyon nehéz kérdés és ezt csakis az adott helyzetbõl kiindulva lehet, ha nem is azt mondom megoldani, de valamilyen megoldást keresni. Azt gondolom, hogy az a jó vagy valami ilyesmire gondolok, ha a papa leül, az ölébe veszi a kisgyereket, magához öleli és mondjuk sírni kezd õ maga, az nem baj egyáltalán és sírva azt mondja, hogy mama szóval ez az amit ott kell kitalálni, tehát hogy ahogy az ember, ez egy példa csak, nem azt mondom, hogy ezt kell mondani, ahogy az ember leteszi a ruháját este ugyanúgy az ember, amikor öreg már, akkor leteszi a testét, ami addig rajta volt. De van, akinek ezt elõbb kell megcsinálni, mert beteg lett és mama most így letette és most már mi nem tudjuk õt, most nem látjuk, de mi hisszük azt, hogy o ránk néz, velünk van, lát minket, mi rá gondolunk, de nincs itt velünk õ tovább úgy, ahogy eddig itt volt. Tehát én valami ilyen körben keresném a megoldást. Azzal együtt, hogy azt tudni kell, hogy a gyerek még tízszer, százszor fogja megkérdezni mindig újra beszélgetni akar róla, reméljük, de az is lehet, hogy magába temeti. Ez a nehezebb,

V.T.: - Az a jó, ha mód van errõl beszélni. Szóval én így hoznám szóba, efféle módon. Persze, hogy nehezen, ehhez ismerni kellene a család belsõ életét, mirõl, hogy beszélgettek eddig, mi volt a mama szerepe, mennyire tud már a gyerek beszélni vagy mennyit ért legalábbis. De az, hogy eltitkolni és azt hitegetni, hogy majd visszajön, csak ide ment, csak oda ment, az biztos, hogy lehetetlen. És rosszabb hatású.

V.T.: - Hát igen, de az ember, nem is tudom hogy mondjam, szóval úgy van a gyerekével gondolom, mint önmagával. Tehát engem ha valami nagyon bánt és akkor ezt én megmutatom vagy kimutatom a gyerekem elõtt is és összebújva vele, újra és újra beszélgetünk errõl. És mondom, azt kell mondanom, hogy hát a hívok eleve könnyebb helyzetben vannak, mert õk azt mondják, hogy ott van valahol, csak nem látjuk. De én azt gondolom, hogy a materialisták is megtalálhatják ennek a módját az anyag vagy az energia megmaradásának elvébõl vagy nem tudom honnan elindulva, ahol egyszerûen nem azt mondjuk, hogy letesszük oda a föld alá, megeszik a kukacok és kész. Mert ugye hallottam egy ilyen anyai választ is egyszer. Hanem azt mondjuk, hogy ilyenkor átalakul az ember, mert az emberben sok víz van, sok kõ van és mindenféle van és az visszaváltozik és az továbbra is itt marad körülöttünk, patakban, felhõben, esõben, ahogyan népballadák is mondják, amikor a szerelmesek sírján kinõ egy-egy virág. Ez nemcsak egy szép kép, hanem korrekt ábrázolása annak, hogy átalakulás van.

V.T.: - 2 éves kor nagyon korai, de mondom, ez a nehezebb eset, a materialisták esete. Itt a család, amint hallottuk vagy úgy hallottuk, hogy nem materialista, hanem hívõ, ez esetben a magyarázat valamivel könnyebb. Itt is akadály még a 2 éves életkor persze, de a gyerekek hihetetlenül sokat megértenek, ha nem is pont a szavakból, hanem a helyzetbõl.

V.T.: - Hát az édesanya rettenetesen fog hiányozni. Kérdés, hogy mennyit tudnak ebbõl pótolni apa, nagymama, nagypapa, nagynéni és így tovább.

- Voltunk nemrégiben a temetõben, elõször a tatáéban. Aztán meg a mamáéban.

- Hát segítettem például anyucinak virágot rakni. Énekeltem neki.

- Igen. Hát meg gyertyát gyújtottunk.

- Hát azért hal meg, mert után a szív már nem bírja tovább és nem akar, már elfáradt és sokáig elalszik.

- Igen. És Gyulán volt egy cica, akit eltemettem. Az történt, hogy egyszerûen a gyulai mamánál találtunk egy beteg kiscicát, az én kertem találtam, ott feküdt, aztán ringattam a bölcsõben, egyszer csak fölébredtem és megnyújtottam a karját, az leesett. Hát meghalt.

- Hát próbáltam, mindent adtam neki, nem itta meg a tejecskét, nem ette a csemegét, nagyon szomorú voltam. Eltemettem.

- Hát elõször az én kertembe, az én kis lapátommal kiástam egy kis lukat, ástam neki egy kis alagutat, hogyha fölébred, akkor menjen az alagúton át.

- Igen, csak emberben.

- Igen.

- Hát, mert azok az emberek, akik már meghalnak, azok már állatok lesznek. Most meg tata egy másik állat.

- Igen. A tatának volt szárnya, mert galamb volt és elrepült hozzám, megismertem.

- Amikor anyuci még kisgyerek volt.

- Találkoztam vele, hát ismertem, csak azért, mert itt volt a szememben.

- Amikor megszülettem. Úgyhogy itt a szememben volt és akkor én aludtam az ágyban, õ meg mesélt nekem és így simogatta a fejemet.

- Ott még a szememben, odament megfogta a tatának a kezét és ketten néztek. Olyan volt, mint egy kis tigrisanya, sokat szoktam rágondolni.

- Akkor is szoktam, már van két emlékem, csak bent maradt az emlék pénztárcában a kocsiban.

- Hát az, amikor rágondol, ha nem gondolnánk rá, akkor nem szeretnénk, most itt vannak.

- Itt bent a szívünkben és alakítottam ott nekik egy nagy házat.

- Úgy férnek, hogy én egy hatalmas nagy területet alkottam nekik, csak az a baj, amikor sírok, akkor mindig így forog, forog a szívem és akkor a világ is forog, forog.

- Igen. Mert hiányoznak. Õk nagy síron keresztül amin vannak, ott egy manó bevezeti ide és akkor hirtelen rágondolok, hogy nahát milyen jó lenne, ha kint bicikliznék, és a tata vigyázna rám a szökõkútnál.

- Szerintem nem fogok, mert ha most állat, akkor én úgy tudom fölismerni, hogy galamb, hogy egy kis lánc van rajta, és ezt tudom, hogy a tata eljött. Nekem ez jó, mert nagyon szeretem a galambokat.

- A mûsort Dunai Tamás, Pásztor Magdolna, Szendrei Edit , Uhrin Csaba és Sándor Kata készítette.