Szabó Éva: - Nehezen tudok bocsánatot kérni. Magamban már régen meggyalogoltam azt a belsõ utat, amely odáig vezet, hogy akár ki is mondhatnám: ne haragudj. Nem tudom kimondani. Sokáig nem találtam rá magyarázatot, amíg egyszer csak ott nem téblábolt mellettem az a gyerekmagam, akibe valamikor beleszorult a szó. Anyám szigorú neveléséhez az is hozzátartozott, hogy a büntetés mindaddig érvényben volt, amíg bocsánatot nem kértünk. Ez önmagában nehéz volt, mert úgy éreztem megaláz, kiváltképp olyankor amikor még a jogossága is hibádzott a büntetésnek. Ilyen is elõfordult. De ma már azt is tudom, hogy ennek a bocsánatkérésnek volt valamiféle katarzisa is. Számomra ugyanúgy, mint anyám számára lehetett. Feloldott egy rossz feszültséget, amelyben egy kisgyerek számára a szeretetlenség és az elbizonytalanodás a legnehezebben megélhetõ. Egy alkalommal már sírósra lazult bennem a bûntudat és már alig vártam, hogy odabújhassak anyám ölébe a bocsánatkérés szokásos befejezéseként. Rossz lett a finálé. Anyám eltolt magától és azt mondta, nem bocsát meg. Ha volt már félúton elakadt, magára hagyott mozdulat, akkor az az én felé nyújtott két kezem volt. A kikínlódott szavak fele is a torkomba szorult. Jó idõre. Én magam sose mondtam a gyerekeimnek, hogy kérjenek bocsánatot. Beértem azzal, hogy ne haragudj. Hol õk mondták ki elõbb, hol én. Akinek hamarabb volt szüksége rá. Tõlük nem féltem, de az a kisgyerek még mindig szorong bennem, ha bocsánatot kellene kérnem. A felnõttek keveset tudnak a katarzisról.

- Ritmikus sportgimnasztikázom és versenyszerûen és én nagyon szeretem.

- Megnéztek, megnézték, hogy mennyire vagyok laza, hogy nincs-e gerincferdülésem és elõször tanfolyamra kellett járni, aztán pedig átvettek a nagyok csoportjába.

Szabó Éva: - Na most amikor már kiderült, hogy a tested erre megfelelõ. Ezek nem túl kötöttek az izületeid, nem ferde a gerinced, mozgékony vagy, akkor mit kellett megtanulni ahhoz, hogy azután késõbb versenyzõ legyen belõled?

- A kéztartásokat, a pozíciókat, és hát spárgát meg ilyen alapdolgokat, amik a ritmikus sportgimnasztikához kell.

- Elõször is az alap kartartásokat kell megtanítani, aztán pedig a zenére mozgást.

- Hát ha nagyon elmélyed a zenében vagy elfogadja a zenét akkor igen, de ha még kicsit kívülállóként nézi, akkor nem annyira.

- Egyszerre több dologra is kell figyelni, mert mondjuk nem szabad kimenni a szõnyeg határáról, és mindig lábujjhegyen kell lenni, meg ilyen dolgokra.

- Ez olyan mintha valaki mondjuk elkezd futni, akkor elõször nagyon fárasztó, de aztán már nagyon könnyû lesz.

- Szerintem boldog a teste, mert hogy ha pont zenére jön ki és jól meg tudja csinálni a gyakorlatot, akkor az nagyon jó érzés.

- Újra meg újra kell csinálni az egészet, hogy akkor már automatikusan úgy dobjak és úgy kapjam el, hogy szabályosan jöjjön a buzogány vagy karika, labda, kötél.

- Nem nagyon szoktam, de hát annak nagyon örülök, ha sikerül.

- Nem tudom. Annyira nem került még helyére a szülés. Három hete született meg a kislányunk és pont errõl beszélgettünk a férjemmel, hogy nem tisztult le, fogalmam sincs, hogy akkor és ott mit éreztem. Elõtte féltem tõle, ez tény, félek a fájdalomtól, nehezen tûröm a fájdalmat. Az köztudott, hogy a szülés az egy fájdalmas dolog, de ott és akkor nem tudom, hogy féltem-e. Akkor úgy történtek a dolgok. Könnyû szülésem volt, viszonylag gyorsan. Nem hipergyorsan, de természetes módon, minden komplikáció nélkül zajlottak a dolgok és úgy megtörtént, de nem került még a helyére. Nem tudom, hogy ott. Azt tudom, hogy nem voltam meghatva, olyan természetes volt. Minden természetes volt, ami történt. Fájt, de nem tudom, hogy féltem-e. Amíg ki nem bújt, ez számomra is meglepõ volt, csak magamra tudtam gondolni, tehát akkor a fájdalomra, illetve magára a szülésre. Akkor hiába volt nekünk az a harmonikus kommunikációs és szeretetelvû kapcsolatunk 9 hónapon keresztül, akkor úgy éreztem, hogy ezen túllenni és bevallom, csak magamra. Tehát akkor a fájdalom olyan mértékû volt. Nagyon törekedett kifelé a baba, tehát nagyon mûködött a kapcsolatunk. Hihetetlen erõvel akar kijönni, tehát nagyon jól együttmûködött. Például nekem nem is kellett orvosi segítség, tehát nekem nem a doktor bácsi nyomta ki a babát. Én nyomtam ki, illetve õ jött ki és ez állítólag elég ritka, hogy nem kell így rásegíteni a pocakra. Hihetetlenül természetes volt, ott van. Bennem nem volt olyan fajta katarzis, amit hittem volna. Én nagyon meghatódós vagyok, én mindentõl tudok sírni. Azóta is ha látom és rám néz, elsírom magam annyira meg vagyok hatva, ott és akkor nem. Egy nappal késõbb, már amikor átkerültem a rooming-inbe és kihoztak és ott volt és egész nap ott volt, akkor öntöttek el az érzelmek, hogy Úrsten ez az én kislányom és hát õ a Lili.

- Hát sok minden történt a három hónap alatt. Nagyon összeszoktunk az biztos. Beszélgetünk már, napról napra fejlõdik, megpróbál felülni, tudom, mikor rossz kedvû, tudom, mikor szeretné a társaságomat. Sok mindent tudok, azért ennek ellenére még okoz meglepetéseket. De most már úgy megtanultuk kiismerni egymást.

Szabó Éva: - Most én megfigyeltem, hogy amikor bejössz akár a kiságyához, akár a járókájához, akkor kottázni lehet az arcodat, ahogy egy pillanatok alatt átalakul amikor ránézel és akkor eszembe jut, hogy azt mondtad, hogy amikor megszületett, akkor még annyira magaddal voltál elfoglalva, hogy csak amikor már együtt töltöttetek néhány órát ott a rooming-inben, akkor kezdted fölfedezni, hogy õ most nagyon benned van már.

- Nagyon, nagyon. Egyszerûen hihetetlen. Szerelmes vagyok a kislányomba, nem tudok jobb szót. Szóval minden egyes pillanatomat kitölti. Ha nem vagyok vele õ nagyon jól elvan, eljátszik egyedül, tehát nem igényli feltétlenül a testi kontaktust. Õ nagyon jól eljátszik a játékaival, hol a hordozóban, hol a kiságyában, hol most már a járókában, de megvan a játszóidõnk, a közös játszóidõnk délelõtt is, délután is, amit együtt töltünk és lehet, hogy nem is neki van rá szüksége jobban, hanem nekem. Akármikor ha felébred be kell jönnöm, ha fõzök, akármit csinálok. Nekem fontosabb, hogy rám nézzen, hogy gügyögjön nekem, hogy rám nevessen, nagyon összenõttünk, nagyon. Én nem is hittem, én tudtam, hogy én nagyon vártam már a kisbabát, nagyon vártam ezt az idõszakot, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire fantasztikus. Én nagyon sokat jöttem, mentem, szerettem a társasági életet. Nem is kellett lemondanom egyébként errõl, de annyira jó vele itthon lenni kettesben, illetve hát az a legjobb amikor az apukája is itthon van és hárman vagyunk.

- Mostanában, ezt most vettem észre néhány napja, hogy nagyon anyás kezd lenni. Õ nagyon barátságos kisbaba, tehát ha jókedve van akkor ugyanúgy mosolyog másra is és beszélget, de alapvetõen érzem, hogy én abszolút kitüntetett helyzetben vagyok.

Szabó Éva: Van egy nagyon érdekes gondolata egy Simone de Beauvoir nevû francia írónõnek aki azt mondja, hogy "én nem egy gyerek voltam a többi között, én én voltam." Hogy vagytok ti ezzel az énséggel, amelyik egyszerre akar nagyon szabad lenni és önmagával rendelkezni tudni és egyszerre vágyik nagyon arra, hogy tartozzon valahova, hogy szeressék.

- Szerintem ez az én ez mindenképpen meg kell, hogy legyen valakiben, mert nálam volt amikor annyira megtetszett valaki, egy színésznõ vagy akárki akit rögtön a példaképemnek tettem de nemcsak az, hanem ha valamit csináltam, akkor rögtön azt mondtam, hogy õ biztos nem így csinálná és akkor rögtön kijavítottam, pedig szerintem az volt a jó amit én csináltam, de azt én nem ismertem föl, csak azt mondtam, hogy ezt õ nem így csinálná szerintem. És nem volt meg bennem akkor az én és az volt a baj, hogy ezt nem vette észre senki, csak én, mert hogy az én gondolataim voltak, amit elhessegettem vagy magamhoz vettem amiatt, hogy az a másik ember így gondolja vagy nem így gondolja. És olyan nehéz volt, hogy magamat kellett megrendszabályozni, hogy nem érdekel, hogy õ nem így csinálná, én így csinálom.

- Ismertem olyan lányokat, hogy azt akartam, hogy olyan legyek, mint õ és mondták, hogy hát ez szerintük butaság, mert nekem olyan jó humorom van és kicsi vagyok és mindenkinek azért tetszem az osztályból, mert mindig meg tudom nevettetni azt, aki szomorú és szerintem mindenki egy egyéniség és mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy van.

- Nemrég láttam egy showmûsort, ami egy születésnapot ünnepelt. Ebben egy színész azt mondta, ha valaki okos, akkor nagyon egyszerûen fel lehet építeni a saját énjét, méghozzá úgy, hogy mindenkirõl lemásolja azt, ami neki tetszik és így máris fölépül egy én, ami más, mint a többieké, de mégis hordoz magában olyan elemet, ami a másiknak tetszhet. Mert azonos a kettõ.

- Az embernek kell, hogy sok barátja legyen, de kell egy ilyen igaz barát, akiben jobban megbízik, mint a többiben és mindent elmond neki, mert van valami közös bennük. És nem baj az, kell az embernek, hogy úgy kijöjjön ezzel a bizonyos baráttal, hogy együtt tudjon vele mûködni, de ugyanakkor szabadon is tudja a gondolatait meg az elhatározásait irányítani.

- Egyén is lehet rettenetesen sokféle. Nekem például most így kapásból két énem van, van egy társasági és van egy teljesen magányos, amit csak ott belülrõl beszélek meg magammal és van egy olyan, amit társaságban adok elõ. Nekem inkább az tetszik jobban, ami magamban van, de van olyan is, hogy valamit kimondok, de belülrõl vissza akartam tartani és mégis kimondtam. És ezt valahogy nem szeretem. Nem tudok meglenni magammal, valahogy idegesítem magamat mindig.

- Nem.

- Múltkor anyukám vette észre azt, hogy látok egy színdarabban egy színészt vagy akivel sokat együtt vagyok, vagy bármi, annak a rossz meg a jó gesztusait is átveszem és teljesen az õ gesztusaival reagálok. Például anyukámtól sokat átvettem, mert hát vele nagyon sokat vagyok, meg mindenhonnan és ez nagyon rossz, mert a saját énemet azt teljesen eltakarja.

- Elképzelhetõ, hogy nem takarja, hanem benne van az énedben ez az egész.

- Ezt én is szoktam, hogy látok egy filmet és abban a fõszereplõ annyit van ott a színen. Én úgy szoktam tévét vagy filmet nézni, hogy teljesen benne vagyok ott amik történnek és a végén azt veszem észre, hogy ahogy kimegyek vagy ahogy lefekszem a film után már úgy fekszem le, ahogy az a színész és olyan furcsa érzés, nem is jó, nem is rossz.

"Van egy kis házam. Odamegyek ha túl sok ember zavar.
Van egy kis házam. Odamegyek hol senki sincs velem.
Hová senki nem szólhat át, hol senki se mondja nem.
Hol mást se mond, ahol tehát csak én vagyok jelen."

Mv.: - Amikor tegnap már éjszaka volt szinte meghallottam a hírt a kötetedért nyúltam. A verseidért. Szög és kereszt. Ez a címe. Mintha sose láttam volna, milyen fekete a borítója a fehér betûk mögött. Szabó Éva: Szög és kereszt. Mintha sose olvastam volna, milyen sok benne a halál, a temetõ. A nagyszüleid, apád vásárhelyi nyughelyét idézõ, amelyhez tegnap is igyekeztél. Ám mégse ezeknél maradt nyitva a könyv. "Gyermekkoromban csillag voltam, szénaillat az esti réteken" - idézlek inkább, hiszen mi mást idézne neved nyomán a rádióhallgató mint gyerekkort, szénaillatot, esti réteket. Õket szeretted. A gyerekeket, akiket még érdekel a világ, az öregeket, akik már bölcsek hozzá és kettejük között igen, a szénaillatot meg a barátaidat. Alig több mint egy hete, hogy elhangzott a rádióban annak az estnek a hangfelvétele, amely a születésnapodon készült. Barátaid köszöntöttek a nyárelõn. Nem volt kerek az évfordulód, magyarázkodni is kellett emiatt, de hogy az utolsó? Hogy csillag lettél volna - azt mondom vigasz. Mindenkori vigasz, hogy érdemes. Hány újrakezdés, nekiindulás, felállás volt az életed, de mindig felállás, mert érdemes. Mindenki ismerte a hangodat ebben az országban és ha meghallotta, tudta, ha majd a mûsorod végén elzárja a rádiót kicsit könnyebb lesz majd tovább élnie. Mert mindig tudtad úgy fordítani a szót, hogy a feloldás, a harmónia az öröm felé menjen, az élet felé, afelé, hogy érdemes. Nem adtad fel te sem. Nem hallgattál sem intésre, sem aggodalmakra, nem adtad fel szokásaidat, szenvedélyeidet, egy voltál velük, minek élj nélkülük - mondtad. Csak a saját törvényeid szerint akartál élni, persze neked voltak saját törvényeid. Így aztán meg tudtad õrizni egyszerûségedet, különállásodat is, miközben teljes mivoltoddal nagy erõvel éltél a való világban. Hogy is írod, hogy fogalmazod versedben: "Gyermekkoromban csillag voltam, szénaillat az esti réteken, és csápoló csöpp ösztönökkel lengtem a valóság felett." Átlendültél felette, Éva.