- Tisztelt Szerkesztõség! Nemrégiben egy szomorú történetet hallottunk egy olyan terhességrõl, amelyik a 24. héten véget ért. Velem is szinte ugyanez történt. A 25. héten fertõzés következtében megszületett a kislányom és meg is halt pár percen belül. Ennek éppen ma van egy hónapja. Nekem is második gyermekem, nekem is váratlanul jött ez a tragédia és elõször én sem akartam megnézni a babát, mivel én is rémképektõl tartottam. Most azért írok, mert én végül máshogy döntöttem, mint a betelefonáló fiatalasszony, megnéztem a kislányomat, meg is érintettem és a karomba is vettem. Azóta sem bántam meg, sõt nagyon örülök, hogy így tettem. A kórházban egyébként semmit sem erõltettek, de elmondták, hogy az a tapasztalatuk, hogy hosszú távon jót tesz ilyenkor megnézni a kisbabát. Készítettek fényképeket is, eldobható kamerával, amit megkaptunk avval, hogy tegyük el és ráérünk hónapok múlva eldönteni, hogy elõ akarjuk-e hivatni a képeket vagy sem. Mécseseket hoztak és hármasban maradhattunk halott kislányunkkal, aki gyönyörû volt. Soha nem gondoltam volna, hogy a hatodik hónap végén lévõ magzat már ennyire kifejlett és arányos. Azt is jó volt látni, hogy milyen békés, egyáltalán nem szenvedett és teljesen épen fejlõdött addig. Úgy érzem így sokkal könnyebb volt elbúcsúznunk tõle és feldolgozni, hogy a vele kapcsolatos álmaink véget értek. Így nem vádolhatom magam késõbb, hogy még csak mégsem néztem, aki mégiscsak a gyerekem volt. Így legalább valamennyire megismerhettem és valahányszor rágondolok, elõttem van az arca és a kicsi keze, szép hosszú ujjai. Egyébként pedig csak a szomorúságra és a fájdalomra emlékeznék, nem tartozna hozzá a kislányom képe és esetleg valóban rossz álmaim lennének. Az is jó volt, hogy el is temettük. Bár az elején ezt a döntést sem volt egyszerû meghozni, de végül rájöttünk, hogy ez fõleg a nagyszülõknek jelenthet sokat, akik ott búcsúzhattak el legkisebb unokájuktól. Valószínûleg 2 éves kislányunknak is megmutatjuk majd a sírt, ha nagyobb lesz és érdekelni fogja, sõt azt is el tudjuk majd mesélni neki, hogy milyen volt a kistestvére. Az események feldolgozásában az rengeteget segített, hogy nem egyedül kellett végigcsinálnom, hanem a férjem mindig mellettem lehetett, sõt a kórház felajánlott nekünk egy kétágyas szobát arra a pár napra, amíg én még infúziókat kaptam. Azt még meg kell említeni, hogy mindez Dániában történt, ahol éppen szabadságunkat töltöttük. Bár nem kívánom senkinek, hogy ilyen helyzetbe kerüljön, de azért írtam le ezeket, hogyha mégis hasonló döntésre kényszerül valaki, merjen bátor lenni és ne féljen megnézni a kisbabáját.

- Kovácsné Török Zsuzsa a Debreceni Szülészeti Klinika pszichológusa: - Négy olyan tényezõ, ami meghatározza a szülõi gyászt: Az egyik és talán a legfontosabb, hogy tudhattak-e valamilyen kapcsolatot teremteni a meghalt gyermekkel. Ha belegondolunk abba, hogy valaki kilenc hónapig készül a gyermeke fogadására, a kismamák többször álmodnak is azzal, hogy már megszületett a baba, csak az arcukat nem látják. Hogyha ebben az állapotban elvesztik, meg sem született a gyerek és már meg is halt, fokozottan nehéz a gyászmunka, hiszen semmilyen emlékük nincsen errõl a gyerekrõl. Éppen ezért, mert a szülészeti intézményben is az a feladatunk, hogy megmutassuk vagy fölajánljuk annak a lehetõségét, hogy a szülõk megnézzék a halott gyermeket.

K.T.Zs.: - Rövid távon biztos, hogy sokkal könnyebb. A gyógyító személyzetet is megterheli egy-egy ilyen sikertelen terhesség. Könnyebb számukra is kivonulni ebbõl a helyzetbõl, de hosszabb távon ezeknél az anyáknál sokkal nagyobb a valószínûsége egy kóros pszichiátriai zavar kialakulásának, depressziónak vagy szülést követõ pszichózis is sokkal gyakoribb. Tehát a saját nehézségeink ellenére föl kell ajánlanunk ezt a lehetõséget a szülõknek. A mi intézményünkben az a gyakorlat, hogy ilyenkor megkérdezzük, hogy ki az, akit behívna a családtagok közül. Legtöbbször a férjet hívják és a gyógyító személyzet is ott van mellettük. Nem tesszük kötelezõvé vagy nem erõltetjük a szülõket rá, hogy megnézzék vagy megérintsék a halott gyermeket, de már a vajúdás alatt többször fölajánljuk ezt a lehetõséget. És az a tapasztalat, hogy élnek vele. Számunkra is megdöbbentõ, tehát ehhez a munkához nem lehet hozzászokni, az elsõ pillanatban úgy fogadják a halott újszülöttet, mintha élõ lenne, tehát ugyanúgy elõször az arcát nézik, végtagjait érintik meg és csak utána veszik ölbe, de ugyanúgy tartják, mint az élõ, egészséges újszülöttet és utána tör föl belõlük az elvesztés fájdalma.

K.T.Zs.: - Azt kell, hogy mondjam mind a két javaslat pszichológiai szempontból káros, sõt kóros. Ha valaki saját gyerekét veszíti el, õt sem lehet kitörölni, ezt a veszteséget semmissé tenni, illetve egy újabb vállalt gyermekkel pótolni. Ma már egyre többen vállalják a saját temetést, tehát ragaszkodnak ahhoz, hogy legyen egy sírhely, legyen arra mód, hogy a család egésze tudjon emlékezni erre az elvesztett babára. Az a tapasztalatom, hogy azoknál a házaspároknál, akik a gyermekhalál után nagyon hamar egy újabb terhességet vállalnak, ez inkább egy patológiás gyászmechanizmusról szól. Le sem zárták még az elõzõ babához fûzõdõ szeretet kapcsolatukat és eközben vállalkoznak egy újabb terhességre. Tehát nem lehet valakit meggyászolni és közben pedig egy új életre készülõdni, egy új nagyon szoros kapcsolatot kiépíteni. Ilyenkor ez az elsõdleges, tehát inkább ez az új életre való készülõdés kerül elõtérbe és gátlódik, vagy késõbbre tolódik a gyászfolyamat. Ez nagyon sokszor aztán kóros pszichés folyamatokat indít el.

K.T.Zs.: - A saját vizsgálatunk azt mutatja, hogy 16-18 hónap után vállalt terhesség az már a gyász lezárásának tekinthetõ.

- Jó napot kívánok! Én 30 hétre szültem egy halott kislányt és minekünk valamilyen formában sikerült a dolgot földolgozni és ezt szeretném elmondani. Mi adtunk nevet a kislánynak, én meg is néztem és a férjem családjának van egy kis kápolnája a temetõben és oda egy kis táblát is tetettünk, egy márványtáblát és a kis nevét ráírtuk. És azóta is idõnként, õ a harmadik gyerek lett volna, úgy emlegetjük a családban is, a nagyok is tudják, hogy a Kari, mert Karolinának hívtuk, a Kari elment és attól, hogy elveszítettük talán csak az fáj jobban, hogyha arra gondolunk, hogy nem létezett vagy nem létezik most a (nem érthetõ)

- Igen. Ezt szerettem volna elmondani, hogy nekünk ez segített, hogy igenis o nekünk létezik, de ha úgy fogalmazunk, hogy létezett, akkor is itt volt velünk két hónapig és boldogított bennünket, örömet adott. És ha szabadna még egy kérdést föltennem, végül is én már 39 éves vagyok és úgy a szívem, lelkem nagyon vágyik egy újabb babára, mert valahogy talán ez a seb akkor gyógyulna be, ha ez sikerülne. De nem tudom, hogy elé merjek-e vágni, hogy egy ilyen elméleti kérdésre egy elméleti választ, ha kaphatnék.

- Ez terhességi mérgezés volt és igazából itt ezt Szabadkán nem tudták kezelni sajnos, teljesen tévúton, már utólag utánajártam és tudom sajnos, nemcsak az anyai szívem mondja, hogy mellékezeltek, hanem sajnos szakemberek, hát késõbb fordultam rendes szakemberekhez.

- Végül is nagyon szeretnénk, mert a férjem nagy családból származik és végül is mind a kettõknek elég nagy kudarcot jelentett, nekem is, mint nõnek, meg úgy az egész családunknak egy nagy szomorúság azért ez mindenféleképpen.

- Nem is úgy gondoltam, csakhogy talán egy picit abból a fájdalomból venne le, ami meg fog maradni életem végéig, mint egy heg, talán majd enyhülni fog, de biztos megmarad. És épp a Rákóczi doktornak a könyvében olvastam, hogy egy halvaszülést az enyhít, nem gyógyít, de enyhít, hogyha egy megfelelõ idõ után jön egy baba.

- Végül is vannak mondom erre mifelénk is tisztességes nõgyógyászok és én beszéltem már eggyel, õ azt mondta, hogy hát egy évet, azt okvetlen ki kell várni. Hát végül is 39 éves vagyok, hát olyan túl sok idom nincsen, de hát a közeljövõben még a vesém sajnos átengedi a fehérjét, de még csak öt hónap múlt el azóta, még 0,8 gramm, szüléskor pedig 9 gramm volt a megengedett 0,1 helyett.

R.: - Hát isten tudja, hogy eben a helyzetben van-e olyan, ami vigasztaló, de hogy itt önhibáján kívül esetleg oda nem figyelésbõ vesztette el ezt a kislányt, az talán különösen szomorú.

- Igen, igen.

- Nagyon szépen köszönöm.

Rákóczi István szülész: - Én azt hiszem, hogy a kedves telefonáló és a család nagyon helyesen dolgozta föl ezt a szerencsétlen kimenetelû terhességet, mert azt hiszem, hogy fel kell dolgozni. És a legjobb feldolgozás talán az, ahogy ok csinálták. Hiszen ez egy élõ ember volt és hát a szabályok szerint is 25 hét után már életben tud maradni, tehát az, hogy méhen belül elhalt, ez egy nagy tragédia. De én úgy gondolom, hogy a magzat elvesztésének a feldolgozása, az nagyon szép volt és ahogy kivettem a telefonáló hangjából ebbõl pozitívan kerültek ki. És most itt van a jövõ, hogy mit csináljunk és mit tudnék innen üzenni. Nehéz, pontosan nem tudom azt, hogy miért történt. A telefonáló el is mondta, hogy ez egy terhességi mérgezés volt, amit ma sem tudjuk, hogy mi okozza pontosan, de azt tudjuk, hogy a kiserek elváltozása és õ is említette, hogy jelen pillanatban is a vese átengedi a fehérjét. Ez az elmúlt terhességre vonatkozik érthetõ módon ez a tragédia. A kérdés ilyenkor, hogy a következõ terhesség vállalható-e? Hát elõször valójában azt kell megnézni, hogy a vese, elsõdlegesen a vese kiserei és a vesemûködés, az milyen. Ez meghatározza azt, hogy lehet-e vállalni. A másik az életkor. Természetszerûleg a 39 év az megint meggondolásra ad okot. Én így távolból azt üzenném talán, hogy ha a veseelváltozások, szakemberek, aki ezzel foglalkozik, az azt mondja, hogy vállalható, akkor nagyon szoros intézeti kontroll mellett

R.I.: - A terhesség elsõ idõszakában, mondjuk a 20. hétig nem feltétlenül, hiszen a terhességi mérgezés az a 20. hét után kezd kialakulni, ami azt jelenti, hogy az utóbbi három hónapban biztos intézetben kell lenni. És még egyet tudnék mondani, ami a legújabb vizsgálatok eredményeképpen segítséget jelenthet, hogy a terhesség 12. hetétõl egy ilyen kis dózisú Aspirint, érdekes módon Aspirin ez a csodagyógyszer, de Aspirin szedésével az esetek egy részében meg lehet elõzni a 20. hét után kialakuló terhességi mérgezést és sikeresen kivitelezhetõ a terhesség. Tehát egy évi szünet után, de mégis utána elkezdve, hiszen az életkor az sürget a tervezésnek, amennyiben nincs olyan veseelváltozás, neki lehet állni és amennyiben terhes lesz, úgy a leglényegesebb az, hogy mindenképpen intézeti felügyelet mellet, tehát ezt otthon nem lehet kezelni.

Kovácsné Török Zsuzsa a Debreceni Szülészeti Klinika pszichológusa: Sikertelen terhességek után a házaspároknak több, mint a fele nem vállalkozik újabb terhességre. Tehát félnek attól, hogy ez a tragédia megismétlõdik. És sajnos az is tapasztalat, hogy ezeknél a házaspároknál gyakrabban fordul elõ válás. Tehát nem tudják földolgozni közösen ezt a nagyon-nagy tragédiát és megpróbálnak másik személlyel új életet kezdeni.

K.T.Zs.: - Közvetlenül a halál után nagyon kevesen igénylik azt, hogy mi szakmai szempontokból is segítsünk, inkább az a tapasztalatom, hogy évekkel késõbb, amikor szembesül azzal, hogyha lát az utcán, konkrét esetet mondok, lát az utcán ikerbabákat toló kismamát, akkor o kontrolálatlan sírásban tör ki. Nem érti a környezet, hogy most mi a probléma, legszívesebben üvöltene, kimenekül a boltból, tehát egyszerûen képtelen szembenézni azzal a helyzettel, ami az egyik nõnek sikerült, neki pedig évekkel ezelõtt nem.

K.T.Zs.: - Magyarországon, amikor egy házaspár a második gyerekére készül, az idõsebb gyerek többnyire kettõ, három vagy négyéves. Tehát ebben az életszakaszban éri ez a trauma, a testvérhalál traumája. Ebben az idõszakban a gyermek értelmi fejlõdése miatt a gondolat és a tett az számára egyenrangú. Õ nagy valószínûséggel nem mindig örül a testvér érkezésének, ugye a testvér féltékenységrõl már mindenki hallott, éppen ezért gondolatban lehet, hogy elképzelte azt, hogy ez a baba esetleg meghal, meg sem születik és hogyha ez ténylegesen bekövetkezik, akkor az õ fejében az játszódik le, hogy ezt õ okozta. A másik pedig, ami jellemzõ, hogy a kettõ, három, négyéves gyermek számára a szülei mindenhatóak, tehát õk nagyon erõsek, mindenre képesek, mindent el tudnak intézni. Éppen ezért hogyha a testvérhalál bekövetkezik, ezt úgy éli meg a gyermek, hogy a szülei hagyták meghalni a testvérét vagy lehet, hogy õk okozták ennek a gyermeknek a halálát.

K.T.Zs.: - Abban az esetben, hogyha túlságosan hamar vállalkozik a házaspár az újabb gyermek megszületésére és õ meg is születik, sajnos õ lesz a pótgyermek. A nyugati irodalomba is így vonult be, hogy pótgyermek szindróma. Ezek a gyerekek serdülõ korukban sokkal gyakrabban igényelnek pszichológiai kezelést, sokkal gyakrabban fordul elõ náluk öngyilkossági kísérlet pontosan azért, mert képtelenek pótolni az elveszített idõsebb testvért, soha nem olyan értékesek és jók a szülõk szemében, mint az elõzõ, csak meghalt gyermek.

K.T.Zs.: - Pontosan azért dolgozunk, mert lehet, tehát ezt a gyászfolyamatot lehet az egészséges gyászmunka medrében tartani. Sajnos gyakran a könnyebbik utat választjuk, nem nézünk vele szembe, nem szakítjuk fel a sebeket, majd késõbb, mindig tologatjuk, csak sajnos ez soha nem következik el. Ha merjük megélni ezeket a nagyon negatív érzelmeket, a gyermeknek is lehetõséget biztosítunk erre, ez a legjobb módja annak, hogy ezt a nagyon nehéz veszteséget mégiscsak feldolgozzuk.

- Igen.

- Hogy az Andikának egy új virágot adjunk, meglocsoljuk és azért, hogy imádkozzunk.

- A testvérem, meghalt, mert beteg volt nagyon, sajnos.

- Igen, egyszer, amikor még nem élt, vagy élt és akkor gyújtottunk

- Úgy játszottunk, hogy bújócskát, kergetõzést. A mamám megmondta, hogy figyelj csak kicsikéim, én szeretném azt mondani, hogy nem megyünk el sétálni az utcára?

- Igen, sokat szokott. Azt, hogy már egyszer kórházban voltak, de nem tudtak rajta segíteni sajnos. Nem jó dolog, hogy az autó õt is elütötte egyszer, mint a kutyánkat.

- Hát egyszer még volt még olyan.

- Igen. Most alszanak a temetõben.

- Semmikor fognak fölkelni, úgy fognak maradni, mégis nagyon szeretem õt.

- Nem igazán kerestem benne. Természetes, hogy a külsõségek alapján egy pár napig bizonyos mennyiségû zavar van az emberben, ilyenkor sokszor még a nevén is szólítottam, de ez egy pár nap után megszûnt. Tehát már teljesen kezdtem utána átértékelni, hogy egy új kisember, új élet és nem szabad hasonlítani hozzá. Egy pár napig hasonlatosnak éreztem azt, hogy esetleg visszakapom, de próbáltam az eszemmel és a lelkemmel is úgy törõdni, hogy ez ne menjen abba, hogy pótolni szeretném az elsõ kislányomat.

- 91 februárban halt meg a kis Andi és a Dóri 97 júniusában született. De onnantól fogva, hogy tudtam, hogy várom, ez már ilyen gyógyító idõ volt. Kezdtem jobban törõdni azzal, hogy vigyázni kell magamra és maximálisan megtenni mindent azért, hogy ez a baba ott bent igazán nyugodtan és jól fejlõdjön. Tehát már igazából vele kezdtem el törõdni, amikor már vártam. Ugyanúgy jártam a kis Andihoz a temetõbe és érdekes módon, ahogy megszületett Dóri, rá egy hónapra kimentünk a temetõbe és akkor készült el igazából a síremlék is és akkor ott volt az, hogy elõször találkoztak - idézõjelben a két testvér - de egész pici kora óta viszem, látott róla videofelvételeket, fényképeket és elmondtuk neki, hogy beteg volt, kórházba került és sajnos nem tudtak rajta segíteni és elveszítettük, de viszont az égbõl integet és a felhõkön ücsörög. Ezt õ így tudja, így magyaráztam el neki, mert kérdezte, hogy hol van, próbálja keresni, kézzel foghatóvá tenni, ami persze nem megy és így próbálom neki elmagyarázni.

- Nagyon a része mai napig is minden szempontból. Természetes, hogy a karácsony, a névnapok, születésnapok ugyanúgy meg vannak tartva, úgy viszünk neki ugyanúgy egy picike tortát jelképesen lezárva, ahány éves, annyi szál virágot és gyertyákat szoktunk gyújtani. De minden alkalommal egy héten egyszer mindenképpen kimegyünk hozzá, tehát nemcsak ezekre az alkalmakra szorítkozunk, hanem végig bennünk van, végig folyamatosan mellettünk van.

- Nem, egyáltalán nem féltékeny rá, sõt otthon tudja, hogy melyik játék az, amit õ a kis Anditól megörökölt, tehát próbáltuk arra szorítani, hogy õ van, létezik minden titok nélkül. Az elvesztése és a hiánya, az pótolhatatlan, nagyon nehéz megszokni, de az embernek muszáj felfogni úgy, hogy igenis itt van és valahol próbálja irányítani az életünket és megtanított olyan dologra, ami lehet, hogy más körülmények között nem sikerült volna.

- A szeretetnek a megbecsülését, hogy egy gyerek mennyire fontos az ember életében és az értékrendek megváltoznak egy idõ után. Tehát egészen más szemmel lehet nézni már a világot, hogy mi a fontos és mi a kevésbé fontos, a sorrendiség megváltozik és a fontosság természetesen.