- Azt hiszem, hogy mindenképpen nagyon fontos az alapelveket tisztázni. Az sem árt szerintem, ha már ezt a gyermekvállalás elõtt megkezdi az ember. Esetleg figyelni más családok életét, esetleg elolvasni könyveket. Mindenképpen szerintem nagyon fontos, hogy a fõ irányvonalat, a fõ csapásvonalat az ember magában tisztázza, mert különben óriási kapkodássá és óriási fejetlenséggé válik az egész.

- Azt hiszem, hogy éppen ettõl sokkal nehezebb. Ugyanis a hétköznapok, fõleg itt három kisgyerekkel, nálunk mind a három gyerek esetében két évnél kisebb az életkorkülönbség, úgyhogy gyakorlatilag mindannyiuknak egyszerre ugyanaz kellene és mindannyiuknak az kellene, hogy az ölemben üljön, és ugye csak egy ölem van, mind a kezemet szeretné fogni, de csak két kezem van. Úgyhogy innentõl kezdve azt hiszem, hogy az ember tisztázta magában, hogy mit szeretne és milyen módon szeretné elérni. Innentõl még nehezebb a dolog, mert amellett, hogy igyekszik az ember túlevickélni minden napon, még ezt a bizonyos ugye ideát is valamilyen módon meg kellene testesíteni, illetve ehhez tartania kellene magát az embernek.

- Akár tetszik, akár nem, hoztam is. Már meséltem a mamámnak ugye amikor kiabálok, akkor õt hallom, az õ hangján kiabálok.

- Hát ez rémes. És amikor a gyerekek egymással kiabálnak az én hangomon kiabálnak egymással és az én szavaimat mondják, úgyhogy ennek tudatában kell lenni és ezen szerintem folyamatosan, hát ha úgy tetszik dolgozni kell - ezzel a csúnya szóval. Ha olyan dolgot vesz magán észre az ember, amit igazából nem szeret, akkor talán valamennyire kell ezt korrigálni. Ez egy ilyen folyamatos mindennapi kontrollt jelent szerintem. Ha az embernek erre van energiája. Én nagyon szeretem úgy este végiggondolni azt, hogy hú ma mi minden történt és hogy ezt azért másként csinálnám és holnapig megpróbálom másképp csinálni.

- Van, hogy tele vagyok feszültségekkel, hogy nem ezt kellett volna mondanom, nem ezt kellett volna csinálnom. Van hogy elvesztem a türelmemet, sajnos van, hogy kiabálok, sajnos van, hogy esetleg igazságtalan is vagyok velük egyszerûen amiatt, mert látom, hogy Úristen, már mindjárt fél kettõ, a gyerekemet lefektetik az óvodában, a másik kettõ meg nem akarja venni a cipõjét vagy nem mûködik együtt velem és akkor egyszerûen elsodor ez a feszültség és elsodornak az ilyen aktuális nehézségek. Azért jó szerintem este visszagondolni, mert akkor kicsit az ember megpróbálja kívülrõl nézni, most valóban olyan nagy baj volt az, hogy öt perccel késõbb érkeztünk, most valóban ki kellett akadnom azon, hogy nem jön és nem veszi a cipõjét, tehát szerintem azért ez nagyon fontos, hogy ezt helyre rakja az ember magában és akkor talán a következõ napon valamivel jobban csinálja.

- Szerintem egyrészrõl nevel az ember, másrészrõl pedig õ maga is él és ezzel példát mutat. Tehát vannak olyan helyzetek, amikor nevelni kell, mert esetleg egy olyan viselkedés alakul ki vagy van kialakulóban, vagy esetleg egy olyan helyzet van, amelybe azonnal be kell avatkozni és én ezt nevezem mondjuk nevelésnek. De azt hiszem, hogy az élet minden pillanatában az ember önmaga példát mutat és ezzel nevelõdik igazából a gyermeke. Tehát ez minden pillanatban folyik igazából.

Romain Roland: Este a védett otthonban

/Fordította és átdolgozta Réti Laura/

Este van a meghitt biztos otthonban, mert a ház - úgy érzi a kisfiú - menedék minden elõl, ami félelmetes. Oltalmat nyújt az árnynak az éjszaka, minden ismeretlen, minden ijesztõ dolog ellen. Semmiféle ellenség nem lépheti át a küszöbét. Lobog a tûz, aranysárga liba forog lassan a nyárson. Nagyapa kapta ajándékba egy régi hálás tanítványától. A ropogósra sült hús és a pecsenyezsír finom illata terjeng a szobában. Mikor aztán a kisfiú jóllakott a szokatlanul finom vacsorával, testét elzsibbasztja a lágy meleg, hiszen a nap fáradalmait a megszokott hangok zaja már amúgy is elbágyasztották. Olyan elbûvölõnek, varázslatosnak tetszik minden, amit maga körül lát, az arcok, az árnyak, a lámpaernyõ, és a lángnyelvek, amelyek táncolnak a fekete kandallóban. Cristoph tányérjára támasztja arcát, hogy még jobban élvezze ezt a nagy boldogságot. Azután a jó meleg ágyba fekszik. Jólesõ fáradtság nehezedik reá. A szobában zsibongó hangok és az elmúlt nap emlékképei kavarognak az agyában. Apja elõveszi hegedûjét. Édes és lágy hangok szállnak fel panaszosan az éjszakában. De akkor a legeslegboldogabb, amikor édesanyja az ágyához jön, megfogja félálomban lévõ kisfia kezét, föléje hajol és kérésére félhangon egy egyszerû téli dalt dúdol. Az apa ostobának találja ezt az éneket, de Christoph sohasem un rá. Lélegzetvisszafojtva hallgatja. Nem tudja sírjon-e vagy nevessen. Szíve mámoros a gyönyörûségtõl. Azt sem tudja, hol van, túláradó gyöngédséggel anyja nyaka köré fonja kis karját és teljes erejébõl megöleli. Anyja nevetve mondja, csak nem akarsz megfojtani. Erre még erõsebben szorítja magához. Mennyire szereti, hogy szeret mindent, mindenkit és mindent. Minden jó, minden szép. Elalszik. A tûzhely sarkában tücsök ciripel. Nagyapa történetei, a hõsi alakok rajzanak körülötte a boldog éjszakában. Bár olyan hõs lenne mint azok. Igen, az is lesz. Máris az. Ó de jó élni.

- Nagyon is. Különösen a nagylányom, aki most nemsokára 6 éves lesz. Õneki már fejlett igazságérzete van és hogyha nem úgy teszek valamit, vagy nem úgy csinálok valamit, ahogyan szerinte az igazságos lett volna vagy szerinte az illõ lett volna, akkor természetesen szól nekem. Ezenkívül pedig maga az a tény, hogy az embernek gyereke van hirtelen olyan nevelõhatással van rá, abban a pillanatban, ahogy megszületik egy kisgyerek, visszafogottabbá, lelassultabbá válik az ember és sokkal odafigyelõbbé olyan dolgokra, amelyek korábban nem különösebben izgatták és nem okoztak problémát.

- Hát én rémes vagyok különben mint anya, mert általában ha barátaimmal a gyerekekrõl beszélgetek akkor soha nem az jut eszembe, hogy jaj, hát nézd milyen gyönyörût rajzolt vagy odanézz, hát milyen fantasztikus gyönyörûséges lány. Tehát egyáltalán nem ezek a dolgok jutnak az eszembe, hanem ha barátokkal beszélgetek, akkor mindig valahogy a problémákat igyekszem felemlíteni, hogy hát képzeld, most itt vagy ebben a dologban patthelyzet alakult ki, te mit gondolsz errõl, vagy te hogy csináltad volna, nem tudsz valamit javasolni, úgyhogy rémséges vagyok. Egyáltalán nem ez az anyatigris típus, aki csak védi és dicséri a gyermekét. Azt hiszem, hogy ez nem mindig jó, tehát néha azért az is kéne, hogy ajnározzam õket. Nagyon szeretek barátokkal beszélgetni a gondjaimról és tõlük tanácsot kérni .

- Nem, azt hiszem, hogy ez valamiféle eszköztárrá válik az ember fejében. Szeretem meghallgatni mások gondjait és hát ha egyszer nekem ez valahogy elõkerül és akkor figyelem, hogy õ vajon hogy döntött és abban a helyzetben mérlegelek, hogy az lenne a jó vagy inkább az, amit én gondolok.

- Nem tudom más családoknál ez hogy van, de nálunk azért eléggé jelentõsen én vagyok a nevelésért felelõs személy. Általában a párunkra jellemzõ az, hogy felelõsei vannak különbözõ kérdéseknek, ami nem kimondott, hanem egyszerûen az élet hozta így, úgyhogy én vagyok a nevelésért felelõs személy a családban.

- Hát enyhe túlzás azért ez, de igyekszik meghallgatni azt, amit én mondjuk jónak gondolok, vagy igyekszik odafigyelni arra amit én gondolok, de azért természetesen vannak nézeteltéréseink, amikor õ esetleg mást gondol a probléma megoldásáról.

- Nehezen. Általában ilyenkor próbálunk valamennyire egyeztetni, ami eléggé nehéz, mert õ is valamirõl meggyõzõdött vagy valamit esetleg meggyõzõdésbõl csinál. De hát azért igyekszünk. Azt hiszem, hogy azért nem olyan nagy baj, hogyha az anya és az apa egy kicsit másmilyen. Nem olyan nagy baj, hogyha nem pont ugyanarra a sémára, nem pont ugyanarra az ideálra építik az életet. A gyerekek számára ez szerintem egyáltalán nem okoz gondot, hogy a papa mondjuk megenged valamit, a mama meg nem enged meg valamit. Tudják õk ezt nagyon jól kezelni, hogy a papa ilyen, a mama olyan. A mamával lehet esetleg valamit megtenni, amit a papával nem és fordítva. Szerintem ez teljesen természetes.

- Igen, általában mondhatni, hogy minden hónapban egy hét minimum az, ami az enyém.

- Hát úgy nagyjából meg vagyok vele elégedve. Egyetlen egy kifogásom van, hogy nem elég konzekvensek. Szóval amit egyszer megkérnek azt van mikor elfelejtik számon kérni újból és ezt fel is rovom a lányomnak néha.

- Hát mondja, hogy anyu neked több idõd van erre, hogy konzekvens legyél. Mert nekem még itt a munkám is a gyereknevelés mellett.

- Például én mikor itt vagyok akkor minden nagyon rendesen megy, szinte katonásan, felkelés után el kell pakolni az ágyat, fel kell öltözni, és ez nem történik meg néha mikor a lányommal vannak, mert ugye majd elpakolja anya, ha hazajön.

- Egyáltalán nem ellenkeznek, mert tudják, hogy úgyse engedek belõle. Nem kell se tettlegességre szorulni, semmire, tudják, hogy a mama ezt megkívánja és ezt meg kell csinálni.

Mv.: - Érdekes, pedig általában az unokák inkább a mamánál szokták a mama közelében engedik el magukat.

- De azért szeretnek és én is imádom õket, különösen az egyetlen egy kislányt.

- A sok fiú között, igen.

- Hát különösebb gond nincs velük, mert alapjában véve a lányomnak a nevelését én is helybenhagyom, nincs kifogásom ellene. Egy kicsikét próbáltam még összébb hozni õket, hogy ne legyen annyi vita köztük.

- A gyerekek között, igen. Az unokák között és remélem, hogy sikerült.

- Hát úgy, hogy mikor ugye voltak a kis kirohanásaik, akkor megmagyaráztuk, nézd Ricsike így akarja és az biztos, hogy nem rosszat akar és fordítva.

- Hogy a két szülõ soha ne a gyerekek elõtt vitatkozzon. Ha vita tárgya van akkor várják meg vagy mikor a gyerekek lefeküsznek, vagy mikor nincsenek a közelben, de a gyerek soha ne hallja, hogy a két szülõ vitatkozik valamin is.

- Igen. Borzalmasan ki tudják a szülõk gyengéit használni. Fantasztikusan.

- Mikor nem is gondolná az ember és lehet, hogy évek vagy hónapok múlva ugyanazt visszaadják, valahogy, valami formában. De ha az ember visszagondol jól, hogy talán ebbõl a vitából maradt fent a gyermeknek az agyában ez, amit mond nekem most.

- Igen, határozottan. Nagyon el tudják raktározni a dolgokat. Már ezt észrevettem az unokáimnál, bár nálunk ez így ment, hogy az én házasságomban és az én gyerekeim elõtt nem vitatkoztunk, általában megvártuk, míg ketten maradunk a férjemmel. A kicsi gyerekeknél, most az unokáimnál is tapasztaltam ugyanazt.

- Igen, de a gyerek amit leszûr elsõsorban, hogy nézzük csak, ki van mellettem és ezt nagyon-nagyon ki tudja használni. Mert olyankor említi meg azt a dolgot, amirõl valamikor vitatkozott a két szülõ, amikor nem is várják. Adott pillanatban visszavág.

Vekerdy Tamás pszichológus: - Persze, a gyereknek az a jó, hogyha a szülõk nagyjából azonos véleményt képviselnek. Ez egy ideális eset. Ha azonban ez nem így van akkor a gyereknek azt át kell élnie, hogy a szülõk önmaguknak megfelelõ módon képviselik a saját véleményüket és megpróbálnak ebben új és új kompromisszumra jutni.

Vekerdy Tamás: - Tudhatja, hogy apám inkább azt mondja, hogy miért ne mennék moziba, anyám meg nem szereti, hogy olyan késõn elmegyek, de végül is most megegyeztek, hogy elmegyek eggyel korábbi elõadásra vagy mit tudom én.

Vekerdy Tamás: - Igen, de ezt viszont ki kell bírnunk, tehát azt nem lehet, hogy le akarjuk seperni a másikat a pástról. Te úgy is hülye vagy ehhez, ne beszélj bele stb. Ez a magatartás iszonyú egy gyereknek. Roncsol. Tehát ez nagyon árt, az biztos.

Vekerdy Tamás: - Ez így van. Szóval a személyek és a személyiségek rokonszenve azért azt szeretné a gyerek, ha fennmaradna egymás iránt, ha bizonyos elvi dolgokban eltér a véleményük. Ahogy ugye az angol parlamentrõl mondták, a régirõl mindig, hogy irtózatos viták folytak, gyûlölködõ ordítozások, de ugyanezek az urak nagyon barátságosan teáztak egymással délután a közös klubjukban. Tehát nem a személyiség megsemmisítése és kiradírozása volt a céljuk, hanem egy elvnek a kérlelhetetlen képviselete. Ez a politikai életben is jó lenne, de természetesen a családi életben is hasznos.

Suhai-Hodász Gábor pszichológus: - Azt mondom, hogy lényegesen nagyobb mértékben megvalósult bizonyos társadalmakban. Nem gondolom, hogy feltétlenül csak az együtt töltött idõvel lehet mérni vagy a külön töltött idõvel az apai feladatkör beteljesültségét vagy beteljesületlenségét. Sokkal inkább úgy vélem, hogy ennek az együtt töltött idõnek a minõsége, a súlya, a kihasználtsága a meghatározó. Hogy mit csinálunk, amikor együtt vagyunk, mit csinálunk mi apák, amikor együtt vagyunk akár az anyával, akár az anya nélkül a gyerekekkel. Kivesztek a mi kultúránkból azok az õsi jól ismert rítusok, amik nemcsak hogy szabályozták, strukturálták az életünket, kijelölték a helyünket, de sok mindenre fel is készítettek, sok fordulópontot szimbolizáltak az életünkben.

Suhai-Hodász Gábor: - Részben igen. A hagyományos együttélési formák fellazulásával szükségszerûen együtt jár az is, hogy kevesebb idõt töltünk odahaza vagy a családunk körében. A nagy családi közös életforma magában foglalja az együtt dolgozást is. Magában foglalja egy mesterségbe való bevezetésnek a rituáléit és praktikumait egyaránt. Másrészt magában foglalja a szabad beszélgetésnek, az együttlétnek a puszta együttlétért való jellegét is. Ez ami egyre kevésbé van meg a mi életünkben. A mi életformánk, az egyik legnagyobb probléma az az, hogy a fontos személyes, áldozat és felelõsségvállalással járó dolgainkat intézményeknek adjuk át. A gyereket elküldjük iskolába, hogy ott tanuljon. Az asszonyt beküldjük a kórházba, hogy ott szüljön. A nagymamát is beküldjük a kórházba, hogy ott haljon meg.

Suhai-Hodász Gábor: - Igen. Az õsi társadalmakban a gyerekek mindezeket a helyzeteket végigélték. Nem volt kérdés. Jelen voltak a felnõtt világ felnõtt dolgaiban és életkoruk, erejük, nemük mentén vállalhattak mind aktívabb és aktívabb szerepet egészen addig, amíg bele nem nõttek abba, hogy õk maguk is felelõs, nagykorú emberként családot alapítsanak és ugyanezt a mintát, ugyanezt a folyamatot továbbadják.

Suhai-Hodász Gábor: - Én úgy gondolom, hogy valóban anakronisztikus lenne azt várnunk, hogy mindennap otthon dolgozgassunk vagy hogy vigye a gyerekét a munkahelyre, vagy ne járassa iskolába, hanem odahaza tanítgassa. Azt azonban nagyon komolyan gondolom, hogy észre kellene vennünk, hogy mi volt jó mindabban, ami egy tradicionálisabb kultúrában magától értetõdõ volt és megkeresni azokat a formákat, módokat, ahogy ezeket visszalophatnánk.

Suhai-Hodász Gábor: - Például a szabadidõ közös eltöltése. Azt hiszem, hogy már nagyon gyakran ülünk le a tévé elé, esetleg elvitatkozgatunk azon, hogy ki mit nézzen. Jobb családokban ezért több tévét is alkalmazhatunk és akkor mindenki nézi ki-ki a magának valót.

Suhai-Hodász Gábor: - Igen, ami egy fontos szerep és nyilván delegál valamire és hogy továbbadódó minta a fiúgyerek számára. Az együtt töltött több, kevesebb szabadidõt sokkal jobban is ki tudnánk használni közös programokkal. Nem szoktunk például barkácsolni, mert hogy elszaladunk, megvesszük, esetleg a gyereket is elvisszük és letesszük egy játszósarokban. Ez nem kézügyesség függõ, mondjuk egy polcnak a felszerelése. Amibe például egy fiú gyereket nagyszerûen be lehet vonni, három-négyéves korától egy fiú gyerek alkalmas arra, hogy segítsen az apjának barkácsolni. Nem gondolom, hogy magunknak kell obligát módon összerakni a hitvesi ágyat, a szekrényt összetákolni, kifesteni a lakást. Vannak erre szakemberek, megcsinálják. De egy-egy polcot, egy-egy villanykörte kicserélésével, azzal, hogy ha ebbe bevonjuk a gyerekünket és a lány gyerekeket is be lehet vonni másféle fajta tevékenységekbe már valamit visszahozunk abból, amikor feltettük a gyereket a bakra és kimentünk reggel szántani a mezõre. Nekem nagyon nagy élmény volt, amikor tavaly új lakásba költözve megszöktünk négy napra az akkor négy és féléves fiammal és könyvespolcot építettünk. Egészen biztos vagyok benne, hogy praktikusan hátráltatott a jelenléte, de nagyon jó volt, nagyon boldog vagyok tõle, hogy õ ügyetlenkedett ott nekem, mert hogy együtt csináltunk valamit és az volt az érzésünk, amikor visszaballagtunk a Balatonra, hogy ez a gyerek ez megnõtt a négy nap alatt. Testben és lélekben is nagyot nõtt. Együtt csináltuk meg azt a könyvespolcot, amin azóta is állnak a könyveink. Megtalálhatjuk ezeket a formákat. Nem arról van szó, hogy tudatosan programszerûen kell nevelnünk a gyereket. Arról van szó, hogy a saját viselkedésünkkel, értékrendünkkel viszonyulásunkkal egy példát szolgáltatunk, egy olyan példát, amibõl a gyerek nagyon sok mindent átvesz ha akarjuk, ha nem. Érdemes tehát úgymond befektetni és olyan példát mutatni, amit érdemes továbbvinni. Dátum : 2001.10.04. Adó :