- Házakat meg virágokat.

- A mi házaink.

- Nem.

- Csak nem olyan egyforma házra rajzolom õket.

- Igen, de nem olyan sátras.

- Nem. Rajzoltam emeleteset is.

- Mert olyan kedvem van.

- Nem.

- Az autóba.

- Igen, csak akkor éppen nem tudok rajzolni, mert olyan kicsi ablaka van.

- Ami a rajzomon van.

- Mert olyan szép.

- De szép.

- Mert olyan házat rajzoltam, ami tetszik.

- Még virágokat. Ablakba ilyen virágokat.

- Ami a rajzomon van az ablakban, mert olyanra sikerült.

- Igen.

Nézd milyen szép - mutatja Máté az új rajzát. A lap nagy részén egy kalap formájú autó helyezkedik el, kerekei a kocsi méretéhez képest óriásiak. Gyönyörû - mondom, és Máté szeme felcsillan, ragyog az egész kisfiú. A papíron trónoló gépkocsi robbanásig feszült, a duzzadó gömbölyded formáktól az erõs határozott vonalaktól nagyon autó. Szinte leszáguld a képrõl. Máté még mindig ragyog, kezében a papírlappal.

És ki vezeti - teszem fel óvatosan a kérdést, mire mindketten leülünk az asztalhoz és együtt rajzolunk tovább.

Hát õ - mondja boldogan a kisfiú és már ott terpeszkedik a vezetõfülke képzeletbeli helyén egy szabályos karika. Nem látja az utat - mondom, erre megjelenik az üres karikában két hatalmas szem ami kitölti a fél fejet, és kisvártatva követi a szemeket egy vonalszáj és alatta két pötty az orr. Nem tudja megfogni a kormányt - folytatom tovább és a kisfiú két erõs vonalat húz oldalra a fej alá. Mindketten mosolygunk. Gyönyörködünk az emberkében, aki mindjárt elindítja az autót. Azután Máté hirtelen egy tojásdad hasat kanyarít a kezek alá. Nagy szemû emberünk minket figyel. Mi õt. Hogy fog fékezni - kérdezem és a hasból rögtön kinõ egy vesszõszerû lábacska. Mivel nyomja gázpedált? Máté a test alá középre még egy vonalat húz. Aztán kis idõ múlva egy harmadik lábat is rajzol az emberkének. Ezzel fogja a kuplungot nyomni - mondja és azzal leteszi a ceruzát. Ott maradok a rajzzal a kezemben, nézem a háromlábú emberkét, aki boldogan mosolyog rám. Figyelem ahogy lábai szabályosan azonos távolságra bukkannak elõ a has alól és tudom, hogy emberünk teljes biztonsággal áll három lábbal a földön.

Sándor Csilla szerkesztõ: - Hogy ha a kisgyerekeknek szánt könyveket nézzük, akkor elég siralmas a helyzet. Sajnos a mai könyvpiacon annak ellenére, hogy nagyon sok jó grafikus, illusztrátor dolgozik nem látni meg ezt a könyveken. Nagyon sok olyan könyv jelenik meg, amit egy illusztrátor rajzol és emiatt nagyon egyhangúak ezek a könyvek.

Sándor Csilla: - Igen és ez nem elég változatos, az illusztrációk is sablonosak, nem elég érdekesek, nem illeszkednek a szöveghez. Nem szépek, nem jók ezek a könyvek.

Sándor Csilla: - Egy jó illusztráció mindig hagy annyi helyet a gyereknek, hogy tovább gondolja, nem köti le a fantáziáját. Ezek általában állóképek, nem mozgóképek, tehát nem tudják kibontani azt a történetet úgy, ahogy egy film kibontja. Úgyhogy ezek inkább inspirálják a gyerek fantáziáját.

Sándor Csilla: - Giccsesnek is mondhatnám ezeket, hogy nagyon érzõdik ezeken az illusztrációkon, hogy szépek akarnak lenni. Tehát annyira kidolgozottak, annyira egy úgynevezett szépség irányába mennek, hogy ez ellenkezik a természetességgel. Olyan királykisasszony nem is létezik, mint ahogy feltehetõen egy ilyen illusztrátor kidolgoz egy ilyen figurát. Tehát hosszú szempillák, karcsú, tehet ez nem igazi, ilyen nincsen, tehát az emberek nem ilyenek, a szereplõk nem ilyenek.

Sándor Csilla: - Talán nem is az a jó szempont, hogy élethû vagy kirajzolt, mert nagyon sokféle grafikát el lehet képzelni. Én most voltam Pozsonyban egy nemzetközi könyvillusztrátorok biennáléján, ahol nagyon sok országból részt vett grafikus ezen a kiállításon. Ez még október végéig látható Pozsonyban és hát ha valaki ott végigmegy és megnézi ezeket a képeket akkor látja, hogy ezek mennyire változatosak, mennyire sokszínûek, mennyire viccesek néha, mennyire humorosak. Nincs szó arról, hogy ezeket nem lehetne megérteni. Ezek nem elvontak, hanem barátságosak. Nagyon színesek, nagyon kedvesek. Nem mindig ugyanaz a sablonos figura jelenik meg, hanem egészen más, ezeket meg kell nézni, hogy milyenek. És hogy ha egyre több ilyen könyvet lapozgat a szülõ, akkor õ is megérzi azt, hogy milyen az amelyik jó. Tehát érdemes ezekre odafigyelni. Úgy érzem, hogy minél több ilyen illusztrációt ismerjünk meg, mert akkor ráérzünk arra, hogy miért jók ezek.

- Hát sokfajta. Valaki most érzi, hogy õ most szomorú, meg mindenfélét.

- Én lilára rajzolnám.

- Igen.

- Mert a hittanon a Marika néni azt mondta, hogy az a bûnbánat színe.

- Igen.

- Hát rajzolnám kékre.

- Sárga.

- Fekete. Szerintem az.

- Ezek bábok és az a címû mese, a Kesztyû.

- Utána kivágtam és fölragasztottam szívószálra.

- Igen, de Hamupipõkémbõl már pár elveszett.

- Hát akkor bemondom, hogy most nem tudom eljátszani mert elveszett egypár és akkor gyorsan csinálok egy újat.

- Igen.

- Olyan piszkos, hogy már egy pók is van benne.

- Igen.

- Igen, mert attól fél, hogy ha véletlen pihen, akkor a mostoha megveri.

- Akkor látja, hogy dolgozik és akkor hagyja õt.

- Szerintem akkor azt hiszi, hogy nem törõdik a pókkal, mert mindig a munkára figyel és akkor jól végezi a dolgát.

Mv.: - Ja értem, tehát hogy nincs is ideje a Hamupipõkének megmosni a haját, mert állandóan dolgozik.

- Igen, azért.

- Hát már eljátszottam.

- Ha itt vannak a barátaink, akkor szoktuk eljátszani és akkor az Ábel is itt van és neki is eljátszom.

- Jó napot kívánok, G. E. vagyok és azt szeretném elmondani, hogy nagyon szomorú vagyok.

- Harmadszorra indultam neki direkt azért, hogy az unokámmal együtt iratkozhassunk be abba a csodálatos, gyönyörû szép új könyvtárba.

- Igen. Az unokám már régóta könyvtári tag.

- Hét és fél. De ez egy másik könyvtár, ami messzebb van és úgy gondoltam ez egy csodálatos jó találkozóhely lesz és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy nem írathatom be a gyereket.

- Mert nagymama vagyok.

- Igen. Õk maximálisan készségesek voltak, tehát semmilyen, a kölcsönzés is megoldható csak az én kártyámra. Én egy gesztust vártam volna vagy várnék. Azóta már elég sokat töprengtem rajta meg beszélgettünk másokkal, hogy én kezességet vállalok végsõ soron akkor a gyerekért, amikor a nevem adom az aláírásommal a papírra. Egy OTP-nél kezességet vállalhatok bárkiért, bármilyen összegben. A saját unokámért, amikor én ugyanott vagyok könyvtári tag, nem tehetem ezt meg? Még egyszer mondom, itt csak a gesztus, mert nagyon kedvesek voltak, õk maguk is sajnálkoztak, tehát semmilyen problémám nem volt, csak maga az, hogy nem tudom, hogy honnan ered és mi az oka.

- Mert nyilván a gyerek késedelmi díját valakinek ki kell fizetni, ha kárt okoz azt ugyancsak meg kell téríteni valakinek. Na de ha ott az aláírásom, akkor megint önmagába kanyarodik vissza ez a kígyó, azt hiszem.

- Hát ez a gyerekeimet dicséri.

- Igen, mert most másodikos. Mondjuk objektív akadályai is vannak, de elvbõl sincs televíziójuk, és olvasással pótolták.

- Igen.

- Így van.

- Hát mindenféle állattörténeteket. Most viszonylag keveset olvasunk, mert õ fölfedezte az olvasás örömét, tehát õ maga betûzgeti ki a szavakat. Azért annyira sokat, amennyit én szeretném, hogy olvasson nem olvas az az igazság, de hát ez változni fog, mert a saját kortörténetemet ismerve én is körülbelül másod-harmadikos koromra haraptam rá az olvasásra.

- A lányom.

- Igen, bár mondjuk az abszolút könyvmolyság nem volt rá jellemzõ.

- Nem tudom, mert viszonylag könnyen olvastak. Két gyerekem van különben, tehát viszonylag könnyen olvasott mind a kettõ, tehát még csak olvasási problémáik sem voltak. Talán az elején, amikor úgy igazából ráharaphatna, akkor a baráti társaság eléggé meghatározó, talán meghatározóbb, mint a szülõ.

- Igen. A késõbbiekben most már viszonylag sokat olvasnak, na de hát gondolom a munka meg az egyéb feladataik azért elég sok idõt elvesznek tõlük, de amikor lehet, akkor olvasnak õk is.

- Hosszú szakiskolai irodalmat olvastak, ami mondjuk szépirodalommal egybeesik, mert olyan jellegû a fõiskola. De egy csomó dologban most pótolnak, azt vettem észre. Tehát azokat a könyveket, amiket el kellett volna nekik olvasniuk középiskolás korukban vagy késõbb azokat most szedegetik elõ. Van úgy hogy másodjára vagy harmadjára.

- Csak válogat, tehát azt, hogy katalógus meg ilyeneket de én azt hiszem, hogy ezt még tõle elég nehéz is elvárni.

- Õ még egyrészt vannak kedvenc írói. Csukás Istvánt nagyon szereti. Gondolom, hogy most kezd ismerkedni a könyvtárhasználattal. Becsületére legyen mondva az édesapjának, hogy õ az aki ilyen szempontból vagányabb volt és a hasára kötötte a gyereket és vitte. Az idejének nagy részét ott töltötte. Persze azt nem akarom mondani, nem tudom mennyi idõ van még, de egyszerûen félelmetes az a hatás, ami még ilyen környezetben is a fogyasztói társadalom felõl vagy a fogyasztói oldal felõl éri a gyereket.

- Szörnyû. A Pokemon és az egyéb ilyen bájos, csodálatosan szép dolgok kavarognak meg vetélkednek benne és nem vagyok meggyõzõdve róla, hogy minden esetben a Süsüt választaná vagy a nem tudom én a Ludas Matyi feldolgozását, holott azt nagyon szereti, akkor, hogyha választani két ilyen jellegû könyv vagy képeskönyv között. Tényleg szörnyû. Az agresszió meg a reagálni nem tudás a dolgokra. Nem tudom. Nem hiszem, hogy nem érdemelnének meg a gyerekek több odafigyelést. És hadd mondjam, hadd kanyarodjak vissza oda, hogy ez azért is szomorított el ez a gesztus, mert végsõ soron gesztus ez a könyvtárba nem iratkozhatás, hogy a generációk közti távolságot talán ezzel a lépéssel is lehetne csökkenteni, illetve nagyon sok esetben a szülõk nem érnek rá. Manapság egy gyereket nem lehet elengedni messzire egyedül. Tehát elég nagynak kell lennie addig, amíg egyedül, önállóan útra kelhet. És mondjuk még ha könyvtárba is szeretne járni, nem biztos, hogy ráér a szülõ, hogy elkísérje. Tehát ezek. Meg én olyan klasszul elképzeltem, hogy mi olyan boldogok leszünk. Na most persze nagyon beleéltem magam. Szerencsére a Rebeka okosabb volt, még õ vígasztalt, hogy nagyi majd eljövünk az anyáékkal.

- Nem érdemes valaminek teljesen egyoldalúan nekiesni anélkül, hogy meg nem néznénk picikét, hogy mi van benne meg, tágabban az egésznek a hátterét.

- Hát például arra gondolok, hogy Pokemon. Én nem mondom, hogy ez egy jó mûsor, de egy átlagos. Tehát nem emelkedik se fölé se alá az átlag színvonalnak. Na most nagyon fontosnak gondolom, hogy tudatosan kell mûsort választani, tehát én már arra tanítom a gyereket, hogy megnézzük a mûsorújságot, azt nézzük amit kiválasztunk. Azok a gyerekek akik állandóan egyfolytában a szülõk révén be vannak vonva a permanens tévénézésbe és nézik a kereskedelmi tévék állandó szennymûsorait, azok milyen példát kapnak ebbõl, semmilyet. Ennek a Pokemonnak van dramaturgiája. Van közepe, eleje, vége és hát követhetõ és ráadásul két nagyon-nagyon fontos eleme van, szerintem a gyerekekbe nagyon mélyen beépül, erre nagyon-nagyon rá tud ez a film épülni és hát ugye jó iránt van a harc, nem túl differenciáltan, de a jó iránt. Azt mondanám, hogy a másik elem, ami nagyon fontos, hogy ki nem vágyott volna gyerekkorában arra, hogy kicsike kis segítõ kedvenc állatkái legyenek, amik élnek. Mindenki arra vágyik, hogy a plüss állata élõ állat legyen. Itt megkapja és hát ez egy annyira õsi dolog. Az a gyerek, aki általában el van zárva élõ állattól, hát itt ilyet lát. Úgyhogy szerintem ezt nem kellene annyira nagyon. Most persze én ráadásul azt gondolom, hogy hát mást is kell nézni. Mi járunk Kolibri Színházba, Merlin Színházba, a Budapesti Kamaraszínházba vannak nagyon jó gyerekszíndarabjai, aztán hát igyekszünk valami mozikat is találni, de hát nemigen vannak ugye, mert hát nincsen magyar gyerekfilmgyártás vagy egyáltalán nem hoznak be európai gyerekfilmet és nincs más választék és szerintem akkor kell tiltani, amikor föl tudunk kínálni valami mást.

- Igen. Mivel én magyar esztétika szakot végeztem és egyszerûen ennél fontosabb nekem nincs is mint az, hogy hogyan lehet a kultúrát a gyerekek életébe beépíteni. Ez a szívügyem és ezzel annyi minden problémám van, szóval én erre nagyon figyelek.

Barabásné Murgács Kinga óvodavezetõ: - Ezelõtt 10-15 évvel nagyon sok könyv született Magyarországon, nagyon nagy választékból tudtunk vásárolni. Sajnos az utóbbi években alig két-három olyan új magyar könyv jelenik meg, amiben igazán értékes verseket tudunk kivenni. Nagyon szomorú vagyok, hogy régen szép nyomású könyveket kiadtak, most sokkal olcsóbb papíron, nagyon szomorú vagyok, hogy sokszor óvó nénik, tanító nénik, nagymamák olyan szövegeket adnak ki, olyan igénytelen illusztrációkkal, amely sokkal jobban rombolja a gyermekük ízlésvilágát, mintsem a szépre tanítja õket. Az óvodában mi szoktunk könyveket ajánlani szülõknek, alig-alig van olyan évi egy-két könyv, amit nyugodt szívvel a kezükbe merünk adni, hiszen vagy formailag igénytelenek vagy szövegükben. Sajnos a mesék gyönyörû veretes szövege is egyre inkább zanzásított formába kerül a gyerek kezébe, ami egy rövidített cselekménysor a mese élvezete, esztétikája nélkül.

Barabásné Murgács Kinga: - Nagyon érdekes megfigyelni, hogy a gyerekek mit csinálnak mese közben. Van aki kerek szemmel hallgatja, van aki építget, van aki rajzol, van akirõl azt hisszük, hogy jelen sincs valójában a mese közben, majd legnagyobb meglepetésünkre két nap múlva õ lesz az, aki szó szerint vissza tudja mondani a szöveget. Tehát már a történet hallgatása is egészen eltérõ lehet. A mese közben a gyereknek elõbb megjelenik egy kép, ami sokkal színesebb és gazdagabb, mint ahogy mi azt gondolnánk. Azért nagyon fontos, hogy sok mesét halljanak a gyerekek illusztráció nélkül, hogy minél gazdagabban alakuljon ki ez a képi világuk. Ezért érdemes néha meggondolni, hogy egy-egy mesét a Disney-n keresztül ismertetünk meg a gyerekekkel vagy mesekönyvbõl vagy odafigyelünk-e arra, hogy ugyanannak a mesének több változatát mutassuk be nekik akár színházban, filmen, rajzfilmen és többféle feldolgozásban, mert ezek gazdagítják a képet, míg csak a tévén nevelkedõ gyerekeknek egy egészen elsivárosodott kétdimenziós világa van, ami kevés szóból és állandóan vibráló figurákból áll.