- Régebben igen, van az a gyógymesék elsõ, második része.

- Mondjuk az esti félelmet, meg hogy a sötétben valaki fél.

- Még régebben féltem, mert nem mondom azt, hogy kiskoromban, mert még nem vagyok felnõtt.

- Nem tudom. Mindig amit nézek tévét akkor azt hiszem, hogy egy ilyen izé ott van a sötétben. Kiskoromban ettõl féltem, de most már nem.

- Nem tudom. Amikor már befejeztük azután egy-két hónap.

- Vannak benne ilyen fõzetek és mindig van olyan, hogy a varázslatos tévé, ilyen kitalált dolgok vannak benne és az megnyugtatja az embert.

- Olyan aranyos dolgok vannak benne és az tetszik is nekem.

- Igen, mert ilyen jó dolgok szállnak a fejedbe és így el tudod felejteni a rossz dolgokat.

- Nem, de van, amikor rossz filmet nézünk meg és nem tudunk elaludni és mivel a tévé álmosít ezért nézünk tévét, bármi is megy benne, szinte nem is figyelünk és akkor is eszembe jutnak ezek a régi dolgok.

- Ha szoktam is, akkor amit látok a tévében az mintha megvalósulna és meg akarna támadni. 

Mv.: - Valaki meg akar támadni, ilyen gondolataid szoktak lenni?

- Igen de nagyon ritkán. Nem sokszor van ez az érzés.

- Én azzal kezdtem, amikor a gyerekem egészen kicsi volt, hogy elkezdtem neki visszamesélni a napját. Egyéves körül volt, amikor elõször elkezdtem neki mesélni azt, mit csinált õ azon a napon és vagy õ maga volt a fõszereplõje, vagy pedig valamilyen állat, mondjuk az õ kedvenc állatával történt meg ugyanaz, ami az õ napját jelentette.

- Ebben ez a jó dolog a mai napig, ugyebár az én fiam hat éves, hogy ha elkezdem, még ma is szoktam idõnként ilyen napi mesét játszani, ilyenkor derülnek ki, hogy igazából mi történt vele, mert akkor õ bele tud szólni. Az akkor pontosan hogy történt és azért is csinálom. Kiderül számomra, hogy mi történt vele, mert én csak a vázát tudom az o napjának, de a belsõ tartalmat, hogy pontosan õ mit gondolt akkor aztán nem tudhatom vagy sokszor nem tudom. Kicsi korában is akkor beleszólt, hogy akkor az neki mit jelentett.

- Valami számára fontos dolgot kiragadott, ami nekem lehet, hogy eszembe se jutott egy történéssel kapcsolatban, vagy egy személy, vagy egy illat, vagy egy szín vagy valami ami neki kellett. És akkor azzal kapcsolatban el lehetett kezdeni beszélgetni, mert nálunk a mesék sokszor beszélgetéssé bonyolódnak. Amikor így kisebb volt akkor a napjának a történésébõl egy darab. Most pedig, amikor már nagyobb meséket olvasok, a nagyobbat értem az alatt, hogy van úgy, hogy 6-10 oldalas bonyolult népmesék, akkor vagy valamilyen erkölcsi tartalom kerül szóba, tehát a népmesében ugyebár mindig vannak ilyen tanító jellegû gondolatok és akkor azzal kapcsolatban mondjuk neki eszébe jut egy párhuzam, tehát hogy valaki rosszat csinál vagy valaki jót csinál és az õ életébõl fölmerül egy ilyen momentum és akkor arról elkezdünk beszélgetni. Sokszor megáll a mese és akkor beszélgetünk.

- Hát ha neki fontos, akkor igen. Tehát én nem állok neki elemezni egy tartalmat, de hogy ha neki fontos, akkor igen. Szóval szerintem nagyon fontos, mert fontos az, hogy este próbálja meg földolgozni az õ kis napját, az õ kis életét. Talán jobban alszik el, kerekebb neki a világ, tehát szerintem fontos, hogy álljunk meg és beszéljünk róla.

- Volt egy nagyon nagyon helyes könyv, amit itt vettem a nem messze lévõ könyvtárban, az volt a címe, hogy Nagyapó meséi és a nagyapó meg a kisgyerek fölülnek a vonatra és a vonaton amint ülnek kinéznek mindig az ablakon, vagy valami történik velük a vonaton és azzal kapcsolatban a nagyapó mindig elkezd egy mesét mondani. Mindegyik mesének van egy olyan fontos tartalma, amirõl lehet beszélni és például volt egy olyan, hogy ez egy öt-hatéves gyereknek fontos, hogy egy kisgyerek egy összeszámlálásnál mindig elfelejti önmagát számolni. Tehát mikor megkérdezik, hogy hányan vannak, akkor önmaga mindig valahogy kikerül és most nem tudom egészen pontosan elmondani, de például erre emlékszem, hogy errõl órákat tudtunk beszélgetni, hogy akkor õ maga mindennek a szereplõje. Tehát, hogy a világot mindig úgy kell tekintenie, hogy õ maga is benne van, tehát nemcsak a külsõ kép, ami az õ agyában megjelenik. Persze, hát nem ilyen bonyolultan, ahogy én ezt így mondom, de például errõl. Aztán vannak a másik megállások a meséknél, amik a jelentések. Tehát, hogy mit jelent egy szó. Nem idegen szavak, csak hát azért egy csomó olyan kifejezés van, aminek szélesebb tartalma van. És hát mi ezen nagyon nagyon jókat tudunk beszélgetni meg szinonimákat tanulni. És akkor o maga megkeresi ezeket a szinonimákat.

- Hát nyilván onnan, hogy neki van egy anyukája, akinek borzasztó fontos, hogy ez a gyerek szépen, rendesen beszéljen. Én nem szeretem a slendrián beszédet, bár most úgy hallatszott, hogy azért én se beszélek nagyon pontosan.

- Az nem baj, hogy nem beszél kerek mondatokban, de a tartalmat azért meg kell tudni ragadni. Tehát nekem ne mondja azt, hogy izé. Én azt nem szeretem, hogy õ azt mondja, hogy izé. Egyszer lehet azt mondani, hogy izé, de izé, izével nem lehet egy mondat. Azt én nagyon-nagyon nem szeretem. Szoktam neki mondani, hogy én ennyi idõs koromban már iskolában ültem és megkövetelték ezt tõlem. Tudom, hogy most más világ van, de úgy érzem, hogy õ sokkal jobban fogja tudni kifejezni magát, hogyha õ ezeket már most megtanulja, hogy igenis úgy lehet elindulni a világban, hogy sajnos a beszéd az egy nagyon fontos eszközünk.

Barabásné Murgács Kinga óvódavezetõ: - Az óvodában évente általában 15-20 mesét terveznek az óvónõk. A kisebb csoportosoknak rövidebb, egy-két oldalas meséket, a nagycsoport végére eljutunk a tündérmesékig, illetve a folytatásos mesékig. A mi óvodánkban az a szokás, hogy egy mesét változatlan formában öt napon át mondunk el a gyerekeknek, mert azt tapasztaltuk, hogy így a nyelvi szövegek változatlan formában beépülnek a gyerekek szókincsébe, az egész történet hatással van rájuk. Az elsõ nap az újdonsággal hat, a harmadik, negyedik napon már a mese biztonsága, a részletekre való ráismerés öröme, ami leköti a figyelmüket. Így a nagycsoportosok év végére öt-hat mesét biztonságosan, jól tudnak mesélni, bábozni, dramatizálni.

Barabásné Murgács Kinga: - Én úgy tapasztalom, hogy a különféle mesék minden egyes gyerekre másképpen hatnak és ugyanaz a mese másképpen hat egy gyerekre hároméves korában, ötéves korában vagy nyolcéves korában. Egy mesében annyi minden láthatatlan mondanivaló és szerep van, hogy egészen más életproblémájára adhat a gyereknek választ. Ha arra gondolunk, hogy egy egyszem gyerek beleéli magát egy mesébe, a legkisebb vagy a legnagyobb szerepébe, ha arra gondolunk, hogy az édesanyjával vagy az édesapjával való érzelmi viszonyát fel tudja dolgozni egy tündéres vagy egy boszorkányos mesében, akkor egy kicsit betekintettünk a mese világába. Így megeshet, hogy egy 20 fos csoportnak mesélt mese az egyik gyereknek megnyugvást jelent, a másiknak éppenséggel valamit továbbgondolni, a harmadiknak meg éppen csak egy történet, amit hallott és valamikor egészen máskor valami akkor fog újra eszébe jutni.

Barabásné Murgács Kinga: - Lehetõleg a gyerek figyelemterjedelmének megfelelõt, tehát egy két-hároméves gyereknek rövidebb mesét, ahogy a gyerek egyre jobban tud figyelni a mesére, akkor egyre hosszabbat, akkor egyre bonyolultabbat. Szerintem a népmesék bármely gyereknek mesélhetõek. A szülõk nagyon szeretik a saját régi meséiket újra elmondani a gyereknek, ilyenkor néha meg is lepõdnek, hogy bizony ez a mese a mai világban már nem ugyanaz a mese mint 20 évvel ezelõtt volt. Aztán amikor nagyobbak a gyerekek akkor érdemes egy könyvet elkezdeni fejezetenként fölolvasni nekik, például a Süsü történetei nagyon aranyosak elalvás elõtt. Vagy Harisnyás Pippi egy hat-hétéves gyereknek már nagyon érdekes, amikor egy gyerek bele tudja magát képzelni egy másik gyerek helyzetébe, olyan szituációkba kerül, amiben maga is szeretne lenni.

Barabásné Murgács Kinga: - Biztos van olyan mese, ami nem köti le pont az egyik gyereket vagy a másik gyereket, vagy azt mondja, hogy én ezt nem akarom hallgatni. Akkor azért jó lenne tudni, hogy miért nem, mert volt benne valami olyan momentum, amivel nem akart találkozni. Ilyen például, ha valaki meghal a mesében. Vannak a gyerekek életkorában olyan szakaszok, amikor ezzel nem tudnak szembenézni és van, amikor a halál nagyon foglalkoztatja õket, akkor pedig nagyban segíti ennek a gondolatnak a feldolgozását egy-egy rangos irodalmi vagy népi alkotás.

Barabásné Murgács Kinga: - Én azt hiszem, hogy mind a két mesének helye van. Az egyik mese az arra szoktat, hogy a történeteknek van eleje, vége, fegyelme van, hogy lapozni kell, az olvasásra és a könyv szeretetére szoktat. A másik, a kitalált mese az meg arra, hogy ha valamit elképzelek akkor azt gondoljam végig, az legyen egy összefüggõ egész, hogy a képzeletem az világokat teremthet, amibe jó elmenni, amiben jó ott lenni, vissza lehet jönni, tovább lehet szõni, tehát nagyon jó, hogy ha a családoknak van valami olyan meséje, mesehõse, alakja amihez egy-egy sietõsebb estén, egy rövidebb mesével kapcsolódhatnak, vagy ráérõsebben tovább fûzhetik. Nagyon sok gyerek fûzi tovább azt a mesét, az óvodában vagy az iskolában, amit otthon hallott. Kitalált személyeket vagy valami olyan vágyát tudja a gyereknek kielégíteni, amit másképp nem is tudna elmondani a szülõnek. Tehát ezek a kitalált mesék nagyon sokat mondanak el a felnõttrõl a gyereknek, vagy mondanak el a gyerek érzelmérõl. A gyerekek nagyon-nagyon szeretik azokat a meséket is, amikor arról beszélünk, hogy milyen volt, amikor õk még nem voltak, amikor õk még kicsik voltak, amikor ez történt, az történt. Én azt hiszem, hogy a térbeli elhelyezõdést, az idõbeli viszonyokat, a családi viszonyokat, egy-egy család történetét ilyen esti beszélgetésekkor, mesélgetésekkor érdemes a gyerekekkel végiggondolni.

Sándor Csilla, a Csodaceruza fõszerkesztõje: - Nagyon sok embernek a varázsceruza jut eszébe errol a szóról, a másik pedig az, hogy egy ceruzával, egy csodaceruzával rajzolni, írni sok mindent lehet. Ez fantázia kérdése, hogy mi születhet ebbõl.

Sándor Csilla: - A kritika talán erõs szó arra, inkább könyvismertetõ, könyvajánlók. Röviden bemutatják, hogy mirõl szól az a könyv, miért érdekes, melyik korosztálynak javasoljuk. Nem lesz egy irodalomelméleti újság, ami szakembereknek szól, inkább a szülõknek.

Sándor Csilla: - A minõsítés az azt jelenti, hogy ami a lapba bekerül az jó, ami nem, az nem jó. Tehát nem teszünk bele olyan könyveket, amirõl azt gondoljuk mi, hogy nem jó.

Sándor Csilla: - Inkább újdonságok, de mivel most van egy ilyen jelenség, hogy a klasszikusokat is újra kiadják, ezért természetesen a klasszikusok is belekerülnek.

Sándor Csilla: - Karácsonykor igen, de gyerekeknek könyvet nemcsak karácsonykor vesznek a szülõk, úgyhogy ezért érdemes ezt mindig megvenni. Azért is, mert folytatásos mese van az újságban, amit a gyerekek írnak illusztráció alapján és hát ez is indokolja, hogy ezt vegyük meg, de még sok más.

Sándor Csilla: - Van egy négyoldalas melléklet, az a folyóirat közepén található és ez a gyerekeknek szól. Mindig négy oldalon illusztráció található és ehhez a gyerekeknek mesét kell írnia. A végén majd lesz egy mesekirály, az aki beküldi a legjobb mesét.

Sándor Csilla: - Mi nem szeretnénk megbántani senkit, tehát mi úgy gondoljuk, hogy a mi ítéletünk is tévedhet, tehát nem gondoljuk azt, hogy mi mindent tudunk a gyerekkönyvekrõl, de amit biztosan tudunk azt vállaljuk és ezért tesszük bele azokat a könyveket, amelyekrõl azt gondoljuk, hogy jók.

Sándor Csilla: - Nem, nem és nem is jó hangulatú az az újság, amelyik állandóan kritizál valamit, tehát mi nem akarunk ilyenekkel foglalkozni.

Mv.: - Ki az a mi? Többes számban beszél, nyilvánvalóan az a gárda, aki a lapot vállalja. Sándor Csilla: - Boldis Ildikó neve talán sokak elõtt ismert, rendszeresen közöl gyermekkönyvkritikát, gyermekkönyv ismertetõt. Õ az egyik szerkesztõje ennek az újságnak. Komáromi Gabriella neve is ismert, õ Kaposváron tanít, neki jelent meg Gyermekirodalom címmel egy tankönyve. Rigó Béla a Kincskeresõ újság fõszerkesztõje, õ is részt vesz a lap szerkesztésében. Sokan mások, pedagógusok, könyvtárosok.

Sándor Csilla: - Van igen. Bábszínházakról, filmekrõl is lesz szó ebben az újságban. Kiállításokról, ami a gyerekkultúrához kapcsolódik. Fõként könyvekrõl, de ezekrõl is.

Sándor Csilla: - Van. Bõven van választék, itt éppen az a gond, hogy nagyon vegyes a választék, nehéz eldönteni, hogy melyik jó, melyik nem jó és mivel ezek a kiadványok általában nagyon drágák, ezért kockázatos is a szülõnek dönteni, hogy most a jót vegye meg vagy a rosszat. Tapasztalat, hogy nagyon sok szülõ említi, hogy amikor elkezdi olvasni a mesét a gyereknek, akkor derül ki számára is, hogy itt jobb, hogy ha megáll és nem folytatja, mert ebbõl baj lehet. Tehát vegyesek ezek a kiadványok sajnos.

- Igyekszem az órákon arra lehetõséget teremteni, hogy beszéljenek és az általuk hozott mûrõl beszéljenek. Hogyha ez a beszámoló bármilyen szinten érdekes a többieknek, akkor néhányan csatlakoznak és elolvassák és akkor két hét múlva tudunk arról beszélni és ez már közelebb vihet a könyvhöz, a késõbbi olvasmányok értõ olvasásához.

- Hát muszáj elolvasni persze.

- Zavarba ejtõ a kérdésed, mert nagyon nem emlékszem a címükre. Ezek dombornyomásos könyvek voltak.

- Az utcai árusoknál talán föltûnt neked, hogy vannak arra a reciklált papírra készített regények. Hihetetlen helyesírással, hajmeresztõ igénytelenséggel kiadott regények. Tényleg nem emlékszem egy címre se. Például a Sárkány visszatér. Szóval fogalmam sincs róla pontosan, hogy mi a címe, de ha hozzányúlsz a borítóhoz, akkor ha világtalan lennél is ki tudnád betûzni, hogy mi van rajta, mert szép arany kontúrral kirajzolódott betûket lehet tapogatni. Na most, igen olvasok ilyen történeteket, ezeket szerintem gépek írták, de erre nincs bizonyítékom és több ilyet olvastam. Vámpírtörténeteket és sárkánytörténeteket és krimiket, és kétségtelen, hogy volt, minden osztálynál volt egy-kettõ, amit együtt megbeszéltünk. Nem mondom azt, hogy sikerült eltántorítani a gyerekeket ezektõl a könyvektõl és nem is szeretném eltántorítani, szerintem fontos az, hogy olvassanak, hogy a betû fontos legyen és aztán talán idõvel rájönnek, hogy ebbõl számukra mi az érték és mi nem, mi az, ami nekik szól és mi nem. Szerintem elsõ lépésben az a fontos, hogy vegyék kézbe és olvassák végig.

- Tömegméretekben ez a fontos. A kiindulópont az kell, hogy legyen, hogy a könyv természetesen kerüljön a kezébe és természetesen nyíljon ki mindennap. Hogy ne program legyen, hogy elolvasson egy könyvet, hogy nem feladat, hogy ne kényszer, hanem ösztönösen a mindennapokba beépüljön az olvasás.

- Lehet ettõl félni és majdnem azt mondtam, hogy egy magyartanár tehetetlen ezzel szemben. Nem mondom azt. Azt mondom, hogy én ezzel viaskodom és talán idõnként vannak sikereim, talán idõnként megtapasztalhatom azt, hogy egy 9-es gyerek négy évvel késõbb a 12. osztályban azt mondja, hogy Jézus Máriám mennyi mindent olvastam én is és milyen borzasztó dolgokat fogadtam be és fogadtam el, pedig ez nem irodalom, pedig ez szenny. Olyan gyerekek is adódnak, nekem volt a tavalyi végzõs osztályomnál példa, aki elárulta, nem sokkal az érettségi elõtt és aki egyébként egy színjátszókörnek a lelkes tagja és egyik fõszereplõje, hogy az a darab volt az elsõ mû az életében, amit negyedikes gimnazistaként elolvasott és a fõszerepét eljátszotta. De lehet, hogy ez a darab kellett 18 évesen neki ahhoz, hogy utána több darabot elolvasson, hogy elgondolkodjon, hogy vágyjon arra, hogy olvasson. De lehet, hogy nem. Ezzel számolni kell.